A szinte végtelen, de Mattie társaságában annál kellemesebbnek bizonyuló hatvan perc végeztével a haverom oldalán lépek ki a székcsikorgástól és beszélgetésektől zajos teremből. Fülledt meleg van odafent, de a folyosón se jobb a helyzet; Mattie már rég kibújt az annyira szeretett, korábban tőlem lenyúlt pulcsijából, és én is a kardigánomat gombolom ki menet közben, míg ő eligazgatja a vállán a belegyömöszölt felsőtől hatalmasra dagadt hátizsákját.

A barna még mindig nem békélt meg a róla készült, eszményi portrémmal, amit alig tíz perc alatt firkáltam a füzetembe, pedig minden rajztehetségemet beleadtam, és lássuk be, nálam az sosem volt sok. Elvette tőlem a lapot, és minden tiltakozásom ellenére a szemétbe hajította, pedig tiszta szívből, na meg szívatásból csináltam neki, hogy kitegye otthon az ágya fölé, hadd rémüljön meg, ha ébredés után ránéz a művemre.

Nem is reagálok a szidalmaira, mert sejtem, hogy csak szórakozik, mint mindig ilyenkor, de az, hogy figyelembe se veszem, még inkább felbosszantja Mattie-t. Sajnos többnyire jól szórakozom az ideges pofiján, meg a szitkozódásán, így most is csak annyit ér el vele, hogy képen röhögjem, amikor valami sértést vág a fejemhez, már nem is tudom, mire válaszolva. Azért a harmadik lépcsőforduló után már kezd fárasztóvá válni a pufogása, így megkérem, csak úgy mellékesen, hogy mondja el, milyen visszhangja volt a péntek esti, lehetetlenül hosszúra nyúlt adásunknak. Ezzel el is érem, amit szeretnék: Mattie egészen fellelkesül, és ecsetelni kezdi a nézőink kommentárjait, végig hevesen gesztikulálva. Érdeklődve hallgatom, de túl sokszor nem szólok közbe, legfeljebb egy-egy ahát meg nahátot szúrok be a megfelelő helyeken, ám ez Mattie-t láthatóan nem zavarja, csak élvezi, hogy előadást tarthat nekem valamiről, én meg végre befogom a számat.

A hallgatásom egészen addig kitart, amíg le nem érünk a földszintre, abba az üvegfalú kis előtérbe, aminek a végén a főbejárat, esetünkben a menekülés kapuja nyílik. Az utolsó órájukról jövő szerencsésekhez hasonlóan mi is arrafelé igyekszünk, a kétszárnyú, de még így is túl keskenynek bizonyuló ajtó előtt szokásosan egy kisebb tömegbe ütközve. A többiek is csak lassan tudnak kimenni az apró, betonozott első udvarnak csúfolt dohányzóba, majd onnan a falakon kívülre, hazafelé.

Amíg a tolongásban állunk, Mattie dohog valamit arról, mennyire idegesíti ez a tömeg, és inkább vágjunk át az épület mögött az udvarról nyíló hátsó kijáratig, de nem igazán figyelek rá, mert az előttem és mellettem lévő fejek és karok erdején át az üvegezett falakon bámulok ki, Vince-t vagy Dimet keresve. A betonozott kerítésen túl meg is pillantom mindkettejüket egy rövid időre, egy harmadikkal, valószínűleg Vickel kiegészítve, ahogy a dohányzó peremén ácsorognak, aztán újra eltűnnek a szemem elől a kiözönlő diáktársaink mögött.

- Mattie - bököm oldalba a még mindig szövegelő barnát, mire kelletlenül rám néz, az épp csak megkezdett mondatát félbeszakítva. - Kész vagy találkozni Eternallal? - kérdezem halkan, amiért elnyerek tőle egy értetlenkedő pillantást.

- Miért kérdezed ezt hirtelen? - kapom rögtön egy egyszerű igen, nem vagy talán helyett, de csak megrázom a fejem, és nem szállok vele vitába. A kérdése jogos, hiszen eddig annyira lefoglalt az, hogy bepótoljam a haverommal az eddig kimaradt, szokásos marhaságainkat, hogy bármilyen ostoba dolog is, de kiment a fejemből, hogy őket ma még be kéne mutatnom egymásnak. Veszek egy nagy levegőt, amikor végre kiérünk a langyos levegőjű kora délutánba, és visszafordulok Mattie-hez, még egy utolsó pillantást vetve a tőlünk nem messze lévő dohányzóra.

