Amíg Mattie a maga dolgaival foglalatoskodik, én a képernyő sarkában lévő órára sandítok. Még csak este hét lesz, amit azt jelenti, hogy anyu pontos volt, de azt is, hogy még bő két óránk van a szokásos, péntek esti streamünk kezdetéig. Ez egy örökkévalósággal ér fel jelen esetben, így javaslom a haveromnak, hogy menjünk ki egy kicsit, és tudakoljuk meg, pontosan mit eszünk vacsorára.

Meglep, hogy Mattie-t kivételesen nem kell sokáig győzködni, hogy álljon fel, de talán csak azért, mert most tudja, hogy nem az általa elbitorolt székemre pályázom, így még előttem kint van az ajtón, és bárhogy sietek utána, nem látom már a folyosó végén, a lépcsők tetejénél lévő kanyarban. Kissé tétován indulok el arra, amikor a nyitott fürdőszobaajtónál elkapja a csuklómat, én meg kis híján felvisítok a hirtelen rémülettől, de Mattie nem hagy erre időt.

- Nem lehetsz ilyen szőke! - morran rám, miközben betuszkol a fürdőszobába, felkattintja a villanyt, és a kezembe nyomja a polcról lekapott szájvizet. Értetlenül pislogok Mattie-re, aki magyarázat helyett türelmetlenül elveszi tőlem a palackot, és öblögetni kezd a mosdó fölött. - Ne csináld már, Cee! - folytatja a kioktatásom, amikor végez -, nem mondod, hogy ennyire amatőr vagy! Le akartál menni vodkás pofával a tulajdon anyádhoz? A szülők ezt jobban kiszagolják, mint egy vadászkutya!

Egy frusztrált sóhaj és a hajam összekócolása a jutalmam azért, mert Mattie szavaival élve nem gondolkozom, és türelmetlenül várja, hogy én is öblögessek egy kicsit, mielőtt jónak találná az állapotunkat, és hagyna kimenni a fürdőszobából. Esküszöm, néha nem hiszem el Mattie-t és az ő alaposságát, de lassan abban is kezdek kételkedni, hogy elég jól ismerem, mert ezt az oldalát még sohasem mutatta. De azok után, hogy a bűnjelek eltüntetésével végeztünk, ugyanolyan könnyed kis hülyeként viselkedik mellettem, mint általában, és az odalent foglalatoskodó anyánk sem vesz észre semmi különöset rajtunk, amíg a Greasy Pizza szórólapját tanulmányozza a konyhapult szélére telepedve. Épp csak meglátom a nyomtatott logót a papír hátoldalán, utálkozva nyögök fel, mindössze ez kelti fel anyu érdeklődését jobban a pizzák feltéténél.

- Ugyan, kicsim, ne nyávogj - szól rám szelíden dorgálva -, mi bajod mindig a Greasyvel? Nagyon finom a pizzájuk, a legjobb a városban!

- Támogatom - mondja Mattie vidoran a hátam mögött, mire szemrehányóan fordulok meg és nézek farkasszemet vele egy rövid, de szúrós pillantás erejéig.

- Hé, azt hittem, velem vagy! - méltatlankodom, mire anyám felnevet és leszáll a pultról. Mattie ezzel szemben csak megvonja a vállát.

- Oké, hogy a helyet nem bírom, de a kaja jó. És a bácsikámé, szóval szavad ne legyen rá!

- A Greasy Boston bácsié, nem a pizza, amit megeszel! - A szememet forgatom, de legalább sikerült találatom bevinnem, mert Mattie erre már nem tud mit mondani. Tudja, hogy igazam van, meg azt is, hogy semmi bajom a bácsikájával, vagyis a családja egyetlen tagjával, akit Mattie nem csak elvisel, de az egekig magasztal.

Boston Johnson, akivel eddig csak párszor volt alkalma találkozni, a Greasy Pizza, valamint egy Boston belvárosában lévő tetoválószalon tulajdonosa, és Mattie-től ismét szabadon idézve a legkirályabb ember a világon, akihez közöm van, már anyudék mellett. Ezt nézve érthető, mennyire érzékeny mindenre, ami vele kapcsolatos, akár a mindkettőnk által a korábban még utálatos helynek tartott pizzériáról, akár másról van szó.

Haverom továbbra sem talált megfelelő visszavágást, így csak dühösen szuszog melltetem, mint egy buldog, ezt a helyeztet pedig anyánk unja meg legelőször.

