A szombat délelőttöt leszámítva a hétvégém ijesztően egyhangúan telt. Miután otthagytuk Mattie-éket, többet nem is hallottam se a legjobb haverom, se Chris boltjába való betörés felől. Talán csendben intézték el az egészet, ami Mattie-ék apjára, mint halk szavú, ám roppant megfontolt emberre egyébként is jellemző. De ezt a kis, hirtelen jött izgalmat leszámítva semmilyen inger nem ért, talán csak a tévé képernyőjén futó, unalomig ismételt sorozat egyik epizódja, ami előtt épp az időt múlatom.

A gépem ugyan be van kapcsolva mögöttem, de azok után, hogy az egész szombatom ráment arra, hogy a székemben kuporogva valami értesülésre várjak Mattie és Vince hogylétéről, jelzem, hiába, már egészen ráuntam a dologra. Igaz, nem is nagyon törtem magam eddig, hogy bármelyikükkel kapcsolatba lépjek, és Vince-t is csak egyszer hívtam múlt délután, de jellemző módon akkor se volt elérhető. Azóta folyamatosan online vagyok, talán csak pár óra alvás kivételével, hogyha akarnak, mindketten megtaláljanak, de ténylegesen csak ritkán ülök a gép előtt. Ez talán furcsa lehet, és magam sem értem igazán, de egyedül még játszani sincs kedvem; ebben különbözöm például Mattie-től, a valódi gémer megszállottól.

Több mint egy nap telt el, hogy utoljára találkoztunk, és gőzöm sincs arról, mit csinálhat, pedig reméltem, hogy legalább egy kicsit össze tudunk még futni a családi kupaktanácsuk után. Ehelyett már vasárnap délután van, én kedvtelenül heverészem a tévé előtt, amíg anyu varrogat odalent. Még a film hangja se nyomja el teljesen a varrógép lágy, ütemszerű berregését és kattogását, ami engem inkább csak elálmosít, de anyut, ahogy észrevettem, még el is szórakoztatja. Kicsivel ezelőtt még nála őgyelegtem a varrókuckónak kialakított apró, földszinti szobában, de anyu kiküldött, amikor már sokadszor kérdeztem rá arra, mit csinál éppen. Tényleg csak az érdeklődés vezérelt, na meg az unalom, de zavartam vele a pontos munkában, így azt kérte, foglaljam el magam valamivel, amíg a holnapra szóló megrendelését befejezi.

Általában nem veszem a szívemre, ha nem vagyunk együtt túl sokat a szüleimmel, mert nekem is megvan a saját dolgom, de most, hogy durva szóval élve a saját anyám pattintott le, amikor csak beszélgetni akartam vele, egy kicsit nyűgös vagyok. Sőt, ami azt illeti, sértett, mint egy gyerek, aki nem kapja meg, amit akar, de szerencsére meg tudok vigasztalódni egy kis édességgel. Nehezen, de ráveszem magam arra, hogy lemenjek a konyhába egy kis jégkrémért, hogy aztán egy kis tálkával az ölemben vergődjek tovább odafent, hol a tévére, hol a mellettem heverő, néma mobilra sandítva. Minél jobban szuggerálom Vince bejövő hívását, annál makacsabbul hallgat az a kis szar a jobbomon, amitől, ha lehet, még kilátástalanabbnak érzem az egészet, mint akár csak fél órával ezelőtt. Már csak a vacsit, meg azt várom, hogy este aludni menjek, és amiatt, hogy Vince meg én legalább ott találkozunk, még a suli is csábítóbbnak tűnik, mint valaha is hittem volna. Pusztán annak meg kéne rémítenie, hogy iskolába akarok menni ahelyett, hogy a máskor olyan rövidnek tűnő hétvégi pihenőmet élvezzem ki az utolsó percig, de úgy, hogy a szabadidőmet nincs kivel megosztanom, az egész csak nyűgként szakad a nyakamba.

