Karomon egy halom friss ruhával megyek át a fürdőszobába, és szinte megkönnyebbülten zárom be magam mögött az ajtót. Nem Mattie kissé fura, ám szórakoztató társasága volt eddig a terhemre, csak az, hogy a hiánya felszabadította a mocskos ruháim körül forgó gondolataimat, és megint elkapott a hányinger. Borzongva, a lehető leggyorsabban hámozom le magamról Vince pulcsiját a pólómmal együtt, és az egész kupacot a mosógépbe ejtem, miközben kilépek a nadrágomból. Már csak alsó meg zokni van rajta, de mindkettőtől hamar megszabadulok, miközben a szemüvegemet is leteszem a mosdó fölötti kis üvegpolcra.

Futólag nézek csak bele a tükörbe, mielőtt belépnék a zuhany alá, de a látvány biztató: nem olyan nagy a kár bennem, mint gondoltam. Egy alapos hajmosás, és minden rendben lesz, sőt talán sikerül azelőtt elkészülnöm, hogy Mattie visszaérne. És ha mégsem, nem baj, az ajtót csak nem fogja rám törni, mert tudja, hogy nem állnék jót magamért akkor. De nem törődöm többet Mattie esetleges feltűnésével, mert tudom, hogy azzal a húsz-harminc perc távolléttel majdnem keveset is mondott. Jó háromutcányira lakik tőlem, mivel az már túl nagy könnyebbség lenne, ha a legjobb barátomat egyben a szomszédomnak is tudhatnám.

Ahogy láttam, nem motorral jött, és nyugtázom is, hogy annyira még nem lusta, mint gondoltam, de, amilyen lassan közlekedik a drága gyalogosan, sejtem, hogy még egy alapos kádfürdőre is telje az időmből, mielőtt visszaérne.

Nem kapkodok tehát, amikor már a zuhany alatt állva élvezem a langymeleg víz cirógatását, mielőtt hajmosásba kezdenék. Nem tartozik a kedvenc procedúráim közé, mert bárhogy óvatoskodom, a habos víz valamiképp mindig utat talál a szemembe, így az ilyen alkalmak után nem csak olyan sörényem van, mint egy oroszlánnak, hanem a szemeim is annyira vörösek, mintha sírtam volna. Vagy, mintha betéptem volna, szokta megjegyezni az én imádni való legjobb barátom a rá jellemző, kíméletlen humorral, holott sejtem, még csak tisztában sincs vele, mit beszél ilyenkor. Mattie, akármennyi hülyeséget és kis stiklit csinál általában, túl jó gyerek ahhoz, hogy kábszeres legyen, és ezért egy kicsit csodálom is, de persze eszemben sincs, hogy a tudtára hozzam, mert még inkább elszállna magától.

A lehető legnagyobb körültekintéssel öblítem le a hajamat, de a szemet maró sampon egy diónyi adagját most sem úszom meg; prüszkölve hajolok bele a vízsugárba, hogy véget vessek a hirtelen jött vakságomnak. A zuhanyzásra azonban innentől nem szentelek különösebb figyelmet, csak átadom magam a napi rutinnak, meg annak a jóleső megkönnyebbülésnek, hogy az engem nyomasztó gondolatok is eltűnni látszanak a lefolyóban, az illatos szappanhabbal együtt. Nem is szívesen lépek ki a nedves kőre; dideregve óvakodom el a törölközőmig, hogy a vállamra dobva a vitorlányi frottírt, egy kicsit eltűnhessek benne, amíg felmelegszem. Amint pár perc múlva már valamivel kevésbé vacogok, a hajamat is áttörölgetem a félig szétázott törölközővel. Tükörbe se kell néznem, hogy tudjam, tényleg úgy festek most, mint valami fakó sárga oroszlán, de nem sokat törődöm a jó kinézettel, csak a makacsul az arcomba hulló, göndör fürtöket simítom félre a homlokom elől. Ahogy ezzel megvagyok, öltözködni kezdek, gyorsan belebújva a ruhákba, amiket szinte csak találomra vettem ki a szekrényből.

Egy kényelmes, egyszerű, szürke alsó után fekete póló akad a kezembe. Valami tollas minta van rajta, ami miatt meg is értem, miért volt begyűrve a többi mögé a polcon. Olyan, mintha csak valami csaj ruhája lenne, de nincs okom panaszra: akármit veszek fel, itthon se anyu, se Mattie nem szólnak meg miatta. Ehhez még egy laza, kicsit bővebb fazonú, fekete farmer társul egy pár színes zoknival, amivel együtt teljesnek, ha nem is tökéletesnek mondhatom a tükörben látott összképet, mikor leveszem a szemüvegem a mosdó fölötti polcról. Utoljára kissé eligazgatom jó részt még nedves tincseimet a gyorsan párásodó tükör előtt állva, aztán otthagyom a fülledt levegőjű fürdőszobát, valamelyest fel is lélegezve a hűvösebbnek tetsző folyosón.