- Fiúk, ne cukkoljátok egymást - karolja át mindkettőtök vállát -, inkább mondjátok meg, mit akartok enni. - Anyu megcirógatja a hajam, Mattie-nek pedig a karját, aztán odaadja nekünk a kezében tartott listát, és tűsarkak kopogásával kísérve átsétál a konyhai telefonhoz, a döntésünkre várva.

- Nekem tök mindegy - sóhajtok fel, Mattie-re bízva az egészet, aki nem is várakoztat meg minket, nekem pedig kétségem sincs arról, mit fog mondani.

- Tenger gyümölcsei! - kiált fel gondolkozás nélkül haverom, a kezében fogott papírra még csak rá sem pillantva. Feltűzi a hűtőre a többi mellé, aztán behajol a nyitott ajtón, és hűvös üdítővel a kezében kerül elő onnan. Anyánk csak elnézően csóválja a fejét, miközben átmegyünk a nappaliba, és Mattie levágódik a kanapéra, majd a távirányítót is felkapja az orrom elől, mielőtt elérhetném.

- Keressetek valami filmet estére! - kiált ki anyu a konyhából, miközben a retro stílusú, tárcsázós telefonunkon pörgeti ki a számokat a hátunk mögött.

- Oké, kapitány! - vigyorgok, és amikor Mattie nem figyel, elveszem tőle a távirányítót, nem sokat törődve a további siralmaival.

Az ezer és egy, többnyire érdektelen csatornát végigpörgetve valami hülye vígjátéknál állok meg, mivel gőzöm sincs, hogy anyám mit szeretne nézni velünk. Az tiszta sor, hogyha csak Mattie meg én lennénk, vagy valami hülye, trágár beszédtől és társadalomkritikától sem mentes animációs filmet néznék, vagy egy jól összeszedett akciófilmet, lehetőleg egy jó adag cyberpunkkal megfejelve, de anyu mégis csak egy nő, és kicsi a valószínűsége, hogy az ilyesmi öt percnél tovább érdekelné.

Tanácstalanul pillantok rá a még mindig duzzogó, és szénsavas narancslevébe menekülő Mattie válla fölött a nappaliba érkező, vidám anyánkra. Sokáig észre sem vettem, hogy mögöttünk van, mert a cipőit levette valahol útközben, így mezítláb, hangtalanul jött a nappali puha szőnyegei közé a konyha kockakövéről. A fejünk között könyököl a kanapé háttámláján; bonyolult, tupírozott frizurája még mindig rendben, de a sminkjét letörölte már. A tekintetét a tévére szegezi, majd felénk fordul.

- Ne már, fiúk, melyikőtök választotta ezt? - kérdezi olyan hangsúllyal, amiről nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem. Mielőtt mérlegelhetnék, Mattie egy kárörvendő vigyorral leteszi a kiürült poharát a dohányzóasztalra és szembefordul vele.

- Cee volt, köszönd meg neki - vigyorog, és a kanapé másik szélére húzódik, valószínűleg mert megérezte, hogy pofán akarom verni egy díszpárnával.

- Édesem, ennyire félreismerted anyádat? - csókol homlokon anyu, ahogy szűkre szabott ruhája minden korlátját szembeköpve egyszerűen a kanapé támláján keresztül kettőnk közé huppan. Leesett állal bámulom a mutatványt, amit esetenként még a legjobb haverom is megirigyelhetne tőle, anyu meg csak nevet a zavarunkon. Néha olyan érzésem van, hogy nem is a negyvenhez, hanem csak a húszhoz közeledik, főleg jellem tekintetében. - Nincs valami akció ebben a zajgépben? - kérdi abban a sajátos, hatvanas évekbeli stílusában, amit a furcsa ruhás musicalekből szedhetett fel annak idején. Továbbra is leesett állal bámulom az általában jól szituált kertvárosi feleségként viselkedő anyám valódi személyiségét, míg Mattie egyszerűen csak el van ájulva az általános menőségétől. - Lövöldözést ide, srácok, meg motoros üldözéseket! - veti hátra a fejét nevetve, miközben kinyújtott tenyerét felém tartja, én pedig megadóan átadom neki a távirányítót. A gondosan ápolt, kékre festett körmök rázáródnak a műanyagra. - Köszönöm, drágám - pillant rám, aztán hátradől, és szörfözni kezd a csatornák között. - Egyébként a pizza hamarosan itt lesz, addig foglaljátok el magatokat kicsit. Pénz a sütisben, ha nem érek addig vissza. - Ezzel anyu, miután talált egy kellően izgalmas, véres, akciódús, és némi -punkot sem mellőző, húsz perc múlva esedékes filmet az egyik csatornán, ránk bízza a nappalit, ő pedig feláll közülünk és eltűnik az emeleten. Amikor odafent csapódik mögötte a fürdőszobaajtó, Mattie meg én összenézünk és egy kis ideig csak pislogunk egymásra, aztán Mattie-ből kitör egy újabb gát nélküli szóáradat.