- Csak azért, mert ott van előtted - mondom ugyanolyan halkan, mint az előbb, Mattie-nek pedig már nincs is ideje reagálni a kijelentésemre, mert bármilyen kis lépéseket téve mentünk eddig, sikerül kijutunk az apró udvarról. A kerítés mellett lézengő, cseverésző diákok között érünk oda Vince-hez és a két vöröshöz, akik elmélyülten beszélgetnek valamiről, Dimet leszámítva egy-egy cigit szívva közben. Örökkévalóm az első, akinek feltűnik az érkezésünk, hirtelen majdnem a földre ejtve az ajkai közé szorított cigarettát. Amint összeszedi magát, a körülöttünk lévő jó negyven emberrel, meg Dimékkel mit sem törődve már szökdel is oda hozzám, hogy üdvözöljön.

- Ó, Cee! - kezdi vidáman, amíg megragadja a vállaim, és valami kicsit ölelésre, kicsit rázásra hasonlót csinál velem, Mattie-t egyelőre figyelemre se méltatva. - Végre itt vagy! Még látni akartalak, mielőtt elvonulsz a hülye számok és könyvek közé! - enged el gyorsan, és ekkor veszi ténylegesen észre a legjobb barátomat is az oldalamon, aki rá nem jellemző módon csak pislog kettőnkre, és egy hang se jön ki a torkán. - Ő meg ki? - vet érdeklődő, szinte vetkőztető pillantást előbb Mattie-re, majd rám, mintha a haveromnak a lelkébe, nekem meg a fejembe akarnak látni, hogy kiolvassa belőle a választ, mielőtt megszólalhatnék. - Mindegy, cukor, gyertek már! - int a cigit tartó jobbjával az alig kétlépésnyire ácsorgó Dim és Vic felé. Az előbbi csak lemondó arccal figyel minket, míg az utóbbi Eteréhez hasonló, nyílt érdeklődéssel fürkészi a legjobb barátomat.

- Vince, várj már egy kicsit! - próbálkozom hasztalanul, amikor megfogja a kezem, és maga után húz a Walkerek mellé. Hátrafordulva megállapítom, hogy Mattie is követ minket, de továbbra is néma, ami nem jó jel. - Állj meg! - pihegem. Örökkévalóm épp ekkor fékez le Vic és Dim között. - Na, szóval ő a híres és csodás legjobb barátom, Matt - mutatok a mellettem álló Mattie-re egy lélegzetvételnyi szünet után, aki a felvezetés hallatán Vince-hez fordul, és lassan végigméri. Azt hiszem Eter se tesz másképp, de ezzel most nem foglalkozom. - Mattie, ő meg Eternal - mondom röviden, a haveromnak címezve, mindenféle körítés nélkül, mert a pasim utótag valahogy nem áll a számra ekkora közönség előtt. Mattie aprót bólint, de ami kicsit megijeszt, hogy könyörgően mered hol rám, hol a mellette álló, szintén hallgatag Dimre, az arca pedig hamuszürke, mintha rosszul lenne valamitől. Ez utóbbi Dimnek is feltűnhet, mert valamivel közelebb húzódik hozzá, de mielőtt egyáltalán megkérdezhetné, hogy jól van-e, amire épp én is készültem a sápadt képe láttán, a társaságunk két élénkebb tagja, vagyis Vic meg Vince szinte egyszerre ugranak Mattie-hez, valami különös üdvözlés gyanánt.

- Hé, te vagy a bátyám új barátja? Végre megismerlek, de jó! - lelkendezik a vörös lány, láthatóan nyom nélkül elhagyva az alig két órával ezelőtti szomorúságát. Mattie kinyög egy hellót, majd újabb segélykérő pillantást vet rám, de gőzöm sincs, mit kéne csinálnom. - Vic vagyok, szia - csicsergi vidáman, és már repül is egy-egy puszi a dermedten álló haverom arca két oldalára. Dim rosszallóan csóválja a fejét, de amint a tesója leszáll a haveromról, Vince kezdi ostromolni őt a maga apróságaival.

