Érdeklődve figyelem Mattie-t, aki még mindig elég szúrósan néz rám, és töprengek, mivel tudnám kibékíteni, ha egyszer hülye, és nem veszi a lapot, hogy csak ugrattam. De ismerem már annyira, hogy ilyenkor akármit mondok, csak rontok vele a helyzeten, megalázkodásra meg nem vetemedem a saját szobámban, így a kivárás mellett döntök. Mattie, amilyen szeszélyes, legfeljebb két perc múlva újra pattogni fog, mint egy gumilabda, és el is felejti az ostobaságát, mert azt, hogy az én hibám lenne az ő sértődékenysége, nem vagyok hajlandó elismerni.

Kissé türelmetlenül számolom a másodperceket, amíg arra várok, hogy bármit is mondjon, közben érzem, hogy egyre feszültebb leszek. Ez nem jó, mert Mattie nagyon hamar fel tud idegesíteni, még akkor is, ha nem akar, és azzal nem segítenék semmit, ha nekiállnék vitázni vele, hogy ne kussoljon már, hanem legyen szíves megszólalni, ha hozzá beszélek.

Tényleg kezdek ideges lenni, de nyugalmat és kedvességet parancsolok magamra, miközben egy sóhajjal közelebb húzódom Mattie-hez, majd békésen, nyugtató szándékkal átkarolom, és a fejemet is a vállára hajtom, úgy nézek fel rá.

- Nyugi már, Mattie - próbálkozom egy édes mosollyal, miközben futólag megsimogatom a karját a túloldalon -, akármilyen hatalmas vallomásra készülsz, azt megtehetted volna anélkül is, hogy seggrészegre isszuk magunkat - nevetek fel, de Mattie nem tart velem benne.

- Egyikünk se seggrészeg - közli sértetten, amiben talán igaza is van -, amúgy ne szarozz már, Cee - förmed rám, ahogy eltolja a kezemet -, ez komoly dolog!

Mattie-nek egy kicsit mintha remegne a hangja, így a felszólítása elveszti a komolyságát, amikor megpróbál rendreutasítani engem. Meglepetten tapasztalom, hogy nem csak a hangja, de mintha a szája széle is remegne, amit már nem tudok hová tenni. A haverom nagyon összeszedettnek és mogorvának igyekszik mutatni magát, de közben lesüti a szemét, amikor feltűnik feni, hogy a tekintetét keresem. Mégsem volt elég gyors: a szemeiben, mielőtt újra a padlóra nézne, meglátom a kétségbeesést, amit nem túl pazarul titkolt már beszéd közben sem.

- Mattie... - kezdem, de azonnal felteszi a kezét, hogy hallgassak, miközben lehajtott fejjel hátat fordít nekem A torkomon akad a szó a srác hirtelenségétől, amit a fojtottan kipréselt szavai is nyomatékosítanak.

- Csak fogd be egy kicsit - nyög fel keserűen, megbicsakló hangon, és mielőtt bármi mást hozzátehetne, egy kényszeredett nyelés, majd a vállai enyhe rázkódása mondják el a haverom helyett, hogy valami egyáltalán nincs rendben vele.

Rendesen sikerül rám hoznia a frászt a sírással, amivel küszködik, mert épp elég volt nemrég bőgni látnom őt bő tíz év után először, és igazán nem vágyom az ismétlésre. Lázasan kattogok azon, mit mondtam vagy tettem, amivel ennyire kiborítottam Mattie-t, de, hogy semmi se jut eszembe, csak még jobban megijedek. Valami történt vele, amiről nem tudok, és nem tudtam benne segíteni sem eddig, most pedig képtelen vagyok bármit is csinálni vele, hiába lenne rá szüksége.

Esetlenül próbálom magam felé fordítani, amit hagy ugyan, de továbbra sem néz rám, csak fél kézzel szorongatja a nyakában lógó dögcéduláját, már egészen kifehéredett ujjakkal.

- Bassza meg! - nyöszörög a barna összeszorított szemekkel, dacos hangon, és sejtem, hogy nem hozzám beszél, csak morog magában - Képtelen vagyok... - sóhajt egy újabbat, amitől a vállai egészen összeesnek a kezem alatt. Mintha nehezére esne kinyitni a szemét, de Mattie végre megteszi, és félszegen felnéz rám. Az arca a szokásosnál is sápadtabbnak, a szeme alatt húzódó, lilás színű karikák pedig mélyebbnek tűnnek. A hangja szinte szavanként másmilyen, ingadozik a törődött, a kétségbeesett és a dühös között. Végül mégis a reménytelenség egyik árnyalatánál állapodik meg, amikor szinte könyörgő pillantást vet rám, és újra megszólal. - Neked hogy ment akkor? - kérdezi halkan, én pedig szívesen felelnék neki, de őszintén fogalmam sincs arról, hogy mire gondolhat.