Az emelet csendes; anyu valószínűleg még mindig odalent múlatja az időt valami tennivalóval, így zavartalanul mehetek át a szobámba, de ezt kissé sajnálom is. Néha olyan érzésem van, hogy túl kevés időt töltök a szüleimmel, főleg a jobbára egyedül lévő anyámmal, de nem tudom azt sem, hogyha most lemennék hozzá, mit is mondhatnék neki. Ezen gyötrődöm bő egy percig, miközben a lépcsőt bámulom, hogy aztán ismét megfutamodjam a családi traccsparti elől, és a szobám felé vegyem az irányt. Odabent viszont az első dolog, amit meglátok az átfogó káoszon túl, az a kisebb halomnyi mosatlan tányér, meg az ebéd mellől felhozott két kólás pohár az íróasztalom peremén, így egy kicsit meg is könnyebbülök, hogy van okom anyu közepében lenni pár percre, még ha ez az ok nevetségesen banális is. A karomra veszem a csetrest, majd gyors léptekkel leiramodom az emeletről, egyenesen a konyha felé, minden fok után egy kicsit vidámabban.

- Anyu! - kezdem élénken, ahogy befordulok a nappaliba. - Még meg sem kérdeztem, hogy... - csörtetek be a konyhába arról érdeklődve, vajon milyen napja volt az én különleges, pótolhatatlan anyukámnak, de kissé meglepetten tapasztalom, hogy ezt a pótolhatatlan nőt nem találom odabent.

Lelassítom a lépteimet, miután óvatosan a mosogatóba ejtem a szállítmányomat, ezalatt a szokásos helyeket, vagyis a hűtő ajtaját, a konyhapultot, meg a nappaliban lévő telefonos asztalt fürkészem. Az utóbbin meg is látom anyu takaros írásával a jegyzettömbbe felrótt, rövid üzenetet:
Kicsim, kezdődik az alig pár soros levélke, átmegyek Alishához egy kávéra. Na, a szokásos, sóhajtok fel egy halvány mosollyal. Mattie anyja és az enyém biztos a már állandósult, napi beszélgetésükbe kezdenek, mint a gimis legjobb barátnők. Csak azt nem értem, anyu miért nem szólt be a szobámba, amíg fent voltunk. Vagy talán mégis szólt, csak a zuhany hangjától nem hallottam meg? Érdeklődve olvasom el inkább a további, kurta sorokat, amik már tartogatnak némi meglepetést számomra. Mattie-t is hazadobtam, azt mondta, majd visszajön. Legyetek jók, amíg nem vagyok itt, és nehogy szétszedjétek a házat! Hét körül jövök, csók: anyád.

Ezt az utóbbit még egy szívecskével, valamint egy valódi, sötétvörös rúzsfolttal is megbolondította, mint azokban a retro, rockabilly filmekben, amiket anyu úgy imád végignézetni az apámmal. Szinte látom is magam előtt, ahogy anyu csókot nyom a noteszlapra, miközben a mindig szépen lakkozott körmű ujjai között pörgeti a kocsikulcsokat. Nem csoda, hogy Mattie imádja a lazán elegáns, mindig belevaló anyámat, amit csak tetéz az érthetetlen, de vagány motoros bőrdzseki, amit mindig magára kap vezetéshez, akármilyen az idő odakint. Még sose kérdeztem meg róla, de amilyen szakértelemmel szokott a legjobb barátommal motorokról diskurálni, vagy csak nagyon jártas a témában, vagy a szüleim legalább egyikének motorja volt, mielőtt megszülettem.

Visszateszem a noteszt az asztalkára, és visszamegyek a konyhába. A hűtőben találok egy üveg Milky Wayt a sok bezsúfolt ennivaló mellett, amit hálásan veszek ki, és kortyolok belőle párat, ahogy a szobám felé indulok. Most, hogy nélkülöznöm kell mindennemű társaságot a következő negyed- vagy fél órában, kis bűntudattal bár, de visszatérhetek a mindennapos tevékenységemhez, vagyis a kockuláshoz.

A gépemen még mindig a félbehagyott videó árválkodik csak, de eszemben sincs egyedül folytatni, még nappali világosságban sem. Elég ijesztő ahhoz ez a hülye játék, hogy elvegye a kedvem, valamint a legjobb haveromat is ismerem már annyira, hogy tudjam, hisztizni kezdene, ha a közös szórakozásunkat nélküle méltóztatnám folytatni, akár csal fél perc erejéig is. A tálcán hagyom a megnyitott ablakot, majd egy másik hívok magam elé, miközben a fejemre húzom a mellettem heverő headsetet. A mindig követett podcastem legújabb adását még nem volt időm meghallgatni, így legalább elkezdem, amíg Mattie visszajön hozzám. Rövid gépelés után sikerül a megfelelő oldalra kilyukadnom, és néhány kattintás múltán elégedetten dőlök hátra a székemben, nyakig merülve a kedvenc rádiós bemondóm balzsamos hangjában.