- Félre, lányka - penderíti arrébb a szárnyaló vöröst finoman, megállva a legjobb barátommal szemben. - Szia, Matt - vigyorodik el barátságosan, Mattie-t fürkészve, aki továbbra is csak szenvedő arccal pislog, és szerintem a legszívesebben csak elhúzna már innen. - Na, jól vigyáztál az én két drágámra? - érdeklődik, majd szokásosan csapongva hirtelen témát vált, amin én már csak alig, de a barna annál jobban meglepődik. - És amúgy mondd, hogy akadtál össze a legjobb haverommal? Még nem is beszélt rólad! - mondja szinte panaszosan, amíg beleszív a cigijébe, aztán elfújja a füstöt Mattie és az én fejem között. Én Mattie-hez hasonlóan döbbenten állók a falnál, és négyünk közül Dim bizonyul az egyetlennek, aki még cselekvőképes, mert megfogja Vince vállát, és eltolja a legjobb barátomtól.

- Hagyjátok már, mind a ketten - néz előbb Vince-re, majd a húgára -, a frászt hoztátok rá! - szól halkan, de annál parancsolóbb éllel, mire Örökkévalóm méltatlankodásba kezd, Vic meg a tesója mögé húzódik, és onnan szemléli Mattie-t tovább, mint valami érdekes, egzotikus virágot. Barátom közben panaszosan felsóhajt mellettem, és végre rátalál a hangjára, így kissé sértetten ugyan, de legalább rendesen is megszólal azóta, hogy kijöttünk az épületből.

- Nem is ijedtem meg! - csattan fel valamivel magasabban a szokottnál, és ami végképp megzavar, hogy egy haragos pillantást vet rám, mintha csak azt mondaná, basszam meg magam, amiért sikerült ilyen helyzetbe juttatnom őt. Jó barát lévén ahelyett, hogy komolyan venném az arcra kiülő tehetetlen gyötrelmet, humorral kezelem a dolgot, és hátba lapogatom a haveromat, nem épp a legfinomabban.

- Jaj, ne tedd már magad! Reszketsz, mint a nyárfalevél, melyikük ijesztett meg ennyire? - vigyorgok rá elég gonoszan, de legalább Mattie-t sikerül egy kicsit felráznom, és a sértett dühvel együtt az élet is visszaköltözik a szemébe.

- Te csak fogd be, hülye gyerek! Nem tudom, ki fosik be még az árnyékától is! - vág vissza, ahogy lelöki magáról a kezemet, de a vigyort nem képes ennyivel letörölni a képemről. Tovább húzom az agyát, csak leesik Mattie-nek előbb-utóbb, hogy nem bántani akarom, hanem észhez téríteni kicsit a még sosem tapasztalt zavarából. - Nincs semmi bajom! - néz rám szikrázó szemekkel, de csak a fejemet ingatom, aztán hirtelen összekócolom a haját.

- Akkor mondj valami barátságosat ezeknek a roppant kedves embereknek itt körülöttünk - teszem hozzá, amíg elkerülöm Mattie nekem szánt fejen legyintését. Rövid ideig farkasszemet nézünk, de mint általában, most is én török meg előbb, és elfordulok Mattie arcától. Fölényesen hümmög egyet, mire elkezdek pofákat vágni, hogy kifejezzem a nemtetszésem.

- Szöszi, ne idegesíts! - dörren rám, amikor meglátja a grimaszolásomat, de a haverom már nem akad ki rajta, csak fáradtan beszél tovább, mintha tényleg ráunt volna a csipkelődésemre. - Dimet ismerem egy jó ideje - vet rám jelentőségteljes pillantást -, a pasidat majd megismerem valamikor közelebbről is - mondja olyan zavartalanul, hogy az állam képletesen már a földön koppan -, kedves tesó, neked meg nagyon örülök, tényleg - teszi hozzá, most már egyenesen Vicre nézve, akinek erős hitetlenkedés tükröződik az arcán, végül mégis ő az első, aki észhez tér kis hallgatóságunk köréből.

