Dim szinte megkönnyebbülten jön oda hozzánk a jelentősen csendesebbé vált nappali másik felére, és megáll a mellettem ücsörgő, fancsali képű húga előtt, aki kelletlenül mászik át az ülőalkalmatosság másik sarkába.

- Nem mész velük? - érdeklődik a vörös kedvesen, de a húga csak a fejét rázza.

- Meglesznek, gondolom - von vállat nem sok kedvvel. - De kajak, Dim, szólj, ha zavarok, és húztam! - morog, mire a tesója újabbat sóhajt mellettem.

- Szó sincs róla, csak nem tudok most veled foglalkozni - próbálja megérteni vele a helyzetet, de mielőtt végigmondhatná, amit akart, Vic már ugrik is fel, hogy kitrappoljon a szobából.

- Nyugi, itt se vagyok! - szűrődik be pár méterrel távolabbról egy kis csörömpöléssel együtt, majd visszajön hozzánk, hóna alatt az említett laptopjával. Már várom, hogy Dim mellé ereszkedjen, de egyszerűen elmegy mellettünk, és a széles, párnázott ablakpárkányra kuporodik fel tőlünk jobbra, mint egy macska. A laptopot szétnyitja az ölében, és úgy beszél tovább, hogy többé ránk se néz közben. - Anyu lényegében azt mondta, hogy legyek melletted, érezzem jól magam a haverjainkkal, és ne szóljak apunak, hogy itt maradtam egy csapat sráccal összezárva, mert agyérgörcsöt kapna tőle - kuncog, mire Dim is elmosolyodik valami belsős poén kedvéért. - Szóval, ha kérdezi, akkor a szokásosat csináltuk - pötyög menet közben a lapos billentyűzeten, behúzva a függönyt maga mögött.

- Segítettem a házidban, megnéztünk egy filmet, utána a szigorú és pontos felügyeletem alatt együtt kajáltunk Vince-szel - mondja szinte nevetve Dim, aztán maga elé húzza a táskáját és az asztalra dobja a tanszereit. - Bocs az előbbiért - mondja ezt már felém fordulva -, nem vagyok túl jó házigazda - szabadkozik. - Megfelel, ha itt tanulunk?

- Naná - felelem gyorsan, mire Dim láthatóan megnyugszik, és felvesz egy tollat, de én még mindig elég feszülten nézek rá. - De... biztos jó ötlet volt Mattie-éket magukra hagyni? - kérdem, és igyekszem leplezni az aggodalmat, ami a hangomban bujkál. Dim gondolkozás nélkül bólint, de látva, hogy ennyivel nem nyugtat meg, bővebb válasszal próbálkozik.

- Ne aggódj, megölni csak nem fogják egymást... remélem - mondja, és ugyan nem sziruposan csillapító szöveget nyom arról, hogy minden rendben lesz, legalább őszintén beszél, amivel majdnem ugyanazt a hatást éri el, mintha biztonságot hazudna. - A te legjobb barátod meg az én legjobb barátom, mi baj lehet, ha összeeresztjük őket egy kicsit? - folytatja Dim biztatóan. - Egyébként is, ha gáz van, legalább az egyikük visítani fog, és azt halljuk innen. Ja, amúgy nem kérsz valamit enni? - vált témát zavartalanul, én meg a fejemet rázom.

- Mivel kezdjük? - kérdezem, amíg én is előkotrom a matekfüzetnek csúfolt, eléggé foghíjasan vezetett füzetet a táskámból egy tollal együtt, és felütöm az üres oldalak egyikénél. Dim újabb kérdéssel felel, arról érdeklődve, mit kéne elmagyaráznia, mire zavartan, csuklásszerűen felnevetek, és egy kis időnyerés végett a szemüvegem szárát igazgatom. - Ami azt illeti, mindent - bököm ki végül, de a vörös nem gúnyol vagy nevet ki miatta, csak a saját füzete elejére lapoz, és valamivel közelebb ül, hogy kettőnk közé fektetve én is el tudjam olvasni az oldalakat.