Lehunyom a szemem, kizárva az ablakon csillogó, meleg napsugarakat, és hamarosan egészen megfeledkezem a külvilágról, eltemetve magam egy másik valóságban. A lágy, dorombolásnak tetsző beszéd minden gondolatot kisöpör a fejemből, rövid, ám teljes elégedettséget hagyva maga után, ami még tökéletesebbé teszi a kiszakadást a szobámból és az álmosító péntek délutánból. Annál keserűbben zökkenek ide vissza, amikor egy határozott rántással letépik a fülemről a fejhallgatót, én pedig rémülten, a váratlan izgalomtól hevesen dobogó szívvel nyitom ki a szemem és fordulok a nyugalmamat megzavaró betolakodó felé. A szék mögött a vigyorgó Mattie-t találom, kezében a rólam lekapott fejhallgatóval, és láthatóan pompásan szórakozik a holtra vált ábrázatomon. Értetlen, dühös szusszanással emelkedem fel a székből, hogy kivegyem a kezéből a headsetet, de Mattie még mindig vigyorogva tartja messzebbre tőlem, a zsinórral a nyakamat is félig körbefonva.

- A szívbajt hoztad rám, idióta, és még meg is akarsz fojtani? - morranok fel, miközben végre sikerül kiszabadulnom a vezeték fogságából, Mattie pedig hajlandó odaadni a fülesemet. Haverom nem zavartatja magát a dühöm miatt, csak megvárja, amíg leteszem a nehezen megkaparintott fejhallgatót az asztalra. Hátrálok pár lépést, el Mattie közeléből, aki épp a ruháimat szemléli egészen elmélyülten. Már meg sem lepődöm azon, hogy a kérdésemet egyszerűen elengedi a füle mellett.

- Nahát, Cee - szólal meg végül azzal a kissé töprengő, játékos hangsúllyal, amit az ilyen délutánokon már megszokhattam tőle -, csak nem nekem öltöztél ki ennyire? A végén még zavarba jövök ettől a megtiszteltetéstől!

- Miből gondolod? - vonom fel a szemöldököm értetlenkedve, még mindig pár lépésre tőle. Ám, miután rájövök, hogy ezzel csak szabad kilátást biztosítok neki a rajtam fellelhető érdekességre, bármi legyen is az, mégis meggondolom a dolgot, és közelebb megyek hozzá.

Mattie nem méltat válaszra, ami kezd felidegesíteni, hiába tekinthető mindennaposnak, hogy leszarja, ha kérdezek tőle valamit. Mintha meg se szólaltam volna, szenvtelenül, kényelmes, ám óvatos mozdulatokkal kibújik a pulcsijából, mintha csak koncentrációt igényelne neki ez az egyszerű művelet, és nem lenne képes közben arra, hogy megszólaljon. Ekkor látom csak, hogy fél kézzel végig a hasa tájékát szorongatja, mintha fája neki. Furcsállom ugyan, hiszen nem bántottam az elmúlt pár percben, de már nincs időm firtatni, mert, miután haverom az ágyamra hajítja a feleslegessé vált pulóverét, észreveszem, hogy nem is a hasát fogja annyira, hanem egy jó fél literes, színültig teli üveget, benne valami lustán hullámzó, áttetsző folyadékkal. Kocsányon lógó szemeim láttán Mattie röviden, gunyorosan elneveti magát, és a kezébe veszi a féltve őrzött üveget, miközben leereszkedik a parkettára.

- Mi az, ember, nem láttál még alkoholt? - csipkelődik, megérezve, hogy egyre inkább összezavarodom. Tovább nevetgél, míg én csak értetlenül állok mellette, beszorulva Mattie, az asztalom, meg az ágyam közti szűk térbe. - Ha már ott vagy - kezdi a barna kicsit komolyabban, mintha csak megszánt volna, amiért hirtelen gőzöm sincs, hogy mit csináljak -, add azt a két poharat az asztalról! Ja, meg egy párnát is a seggem alá, köszi! - teszi hozzá, míg rám villant egy mosolyt. Erre a pofátlanságra belerúgok lábába, nem épp finoman. Elégedetten nyugtázom Mattie rövid jajgatását, a kérésének viszont nem teszek eleget. - Süket vagy, vagy csak elvárod, hogy mindent én csináljak? - förmed rám ismét Mattie, miközben leteszi az üveget, és kelletlenül feláll, hogy a poharakért menjen.