- Ti most miről beszéltek? - kezdi óvatosan, míg a tekintete négyünk között ugrál ide-oda. - Milyen pasi? Valaki elmondja már? - pattognak a kérdései, közben a zavar is leolvad az arcáról, hogy átadhassa a helyét a vidám érdeklődésnek. Én csak leforrázva meredek hol Vince-re, hol a vörös lányra, akiből tovább ömlenek a kérdések, most épp egyenesen Örökkévalómra zúdulva. Ő ugyan próbál válaszolni, de Dim hamar megszakítja ezt az őrületet azzal, hogy erélyesen közéjük áll, elvágva a húga arra irányuló törekvéseit, hogy itt helyben bármit is kiszedjen Eterből.

- Majd elmondja, ha akarja - közli egyszerűen, Vic torkára fagyasztva a már robbanni készülő, heves tiltakozást. Ezzel felém fordul, és könnyedén megszólít, mintha a drága barátom előbbi megjegyzése el se hangzott volna, az egészet egy biztató mosollyal kísérve.

- Cee, mehetünk? - kérdi, mire csak egy bólintás a válaszom, privát kis párbeszédünkre viszont a többiek is felfigyelnek, más-más reakciókkal.

- Te Dimhez mész? - hallom Mattie-től, most már őszinte kíváncsisággal. - Miért? Én is hozzá indultam - teszi még hozzá szinte kelletlenül, aztán, hogy egy kis időt nyerjen, ha bárki faggatni kezdené az okairól, a zsebében kezd kotorászni a cigis doboza meg egy öngyújtó után. Amikor már egy szál cigi van a kezében, a lehető legviccesebb, bár dohányosok között egyáltalán nem meglepő dolog történik: velem együtt egyszerre négyen nyújtanak felé egy-egy öngyújtót. Mattie a hozzá legközelebb esőt, vagyis az enyémet fogadja el, mintegy sajnálkozó pillantást vetve a többekre, amíg lángra lobbantja a szálát. Vince talán csak megszokásból adta volna neki a sajátját, mert nem is igazán figyel arra, hogy nem veszi ki a kezéből, helyette egyenesen rám bámul, némi hitetlenkedéssel a szemében.

- Cukor, nem azt mondtad, hogy tanulnod kell? - akad fent Örökkévalóm a lehető legkisebb részleten a korábbi mondandómból. - Dimmyvel fogtok matekozni? Miért nem mondtad? - háborog, de ezt csak félig tőlem kérdi, mert már a vörös haverjára mered vádló tekintettel.

- Nem kérdezted - vonja meg a vállát a srác, de amikor Eter nem hagyja annyiban, és tovább nyűglődik azon, hogy elmondása szerint mi ketten szövetkeztünk, és egyszerűen kihagyjuk őt a buliból, az égre emeli a szemeit, mielőtt válaszolna. - Istenem, Vince, ne fárassz! Most komolyan, mind át akartok jönni valami hétfő délutáni tanulós partira? - élcelődik Dim, gyorsan fogyó türelemmel. Vince ezt vagy nem hallja meg, vagy megszokta már és nem érdekli, mert csak még inkább fellelkesül, és egy nagy lépéssel a barátja mellett terem, hogy miután elhajította a leégett cigicsikkét, a gyötrődő srácba karoljon, az egészet a vörös lány csengő nevetésével kísérve.

- Hogy találtad ki? - szól vidáman, de nem vár választ. - Na, gyerünk már, Dimmy, igyekezzünk! - indul meg vele a járdán, nem törődve a haverja tiltakozásával, így amikor ő megállna, Örökkévalóm csak tovább rángatja maga után. - Cin, Matt, gyertek ti is! - kiált alig egy méter előny után, amikor feltűnhet neki, hogy csak Vic szökdécsel a nyomukban, az övéhez hasonló, végtelen izgalommal. Összenézek a füstkarikákat fújó, már kissé nyugodtabb Mattie-vel, aki némán biccent feléjük, így megindulunk a hármas után, a fal mellé húzódva, amikor mások elsietnek mellettünk a suli felől.

- Ez nagyon gonosz volt - szűröm a fogaim között, amikor sikerül beérni az Örökkévalóm lelkes vezetésével haladó menetet, és egy kis távolságot tartva maradunk mögöttük. Mattie unottan pillant rám a kékes füstön át, majd elenged egy újabb karikát a fejem mellett.