- Mi hogy ment? - adom vissza szinte rögtön a kérdését, mialatt minden rezdülését ugrásra készen figyelem. Mattie-ből jelenleg mind egy hisztériás rohamot, mind azt kinézném, hogy az ostobaságom miatt egyszerűen lebasszon, és most az utóbbinak elmondhatatlanul jobban örülnék, még úgy is, ha alapvetően sosem vágyom a kiabálására. Ám a barátom egyiket sem teszi, csak újabbat sóhajt, mintha kissé megnyugodott volna, és színtelen hangon válaszol, nem állva távol ezzel a tőle megszokott, Mattie-féle közönyös unottságtól.

- Hogy mondhattad el nekem a pasid? - szegezi nekem a kérdést, mintha csak vádolna, de már nem tudok benne felfedezni semmilyen, az előbbiekhez hasonló érzelmet. Mattie úgy beszél, mintha csak az időjárás érdekelné, de jobban ismerem már annál, hogy ezzel átverhessem. Sikerült ugyan összeszednie magát annyira, hogy ne mutassa ki a zaklatottságát, de elég egy kicsivel másképp beszélnie, mint általában, hogy feltűnjön, még mindig nincs rendben. Viszont a kérdése, ha nem is akarta, az elevenembe talált, mert eszembe juttatja, mennyire idiótán viselkedtem az Eternallal történő első találkozásunk előtt. Pityeregtem, mint egy tehetetlen kölyök, és még Mattie-t is belerángattam a magam hülyeségeibe azzal a lehetetlen beismeréssel. És, hogy mennyire féltem, mit fog mondani, ha megtudja... hogy mennyire féltem attól, hogy annyi lesz a haverságunknak, mert buzi vagyok, aminek a tényével még mindig nem tudtam teljesen megbékélni. És miközben mindez felidéződik bennem, egyszerre meg is világosodom, ahogy Mattie a vállamra borul, és nem sír ugyan, de már közel jár hozzá az ismét néha megbicsakló, fojtott szavaiból ítélve.

- Olyan vagyok, mint te - nyöszörög, miközben az arcát a nyakamhoz nyomja, és két kézzel belém kapaszkodik. Egy kis csörgés jelzi, hogy az eddig szorongatott nyaklánc lehullik a kezéből és nekiütődik a mellkasának. Sután átkarolom, és csak ülök mellette leforrázva, amíg a legjobb barátom a vállamon hüppög, és nagyon igyekszik összeszedni magát, egyre kevesebb sikerrel. - Olyan buzi vagyok, mint te - mondja alig hallhatóan, még mindig a visszanyelt, dühös könnyektől fuldokolva. Úgy ejti ki ezt az egy mondatot, mintha nem csak magára, hanem az egész világra haragudna érte, én pedig nem tudom, mit mondhatnék neki.

Arra, hogy a haverom ezt a szót használta bármi más helyett, még csak magyarázatot sem tudok találni azt leszámítva, hogy rohadt zaklatott. Sosem voltam tisztában azzal, hogy Mattie-nek mi a véleménye az azonos neműek vonzalmáról, ezért tört ki a frász annak idején, és néha még mindig, hogy talán engem sem bír majd többé. De most már nincsenek ilyen hülye képzeteim, és nem is ez a legjobb pillanat rágódni rajtuk, mert Mattie még mindig a karomba kapaszkodva gyötrődik, és olyannyira húzza össze magát ültében, mintha csak egy kisgyerek lenne. Szorosabban tartom, és próbálom valahogy megnyugtatni, de teljesen hozzám lapult, így a tarkója cirógatásnál többre nem vagyok képes. Mattie ezalatt tovább motyog valamit néhány dühös szipogás között, amit, mivel a nyakamhoz nyomja a fejét, nem értek. A nyelvem még mindig dermedt, de igyekszem erőt venni magamon, és kiszabadítom a kezemet is Mattie szorításából, hogy a vállait megfogva egy kicsit eltoljam, és hallhassam, miről beszél.