Még mindig az asztal előtt állok, így Mattie útjában vagyok, de én nem tudok arrébb menni, neki pedig eszében sincs, hogy kikerüljön, egyszerűen a vállamba kapaszkodik, és átnyúl a karom alatt, fél kézben egyensúlyozva a két kólás poharat. A sajátom szinte még teli van, azt a kezembe nyomja, én pedig megiszom, mielőtt a maga kedves stílusában megkérne rá. Mattie végre hajlandó elengedni, és felkap egy párnát az ágyamról, majd egy másikat hozzám vág, a szemüvegemet félig leverve az orromról. Dühösen ragadom meg a párnát, és csapok a mellettem ismét a földre huppanó Mattie tarkójára vele, aki panaszosan feljajdul az ütésem nyomán, de sejtem, hogy nem a fájdalomtól.

- Elment az eszed? - sziszegem összeszorított fogakkal, miközben ledobom a párnát a földre, és helyet foglalok Mattie mellett. Ő teátrálisan dörzsölgeti a fejét, mintha legalábbis egy kalapáccsal sóztam volna rá egyet, de a mímelt szenvedése nem vált ki belőlem együttérzést.

Amikor erre a kedves barátom is ráébred, szinte rögtön felhagy vele, és élénken hajol közelebb hozzám. Ez merész húzás a részéről, mert még mindig nem vagyok túl nyugodt a haveri pofán verése után, és egy pillanatig erős késztetést érzek arra, hogy hanyatt lökjem a földön, csak úgy, testvéri szeretetből. Mattie viszont vagy nem érzékeli ezt, vagy csak nem érdekli: vidám karattyolásba kezd, amivel sikerül is megdöbbentenie a korábbi, elég nyomott hangulata után.

- Semmiképp, csak a szívemre venném, ha felfázna a kis segged - paskolja meg a térdemet kajánul, aztán visszahúzódik és a hátát nekidönti az ágyam oldalának. Én csak a szememet forgatom.

- Akkor miért ide ültél? Ott az ágyam mögötted, remélem, feltűnt - sóhajtok fel. Nem tudom, minek tépem a számat, mert Mattie valami különös logika alapján cselekszik, amit én nem érhetek fel ésszel, még akkor se, ha megpróbálnám. Megrántja a vállát, mintha a válasznak természetesnek kéne lennie, ezalatt újra a köztünk álló, színültig telt üvegért nyúl, és némi erőfeszítés után kibontja a gondosan lezárt, kék kupakos palackot. Erős, kissé édes, de kellemetlenül szúrós szag csapja meg az orromat, amitől könnybe lábad a szemem, de Mattie mintha meg se érezné, vidoran maga elé húzza a poharakat, és mindkettőnek az aljára löttyint egy keveset a piából.

- Tessék - nyújtja felém az egyik poharat, én pedig kicsit tétovázom, mielőtt elvenném. Mattie kezd türelmetlen lenni emiatt; összevonja a szemöldökét, miközben ujjaival maga mellett dobol a parkettán. - Vedd már el, Cee, nem akarlak megmérgezni!

- Nem, csak leitatni - vetem oda, ahogy kiveszem kezéből a nekem szánt adag löttyöt, és bizalmatlanul méregetem. Hallom, hogy a haverom szusszan mellettem, de nem hat meg vele túlságosan, arra pedig, hogy gondolkodás nélkül megigyam, amivel kínál, őt ismerve már nem tud rávenni pár kedves szóval. - Mi ez egyáltalán? - Az üveg felé nyúlok, aminek a márkajelzést és egyéb érdekességeket megmutató címkéje Mattie-vel szemben van, mire ő kivételesen olyan kedves, hogy nem hagy nyújtózkodni, és felém löki azt kettőnk között. Megfordítom a szépen megmunkált, domború falú üveget, és a kék-fehér, halvány rózsaszínnel kevert címkét tanulmányozom, rajta némi kommersz, nyomtatott cirill betűs írással.

- Tudsz olvasni, nem? - vihog Mattie a kétségbeesett arcomat figyelve. - Látom, nem, szóval segítek - fojtja belém a szót, mielőtt elküldeném valami nem túl kellemes helyre, amiért cirill betűkkel szívat -, málnás vodka. Elég finom, egy bontottat leteszteltem otthon, mielőtt lenyúltam. Na, ne pánikolj, csak kóstold meg! - kéri, és hiába szánta megnyugtatónak az előbbit, nálam nem ér célt velük.

- Jól van, Mattie - lököm vissza hozzá a vodkás üveget -, és miért támadt az a nagyszerű ötleted, hogy meglepsz engem ezzel a finomsággal? - gúnyolódom a lehető legkifinomultabb, csak ilyen alkalmakra tartogatott modoromban, de a haverom vagy túl jól viseli már az efféle megnyilvánulásaimat, vagy az italkóstolója nyúlt egy kicsit hosszabbra a kelleténél, mert ügyet sem vet az iróniámra. Helyette röviden kuncog, szenvtelen pillantásokat vetve rám nem teljes fél méterről.