- Az meg köcsögség, hogy leégettél előttük, de már kvittek vagyunk - mosolyodik el kegyetlenül, mire legszívesebben megütném, de tudom, hogy igaza van. Többet nem is szólok Mattie-hez, aki lassan cigizgetve sétál a bal oldalamon, és elmerül abban, hogy az előttünk haladó Dim és Vince beszélgetését hallgassa. Ebbe Vic is örömmel belecsipog néha, kisebb, játékos vitákba bonyolódva Örökkévalómmal.

Én is a hármast figyelem, és kicsit irigylem őket, amiért ilyen jól megvannak együtt. Olyanok, mint én a legjobb barátommal, de most, hogy ők ennyire élénkek, és még az általában hallgatag Dimet is sikerül bevonniuk érdemi beszélgetésbe, ostobán érzem magam, hogy gyászmenetként vonulunk utánuk az ujjai közt koporsószeget tartó barnával.

- Jó, bocsánat - adom meg magam végül a csend nyomásának. Egyenesen Mattie-re nézek, aki egy kicsit megrezzen a hangomtól, egyúttal ráébred arra is, hogy egy újabbat kéne szívnia a cigijéből. - Tudod, hogy csak vicceltem - teszem még hozzá kelletlen önmentésként, nem gondolva arra, hogy ezzel ronthatok a helyzetemen. Ami azt illeti, hirtelen semmire se gondolok, mert Mattie korábban sosem esett kétségbe új arcok láttán.

- Semmi baj, végül is mit számít egy első benyomás - közli vidáman, és tényleg nem tudom eldönteni, hogy Mattie most csak gúnyolódik-e velem, vagy tényleg komolyan gondolja. - Ja, amúgy én nem vicceltem, de ezt ti ketten tudjátok a legjobban - néz rám sejtelmesen, és vállon vereget, amikor köpni-nyelni nem tudok a kijelentése után. - Tudod, mennyire szeretlek, na - teszi hozzá Mattie békülékenyen -, csak segíteni akartam, vagy ilyesmi. Kicsúszott a számon.

- Ezzel marha sokat segítettél! - préselem ki magamból, egy kicsit lelassítva a lépteimet, amikor már túl közelről hallatszik Örökkévalóm nevetése. - Legfeljebb negyedszer találkozom Vickel, és máris egy kis buzinak gondol - sziszegem a lehető legsértőbb jelzőt, ami eszembe jut a saját állapotom leírására, de Mattie láthatóan egy cseppet sem hatódik meg tőle.

- Jól van, én meg vele is, meg a te drága Etereddel is most először futok össze, és mindketten azt hihetik most rólam, hogy valami parás pöcs vagyok! Te lehetsz kis buzi, én meg egyszerűen egy fura izé, na, nem akarsz cserélni? - vigyorog rám, és attól a hűvös abszurditástól, ami süt a szavaiból, én is elmosolyodom egy leheletnyit javuló kedvvel.

- Oké, majd valahogy elhitetjük mindenkivel, hogy egymás jelzőit viseljük - adok hozzá egy keveset a beszélgetésünk groteszk humorához, de közben az agyam is lázasan jár, és fennakadok a barátom mondandójának egy lényegesebb pontján. - Várj egy kicsit! - teszem fel mindkét kezem magam elé, ezzel egy pillanatnyi szünetet kérve. - Az komoly, hogy tegnap is Dimmel lógtál, de a húgát most látod életedben először? - pislogok rá hitetlenkedve, Mattie viszont megrázza a fejét, míg eltapossa a szűrőig szívott cigijét a betonon, kicsit sem lassítva mindeközben.

- Nem, azt nem mondtam, hogy sose láttam - utasítja el a feltevésem -, egyszer például pont akkor ment a szobájába, amikor Dim felvitt magához - vonja meg a vállát, mintha ezzel mindent megmagyarázna. - De még sose estünk túl azon a valódi, dumálós megismerkedésen, és az előbbit nézve talán jobb is - fordul felém gunyoros arccal -, mert ha neked kell rendezni, nagyon szar vége lesz.

- Mondtam már, hogy sajnálom, de te nem voltál képes megszólalni - emlékeztetem, Mattie pedig felfújja az arcát, de nem kezd újabb veszekedésbe, így ezt a rövid csatát az én javamra írhatom.