Annyira elkalandozik a figyelmem, amíg az előttem álló új napon rágódom, hogy a következő kanál fagyit sikerül teljes egészében a nyakamba borítanom, a hirtelen hidegtől pedig a tálat is majdnem kiejtem az ölemből. Káromkodva igyekszem kivakarni magam az olvadozó csokis-málnás katyvaszból, amíg a nyakamat és az arcomat törölgetem. Talán valami jogos büntetésnek estem áldozatául, amiért vacsora előtt nassoltam, mivel anyu ki nem állhatja, ha ezt csinálom, de cseppet sem törődöm azzal, hogy esetleg megérdemeltem volna a saját bénaságom.

Dühösen rángatom le a pólómat, és ragacsos kezekkel próbálom a lehető legkevesebb kárt tenni menet közben, legalább a hajamban és a fagyit megúszó szemüvegemben. Nem vagyok a tisztaság megszállottja, szó se róla, de az, hogy még pár órán át így ücsörögjek, fel sem merülhet bennem. Nem vidít fel, hogy alig múlt hét, és máris zuhany alá kell állnom, egy ennyire borzasztóan korai időpontban, de vagy ez, vagy fintoroghatok egész végig, amiért málnától ragad a fél mellkasom. Talán egy másik helyzetben még élvezném is, de a képtelen gondolatokat, hogy esetleg Vince lenyalja rólam az egészet, mint valami fetisiszta filmben, gyorsan száműzöm a fejemből, mielőtt még tényleg megtetszene az elképzelés.

Nem sok kedvvel caplatok át a fürdőszobába, az ajtó mögül kilépve a lenti varrógép szimfóniával kísérve gyászos vonulásom. Becsapom a fürdőszobaajtót magam után, és hamar beállok a zuhany alá, nem sok időt pazarolva a ruháim levételére és gondos halomban hagyására a mosógép tetején. Lényegében szétdobálom, ami még rajtam van, de majd később összeszedem őket, mert az utolsó, amit még hallani szeretnék, az a szokásos perlekedés, amiért nem vagyok képes rendet tartani magam körül. Gyakorlott kamaszként a legtöbbször az egészet elengedem a fülem mellett, de anyám türelme sem végtelen, és azt, hogy mi következik, miután szakad nála az a bizonyos cérna, nincs merszem kivárni.

A fürdést is próbálom gyorsan elintézni, még úgy is, hogy alapvetően mennyire szeretek csak állni egy kicsit a zuhany alatt. A napi semmittevés után még ez a jelentéktelen mozgás is megerőltetőnek hat, így olyan hamar le akarom tudni, ahogy csak lehet, hogy tovább senyvedhessek a tévé előtt, mint valami negyvenes, depressziós háziasszony. Őszintén, még a nonstop viselt, pizsamaként funkcionáló, kinyúlt póló és az édesség is megvan hozzá! Ez a kilátás viszont elég siralmas, amit kénytelen vagyok magam is elismerni, így már épp azon gondolkozom, milyen játékkal játsszam pár kört a továbbiakban, amikor a gondolataimat, a zubogó vizet, meg az épp csak beszűrődő kattogás hangját egyszerűen elvágja a lassan erősödő, dallamos gépzene, amiben az első hang után felismerem a mobilom csengőhangját. Egy pillanatig még szinte dermedten állok a zuhany alatt, aztán, mielőtt egyáltalán a vizet elzárnám, kiugrom a porcelántálcából, és a bolyhos, puha kilépővel együtt csúszom pár centit, hogy egy törölközőt felkapva, mint egy őrült, kirohanjak a fürdőszobából.

Nem is tudom, mire számítok, amikor dideregve, a törölközőt még mindig csak a kezemben szorongatva megérkezem a szobámba, és felkapom a szakadatlanul zajongó mobilt az ágyamról. A kijelzőn lévő név, amire a legtöbb esetben ügyet sem vetek, mielőtt fogadnám a hívást, most belém rekeszti a levegőt, elég csak meglátnom egy pillanatra: Eternal. Izgalommal vegyes örömmel szorítom az arcomhoz a telefont, közben kapkodva becsukom az ajtót, és fél kézzel magam köré ügyeskedem a törölközőt, mielőtt leülnék. A gyomrom bukfencet vet, ahogy szóra nyitom a számat, de az idegességtől hirtelen hang sem jön ki a torkomon.