- Nem utálsz, ugye? - mondja a lábaimnak, amikor elszabadítom a vállamtól, és ahogy kihallom Mattie hangjából a teljes lemondást, legszívesebben nekem is sírni lenne kedvem. Sírni a megkönnyebbüléstől, hogy csak ennyi a baj, a haragtól, hogy Mattie-vel együtt nőttünk fel, és annyira ostoba, hogy képes feltételezni, hogy bármiért utálhatnám, valamint meg is ráznám, hogy észhez térjen, aztán csak megölelném, hogy megnyugodjon.

Túl sok mindent akarok tenni, vagy ezer dolgot mondani, valahogy a tudtára hozni, hogy nincs baj, de mindezek közül csak arra vagyok képes, hogy amint becsukja a száját, azonnal magamhoz vonjam, és olyan szorosan öleljem meg, mintha Mattie bármelyik pillanatban elsodródhatna a kezeim közül. Most tűnik csak fel, milyen hevesen dobol az ereimben a vér, ami biztos az elmúlt percek eredménye, és amíg a srác csendesen zihál a karomban, most én vagyok az, aki hozzányomja az arcát az arcához, és kissé nehézkesen, de végre kipréselek magamból pár szót a kezdeti zsibbadtság után.

- Nem utállak, hogy tehetném? - suttogom el a füle mellett. Ettől egy kis időre mozdulatlanná válik a karomban, aztán belém kapaszkodik. - Mit hittél? Mattie... - sóhajtom, ezalatt rengeteg gondolat cikázik a fejemben. Nem tudom, kimondom-e tényleg, mekkora idióta, hogy szeretem, hogy ő a legjobb barátom... bármit, ami eszembe jut, hogy lecsillapíthassam.

- Minden oké...? - üti meg a fülem kis idő után, a kérdésből pedig cseng a hitetlenkedés. Újra, az öleléshez hasonló hirtelenséggel tolom el magamtól, hogy szembenézhessek Mattie nyúzott, nedves arcával.

- Mi baj lenne, te barom? - törlöm meg a kézfejemmel az arcát, elmorzsolva egy félig felszáradt könnycseppet az egyik oldalon. Mattie már néhány fokkal kevésbé tűnik zaklatottnak, de még mindig nem az igazi. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, majd elengedem a haveromat. - Az egyetlen gond, hogy többé nem mondhatom, hogy faszom a szádba, mert még szavamon fogsz - szélesedik ki a mosolyom a gyenge és bizonyos szempontból igen érzéketlen poén nyomán, mire Mattie azonnal reagál és egészen pontosan célozva üt a felkaromba. A zsibbadás, ami az ütés nyomán robban, kíméletlen, de megérdemeltem az olcsó szórakozás miatt.

- Faszfej - közli haverom tömören a szenvedésemet figyelve, de egy halvány mosolyt pillantok meg az arcán, ami jelenleg egyenértékű számomra egy köszönömmel.

Mattie nem mond többet, és én sem dörzsölöm tovább a fájó karomat, így vagy egy percig figyeljük egymást csendben, fürkész pillantásokkal. Mattie még utoljára végigdörgöli az arcát a kézfejével, mielőtt hátradőlne, két kezét az ágyam szélén nyugtatva, és megeresztene egy újabb mély, gyötrelmesnek hangzó sóhajt, mintegy jelezve, hogy szólni akar. Furcsállva várom, mire készül, egy kicsit tartva attól, hogy illékonynak bizonyul az előbbi csekély öröme.

- Asszem, még nem fejeztem be - kezdi, mire összevonom a szemöldököm.

- Ha nem akarod elmondani... - próbálkozom esetlenül, de Mattie azonnal a szavamba vág, elhárítva a béna, udvariaskodásra tett kísérletemet.

- De, baszd meg, el akarom! Te pedig meg fogsz hallgatni. Nem azért szaroztam eddig, hogy most már ne mondjam végig, mi a franc van - hadarja el haverom magából kikelve, de mire az utolsó szavakig ér, mintha kicsit megnyugodna. Egy lélegzetvételnyi szünet után már egészen összeszedettnek tűnik, én pedig nem akarom kizökkenteni; ott maradok, ahol vagyok, mellette ülve, és figyelmesen hallgatom a továbbiakban.