A kis szóváltásunk alatt már egészen eltávolodunk a Lincolntól és az ismerős, kertvárosi környéktől, ami szerint bőven túlmentünk már Mattie-ék házán is. A kétemeletes, gondozott gyeppel körülvett, szokásos egyforma házak után palotának is beillő úri villák következnek, amiket ámulattal nézek, de Mattie még csak egy pillantást sem szentel a látványuknak. Vagy a környék hagyja teljesen hidegen, vagy nem érzi szükségét, hogy az úttal törődjön, mert pontosan tudja, hogy merre kell mennünk, talán még akkor is, ha a vezetőink esetlen eltűnnének a szemünk elől.

Ahogy lassan az elegáns, többnyire fehér házak is elmaradnak mögöttünk, és a külvárosi lakópark pereme következik, a jó egy méterrel előttem lévő Eterre sandítok, aki fesztelenül magyaráz valamiről Dimnek, míg bekanyarodnak az egyik utcába jobb oldalon. Mattie anélkül megy utánuk, hogy különösebben odafigyelne. Mivel egy jó ideje megint nem beszélgetünk, Eterék trécselését kezdem hallgatni, amit felénk hord a poros aszfalt és vágott fű szagától terhes, meleg levegő.

Kicsit nyúzottnak érzem magam, amiért nem tudok szót váltani Vince-szel, de amilyen élénken cseveg a Walker tesókkal, nem hiszem, hogy bármi elég fontos lenne ahhoz, hogy megszakítsam a beszélgetésüket, meg a haveromat se szeretném magára hagyni a hátuk mögött. Ő láthatóan fel se veszi, hogy Dim épp nem vele törődik, menet közben egy második szál cigire is rágyújtott már, és nagyon el lehet foglalva a gondolataival, mert ügyet sem vet Vince-ék hármasára az orrunk előtt.

Amikor már vagy fél órája sétálunk egyfolytában, annyira nem számítok a megérkezésre, hogy egészen váratlanul ér, amikor Dim és Vic megállnak egy alacsony, kovácsoltvas kertkapu előtt, Vince pedig töretlen lelkesedéssel fordul meg, és iramodik felénk.

- De jó, pitém, hogy nem vesztetek el! - hallom a heves lelkendezést Örökkévalómtól, amíg mindkettőnket terelgetni kezd a kapu felé. - Már aggódtam értetek, komolyan! - folytatja, mire vágnám is rá, hogy nem igazán látszott eddig, de Eter tényleg olyan aggodalmas pillantást vet rám, hogy menten becsukom a számat, és még el is szégyellem magam ezért a hülyeségért. Helyette csak engedelmesen megyek az oldalán, és a Walker házra függesztem a szemeimet. Széles, egyszintes épület sötét palatetővel és egy garázzsal, a ház körül a már látott, szépen megmunkált vaskerítéssel, aminek a vendéglátónk, Dim épp támaszkodik. Mattie ezzel szemben elég közönyösen sétál mellettünk, mintha valóban ezerszer látta volna a helyet, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy tényleg jó ideje ismerik egymást a vörös sráccal.

- Kicsit hosszú volt - sóhajt fel Dim, főképp hozzám intézve a kijelentést, amíg kinyitja a csipkézett kaput előttünk. - Menjetek be, senki sincs itthon.

Vince az utóbbi mondatát repeső örömmel fogadja, ahogy Vic után engem is betuszkol az udvarra. Mattie lemarad mellőlünk és Dimmel együtt megvárja, hogy mindhárman felérjünk a kaviccsal szórt ösvényen a házig, de nem fordulok meg, hogy őt is magammal húzzam.