- Helló, drága! - hallom Örökkévalómat a vonal túlsó feléről, olyan képtelenül valóságosan, hogy beleremegek, nem csak a korábbi didergéstől. - Végre elérlek! Na, hogy vagy? Jól viselkedtél eddig?

Csak úgy záporoznak a kérdései, vidáman érdeklődő hangja pedig átszakít valami gátat a fejemben, mert a nyelvemet bénító zsibbadtság kezd feloldódni minden egyes kiejtett szava után. Egy kis időre lehunyom a szemem, és csak elmerülök abban, hogy Vince-t hallgassam, aztán, amikor az utolsó kérdése végeztével elhallgat, a neki szánt, eddig kimondatlan örömöm-bánatom egyszerre kirobban belőlem, rendszer nélkül zúdulva a telefonba.

- Jó, ég, Vince! Istenem! - nyöszörgöm, időt sem hagyva neki, hogy reagáljon. - Annyira hiányoztál! Miért nem voltál sehol eddig? Rohadtul aggódtam érted! - Igen, már amikor épp azon gondolkoztam, mi lehet vele, és nem Mattie-vel törődtem, de ez olyan apró részletkérdés, amit nem kell megtudnia. Igazából eszembe se jut az egész, amíg beszélek, minden felgyülemlett feszültséget lassan kiadva magamból. - Minden oké? Mikor jössz vissza? Mikor találkozunk? - Ez elég kétségbeesetten csenghet, mert Vince egy pillanatnyi szünet után felnevet, ezzel egy kicsit magamhoz térítve. A másik kezembe veszem a mobilt, izzadt tenyeremet meg beletörlöm a takaróba.

- Egérkém, nyugi! - kéri Eter az előbbi nevetése utolsó hangjaival. - Ne pánikolj, még szívrohamot kapsz nekem! - Úgy is, hogy nem is látom az arcát, biztos vagyok abban, hogy roppantul szórakoztatja az előbbi különös aggodalmam, ezt észlelve pedig igyekszem józanságot erőltetni magamra. De mikor is tudtam józan maradni a közelében? Örökkévalóm folytatja, mielőtt közbeszólhatnék, én pedig kénytelen vagyok türelmesen várni, holott már tűkön ülök a végtelennek tűnő, feszült csendben. - Épp azért hívlak, mert hazafelé tartok - kezdi vidáman, észre sem véve a rövid megingásomat. - Egy óra és ott is vagyok, a buszt várom épp, meg minden - hadarja, amitől én is hamar átszellemülök.

- Ez tök jó! - vágom rá lelkesen, míg hirtelen ötlettől vezérelve visszarohanok a fürdőbe, és elzárom a még mindig zubogó vizet a zuhanyzóban. Futólag még a tükörbe is belenézek, és amikor a szokásosnál nem nyúzottabb arc köszön vissza rám, elégedetten veszem fel az ottfelejtett szemüvegemet. - Hova jössz? - kérdezem Etert, aki kis gondolkodás után be is mond egy címet. Van egy olyan sejtésem, hogy a buszmegállóban olvasta le valami tábláról, de nem hibáztatom érte, mert az utcanevekkel én se egészen vagyok tisztában. - Kimehetek elég, ha akarod - kezdem vidáman, miközben már a szekrényemben kotorászok valami ruha után. - Úgyis olyan rég láttalak, és...

- Nem tudom, cin - szakít félbe Eter még mindig vidáman, de kissé töprengő hangon -, talán nem kéne. Hulla vagyok úgy egyébként, csak hallani akartalak egy kicsit - mondja szinte mentegetőzve, mire olyan meglepett pillantást vetek a felső polcra, mintha csak Vince állna velem szemben.

- Tényleg? - Nem is tudom, mire értem. Talán, hogy beszélni akart velem, ami jólesik ugyan, de hirtelen nem tudom hová tenni, hiszen a hétvége folyamán egyszer se tudtam őt elérni. Ám nem is várok erre választ, folytatom, még mindig a nyitott szekrénynél időzve. - Hazakísérhetlek, vagy... nem tudom - nyögöm ki sután, a mobilt már szinte az arcomba préselve közben. Próbálok rájönni, mi járhat Eternal fejében, de fogalmam sincs, és a beálló csend sem könnyíti meg, hogy kitaláljam.