- Oké, Cee - néz rám rövidesen, én pedig levegőt venni se tudok egy pillanatra -, nem hosszú. És... ne kérdezz, oké? - Bólintok egyet, mire elégedetten elfordul, és a szoba csendjének beszélve, mintha csak önmagának mondaná, nekilát a történetnének.- Úgy egy hónapja, amikor nem dumáltunk - szólal meg kissé monotonul, én pedig végre kiengedem az eddig visszatartott levegőmet csak azért, hogy ismét ne legyek képes a lélegzésre rövid ideig -, találkoztam valakivel a suliban. Tudod, én akkor... elég szar volt, hogy ejtettél, vágod? - csattan fel Mattie, de továbbra sem néz rám, mintha attól félne, ha találkozik a tekintetünk közben, magyarázkodni kezdenék. Pedig nem tenném, mert arra, hogy a legjobb barátom, és mégse foglalkoztam vele hetekig, nincs semmilyen mentségem. Az viszont, hogy ennyire rosszul esett neki, még mindig fáj, és bocsánatot kérnék érte ismét, de a számba harapok és elhallgatok, mielőtt a szavak utat találnák az ajkaim között. Megígértem Mattie-nek, hogy nem kérdezek, így közvetetten azt is, hogy nem szólok bele, amíg beszél, és eszemben sincs máris megszegni a szavamat. Barátom közben felhúzott térdeire fekteti a fejét, és a szemközt lévő, kikapcsolt tévémre függeszti a szemeit, ahogy beszél; torz kontúrú arcát csak a szürkén csillogó képernyőn látom valamelyest. - Szóval, találkoztam egy sráccal, és elkezdtünk együtt lógni. Összebarátkoztunk, vágod? - horkan fel fanyar örömmel, majd egy aprót sóhajt. Még mindig nem szakítom félbe, ahogy kérte, de feszülten várom, hogy folytassa. Tudok következtetni bizonyos eseményekre, de nem vázolom fel őket Mattie előtt, csak nyugalmat erőltetek magamra, és kivárom, hogy a maga tempójában mondja végig, amit elkezdett. - Egy csomó időt töltöttünk együtt, és ezt amúgy veled kellett volna tennem! - Akármennyire számítok Mattie szemrehányására, az csak nem jön, még ezzel a mondattal sem. Mintha a haragja, amit az elhagyása miatt érzett korábban, mostanra egyszerűen elpárologott volna. - Az egész... annyira gyors volt, nem tudom! Először csak játszottunk együtt, aztán elmentünk ide-oda, utána nála aludtam egyszer, meg nem is tudom. - Mattie itt már hadar, és bármennyire nem akarok, muszáj rászólnom, hogy beszéljen lassabban. Ettől egy kicsit megrezzen, de rosszalló pillantások helyett csak egy újabb, törődött sóhajt enged meg magának, a karjaira fekteti a fejét a két térdén, és sok idő után elszakítja a tekintetét a tévétől.