Vic eközben már be is engedte magát az üresen kongó, fülledt házba, és azonnal eltűnik valamerre a szemünk elől; az útját csak néhány ablaktábla zajos csapódása mutatja. Vince a hang irányába kísér, így kerülünk a rövid előszoba után egy csupa ablak, világos nappaliba. Vic már az egyik kanapén heverészik, tornacipős lábát hanyagul az üveges dohányzóasztalon nyugtatva. Egy nagyobb méretű, vezeték nélküli házi telefont szorít a feje és a válla közé, míg az ölébe vett táskájában matat, fél kézzel, némán invitálva minket is, hogy üljünk le valahová. Örökkévalóm zavartalanul vágódik le mellé a kanapé másik felére, míg én kicsit bátortalanabbul megyek utána szobába. Ő, mintha csak hazatérne, ledobja a táskáját az asztal mellé, és ugyan követen a példáját, de kellemetlen érzéssel. Valamiért elfog az, hogy egyszerűen betörtem Dimék otthonába.

- Vinny, hozz már nekem inni, légy oly drága - kéri a lány a szabad kezét a kagylóra szorítva, épp azután, hogy Örökkévalóm helyet foglal mellette. Vince kelletlenül, világi szenvedéssel az arcán kel fel ismét, hogy Vic lustaságáról, meg holmi nem vagyok én cseléd dologról morogva mégis átmenjen a szemközti konyhába, és kis időre a hűtő belsejébe temetkezzen. Kíváncsian figyelem Eternalt, ahogy kotorászik az alsó polcon, míg a helyére ülök.

Vic menet közbe megtalálhatta, amit keresett, mert hozzánk hasonlóan a földre dobja a sötétkék, hatalmas válltáskáját, a kezébe fogja a telefont, és könnyed hangon köszön bele, a lábát levéve a tisztán csillogó asztalról.

- Hahó, anyu! - üti meg a fülem a vörös lány élénk hangja, majd az, ahogy felszisszen, mert Eter visszatérve egy palack hűtött üdítőt pottyant az ölébe. Az öklét rázza a kuncogó Örökkévalóm felé, de többet nem törődik fele, csak fogja az almalevét, és lendületesen kimegy a nappaliból.

- Tessék, drága - ül mellém Eter vidoran, nekem már valamivel finomabban odaadva egy üveg innivalót. - Mást nem találtam, de meg se érdemelnéd, amiért elvetted a helyemet! Reménykedtem, hogy az ölembe ülsz, vagy ilyesmi - kacsint rám valamivel közelebb hajolva, mire elnevetem magam. Kettesben maradtunk, és Vince ezt élvezettel ki is használja, amikor mintegy véletlenül a combomra ejti a kezét.

- Ez talán nem a legjobb hely hozzá - próbálkozom, de nem veszem le magamról a kezét, ami Eternél egyet jelenthet azzal, hogy zöld utat kapott minden továbbira. Közelebb csúszik hozzám a kanapén, mire a vállának döntöm a fejem.

- Tuti biztos? Talán máshol akarod? - incselkedik tovább a combomat simogatva, én meg kuncogva a fejemet rázom, gyors puszit nyomva a nyakára. Halkan felsóhajt, mire elégedetten elvigyorodom a hajam takarásában. Kezdem beadni a derekamat neki, és a fejemet is felemelem egy lopott csókocskáért, de mielőtt elérhetném Vince száját, újra trappolás szűrődik be a folyosóról.

- Hé, Dim! Kell majd nektek süti? - hangzik Vic kiáltása a nyitott ablakon át éppolyan tisztán, mintha csak mellettünk állna, mire úgy rebbenünk szét Vince-szel, mint a rémült kismadarak. A válasz már tompábban érkezik, egy kissé elnyomja az ajtócsapódás, meg a közeledő, többszörös léptek, így valószínű, hogy végre Mattie-ék is előkerültek az udvarról. - Jó, akkor nem megyek ma - mondja Vic még mindig a telefonba, ahogy kettőnkre oda se figyelne átmegy a konyhába. Szekrényeket és ajtókat nyitogat, közben röviden válaszolgatva az anyjuknak. - Vettem! - érkezik kissé torzultan valami kamra mélyéről, majd a lány újra felbukkan, és leül közénk a kanapéra. Mielőtt kettőt pisloghatnék, a lába ismét az asztalon köt ki. - Szót se szólok, szia! - kuncog fel röviden búcsú közben, aztán a leteszi a telefont. - Királyság - dől hátra elégedetten, mondandóját a körünkbe térő Dimnek címezve -, ma nem megyek a cukiba. Nézhetem, ahogy tanultok - vigyorodik el szélesen, a tesója meg csak a fejét csóválja.