- Ne már, drága, kedves tőled! - hallom pár másodperccel később Vince kapkodó válaszát, amit valami súlyos, elrobogó jármű zaja kísér a háttérből. - Imádnám, ha együtt mennénk haza, de komolyan! Csak tényleg alig állok a lábamon, oszt elég siralmas lenne egy zombit kísérgetned a kertvárosban... Mondjuk ez elég király is, mint valami filmben, tudod, de mégis. Holnapra összeszedem magam, ígérem, és felébresztelek az első napsugárral! - Szinte látom magam előtt, hogy vigyorog ezen az abszurd kijelentésen, és én is megeresztek egy mosolyt, de kissé csüggedten. Közben arra is oda kell figyelnem, hogy kihámozzam a mondandójából a lényeget, mert Eternal is átváltott valami különös, Dél-bostoni szlengbe a hétvégén, amit a kezdeti izgalom miatt észre se vettem, de most, hogy megnyugodtam, már egészen feltűnővé vált.

- Valami baj van? - tudakolom újra fellángoló idegességgel, meg az irreális félelemmel, hogy Vince tényleg egy élőholt állapotában van, esetleg ezer sebből vérzik, csak engem próbál megnyugtatni. Arra pedig, hogy talán nem is a buszmegállóból telefonál, már gondolni se akarok. Hamar leállítom a hülye konspirációs elméleteket gyártó agyamat, és várom a válaszát, ami szerencsére szinte rögtön megérkezik, de még ezt sem érzem megfelelő gyorsaságnak.

- Ó, nem! Bébi, ne már! Ne pánikolj, mondtam, hogy nem élném túl, hogyha szívrohamot kapnál! - próbál csitítgatni a maga modorában. - Mondtam, ugye? Mindegy is. Ne aggódj, drága, csak egy kissé másnapos vagyok. Vagy harmadnapos? Ki tudja - nevet fel, én meg csak kapkodom a fejemet. - Egy kicsit beittunk Maxie-vel az este, oszt ja, nem vagyok épp faszán, de majd kialszom. Attól félek, meg se ismernél, ha most látnál - humorizál tovább Örökkévalóm, és hirtelen nem is tudom, mit feleljek erre. Próbálom gyorsan összegezni a hallottakat, miközben valami válaszon is gondolkozom, de bárhogy igyekszem, semmit nem tudok kipréselni magamból egy mély sóhajtól eltekintve. Vince meghallhatja, mert kíváncsian újra beleszól a vonal másik felén. - Komolyan azt hitted, hogy nem élek, mi? Nyugi, nem hiszem, hogy a gémer mennyországban van térerő! Vagy a pokolban, ne firtassuk. Mindegy, édes - vált hangnemet Örökkévalóm egy pillanat alatt -, nekem most mennem kell. Itt a busz, sz'al le kell tennem. Majd hívlak, ha hazaértem, vagy írok, vagy nem t'om. Csak el ne aludjak rögtön!

- De Vince...! - találok a hangomra rögtön, amint búcsúzkodni kezd. - Várj egy kicsit! - A rengeteg dologból, amit mondtam volna, és a még több kérdésből, ami már napok óta válaszra vár, az izgalom miatt megint semmi nem jutott eszembe, amíg időm lett volna rájuk, így most pánikba esem, és ez sem segít, hogy bármi értelmeset mondhassak az utolsó utáni pillanatban.

- Hm? Mi az, cin? - Hallom a türelmetlenségét, de a hangjában megbúvó kíváncsiságot is, mire egy kis nyugalmat erőltetek magamra, és próbálok összeszedetten válaszolni, lehetőleg valami olyat, amiért megéri várnia.

- Csak... vigyázz magadra, oké? - Veszek egy nagy levegőt. - Szeretlek.