Még a legapróbb és másoknak alapvető részleteket is világosan magyarázza el egészen a legelső témakörtől kezdve, és ha valami nem teljesen világos, ahelyett hogy egy hülye vagy, vagy valami hasonló kijelentéssel lerendezné, Dim próbálja más szemszögből megértetni velem. Pár alapvető fogalom, meg a száraz elmélet után Dim egy-két feladatot is tüzetesen megbeszél velem, mialatt én többet jegyeztelek, mint az órákon egész évben.

A tömény képlet- és szabálymagolást csak néha-néha szakítja meg a vállunk fölött átkukucskáló vagy a karfára ülő Vic jelenléte, aki kistányéron chipset, egy-egy szelet csokit, vagy egy zacskó cukorkát nyom a kezünkbe minden alkalommal, amikor útba ejti a bázisunkká avanzsált bőrkanapét. A nagyhangú ígéretéhez híven tényleg nem zavar minket, és nem kérdezősködik annál többet, minthogy Dim vagy én nem kérünk-e jeges teát, amikor hoz egy kancsóval magának.

Különös módon a srác magyarázatát a ház másik feléről se szakítja meg semmilyen hang, pedig eleinte még feszültem füleltem arra a bizonyos, egymást nyúzó kiabálásra. Dim láthatóan nem törődik ezzel, és tényleg komolyan veszi, hogy némi tudást csöpögtessen a fejembe az újabb dolgozat előtt, amiért rettentő hálás vagyok, de égig amiatt idegeskedem egy kicsit, hogy Örökkévalóm és Mattie mit csinálhatnak, így nem tudok teljesen odafigyelni a magyarázatokra.

- Oké, talán legyen ennyi mára - szól végül Dim mellettem, aztán megissza a jeges teája maradékát, és összecsukja a füzetét. - Szerintem még sok is volt, nagyon nem figyelsz ide - vigyorodik el, mire zavartan lesütöm a szemem. - Szólhattál volna, hogy tartsunk szünetet - mondja elnézően, mert tényleg csak annyi ideig álltam fel mellőle, amíg kimentem a mosdóba.

- Sajnálom, kicsit tömény volt - nyögök fel bocsánatkérően, majd gyorsan kijavítom magam. - De már világosabb, és tök jól magyarázol - teszem hozzá őszintén, valami apró örömöt gyújtva ezzel Dim arcán.

- Ez még semmi - feleli, míg feláll a kanapéról, és kinyújtóztatja a végtagjait. Követem a példáját egészen elzsibbadt lábakkal. - De te is gyorsan haladsz, minden oké - kapom vissza a dicséretet Dimtől, ami tényleg jólesik a korábbi, tantárgyi kudarcok után. Az asztalon hagyom a cuccaimat az ő füzete mellett, és egy sietős bocsit elmormolva kislisszolok WC-re az elfogyasztott, töménytelen üdítő után.

A fürdőszoba nincs messze Dim szobájától, de ugyanolyan csönd van az egész folyosón, mint eddig, így amikor egy-két perc után visszatérek, a zsigeri idegességet már képtelen vagyok eltünteti az arcomról. Az irreális félelmemet, hogy Mattie és Eter talán már rég párnába fojtották egymást a szobájában, Dimmel is meg akarom osztani, de látom, hogy épp a húgával foglalkozik, így diszkréten megállok a nappali ajtajában.

- Na, húgi, semmi, baj - mondja Dim halkan, én meg elég hülyén érzem magam, mert eszemben se volt kihallgatni a beszélgetésüket. Már azon gondolkozom, hogy inkább visszamegyek a fürdőszobába, és ott várok egy kicsit, de fura lenne, ha harmadszor is csukódna mögöttem az ajtó. Annyit megteszek még, hogy nem bámulom őket, de utolsónak még elcsípem, hogy Dim összekócolja Vic egyébként is fésületlen oroszlánsörényét.

- Ja, persze, tényleg semmi - érkezik válaszként, aztán reccsen a parketta néhány lépés alatt, és kis időre elcsendesedik a nappali.