- Nem csak téged, mindkettőnket megleplek vele, mert megérdemeljük - közli egyszerűen, egy vágyakozó pillantást vetve a maga adagjára. - Apáméknak úgyse tűnik fel, hogy eggyel több vagy kevesebb van-e a bárszekrényben - mondja, amiből kihallom a hangjába beszivárgó keserűséget, de Mattie egy vállrándítással elintézi, és ismét derűsen folytatja. - Egyébként eszembe jutott, hogy ma játszhatnák egy másféle játékot is. Még streamelhetjük is, ha van kamerád - bök oldalba a könyökével, mire elmosolyodom ugyan, de elég kényszeredetten. Tudom, hogy a legjobb barátom mennyire imád utalgatni egy bizonyos általa elképzelt, esti munkámra, de, hogy mégis honnan vette ezt, fogalmam sincs, és igazából nem is vagyok rá kíváncsi.

- Oké, és mit akarsz? - terelem másra a szót, mielőtt Mattie nagyon beleélné magát a szigorúan titkos, valószínűleg pornósztár életembe. Úgy tűnik, hogy a megfelelő kérdést tettem fel, mert a haverom egészen felvillanyozódik, és kissé sejtelmesen, egy elfojtott vigyorral könyököl rá a térdeire, ahogy ismét közelebb hajol hozzám.

- Igaz vagy iszol - mondja olyan könnyedén, ahogy a részeg bulikra és fülledt erotikára szakosodott, esti tinifilmekben szokás, én pedig már érzem, hogy az állam valahol a földön koppan a hitetlenkedéstől.

- Ezt te sem gondolod komolyan! - horkanok fel nagyokat pislogva, közben próbálom egy kicsit összeszedni magam, egyelőre kevés sikerrel. Mattie-t szórakoztatja a zavarom, engem már kevésbé, és, mivel sérti az önérzetemet, hogy a haverom egyfolytában az én káromra röhög, erőt veszek magamon, és gyorsan rendezem a vonásaimat, mielőtt ismét ránéznék. - Hülye vagy, Mattie, semmiképp!

- Ó, nyugi már! - paskolja meg a karomat leereszkedően a mellettem ülő barna, mire ismét felmorranok. - Még egy olyan kezdő is képes rá, mint te - húzza az agyamat, én meg elütöm a kezét magamtól. - Annyi az egész, hogy kérdezek valamit, és vagy őszintén válaszolsz rá, vagy iszol egy shotot - int a fejével a poharak alján lötyögő, kétujjnyi italra -, aztán cserélünk. Megértetted, szösszencs?

- Meg, persze - szűröm a fogaim között -, de ez hülyeség. Ezer éve ismerjük egymást, mi a szart nem tudsz még rólam, a farokméretemet? - Igazából csak ironikusan kérdeztem, de Mattie nevetve megrázza a fejét, és cinkosan pillant rám, amitől már meg is bánom, hogy nem találtam valami jobb példát, amit felhozhattam volna.

- De, pontosan tudom. Tizedik, emlékszel? - kuncog tovább, egy ujjal szórakozottan az előtte lévő pohár száján körözve, mire előbb elsápadok, majd az egész arcomat elönti a sötétvörös, ideges pír.

- Hülye, megmondtam, hogy soha többé nem beszélünk arról! Meg se történt a tizedik, vágod? - kiabálok rá magamból kikelve, mire Mattie szusszan egyet, és kissé csitítóbb hangnemben szólal meg újra.

- Jó, oké, ne vergődj már, nem beszélünk róla - fojt el egy utolsó, rövid kis kuncogást az első hang után, és egy nagy levegőt kifújva ismét nekidől az ágy szélének, nem sokat foglalkozva velem tovább. Nem igazán sikerül megnyugtatnia, de Mattie, úgy tűnik, hirtelen egészen jó kedvében van, és hajlandó kompromisszumokat tenni, mert némileg összeszedettebben folytatja, több eredményt érve el vele, mint az ostoba tizedik osztállyal. - Tudod mit? Baszni rá, nincs is kedvem ilyen hülyeségeket játszani - mondja gyorsan, mintha nem épp az ő ötlete lett volna az egész. Erre tudnék pár megjegyzést tenni, de nem szakítom félbe Mattie mondandóját -, inkább csak dumáljunk kicsit! - Már épp rábólintanék, amikor felém fordul, és rám szegezi a mutatóujját, mintha ítéletet akarna mondani felettem egy gyilkosság elkövetése miatt. - De, ha már elloptam ezt a szart, és még ki is bontottam, meg kell innunk ma este! - szól rám Mattie ellentmondást nem tűrő hangon, kék szemeiben is hasonló elszántsággal.