- Oké, én is téged, Cee - hallom egy pillanatnyi szünet után a felvillanyozódott, könnyed válaszát. - Holnap találkozunk, puszi a hasadra! - És mielőtt bármit mondhatnék, Vince bontja a vonalat, én pedig zavartan, még mindig a fülemhez szorítva a mobilt állok majd' fél percig, míg a széttúrt pólóimat bámul a szekrényben. Amikor végre összeszedem magam, megnézem a telefonom: alig öt percig beszélgettünk.

Csüggedten kapok fel pár holmit, de nem erőltetem meg magamat, hiszen úgysem megyek ki a házból. Nem is tudom, mit hittem: valami kora esti randit képzeltem el Eternallal, amiért annyira elkezdett izgatni a jó kinézetem? Megrázom a fejem, míg zsebek híján a bokszerem gumis derekához csúsztatom a mobilomat, aztán vetek egy utolsó, csalódott pillantást a szobámra, mielőtt kikapcsolnám a tévét, és lemennék az emeletről. Már nem hallom a varrógép kattogását a hátsó szobából, amitől hirtelen csend szakad a házra, de sejtem, hogy anyu még odabent van, így a kérésével nem törődve, hogy hagyjam egy kicsit dolgozni, az ajtóhoz óvakodom, és csak félig kinyitva, de belesek rajta.

- Cilly, drágám - hallom, amikor észrevesz az ajtónyílásban. A megszólítás miatt fújok egyet, de anyu nem törődik vele, talán észre se veszi. Azt látva, hogy épp egy nagy papírszatyorba hajtogat bele valamit, biztos azt a bizonyos, holnapi megrendelést, felbátorodva megyek közelebb, és megtartom neki a zacskó száját, hogy könnyebben boldoguljon. - Köszönöm - csókol homlokon gyorsan, aztán ruganyos léptekkel az egyik polcra teszi a csomagot, mielőtt visszafordulna hozzám. Anyu szinte ragyog a birodalmában, ami nem több pár négyzetméternél, könnyű, bő szabású otthoni ruhái egyike suhog a lábszára körül, míg a magas szekrénytől felém sétál. - Minek tudható be, hogy a súlyos büntetést és hatalmas fenyegetést jelentő tiltásom ellenére itt vagy? - mosolyog rám lágyan, elvéve az előbbi, hallhatóan játékos kérdése maradék élét is. Minden keserűségem ellenére őszintén visszamosolygok rá, és hagyom, hogy kitereljen a szobából.

- Csak segítenék neked vacsit csinálni - mondom tétován, mire anyu megragadja a vállam, és szembefordít magával, megtorpanva a folyosó közepén.

- Lázas vagy? - simítja a kezét a homlokomra tettetett aggodalommal, de, hogy a bőröm nem melegebb a szokásosnál, gyorsan az arcomat kezdi tapogatni. - Ki vagy te, és mit csináltál a lusta fiammal?

- Hé, nem is vagyok lusta! - csattanok fel, mire anyu elneveti magát és a vállamat átkarolva bevezet a konyhába.

- Akkor most bizonyíthatsz - tréfálkozik, miközben levesz egy könyvet az egyik polcról, és a kezembe nyomja. Értetlenül nézek rá, amíg el nem olvasom a címet: szakácskönyv. Makacsul megrázom a fejem, és úgy vágom le a kötetet a konyhapultra, mintha csak a kezemet égetné.

- Nem kell! A specialitásodat akarom enni - vigyorgok rá anyámra, aki csak megcsóválja a fejét. Tényleg szívesen segítek neki, hogy valamivel elüssem azt az egy órát, amíg Vince-szel beszélhetek, de nem is akarom lekésni a virtuális találkozót, így bármennyire élvezném, nem állhatok le anyuval valami ötfogásos menüt készíteni, csak úgy szórakozásból.

- Azt akarod mondani, hogy tésztát akarsz tejszínes csirkével? - ingatja a fejét tovább, mire hevesen bólogatok, és reménykedem, hogy nem a történelem leghosszabb ideig készülő ételét választottam ezzel a hirtelen jött, burkolt bókocskával. - Lelked rajta, fiatalember - paskolja meg a vállam -, tudod, hol vannak az edények. - És persze, hogy fogalmam sincs róla, de anyu láthatóan nagyszerűen szórakozik a zavaromon. - Apád mennyire büszke lenne, ha tudná, milyen kis francia szakács lett a fiából - mondja egyszer kissé ábrándos hangon, míg én a tésztát dobom a vízbe, ő meg a csirkemellet szeleteli. Gyanakvóan nézek rá, és próbálom lenyelni a zavaromat, amit az előbbi mondata támasztott bennem.