Már tényleg nagyon ostobán érzem magam, hogy kint ácsorgok a folyosón, így megkockáztatom, hogy bemenjek végül, mintha csak most érkeztem volna, még észlelve, hogy Dim elereszti a húgát épp egy ölelés után. A srác zavartalanul megkerüli a dohányzóasztalt és rövidesen Vic is megindul az oldalán, előbb felhörpintve az ablakpárkányban hagyott teáját, és amikor már előttem van, rám villant egy olyan hazug mosolyt, mint korábban az iskolában.

- Megnézzük, mit csinálnak azok ketten? - érdeklődik Dim tőlem, valószínűleg leolvasva az arcomról a türelmetlenséget. Lehet, hogy túl gyorsan mondok igent, de nem zavarja, csak elindul a szobája felé, egyik oldalán velem, másikon a húgával. - Vicky, nem akarsz benézni Mattie-hez? Egész eddig annyira kíváncsi voltál rá - fordul a szeplős lányhoz kedveskedve, de Vic ennek ellenére is elég hevesen reagál, indulattal leplezve az arcára kiülő szomorúságot.

Nem kell pofátlanul hosszan bámulnom ahhoz, hogy tisztán lássam, mennyire el van kenődve még annak dacára is, hogy úgy tűnt, már egészen felvidult a pomponlányos incidens után. Rá kellett volna jönnöm, hogy tetteti az egészet, már csak magam miatt is, hiszen ugyanezt művelem odahaza minden szar nap után.

- Á, semmiképp! - mondja gyorsan, hangosan, mintha ettől meggyőzőbbé válna Dim vagy az én számomra, és kapkodva hátrasöpri a hasát verdeső, mélyvörös tincseket. - Majd talán máskor, az tényleg király lenne! Na, később jövök - ragadja meg a tőlünk balra nyíló ajtó kilincsét, és beiszkol a szobájába, még azelőtt bevágva az ajtót, hogy Dim bármit felelhetne neki. A tompa puffanás után összenézünk a vörössel, és megkockáztatom a legostobább kérdést, amit ilyen helyzetben bárki is feltehet.

- A tesód biztos, hogy jól van? - Szinte csak tátogok, mert nem mentünk még el az ajtó elől. Valószínű, hogy Dim megérti, hogy nem azért kérdezem, mert hülye vagyok, és már megfeledkeztem róla, milyen állapotban kísértem le hozzájuk ebédszünetben, hanem, mert aggódom érte, csak nincs jobb mód ezt kifejezni. Megrázza a fejét, majd továbbindul, és én se tehetek mást, minthogy lépést tartok vele.

- Majd rendbe jön... vagy elmondja az egészet, ha akarja - mormolja szinte csak magának, és ezzel annyiban hagyjuk a dolgot, lassan eltávolodva Vic bezárt szobájától. - Készültünk fel mindenre - mondja Dim már hangosabban, amikor a második bal oldali ajtóhoz érünk, és a keze megáll a kilincsen. Egy gombóc kezd nőni a torkomban, és lehet, hogy el is sápadtok kicsit, mire csendes együttérzéssel elneveti magát. - Élnek, nyugi! Mellesleg kupi van, azzal ne törődj - teszi hozzá szinte mentegetőzve, majd lenyomja a kilincset és sarkig tárja a szobája ajtaját.

A ház többi részéhez hasonlóan napfényes, a sajátomnál ezerszer rendezettebb helyiségbe érünk, ahol padlótól plafonig minden fal vörös vagy tompa szürke színű, itt-ott kiragasztott képekkel borítva. Az egyetlen, amin hosszabb időre akad meg a szemem az alig pár másodpercig tartó, akaratlan nézelődés közben, az a plafonról lógó, robusztus csillár, amitől a szoba minden modernsége ellenére bőven múltszázadinak tűnik. Igazából az egész házuk tele van csillárokkal, de ezt csak akkor tudatosítom magamban, amikor észreveszem Dim kacskaringós ívekből formált, fekete darabját, amibe mintha valódi, csonka gyertyák lennének szúrva, de biztos, hogy csak dísznek, és elektromos az egész.