- Ember, mindig sokkot kapok anyádtól! - hallom Mattie-t, akiből csak két lelkesen csillogó szemet látok a kékes derengésben. - Olyan eszméletlenül menő, hogy erre nincs szó! Hallod, olyan mint a legkirályabb női főszereplő valami játékban. Baszod, kéne egy játék, aminek ő a főszereplője! - És csak mondja, és mondja és mondja, én meg úgy teszek, mint aki meg se hallja, hogy perceken keresztül a tulajdon anyjáról áradozik a legjobb barátja tőle két méterre.

Eleinte még megpróbáltam elhallgattatni ilyen alkalmakkor, de ha Mattie egyszer belelendül, akkor képtelenség leállítani, amíg végig nem mondja, amit akar, plusz a csodálata még anyunak is imponál, illetve jól szórakozik rajta, mikor melyik az erősebb. Én már fel sem veszem, amit művel ilyenkor, holott eleinte még nagyon frusztráló volt ezt hallani tőle, mert roppantul zavarba ejtett hogy az anyámról bebeszélt. Könyörgöm, az anyám! De mostanra én nem törődöm vele, anyu megszokta, apu meg szerencsére nem hallja vagy látja, mert az külön megérne egy misét, hogy reagálna Mattie-re. De talán elmondható, hogy amennyire ismeri a haveromat, ő sem lepődik már meg a furcsaságain. Én már tényleg észre sem veszem; valahogy sikerül kikapcsolni az agyamat ezekre a percekre, és szerencsésen vissza is kapcsolni a Mattie-re irányuló figyelmemet, amikor van olyan drága, hogy végre befejezze. Most viszont idő előtt térek vissza a kellemes öntudatlanságból, hála a csengőnek; a berregésétől megugrom kissé ültömben. Mattie rám néz, én rá, aztán sóhajtok, ő pedig megvonja a vállát.

- Kapj sokkot, kérlek, annyira, hogy kimenj a pizzáért! - A homlokomra szorítom a kezemet, Mattie meg kivételesen még csak nem is ellenkezik; már azelőtt felpattan mellőlem, hogy a csengő másodszor is megszólalna. - Pénz tudod, hol! - szólok utána, de feleslegesen, Mattie ugyanis már a konyhaszekrény tetején lévő süteményes dobozból kirángatott papírpénzekkel a kezében robog el mellettem, hogy eltűnjünk a rövid folyosón, ami a bejárati ajtóhoz vezet.

Az egésznek nem kellene tovább tartania egy percnél, vagyis Mattie vált pár kötelezően kedves szót a futárral, átveszi a kaját, kifizeti, becsukja az ajtót és visszajön hozzám, de ez csak nem akar bekövetkezni, és pár perccel, meg négy újabb reklámmal később már kezd fura lenni, hogy még mindig egyedül vagyok odalent. Átkúszom a kanapé távolabbi felére, hogy kinézzek az ajtóhoz, de a fal utolsó negyede pont eltakarja a kilátást, így fogalmam sincs, mi van Mattie-vel odakint, csak pár mondatfoszlányt hallok az ajtó felől, a tévé monoton zaja mellett.

Kíváncsian megyek közelebb, és a rövid folyosó végén nem kis megdöbbenésemre a csukott ajtó fogad, odakint, a veranda automatikus világítása alatt két sötétlő alakkal. A mintás tejüveg ablakok mögött felismerem Mattie-t és a futárt, meg kicsit érthetőbben hallom a beszélgetésüket, de már csak egy rövid elköszönést. Mattie, fél kezében a pizzával megöleli a másikat, aki aztán a fejébe nyomja a baseball sapkáját, és tompán döngő léptekkel elindul a lépcső felé. Mattie ebben a pillanatban nyitja ki az ajtót és majdnem orrba is vág vele: ugyanúgy meglepődik, hogy ott talál, mint én, amikor meglátom a válla fölött a lépcsőn épp lemenő futárt; egy copfos, sötétvörös hajú lányt fekete nadrágban, és a Greasy egyen pólójában meg egy ehhez hasonló baseball sapkával a fején. Tátott szájjal bámulok utána, dermedten hagyva, hogy, Mattie, mivel nem mozdulok az útból, arrébb tegyen, és bezárja az ajtót helyettem.