Egy pillanatra lehunyom a sajátomat, mielőtt egy teátrális plafonra meredéssel figuráznám ki Mattie céltudatosságát. A számat is befogom, és inkább elszámolok háromig, mielőtt megszólalnék, és rávilágítanék arra, hogy mindez a saját hülyesége, mert nekem eszemben se volt megkérni, hogy bármilyen piával elláson engem, mert kis ügyeskedés árán itthon is szerethettünk volna a bárszekrényből, valamint, hogy nem köteleztem arra se, hogy ha már lenyúlta az üveg vodkát, akkor ki is bontsa kettőnknek. Ezek közül bármelyiket mondanám Mattie-nek, azt hiszem, megint gazdagabb lennék egy párnával, amit az arcomba vágna rögtön, miután meg merem kérdőjelezni a döntései helyességét.

- Felőlem aztán - adom meg magam, és csendben hálás vagyok azért, hogy a kínos kérdésektől megszabadultam, legalábbis egyelőre. Magával a játékkal nem lenne bajom, főleg, mert az ilyen tipikus szarságok nekem mindig kimaradtak az életemből barátok híján, és még a lerészegedés sem zavarna igazán, hiszen, ha hánynunk kell, két nagy lépésre van a vécé a szobámtól. Viszont az, hogy Mattie valószínűleg Eterről faggatna, amint sikerül hangulatba hoznia néhány vodka shottal, nem alapozza meg a kedvemet a szórakozáshoz. Hogy őszinte legyek, félek attól, mi sülhetne ki abból, ha Mattie nekiáll vallatni egy üveg pia mellett az Örökkévalómhoz fűződő viszonyomról. Hiába tudom, hogy ezen a beszélgetésen túl kell esnem a közeljövőben, igyekszem addig halasztani, ameddig csak lehet, és az újabb nagy vallomások napját áttenni egy másik időpontra, lehetőleg tíz évvel későbbre, egy ugyanilyen délutánra.

Mattie röviden tapsol párat, ezzel is kifejezve az örömét, és tovább unszol, hogy igyam meg az előttem álló vodkát, most szavak helyett épp azzal, hogy felkapja a poharát, és felém tartja, mintegy koccintásra emelve a kezét az orrom előtt. Nem túl nagy lelkesedéssel követem a példáját, és jelképesen megemelem felé a poharat, mielőtt a számhoz tartanám. Mattie egy hajtásra lehúzza a maga italát, én viszont megtorpanok, ahogy újra, most már közelebbről is megcsap az édeskés, tömény alkoholszag, ami kezdi marni a légcsövemet, pedig még csak bele se kóstoltam. Összerezzenek kissé, amikor haverom lecsapja a poharát mellettem a parkettára, és lejjebb engedem a jobbom, így szembekerülök Mattie rosszalló pillantásával.

- Ne szagolgasd, hanem idd! Öcsém, ilyen amatőrt! - morran fel szemrehányóan, amitől a lekezelő hangszín ellenére is nevetnem kell. Nem ismerem túl jól Mattie alkalmi barátait, és nem tudom, hogyha velük lóg, mit csinálnak a játékot kívül, de, hogy ő sem egy lokálokba járó alkat, arról eddig egészen biztos voltam. Meg, ha itt tartunk, elég fiatal is hozzá, és Mattie-ből még a játékok kalózkodását se nézném ki, nemhogy az ilyen mértékű törvényszegést, akármennyire adja a faszagyereket. Ha most képes bebizonyítani az ellenkezőjét, azt hiszem, az ismereteim Mattie-ről alapjaiban fognak meginogni.

Haverom ezalatt elég szúrósan néz rám, mert valószínűleg leeshetett neki, miért röhögök, és sértetten húzza el a száját. A kis szórakozásom miatt kiérdemlek még pár csípős megjegyzést a teljesítményemre és annak hiányára, amit már nem hagyhatok annyiban: felemelem a kezem, és csukott szemmel, egy nagy korttyal lehúzom az italt, ami a poharamban van. Mattie-nek tényleg igaza volt abban, hogy nem szabad ízlelgetnem vagy szagolgatnom a löttyöt, mert hiába nyeltem le szinte azonnal, még így is érzem, hogyan marja és égeti a szám és torkom minden szegletét, olyanokat is, amiknek eddig a létezéséről se tudtam. Azonnal leteszem a poharat, és felpattanok, Mattie pedig visszahúzna, de kirántom a kezem a szorításából.

- Vizet! - nyöszörgöm, ahogy az asztal szélébe kapaszkodva valami folyadék után kutatok, barátom pedig pukkadozva röhög mögöttem. Könnyezik a szemem, alig látok valamit, és az égető érzés még mindig nem akar csillapodnia számban.

- Ott a kóla, hülye! - nyögi ki végül Mattie két nagy levegő között, és az asztal egyik sarkára mutat, ahol az ebéd mellől zsákmányolt, félig teli üveg kólát hagytam nem sokkal korábban. Amikor megtalálom, nagyokat kortyolok belőle, és erőtlenül rogyok vissza a haverom mellé, még mindig az üveget szorongatva.