A következő érdekesség, hogy a függönyök is majdnem feketék, amik félig takarják a szoba egyik oldalát kitöltő ablakokat, kellő sötétbe burkolva egy széles képernyőjű tévét, meg az előtte, párnákon talán ülő, talán fekvő barátainkat. Meghökkenve állok a küszöbön, és egyelőre Dim sem akar beljebb kerülni; az ajtóból figyeljük Mattie-t meg Örökkévalómat, akik valami lövöldözős játékot játszanak, kezükben egy-egy kontrollert szorongatva. De nem ez a legfurcsább, még akkor se, ha tudom, Mattie mennyire nem pártolja a konzolos videojátékokat, hanem, hogy Dimmel épp egy lelkes, elmélyült beszélgetés közepébe csöppentünk, és láthatóan olyan jól megvannak egymással, hogy fel se tűnik nekik az ácsorgásunk alig két méterre tőlük.

- Ez nem igaz! - hallatszik Vince élénk, kissé hitetlenkedő válasza valami korábbi mondatfoszlányra. - Ne azt lődd, a másikat! Jó és Mattie, ne hagyj meghalni! - nyöszörög szinte sírva, mire a haverom két precíz lövéssel fedezi Örökkévalómat az osztott képernyő saját oldalán. - Kösz! Na, tényleg? - tér vissza az előbbi témájukhoz, barátom meg röviden kuncog mellette, a hangját az arcához nyomott párnával tompítva.

- Ahogy mondom, haver - vágja rá vidáman, a szemét egy pillanatra se véve le a tévéről - Cee meg én kajak megcsináltuk tavaly - bizonygatja Mattie, akármit is mondott korábban, mire Eterből kirobban a nevetés.

- Ezt nem hiszem el! Tuti csak szopatsz! - nyögi ki nehezen, közben gond fedezve Mattie-t valami lopakodós misszióban. Ám Dim még a haverom válasza előtt betessékel a szobába, valószínűleg a szopós szófordulatra reagálva. - Úristen, ti mikor jöttetek be? - ejti le a kontrollert Örökkévalóm Dim gumitalpú bakancsának nyikorgására, és olyan rémülten néz ránk, mint két kísértetre. Mattie ennél összeszedettebben reagál, és még a játékot is szünetelteti, mielőtt felkönyökölne a kisebb halom párnán a lábunk előtt.

Amíg ez történik, két dolog jár az eszemben, az egyik csak a maga abszurditásában: Diméknél senki nem veszi le a cipőjét a házban, míg nálunk már akaratlanul is, valamint, hogy tényleg szinte a legrosszabbra számítottam, amikor a vörös azt mondta, hogy készüljünk fel, bármi vár idebent, de arra, hogy Mattie és Vince ilyen hamar összebarátkozzanak minden gond nélkül, egyáltalán nem gondoltam. Csak pislogni tudok rájuk, és mivel Dim se méltatja őt válaszra, Eter már-már tajtékzik, amíg feltápászkodik a földről. Közvetlenül a haverja elé áll, mutatóujját vádlón szegezve kettőnkre.

- Eddig hol rejtegettétek ezt a srácot előlem? Tök jó arc! - jelenti ki, amitől még a zaklatott hangszín ellenére is megkönnyebbülés árasztja el a testem. Dim elüti a fenyegető ujjat az útból, és elmegy Vince mellett, a még mindig heverésző Mattie-nek nyújtva a kezét, hogy felsegítse a padlóról. A haverom csak a fejét ingatja, és tovább heverészik a párnákon, úgy támaszkodva az egyik könyökén, mint valami görög félisten. Hunyorgó, lapos pillantásokat vet ránt Eternallal, aztán elmosolyodik, még mindig kettőnket nézve, de csak hozzám intézve a szavait.

- Vince tényleg nem rossz - közli, ezzel valami burkolt elismerést és egyúttal a kapcsolatunkra mondott áldást is továbbítva felém, amitől, bármilyen hülye dolog, egy kicsit elérzékenyülök. Mattie megbékélt a választásommal, ahogy én is az övével, de nincs mód rá, hogy ezt bővebben is kifejtsük egymásnak, mert Vince egy kicsit félreérti a haverom mondanivalóját.