- Volt már olyan, hogy rohadtul nem akartál törődni valakivel, de aztán még az álmaidba is beette magát, mint valami rohadt vírus? - kérdi haverom lassan, félrebiccentett fejjel. Csak bólintok egyet, mert pontosan értem, mire gondol. Mattie valószínűleg ilyen választ várt tőlem, mert szintén bólintással nyugtázza, és tovább beszél; feltűnik, hogy tényleg kényszeríti magát arra, hogy ne kezdjen ismét hadarásba. - Nem tudok mással foglalkozni, mint vele, érted? - hallom a haraggal leplezett, különössé torzult hangszínt, amit először nem tudok mire vélni. - De... talán ez rendben van. Régebb óta van, mint ahogy te elmondtad nekem a híres gémer pasidat... és... szólni akartam róla, csak... féltem - nyel egyet a barna, de most nem süti le a szemét, kitartóan mered az arcomba, amitől már kezdem magamat kellemetlenül érezni. Olyan, mint Mattie egyszerűen belém látna, és nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Próbálok nem gondolni arra, hogy én mit éreztem, hogy én mennyire féltem ugyanettől, és hogy mennyire felesleges volt. Épp olyan felesleges, mint Mattie aggodalma. - Féltem, hogy meg fogsz utálni, és nem leszel többé a spanom, vágod? Nem tudom... nem akartalak elveszteni annál is jobban, ahogy akkor! - tör ki belőle a keserűség és a reménytelenség valami sajátos elegye, de még mielőtt reagálhatnék rá, el is illan. Csak pislogni tudok, miközben pocsékul érzem magam, ahogy rájövök, mennyire szerencsétlenek vagyunk mind a ketten. Egymás legjobb barátai vagyunk, mégsem volt annyi eszünk, hogy megbízzunk a másikban? Ez többet nem fordulhat elő, döntöm el, és majd Mattie tudomására is kell hoznom, ha eddig még nem esett le neki, hogy ezek után már nincs olyan, ami árthat a kettőnk sok éves, szoros viszonyának, legfeljebb a félelem szülte ostobaság. De nincs lehetőségem ezt most megvitatni vele, mert Mattie még mindig nem ért a mondandója végére, és biztosan nem venné túl jó néven, ha hitem szerint épp a lényeg előtt megzavarnám benne. - Sokszor akartam szólni - lát hozzá újra, szórakozottan a nyakában lógó láncot keresve. Csendben figyelem az önkénytelennek tűnő mozdulatot, ezalatt kezdenek összeállni a dolgok a fejemben. Mattie közben rátalál a dögcédulájára, és megszorítja a fémlapot, mintha csak onnan várná a szavakat a folytatáshoz. - Nem... azt hiszem, nem volt hozzá jó alkalom - mosolyodik el kényszeredetten, és szinte látom a feje fölött lebegni azt a mondatot, ami helyett az előbbit választotta: bocs, Cee, simán gyáva voltam hozzá. Biztosítanom kéne a haveromat arról, hogy ez rendben van így, meg, hogy hálás lehetek azért, hogy bízik bennem, ahogy én benne, de a megfelelő szavak egyszerűen nem jönnek ki a torkomon. Némán meredek rá, mint egy hal, de Mattie ezt nem veszi észre; ismét elveszik a gondolataiban, és folytatja a mesélést saját logikája szerint. - Nem tudom, mi van... vagyis, hogy mit mondjak - kuncog szinte bocsánatkérően, de öröm nélkül. - Összegezve ja, tart vagy egy hónapja, talán több... és nem tudom, szerintem járunk. Mármint ő nagyon kedves, és kedvelem őt, és vonzó... és... faszom, Cee, miért nem állítasz le? - csattan fel, mire összerezzenek és meglepetten nézek rá.

- Pont te mondtad, hogy ne szóljak közbe - kezdem tétován.

- Nem, én azt mondtam, hogy ne kérdezősködj feleslegesen, nem azt, hogy hagyj hülyeségeket beszélni, és ömlengeni, mint egy szerelmes tini picsa! - vágja rá rögtön a haverom, mire az égre emelem a tekintetem.

- Miért, öreg, nem vagy szerelmes? - kockáztatom meg azt, hogy ezért lekeverjen egy pofont, ám Mattie csak megadóan felnyög, és hozzám hasonlóan az égre emeli a szemeit.

- Okoskodsz, mindig okoskodsz! - nyöszörög, de ezt beismerésnek veszem, és megengedek magamnak egy vigyort, amikor Mattie elfordul tőlem, és már nem láthatja, legfeljebb a tévén visszatükröződni velünk szemben. - Nem számít, mi vagyok - zárja le a témát, közben törökülésbe helyezkedik mellettem, és megint hátradől, kissé koordinálatlanul. - Hol tartottam? - Mielőtt felelhetnék neki, Mattie folytatja is, figyelemre se méltatva a próbálkozásomat, hogy segítsek neki. - Nos, igen. Ő van, és, mármint... - Mattie itt sokadszorra sóhajt fel, és úgy érzem, tényleg eljutottunk a történet fordulópontjához. - A fejemet tenném rá, hogy ti ketten ismeritek egymást.

Ismét egy kis csend áll be köztünk, mert fogalmam sincs, erre lehet-e bármi helyénvalót mondani. Az a sok sejtés és különös, érthetetlen dolog, ami eddig Mattie viselkedését övezte, mostanra szinte teljesen világossá vált, de fogalmam sincs, hogy ezt miképp öntsem megfelelő formába, és, hogy egyáltalán szükség van-e arra, hogy ezeket megosszam a haverommal az előbbi kis monológja után. Erősen próbálkozom, hogy bármi értelmeset kicsikarjak magamból, mert a csend már kezd fullasztóvá válni az alkoholgőzös, lassan alkonyba boruló hálószobámban, de egy végtelennek tűnő pillanatig még arra sem vagyok képes, hogy kinyissam a számat, Mattie pedig kivételesen nem sürget amiatt, hogy bármit is reagáljak a hallottakra.