- Fogd inkább a laptopod és játsszatok Vince-szel, tényleg tanulnunk kell - áll meg annak a fotelnek a háttámlájára könyökölve, amibe Mattie ereszkedik le éppen. Amíg beszél, a haveromat figyelem, aki jelét se adja annak, hogy Dim egy hajtincsével játszadozik éppen, de kacér pillantást vet rám, amikor elkapja a tekintetem.

- Jaj már, ne küldj el! Anyu kérte, hogy vigyázzak rátok - vág vissza a szeplős lány a mellkasa előtt keresztbe tett karokkal, a tesója meg fáradtan sóhajt, mielőtt válaszolna.

- Ugyan mire kéne vigyázni, ha Cee-vel leszek? Ő nem kapja szét a házat, igaz? - néz rá megerősítést várva, mire azonnal bólintok. Vicet azonban ennyivel nem sikerül meggyőzni, és a mellettem ülő Eter se akar kimaradni a kialakuló, heves szóváltásból.

- Te meg kettesben hagynál az édes hugicáddal? Milyen egy rossz, felelőtlen báty vagy te, Dim! - kuncog fel gonoszul, egy észrevétlen, nyugtató pillantást vetve rám közben, hogy ne veszem a szavait komolyan. Vicnek is tetszhet az érvelés, mert kihúzza magát közöttünk, úgy mered a szoba másik felében lévő, tehetetlen bátyjára.

- Pontosan, Dim, hogy lehetsz erre képes? Ne hagyj vele magamra, nézd már, hogy néz rám! - csattan fel, de látszik, hogy alig bírja ki, hogy komoly maradjon, így gyorsan be is csukja a száját, mielőtt a mondat végén felröhögne.

- Akkor nincs ellenetekre, amikor kockultok valamivel, te meg screamót bömböltetsz, hogy ne halljam, ahogy vihogtok egész délután - pirít rá inkább a húgára, mint Örökkévalómra a vörös, de a hangjában nincs nyoma valódi haragnak. Mindketten elsápadnak mellettem, mint akiket tetten értek valami igazán szégyenletes dolog közben, Dim meg lustán elmosolyodik. - Igen, tudok róla, nem kell tagadni.

- Jó, oké, de Mattie miért maradhat itt? - kérdi Vince rövid tétovázás után, amíg számba veszi a megmaradt ütőkártyáit. Dimnek arcizma se rándul a kérdéstől, de én megint egy pillantást váltok a legjobb barátommal.

- Igazából, Vince - kezdi Dim, elengedve Mattie eddig sodorgatott hajtincsét -, tudod, hol a szobám, meg a játékaim, igazán feltalálhatnátok magatokat - mondja olyan hangon, mintha nyilvánvaló lenne, mire gondol, és Eternek elég hamar leeshet a dolog, mert bólogatni kezd, most már a haveromat fixírozva. - Már ha nem bánod - teszi még hozzá Dim, valószínűleg inkább Mattie-nek címezve, aki lassan kinyújtózik a fotelben, a földre lendítve eddig maga alá húzott lábait.

- Felőlem aztán - mondja tettetett közömbösséggel, ahogy feláll, és odajön hozzánk. - Meg ne egyen a cica - vigyorog rám, ahogy elmegy mellettem, én meg szinte azonnal beleütök a combjába.

- Ó, fasza, gyere szépen, Mattie! - pattan fel Vince is a kanapéról, mindezt észre sem véve, és átkarolja a legjobb barátom vállát, aki összehúzott szemekkel néz rá a megszólítás miatt. Már attól félek, hogy rákiabál Örökkévalómra a becézésért, de rövid, ám jól látható mérlegelés után úgy dönt, megbékél a dologgal, és rávillant egy harminckét fogas, akár barátságosnak is mondható vigyort. - Egy csomó mindent kell csinálnunk, tök jó lesz! - lelkendezik tovább Eternal, és már vonszolja is Mattie-t a ház másik felébe vezető, hosszú folyosóra. - Ti meg jók legyetek, hallod, Dim? Ne hagyd, hogy Cee rosszalkodjon! - kuncog Vince távozóban, és mielőtt bármit mondhatnék erre, már el is tűnnek a haverommal egy ajtó mögött.