- Csak nem rossz? Mi az, hogy nem rossz? Én vagyok a legjobb, kölyök! - háborog tettetett sértődéssel, de ennek hallatán a barátom csak füstön hangon felnevet a mellé telepedett Dim térdének dőlve.

- Csak szeretnéd! Legközelebb még bizonyíthatsz - veszi lazára, egyszerűen a játékra utalva, ahogy Örökkévalóm is hitte korábban, az egészet megkoronázva egy provokáló mosollyal, mire Vince is felveszi a kesztyűt.

- Addig éljek! - vág vissza továbbra is sértődést mímelve, és átkarolja a derekam az ajtónyílásban. A zavart tiltakozásommal nem törődve közelebb von magához, egy fölényes pillantást küldve a legjobb barátomnak. - Ha te így, én is - teszi hozzá, aztán a mellette ülőhöz fordul, és sokkal könnyedebben folytatja. - Jó volt veled lógni, Dim, még akkor is, ha három szobával távolabb voltál! - lelkendezik, de a vörös hamar lehűti egy közbeszólással.

- Nagyon élvezted, gondolom, hogy nem látsz - feleli egyszerűen, mire Eter egy pillanatra elhallgat, aztán, mire én is felfogom, hogy a srác csak csipkelődik vele egy kicsit, mint Mattie és én általában, Örökkévalóm is folytatja, nem hagyva magát lelombozni.

- Kösz amúgy, hogy tanítod habcsókot! Folytatjuk legközelebb - integet a szabad kezével a szoba árnyékosabb felén ülő Dim és Mattie párosának, majd a derekamnál fogva kivezet a szobából, és egyszerűen rájuk csukja az ajtót.

- Habcsók?! - szegezem Eternalnak az első döbbenet után, mikor már a nappali felé kormányoz. - Miért hívtál habcsóknak? - hitetlenkedem, mire bocsánatkérőn néz rám.

- Ne haragudj, más nem jutott eszembe - tárja szét a két kezét, aztán felveszi az asztal mellett hagyott táskáját. - Amúgy meg vagy olyan édes - kuncog hátulról a fülemhez hajolva, amitől kellemesen megborzongok.

- Miért hoztál ki? - fordulok szembe Vince-szel a derekamon nyugvó karjai között, de még azelőtt megbánom a kérdést, hogy becsuknám a számat. Dim és Mattie olyan csendes szeretettel pillogtak egymásra egész végig, hogy attól mázsássá nehezedett a levegő, és biztos, hogy Vince előbb észrevette, mint én, lévén, hogy végig csak a legjobb barátomra figyeltem.

- Ne már, csoda, hogy nem kezdtek turbékolni előttünk, mint a sulidoki cuki kis galambja! - vigyorodik el zavartalanul Dimékre célozva. - Ellesznek ők ketten is, és amúgy is, én régen nem voltam már veled, drága - mondja Vince kissé halkabban, és az ablakok-ajtók keresztjében állva egyszerűen megcsókol, mire kapkodva simulok hozzá. A szája jobban hiányzott már, mint hittem, és nem is értem, hogy tudtam meglenni egészen eddig anélkül, hogy minden percben Vince-szen meg az ajkain csüngtem volna. A hátamat simogatja, míg a hajába túrok, szorosan tartva Eter barna tincseit a kezemben. Szaporán dobogó szívvel préselem az ajkam a sajátjához, még akkor is csukott szemmel pihegve a karjában, amikor Vince nehézkesen hátrahúzza a fejté, ezzel megszakítva a csókunkat. - Talán... hazakísérnélek - mosolyodik el nehezen, halványpiros arccal, mire szaporán bólintok, csak remélve, hogy jól értem, mire akar kilyukadni. Kibontakozom az ölelésből és gyorsan a táskámba dobálom a szanaszét heverő cuccaimat, de amikor felegyenesednék, Etert újra ott találom a hátam mögött.