- El ne mondd neki! - kelek ki magamból, aztán inkább a tűzhely felé fordulok, hogy ne is lássam anyámat. De a hangjától így se menekülök meg, felém száll az idő közben bekapcsolt rádió halk duruzsolása meg a kés csattogása fölött.

- Most miért? Tényleg büszke lenne rád. - Meg se kell fordulnom ahhoz, hogy biztos lehessek benne: anyu mosolyog, amíg ezt mondja, de sokkal valószínűbb, hogy a ki tudja, épp melyik országban lévő apám miatt, semmint azért, mert maga elé képzelt tipikus, franciásan csíkos pulóverben és egy szakácssapkában.

A reményeim beigazolódnak anyu mennyei tésztája kapcsán, mert nem tart a végtelenségig, hogy elkészüljön, és úgy, hogy beszélgetünk is közben, tényleg nem tűnik hosszú időnek. Meglepő módon jól érzem magam mellette a konyhában, még annak ellenére is, hogy sosem voltam igazán jártas az ilyesmiben, mert a gyerekkoromat nem azzal töltöttem, hogy főzés szimulátorokkal játsszam a neten, mint a lányok. Anyu viszont mindenben a segítségemre van, és nem zsörtölődik amiatt, hogy útban vagyok neki a tűzhely mellett; úgy tűnik, mintha tényleg élvezné, hogy végre együtt csinálunk valamit, még akkor is, ha egy ilyen kis semmiségről van szó. Végül nem megyünk át a homályba vesző, képtelenül nagy ebédlőbe, hanem lámpafényben, a reggelizőpult mellett ülve vacsorázunk, valami rég elfeledett énekes karcos hangú aláfestésével, akivel anyu együtt dúdolja a szám minden dallamát.

Legalább addig, amíg beszélgetve mellette ülök, nem érzem a napomat olyan nyomottnak, mint korábban, de amikor véletlenül az órára nézek, és feltűnik, mennyi ideje lent vagyok már, úgy pattanok fel a székről, mint akibe bolha csípett. Sietve dobom a tányéromat a mosogatóba és hárítom el anyu kérdezősködését is azzal, hogy lefekszem, és mielőtt még egyáltalán befejezhetné a mondatát, miszerint tényleg aludni menjek, ne maradjak fent egész éjjel, mint mindig, már csapódik is a szobám ajtaja a hátam mögött. Mint az őrült, levetem magamat az üresjáratban futó gépem előtti fotelbe, és kapkodva megmozgatom az egeret, hogy a rendszer életre keljen. A barátlistám, ahogy ezelőtt hagytam, a képernyő közepén pihen, de hiába tekerem át kétszer is, Vince-t nem látom elérhetőnek, és amikor egy kicsit összeszedem magam, hogy pontosabban odafigyeljek, azt is észreveszem, hogy utoljára vagy négy napja volt online, amikor mi is beszéltünk. Ezt igazán el sem akarom hinni, hiszen, ha olyan megveszekedett gémer, mint mondjuk Mattie, fél napig se bírná ki gép vagy internet nélkül, ami teljesen ellentmond azzal, amit tapasztalok. Fogalmam sincs, mit csinálhatott hétvégén, azt leszámítva, amit eddig egy félmondatban elejtett nekem arról a bizonyos Maxről és ivásról, de még csak meg se tudom kérdezni, mert ha haza is ért, nem jelentkezett.

Előrángatom a mobilomat a derekam mellől, és már keresném is ki a számát a híváslistából, amikor végre rájövök, mi történhetett, és majdnem el is nevetem magam, minden öröm nélkül. Olyan ostoba vagyok! Magamat korholva rázom meg a fejemet, és hagyom a mobilt érintetlenül az asztal egyik sarkában. Vince mondta, hogy fáradt, és valószínűleg amint hazaért, kiterült a kanapén, és fel se kelt többet, talán már reggelig.