- Úgy érted...? - kezdem tétován, a szememet idegesen a legjobb barátom arcára fordítva, de elég egy kis kisiklás ahhoz, hogy a tekintetem megállapodjon a Mattie jobbjában eltűnő ezüstlánc lapos medálján. Ez persze az ő figyelmét sem kerüli el, amit restellek, és a kérdés további részét visszafojtva becsukom a számat.

- Aha, pont úgy - mondja Mattie szinte megkönnyebbülten, hogy egyikünk se ment bele mélyebben ebbe a kényes dologba. Se ő, se én nem mondjuk ki a nevet, mintha attól végérvényesen és tagadhatatlanul valóságos lenne az egész, de tudom, hogy Mattie is tisztában van vele, mire gondolok. Arra vártam, hogy elengedi a láncát, de tovább szorongatja a kezében, ezzel mintegy hitelt adva a feltételezésemnek.

- És... mit gondolsz róla? - néz rám Mattie kissé félszegen, mire felkapom a fejem.

- Róla? - kérdezek vissza válasz helyett, ízlelgetve az új helyzetet. Még mindig tapogatózunk egymás felé egy névtelen harmadik körül, ami kívülről nézve igazán viccesnek tűnhet, de látom a haverom arcán, hogy számára a helyzetnek akkora súlya van, mintha egy bombát kéne hatástalanítania, csak épp nem a kedvenc játékában.

Nem akarom tovább nehezíteni a helyzetét, így meghagyom neki a kezdeményezést, ha szükségét érzi, addig meg készségesen játszom a hülyét, persze csak rövid ideig, ha számára úgy kényelmesebb. Ám megint úgy érzem, hogy Mattie nem csak belém lát, hanem át is lát rajtam, mert meghallom a lemondó sóhaját, némi leereszkedéssel együtt, és bár tudom, hogy eszében sem volt ezt tenni, az előbbi kérdéséhez told még egy mondatot, olyan hangon, mintha épp megszabadulna egy mázsás tehertől.

- Róla... Dimről - néz a szemembe eltökélten, de most nem tudom sokáig állni a tekintetét. Elkapom a pillantásom Mattie tengermély, kék szemeiről, és már inkább csak az orrát bámulom, miközben válaszolok, magam is sokkal jobban megkönnyebbülve, mint kicsivel ezelőtt.

- Nem beszéltünk túl sokat - kezdem, és kihallom a szavaimból a mentegetőzést, amivel kiérdemlem Mattie egy szánakozó, az általa csak a legjobb haverom megszégyenülése néven futó alkalmakra tartogatott, leereszkedő mosolyát -, de elég jó fejnek tűnt - teszem hozzá gyorsan, sokkal őszintébben, amivel sikerül a haveromat is meggyőznöm, meg talán egy kicsit csillapítanom is az emiatt érzett aggodalmát. Ezen felbátorodva folytatom, magam sem tudva, mit várok ettől az új infótól. - És képzeld, Mattie - mosolygok rá -, Dim az én Eternalom legjobb barátja! Már, ahogy tudom... - bizonytalanodom el kissé, közben Mattie-t fürkészem. Nem olyan reakciót kapok, mint amilyenre számítottam.

- A te Eternalod, mi? - vigyorodik el pimaszul a haverom a hirtelen jött, elég szerencsétlen kifejezésemet hallva, én meg legszívesebben a föld alá süllyednék emiatt. De aztán valami kattanhat Mattie-nél, mert további csipkelődés helyett csak mered rám, aztán mindkét kézzel megragadja a karomat, és egy kicsit megráz; a fogaim összekoccannak a hirtelenségétől. - Várj, várj, várj! Cee, várj! - ismétli el vagy ötször, egyre izgatottabban, amit nem tudok mire vélni. - Nem szórakozol? Komolyan mondod, hogy a pasid az a srác? - nyomja meg erősen az utolsó jelzőt, én meg csak pár megszeppent bólintásra vagyok képes. Mattie arcán egy csomó különféle érzelem suhan át egymás után, amikből képtelen vagyok olvasni. Végül elenged, és érdesen, alkoholgőzös, örömtelen örömmel nevet fel, ezzel csak még jobban összezavarva. - Milyen kicsi a világ, mi? - üt bele játékosan a karomba, amikor összeszedi magát. - A te pasid meg az enyém világi legjobb barátok, mint valami kiszámított tinifilmben! Mondd, hogy csak szopatsz! - kiált fel Mattie, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy gúnyolódik-e, vagy komolyan gondolja.