- Ezt ne csináld többet! - szólok rá halkan, mikor érzem, hogy az egész altestem Vince-hez nyomódik. Látnom sem kell, hogy tudtam, kedvtelve vigyorog a kanapénál állva.

- Mintha az én hibám lenne! Te hajoltál le előttem így - kuncog még akkor is, amikor lefejtem az ujjait a csípőmről, és fél vállamra veszem a hátizsákot, közben is Örökkévalóm kezét szorongatva. Még azelőtt a tenyerembe csúsztatja a jobbját, hogy végigmenne velem az előszobán, és amikor kinyitja az ajtót, összekulcsolom az ujjainkat.

- Nincs zsebem - mondom az ajtó előtt mentegetőzve -, talán nem kéne... - Vince azonban nem hagyja, hogy befejezzem a saját tetteimnek ellentmondó hülyeségem.

- Ki a francot érdekel? - kérdi heves meggyőződéssel a hangjában. - Egy nyomi kis peremvárosban pont az érdekli az embereket délután ötkor, hogy két másik ember fogja egymás kezét?

- Igen, képzeld, pont, hogy ez érdekli őket! - vágok vissza, mivel ismerem a saját szomszédságunkat, de Vince-t nem sikerül meggyőznöm vele, és már magamat sem igazán. Azok a házak még messze vannak, nyugtatom magam, itt pedig még sosem jártam, tök mindegy, hogy ki mit lát és mit gondol, épp, mint a suliban. Egy kicsit ellazítom a karomat, mire Vince végigsimít a kézfejemen. Felnézek rá, de ő csak nyugodtan mosolyog, és lassan nógatva terelget ki Dimék udvarából. - Várj... - kezdem, amikor a kaput nyitja, de mielőtt bármit mondhatnék, Eter a szavamba vág.

- Kérlek, drágám, ne csináld! Ne mondd, hogy az a baj, hogy nem köszöntünk el Diméktől meg Victől, mert esküszöm, egyikük se haragszik érte! Rohadtul elfoglaltak, mint láttuk - hadarja gyorsan, kissé feszülten, mintha tényleg ez lehetne minden bajom a világon, holott eddig eszembe se jutott, hogy problémát csináljak a dologból. Eter már veszi is a levegőt a következő szóáradathoz, de gyorsan feltartom a kezem és elhallgattatom.

- Nem erre gondoltam - nyugtatom meg sietve; erre végre becsukja a száját. - Azt mondtad, még csak öt óra? - érdeklődöm, mire egy rövid igent kapok válaszként. Szinte azonnal jobb kedvre derülök, és ez a hirtelen öröm az arcomra is kiül valami kellemes kis mosoly formájában. - Tudod, hogy mire gondolok, ugye? - szegezem a kérdést rögtön Örökkévalómnak, aki egy kis gondolkozás után szélesedő vigyorral bólogatni kezd, megsejtve, mi jár a fejemben.

- Átmegyek hozzád, ha anyukád most már beenged az ajtón - felel vidoran, ahogy kimegyünk az utcára, mire elégedetten bólintok, de muszáj, hogy kiegészítsem.

- Be fog, mindenképp - nyugtatom, végig az arcát nézve. - De igazából az érdekel, nincs kedved itt aludni nálam? Oké, hétfő van, meg minden, de nagyon örülnék - teszem hozzá egy kicsit sután, mire Eter egészen felvillanyozódik, és a kezemet szorongatva igyekszik kikotorni a mobilját a farmere elülső zsebéből.

- Ó, cukrom, persze! - mond igent rögtön, tovább szenvedve a telefonnal, amit segítek kivenni a zsebéből. - Jó, előbb fel kell hívnom anyámat, de biztos megengedi, hogy egy ilyen cukorborsóval töltsem az időmet, mint te - pillant rám, miközben már pötyögi is a számát a tárcsázóképernyőn.

- Neki is szó szerint így adod majd elő, hová készülsz? - kérdem viccként, és merem remélni, hogy amikor Vince rávág egy perszét, míg a füléhez tartja a mobilját, ő se gondolja ezt komolyan.