- Nesze, fogd! - nyomja a kezembe a még meleg papírdobozt, ahogy elballag mellettem, és visszahuppan a kanapéra. Még mindig kissé döbbent vagyok az előbbitől, így csak állok a sötét folyosón, kezemben a pizzával. - Mi bajod van már, baszod? Kapkodd magad, Cee! - szól ki Mattie alig tettetett türelmetlenséggel, mire észhez térek, és visszamegyek a nappaliba. Egyelőre ketten vagyunk, de ugyanúgy a másik oldalra kuporodom, a dobozt pedig otthagyom a dohányzóasztal tetején.

- Na, mi a gond? - nyammog Mattie mellettem valamivel később, nem sokat törődve azzal, hogy valószínűleg minden falattal megégeti a száját. Ránézek, de nem sok kedvem van válaszolni, amíg nem figyel rám teljesen. Helyette kimegyek a konyhába pár pohárért, meg magamnak evőeszközért, hogy cincálhassam a vacsorámat, és csak akkor felelek Mattie kérdésére, amikor már leküzdött egy darab minden bizonnyal ízletes, de tűzforró tintahalat.

- Az a lány Vic volt? - nézek rá kétkedve, hogy próbálom felidézni a látottakat. Nem tudom, akár még jóban is lehetnek Mattie-vel, végül is a lány Dim húga, de valami akkor sem stimmel a látottakkal. Ezen gondolkoznék még, de haverom nem hagy rá sok időt, mert szinte azonnal visszakérdez.

- Vic? Az meg ki? - méreget két újabb falat között, ma már a sokadig meglepetést okozva ezzel, de választ sem várva folytatja. - A futár kint csak Sel volt, ne izélj már! Leálltam vele dumálni kicsit, nagy ügy! - Mattie részéről a beszélgetés itt véget is érhetett volna, de én nem hagyom annyiban. Egyre kevésbé értem, amit mond, és szeretném, ha normálisan elmagyarázná, és kivételesen nem a rá jellemző, csapongó módon.

- Milyen Sel? - érdeklődöm, Mattie pedig lecsapja a pizzaszeletet a dobozta ennek hallatán.

- Jó ég, Selly Porter, most jobb?! Rákeresel a mobilszámára? - csattan fel azonnal. - Selly, Sel, tök mindegy, a bácsikám egyik alkalmazotta, oszt néha látom, ha kint vagyok a bácsinál a városban, oszt akkor lógok velük hármasban. Örülsz? Nem kell féltékenynek lenni, nem lesz az új legjobb barátom! - hadonászik össze-vissza elég dühösen, valami olyan, tipikusan bostoni szlenget keverve a mondandójába, amit eddig legfeljebb csak elvétve hallottam tőle, ha tényleg ideges volt, mert Mattie akkor hajlamos nem figyelni arra, hogyan beszél. Közben igyekszem feldolgozni az infókat, félig neki, félig csak magamnak motyogva.

- Alkalmazott, igen... szép lány - mondom végül sután, de Mattie-t valószínűleg a szépsége nem különösebben érdekli.

- Csak a hátát láttad - morogja egykedvűen, miközben újra felveszi a pizzát. - És azt is ruhában.

- Te miről beszélsz? - pislogok rá a szemüvegem mögül megütközve, amitől Mattie-nél tényleg szakad a cérna, és most már a pizzájával hadonászik felém beszéd közben, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját.

- Kibaszott tehetséges tetováló nagybácsim van, hahó, ez nem mond neked semmit? - fröccsent egy kis pizzaszószt az arcomra a nagy gesztikulálás közepette, majd egyszerűen kiröhög, amikor egy frusztrált sóhajjal letörlöm. Imádom, hogy Mattie-t ilyen könnyű felvidítani, csak azt nem, hogy legtöbbször az én káromra.