- Elég fura, de tényleg így van - mondom lassan, mire láthatóan kicsit összeszedi magát, és a szétszórt zaklatottsága ellenére is próbál gondolkozni. Ezt mindig csodáltam Mattie-ben; bármilyen helyzetben rövid idő alatt képes rendezetten viselkedni, legfeljebb előtte pár percben kikáromkodva vagy kiordibálja magát, hogy megszabaduljon a feszültségtől.

Én a helyzetet egy különös, de korántsem lehetetlen egybeesésnek tartom, viszont Mattie, az összeesküvések és a magasabb szinten, okkal történő elrendelések embere úgy látszik, nem akar ebbe belenyugodni. Talán az általa eltüntetett italmennyiségnek, talán másnak köszönhető, de mégse kezd el a körülmények furcsaságáról beszélni nekem, helyette csak egy futó pillantást vet rám, mielőtt ismét a szobámat tanulmányozná, közben némán, elgondolkozva tátog, mint valami hal. Amikor tényleg megszólal, már valamivel kevésbé tűnik szétszórtnak, de tudom, hogy Mattie-nél a látszat vajmi keveset számít, főleg jelen esetben.

- Ha ez igaz - függeszti rám a szemeit, ahogy kimérten megszólal -, akkor hallottam pár dolgot a srácról. Valami V betűs neve van, ugye?

- Vince - mondom gépiesen, már előre félve, hogy Mattie mivel rukkol elő az újabb infó birtokában, de minden várakozásomat felülmúlva a drága barátom nem mond semmit, csak nagy nehezen feltápászkodik a földről, lassan lehajol az ágyamra hajított pulcsijáért, és a hitetlenkedő pillantásomtól kísérve előkotorja belőle a Marlboróját, meg egy öngyújtót.

- Ennyi volt? - csúszik ki a számon, amikor még mindig kissé reszketegen egyszerűen átlép rajtam, és az asztal túloldalán kinyitja a kétszárnyú ablakokat. A lassan hűlő, kora esti levegő bekúszik a szobába, fellazítva a vodka tömbbé sűrűsödött, nehéz kipárolgását.

- Persze, mit akarsz még? Dolgunk van! Péntek, rémlik? - veti oda nekem Mattie az ablakon kihajolva, vélhetőleg két slukk között. Mattie most, a régóta mellőzött nikotinadagját megkapva olyan, mintha kicserélődött volna: úgy viselkedik, mintha nem is lett volna semmi gond köztünk, és a beszélgetés, ami az elmúlt egy órában lezajlott, a lehető leghétköznapibb dolog volna. Nem is firtatom sokáig, azt hiszem, mindkettőnknek jobb úgy, csak felállok a földről, és próbálok rendet tenni magunk után. A haverom valószínűleg meghallja a az üvegcsörömpölést, amikor a poharakat veszem fel a földről, mert a kezét még mindig az ablakon kívül tartva visszafordul, és a maga nemtörődöm stílusában instruálni kezdi, amit csinálok. - Ja, haver, azt megtarthatod - int a vodka maradékára, ami még mindig a padlón árválkodik. A poharakat letéve visszamegyek, hogy a kupakot előkerítve visszazárjam az üveget. - Majd megisszuk jövőhéten! Vagy te valaki mással - rántja meg a vállát ismét az ablakban könyökölve, látványosan ügyet sem vetve rám, amíg mögötte szöszmötölök.

Mattie kéretlen ajándékát besuvasztom az ágyam és a fal közé, mert van egy olyan sejtésem, hogy anyu nem örülne túlságosan, ha megtalálná a szórakozásunk nyomait, akár csak véletlenül is. De biztos, hogy annak sem örülne, ha megtudná, hogy Mattie a szobámban állva dohányzik, esik le, amikor a srác kapkodva eldekkeli a megkezdett szálát, és a még enyhén füstölgő cigit a háta mögött az asztalra hajítja, majd, mintha mi se történt volna, újra kihajol az ablakon. Fintorogva lököm arrébb a cigijét, miközben átlesek a válla fölött, teljesen feleslegesen. Már az elhaló motorzajból tudtam, hogy anyu hazajött Mattie-éktől, de így, a haverom feje mellett a kocsifelhajtón álló Lincolnt is megpillantom, a volán mögül épp kiszálló, páratlanul kinéző anyámmal.