- Te meg akartál ölni? - pihegem vádlón, de Mattie fel se veszi a szenvedésemet. Átkarolja a vállam, miközben újabb kört tölt ki magunknak, egy pillanatra se foglalkozva a tiltakozó nyöszörgésemmel.

- Eszemben sincs - teszi le az üveget ismét, és felém tolja a poharak egyikét. - Nem voltál túl szar, és majd belejössz a következővel. - Úgy sejtem, biztatni akar, de én továbbra is makacsul a fejemet rázom, elutasítva az újabba adag vodkát. Mattie elengedi a vállam, és maga felé fordít, egy barátságos, rá nem jellemző mosoly pedig csak nem akar eltűnni a képéről. - Nyugi, én az elsőmet a mosogatóba köptem, és az ennél drágább cucc volt - szélesedik ki a vigyora, és maga elé húzza a poharát ültében.

- A helyedben én ezzel nem büszkélkednék - vonom fel a szemöldököm, amíg azt szemlélem, haverom miképp tüntet el újabb adagot a keserű italból. Épp akkor mondom, amikor a szájához emeli a poharat, így pár másodpercig csak a türelmetlenül feltartott kezét csodálhatom válasz helyett, amíg sikerül lenyelnie a vodkát, nagy meglepetésem ismét gond nélkül.

Mattie újult erővel és lelkesedéssel fordul hozzám, amikor végez, és úgy tűnik, megint elfeledkezett menet közben arról, hogy érdemi választ adjon a megjegyzésemre, de ezt már nem is teszem szóvá. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mert kissé szédelgek már attól a kevéstől is, amit megittam: Mattie-vel ellentétben én nem vagyok tapasztalt ivó, és igazából őt sem lehet annak mondani legjobb tudomásom szerint. Viszont akkor, ha kettőnket kéne összehasonlítani, a tapasztalatai jóval az enyéim előtt lennének ilyen tekintetben. Ezt inkább nem firtatom, mert nem vágyom arra, hogy a haverom többet szívózzon velem a megszokottnál, és gáznak sem akarok tűnni előtte, mégis csak a legjobb barátom! Kérdő pillantása nyomán felveszem az előttem árválkodó kólás poharat, és anélkül, hogy pontosabban átgondolnám és berezelnék, én is megiszom, ami még a sajátom alján van, az előbbinél némileg nagyobb önbizalommal.

Az érzés hasonlóan rossz, mint egy perce, de az ital kevésbé marja a torkomat; talán annyira érzéketlenné tett az előző adag, hogy ez már fel sem tűnik, akár fáj, akár nem. A málna és a tömény szesz illata keveredik a levegőben, és ez, meg a megivott bő egy deci gondoskodik arról, hogy kissé szétesőben, ám darabjaira hullva annál vidámabbnak lássam magam körül a világot, és benne a rám vigyorgó, szokásosan laza legjobb barátomat.

Elismerően megveregeti a vállam, amitől megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem és feszülten nevetek, nem is tudom, miért. Könnyebbnek érzem a tagjaimat, önmagamat pedig felszabadultabbnak, ami egyértelműen az alkohol hatása, és azt hiszem, többre nincs is szükségem. Szégyen vagy sem, két röviddel kellemes hangulatba ittam magamat, és Mattie most már erősködhet, többet nem fogok elfogyasztani, még a szórakozás kedvéért sem. Vagy, ha mégis, ahhoz nagyon jó érvekkel kell előállnia, és vidáman tapasztalom, hogy ez nem az erőssége.

Elégedetten dőlök hátra, mialatt haverom újabb két shot kiporciózásával foglalatoskodik, de míg ő megissza a sajátját, én érintetlenül hagyom azt, ami előttem van. Meglep, hogy Mattie nem teszi szóvá, de, mivel épp be nem áll a szája, és hallhatóan másról beszél, mint az én tétlenségem, csak figyelek, és nem szakítom félbe az előadását. Az esti terveket vázolja fel előttem, ami számomra ki is merült volna random streamben, vagyis, hogy azt játsszuk, amihez épp kedvünk szottyan, már Mattie kis, privát szenvedélyétől eltekintve. Talán még abba is beleegyeznék, de csak hosszas és megalázó könyörgések árán, amiket hozzám intéz, ám Mattie is tudja, hogy az egészet mindöössze kedvtelésből csinálom, nem kimondottan az ő szívatására.