A barna még mindig csendesen nevetgél, én pedig magamban füstölgök, amikor nyikordulnak a lépcsők az ebédlő mellett, és anyu visszaérkezik hozzánk, még épp a film kezdete előtt. Elámulok rajta: tökéletes időzítés. Fürdésből jött, egyszerű, fekete köntösben, csinos papucsban, meg tuti valami elegáns hálóingben, amit kegyesen elrejtett a szemünk elől. A haja még néhol nedves, és csak fele akkora, mint fél órája, de ugyanolyan göndör, mint korábban, és anyám is épp annyira csinos, mint a legszebb koktélruhái egyikében, teljesen kiglancolva.

- Minden a legnagyobb rendben, ugye? - nyugtázza elégedetten, amikor meglátja az egyelőre még kupi nélküli asztalt, Mattie vidám pofiját, meg az én mérsékelten nyúzott arcomat a nappaliban. Leül kettőnk közé, maga alá húzza a lábait, majd az ölébe veszi a nyitott dobozt, és mintegy a film bevezetéseként, ránk mosolyog a főcím futamai alatt. - Akkor jó étvágyat, srácok! Ez az este remeknek ígérkezik. - Ezzel kivesz egy szeletet a dobozból, és beleharap, kis családom példáját követve pedig én is az evőeszközeimért nyúlok az intro folyamán.

Az elkövetkezendő bő másfél órába kellemes hangulat lengi be a nappalit. Több mint kellemes, mert a filmet anyám és Mattie állandó, de nem zavaró kommentárja kíséri, és néha én is csatlakozom hozzájuk egy-egy jelenet elemzésénél. Az izgalomra sincs panasz, anyumnak ilyen téren is meglepően jó az ízlése: se Mattie se én nem éreztük úgy, hogy korábban fel kéne mennünk hozzám, mert a választott film nem elég érdekes.

A vacsorának még a morzsáit is eltüntettük a második szünetre, de a kellemes teltségérzet nem álmosít el, még a korábbi pia ellenére sem. Mattie viszont nem sokkal azután, hogy megette az utolsó szelet pizzáját, egyszerűen elaludt a karfára dőlve, anyunak pedig nem volt szíve felébreszteni, amikor észrevette, csak ráterített egy takarót. Én is csak a film után keltem fel Mattie-t, amikor anyánk is valami más elfoglaltság után néz, de ez nem épp hálás feladat számomra. A haverom amilyen könnyen elalszik, olyan nehezen ébred, így jó pár alkalom volt begyakorolni a megfelelő szavakat ilyen esetekre. Végül, mivel csak a szavak nem tűntek hatásosak, úgy döntök, kimegyek egy kávéért ennek az elkényeztetett kölyöknek. Alig egy perc múlva egy bögre gőzölgő, cukrozatlan löttyöt tartok az orra alá, ami végre megteszi a magáét, és gyorsan bele is nyomom az ébredező Mattie kezébe, hogy igya meg, mielőtt visszaaludna.

- Szuper, magadhoz tértél? - ácsorgok a kanapé mellett, és figyelem a kávét kortyolgató haveromat. Kábán bólint egyet, amit, akármilyen vérszegény is, igennek veszek. - Akkor gyere, adásban kell lennünk!

Mattie erre felpattan és úgy csapja le a bögrét a dohányzóasztalra, mintha megcsípte volna valami. A tekintete is éberebb kissé, és a csuklómat megragadva elkezd felfelé vonszolni a lépcsőn, nem törődve semmi mással.

- Hülye, miért nem szóltál előbb? Hagytad volna, hogy átaludjam, mi? - vágja a fejemhez, ahogy betuszkol az ajtón és bevágja maga mögött, míg én az asztalhoz botladozom a sötétben. Mattie levágódik a székembe és kérés vagy kérdés nélkül a fejére teszi a fejhallgatóm, lehajtja a mikrofont az arcához, és megmozgatja az egeret, hogy életre keljen a képernyő. - Na és most - néz rám fenyegetően az arcát festő árnyékok között -, imádkozz, cin-cin, hogy minden rendben legyen!
- Cin-cin a faszom! - morranok fel, miközben Mattie elintézi a technikai dolgokat, majd elindít egy játékot a profilján. Tényleg nem figyeltem oda a műsor ismertetésére, de nem lep meg túlzottan a választása, miképp az sem, hogy nem reagál a morgásomra, csak elém löki az asztali mikrofont, és a lehető legédesebb hangján odaköszön vélt vagy valós közönségünknek.