- Szia, anyu! - integet Mattie széles mozdulatokkal a közeledőnek, mire anyám megáll a kövekkel szólt út elején, és az utolsó elhaló, narancsos fénykévékkel a háta mögött felnéz, egy hasonló, ám rövidebb intéssel viszonozva a haverom lelkes üdvözlését. Vörösre rúzsozott ajkain mosoly játszik, talán a megszólítás mulattatja, majd, mielőtt leengedné a kezét, leveszi az arca nagy részét takaró, pilóta stílusú napszemüveget.

- Hahó, Matt! - szól vissza vidáman, csípőre tett kézzel. Modellszépségű anyám még az előkertünkben állva is tekintélyt parancsoló, és egyszerűen olyan, mint valami istennő, meg egy motoros amazon merész ötvözete. Én már visszahúzódtam az ablakból, így esélye sem volt észrevenni. - Maradsz ma, gyöngyöm? - kérdezi Mattie-t, aki hevesen bólogat, anyám pedig vidáman, kellemes hangon felnevet. - Anyádék üdvözölnek – mondja vidoran, ami Mattie-re biztos nincs ilyen jó hatással, de ezt egyelőre nem mutatja. Mielőtt bármit is reagálhatna erre, anyu folytatja. - Cee ott van veled? - érdeklődik, mire Mattie, minta mi se történt volna, vigyorogva maga mellé ránt az ablakba, minden tiltakozásom ellenére.

Imádom anyámat, imádom a stílusát, és imádom a vakmerőségét, valamint, hogy nem törődik semmivel, csak teszi, amit jónak lát, de ezt az egészséges gátlástalanságot sajnos én magam nem örököltem tőle. Inkább hasonlítok a mindig megfontolt, szabálytisztelő apámra, bár, hogy a majrésságot kitől szedtem fel, fogalmam sincs. Ebből adódóan bármennyire csodálom a beszélgetésünk ilyen kötetlen formáját, azt, hogy egy emelet magasságából, ablakon kikiabálva diskuráljunk, főleg úgy, hogy lehetőleg a teljes kertvárosi szomszédság fültanúja legyen, sosem szerettem meg igazán. Összeszorított szájjal állok, míg anyu engem is röviden üdvözöl, amint észrevesz, egy felém küldött puszi formájában, majd pár lépéssel közelebb megy a házhoz, még mindig kettőnket figyelve odalentről.

- Pizza vacsorára, srácok? - mosolyog, és amint a haverom lelkesen nyugtázza az ötlet nagyszerűségét, anyu csak bólint egyet, menet közben a verandára érve, így végül el is tűnve a szemünk elől. Amikor már a kulcsai csörömpölnek a zárban, Mattie megkönnyebbülten felveszi a cigijét és újra rágyújt, szenvtelenül az ablakba könyökölve, mint pár perccel ezelőtt.

- Nem sokon múlt - nyögök fel mellette, de a srác még csak figyelemre se méltat. - Muszáj mindig ezt csinálnod? - utalok a dohányzási szokásaira égre emelem szemekkel, amíg várom, hogy Mattie befejezze, természetesen anélkül, hogy bármit is mondana a teátrális, már sokszor látott gyötrődésemre. Komótosan elpöccinti a csikket az egyik bukszus irányába, aztán behúzza a függönyöket, de nem csukja be az ablakot.

- Akkor ússzuk meg, ha nem lesz olyan szag itt, mint egy kocsmában - veregeti meg a vállam, ahogy elmegy mellettem, és egyszerűen leül a székebe, majd maga elé húzza a billentyűzetet. A nyomában csörtetek és magam alá rántom a másik, alapvetően Mattie-nek odakészített konyhai bárszéket.

- Mintha te tudnád, milyen az! - szólok rá, nem titkolva az idegességemet, hogy megfosztott a trónusnak is beillő székemtől. - Amúgy meg nem az én hibám, hogy ittunk...

- Mert mondtam én, hogy hiba, csacsi Cee? - gügyög hozzám leereszkedően a barna, mire szívesen megütném, csak úgy barátilag, de Mattie-nek pokolian jók a reflexei, amikre FPS-ekben tesz szert az ember, és még időben sikerül elhajolnia előlem, bárhogy próbálkozom. Fesztelenül nevet rajtam, és most kifejezetten jólesik hallani a nevetését, főleg, hogy legalább némi vidámság is kiszűrődik belőle.