Summázva: tehát nekem nincsenek konkrét terveim ma estére, inkább hagyatkozom a spontaneitásra játékok terén, de Mattie az ilyesmiben ritkán ismer tréfát. Ha a precíz számításai nem úgy alakulnak, ahogy ő kitalálta, akkor általában idegrohamot kap, de ennek ellenére is hamar képes taktikát váltani, és eljátszani, mintha az egész előre eltervezetten történt volna, hogy improvizáljon a továbbiakban. Ezt csodálom benne, de a precizitása néha teljesen lefáraszt, ahogy most is lassan el-elkalandozik a figyelmem, miközben a drága barátom épp elmélyülten, immár félig töltött pohárral a kezében magyaráz arról, milyen jellegű, többnyire a nézői által kért játékokkal akarja szórakoztatni a közönségét a ma esti adás keretében.

A véleményemet most sem kéri ki, de ez egy csendes megállapodás szerint nem is szükséges, mivel általában bármit szívesen játszom vele, vagy, ha végképp nincs kedvem, mellette ülve többnyire humorosan kommentálom a munkásságát. De, ahogy nézem, erre most nem lesz szükség, mert Mattie már egészen fellelkesült az elfogyasztott, nem csekély mennyiségű alkoholtól, és olyan lázas beleéléssel adja elő a mondandóját, mintha nem nekem, hanem legalább egy száz fős, végsőkig felajzott tömegnek szónokolna. Ez mindig szórakoztat, most viszont kissé pilledten hallgatom, és csak néha mondok egy ahát vagy egy persze, igazad vanot, ha szünetet tart egy levegővételre. De tényleg nem próbálom már meg követni, hogy miről beszél, mert egy-két óra múlva, menet közben úgy is meglátom, és ennyi meglepetést talán megengedhetek magamnak. Ám Mattie következő, sejtéseim szerint csak gondolatösszegző szünete a szokottnál kissé hosszabbra húzódik, amire már felkapom a fejem.

Az agyam már kitisztult kissé az elmúlt tíz percben, vagy ki tudja, negyed órában, és még Mattie is elég folyékonyan beszélt idáig, mintha meg se érezte volna az elfogyasztott alkoholt, de most elmélázott csendbe burkolózik mellettem, amit nem tudok mire vélni. Két üres pohár, mely szerint az én italomat is eltüntette valamikor, meg a kétharmad részt már csak levegővel teli üveg foghíjas gyűrűjében ül, és csak mered maga elé, mire kissé közelebb mászom hozzá a párnámon.

- Haver, minden oké? - kérdem, magamat is meglepve, milyen tisztán cseng a hangom. Kissé megrezzen, de nem emeli fel a tekintetét a földről. Tovább próbálkozom. - Mit is mondtál, mivel akarsz zárni ma este?

Talán nem ez a legmegfelelőbb kérdés jelen pillanatban, de hirtelen másra sem tudok gondolni, minthogy a véleményemre kíváncsi végre-valahára, én pedig elmulasztottam annak kifejtését, amikor elhallgatott. De úgy tűnik, Mattie-nek nem ezzel van problémája, és ez az arcán is látszik, amikor végre hajlandó egy kicsit rám is odafigyelni a parketta rovátkái, meg a sok éves kopásfoltok mellett.

- Majd kitalálom - vonja meg a vállát érdektelenül, még mindig kissé elkalandozva, ami elég nyilvánvaló jele annak, hogyha fel is fogta, mit kérdeztem, egy cseppet se törődik vele. Feszülten várom, hogy mond-e még valamit, de Mattie helyette csak lehunyja a szemét kis időre, és vesz pár mély levegőt, mintha csak valami igazán fontos bejelentésre készülne, még az előbbieken túl is. Úgy a harmadik, igazán elgyötört sóhaj után néz csak rám újra, de, hogy a kíváncsi pillantásommal találkozik, ismét a padlóra süti kék szemeit, ettől pedig hirtelen a hideg kezd futkosni a hátamon.

- Cee - kezdi halkan, ezzel csak tovább fokozva a kellemetlen, furcsa borzongásomat -, valamit el kell mondanom neked.

- Csak nem azt, hogy belém vagy zúgva? - csúszik ki a számon egy kényszeredett, ideges vihogással, mintegy a pia utóhatásaként, de a csipkelődő, a helyzet komolyságának feloldására irányuló megjegyzésem nem igazán talál célba a barnánál. Dühösen fúj egyet, mintha csak az arcába hulló hosszabb hajtincseket akarná eltüntetni az útból, majd megint rám néz, összevont szemöldökkel, egészen kemény vonásokkal.

Nem volt célom Mattie-t idegesíteni, és nem tudom, mit tettem, hiszen az ostoba megjegyzések már mindennaposak nálunk mindkettőnk részéről, de a hirtelen rosszkedvét most mégis ennek, és nem az ezer más, ennél valószínűbb oknak tulajdonítom. Haverom már vagy két órája is produkálta a maga kis furcsaságait, amit előbb az érthetetlen, ám mindig jelen lévő hangulatingadozásának tudtam be, most meg egyszerűen az italra foghatnám, hogy felerősítette azt, de ez elég kényelmes megoldás lenne, bármilyen következetes is.