Bármennyire is szeretnék beszélni vele, erőt kell vennem magamon, hogy ne hívjam fel, és ne rángassam ki az álomból, mert elég Mattie-re gondolnom ahhoz, hogy tudjam, vagy lehetetlen, vagy vészes következményekkel járó próbálkozás. Én viszont bármilyen elcsigázott vagyok a találkozásunkat illetően, képtele vagyok arra, hogy lefeküdjek, így az átlátszó hazugságommal nem törődve játszani kezdek valami kis platformjátékkal, ami nem nyújt több örömet, mint a céltalan tévézés egész délután, de legalább nem juttatja eszembe, hogy haverok ide vagy oda, teljesen egyedül vagyok, mert esély sincs arra, hogy bárkivel közösen csinálhassam.

Talán nem érdekel igazán, sikerül annyira elmerülnöm benne, hogy csak órákkal később, jócskán az éjszakába nyúlva fejezzem be, amikor már hunyorgok a rám szakadó hirtelen fáradtságtól. Nem küzdök ellene tovább, kissé még örülök is neki, így gyorsan berekesztem a mászkálást a kétdimenziós, monokróm világban, aztán, mindennel végezve az ágyamig botorkálok a sötétben. Végig azért imádkozom, hogy jól emlékezzem, és a kiürült fagyis kelyhet tényleg az asztalon hagytam még délután, majd lefekszem, és, miután a fohászom elégnek bizonyult a sikerhez, kissé megnyugodva a fejemre húzom a takarót.

Tényleg kimerült lehetek már, mire ágyba kerülök, mert a nap minden izgalma és a holnap ígérete ellenére is hamar elnyom az álom, amiért hálás vagyok. Azért már kevésbé, hogy ez az állapot nem bizonyul hosszúnak, és reggel az ébresztőm valami rettenetes módon szakítja félbe a nyugalmamat. Még mindig a takaró alatt, vakon tapogatom ki a mobilt a párnám alatt, és igyekszem elhallgattatni, de az csak makacsul játssza a maga kis dallamát, ami nem is ébresztést, hanem bejövő hívást jelez, de erre csak idővel eszmélek rá. Kissé élénkebben, de még mindig kábán halászom elő a telefonomat, és nagy nehezen fogadom a hívást, igazán nem is tudatosítva magamban, mit csinálok. Arra már esélyem sincs, hogy bármilyen adatot is kibogarásszak a kijelzőn, így nem kis meglepetést okoz, amikor ásítva hallózom egyet, és még csak be sem csukom a számat, egy feszülten izgatott hang támad le a másik oldalról.

- Cukor, végre! - zihál Eternal az apró hangszóróból, mire összerezzenek és azonnal felülök az ágyban, borítékolva magamnak egy alapos szédülést. Először nem is tudom elhinni, hogy tényleg vele beszélek, de ahogy folytatja, már kezdek biztos lenni abban, hogy nem álmodom. - Aszittem, hogy fel se veszed már! Legyél olyan drága, és nyisd ki nekem az ajtót! - kérlel, én meg csak kapkodom a fejem, és próbálom felfogni, miről beszél.

- Hol vagy egyáltalán? - kérdem, amíg kimászok az ágyból és az ablakhoz botorkálok. A szememet dörzsölgetem, mikor elhúzom a függönyöket, és kibámulok a reggeli, szikrázó világosságba, ami szemüveg nélkül csak szabálytalan, tarka formákká olvad a pillantásom nyomán.

- Itt, a házatoknál. Vagyis remélem, hogy a ti házatok... - hallom, mire rögtön lenézek az előkertre, de a veranda bordázott teteje miatt akkor se látnám Eternalt, ha tényleg ott állna az ajtónk előtt. Feszülten szorítom össze a számat, ahogy otthagyom az ablakot. - Anyukád most csapta rám az ajtót, szóval légyszi, engedj be! - fogja könyörgőre, nekem meg nem jut időm azt kérdezgetni tőle, hogy mit csinált, vagy egyáltalán hogy került ide, mert bontja a vonalat.