A fejezet második része, amihez egy rövid kommentárt fűznék elöljáróban. A történet során sok dolgot tévesztettem el, ami a nagy egészben nem úgy van, ahogy én figyelmetlenül írtam korábban, így mostanában, hogy ne kelljen feleslegesen sokat javítanom, menet közben korrigáltam őket. Ez történt most is (a fejezet első felében és itt is), amikor a Lincoln színeiről beszéltem: kék-fehérre cseréltem az eddigi vörös-fekete helyett, ezen ne akadjon fent senki, tudatos döntés volt.

Egyéb figyelmeztetések: lelki terror, zaklatás, fenyegetés, sokkal koncentráltabb formában, mint általában. Ja, és néhány új szereplő, őket fogadjátok szeretettel c:

*

A jókedvem egészen ebédszünetig töretlen, végül az árnyékolja be egy kicsit, hogy még mostanra se találkoztam Örökkévalómmal az épületben. Úgy egy órája mondtam le arról, hogy hiába forgolódjak a folyosókon és a lépcsőn lefelé menet a kócos feje után, és írtam neki egy sms-t, hogy korrepetálásra kell mennem suli után. Arra, hogy megint elégtelent kaptam egy hülye dolgozatra, inkább nem tértem ki, mert hiába nem vagyok tisztában Vince képességeivel ilyen téren, de nem hiányzik, hogy esetleg kiröhögjön vagy szánakozzon az ostobaságom miatt. Azóta viszont még mindig nem válaszolt, és nem is keresett, hiába kóvályogtam sokáig az aulában, hogy összefussunk. Komolyan, választ se kaptam az üzenetemre, ami mégis csak mindennek a teteje! Arra, hogy felhívjam, még nem vetemednék: nem olyan nagy a suli, hogy egy kis erőfeszítés után nem találjam meg, ha itt van valahol. A korábbi sikerem nem csüggeszt el nagyon, mert az előttem álló harminc perc erre remek alkalmat kínál. Ugyan nem szívesen, de megint elkezdek ide-oda sétálgatni, kockáztatva, hogy valahol kellemetlen, kék ruhás társaságba botlom.

Még a második folyosón se érek végig, és máris borítékolhatok magamnak egy újabb konfliktust, pedig abból már bőven sok volt a mai napra. Az egyik ablaknál kisebb kék-fehér csoportosulást látok; a folyosón lefelé igyekvők tisztes távolságban maradnak tőlük, de igazán senki sem figyel rájuk oda, talán, mert tudják, hogy jobb kimaradniuk a dologból. A legszívesebben én is kikerülném őket, de ezek csak pomponlányok, és különben is, háttal állnak nekem, nem lehetnek veszélyesek. Viszont ahogy közelebb érek, már nyilvánvalóvá válik, hogy a három lány nem az udvart szemléli ilyen elmélyülten, és nem is, teszem azt, szájfényt adnak körbe, ahhoz túl hangosak, és túl fenyegetően beszélnek egymással. Vagyis nem egymással, veszem észre még egy lépés után, hanem azzal a fekete-vörös szerencsétlennel, akit beszorítottak az ablakpárkány meg maguk közzé.

Gonosz leszek, de ez az ő hibája, ugyanis aki a Lincoln falai között a másik suli, vagyis a Hyde Park Középiskola színeiben mászkál, az nem élheti túl a napját legalább szóbeli atrocitások nélkül. És ez még az enyhébb eset, mert néhányan annyira elvakultak, hogy képesek lennének egymás torkának esni csak zászlók meg színek miatt. Úgy viselkednek, mintha a középsulis baseball a világ teteje lenne, és vérre menően harcolnak egymással, legyen szó bármiről is. Nem is értem, Vince hogy gondolta, hogy egy hyde-os dzsekiben járjon suliba hidegebb időben, és meg is lepődöm, hogy így egyáltalán életben van még. Azon nem kezdek gondolkozni, honnan szerezhette, mert lennének tippjeim rá, főleg egy bizonyos haverja személyében, de Eter akkor is őrült, és mintha direkt keresné a bajt. A lány viszont, akit a szurkolók kis csapata fog közre, valószínűleg nem szándékosan keveredett bele a dolgokba, mert amikor már csak néhány méterre vagyok tőlük, és átlátok a tőlem alacsonyabb lányok feje felett, egy szempillantás alatt átértékelem a helyzetet magamban.

Amit vörös-fekete felsőnek hittem, az csak a lány fekete trikója és kiengedett, hullámos vörös haja volt, félig a vállain, félig az ablaküvegen elterülve. Szikrázó zöld szemekkel mered az előtte álló, még tőle is valamivel kisebb pomponlányra, aki csípőre tett kézzel, megvetéssel méri végig a vöröst. Hamar felismerem benne Dim húgát, a csicsergő, mindig élénk, és néha már kissé bosszantó Vicet, mint legutóbb, most is talpig feketében. Vékony trikó, meg a pomponlányokéhoz hasonló, rövid, rakott szoknya van rajta hosszú szárú, sötét tornacipővel. Ijesztő, hogy most, amikor egymás mellett állnak, szinte ugyanolyannak tűnik az öltözékük, pedig Vic és a szurkolók egyébként tűz és víz is lehetnének. Most már a beszélgetésüket is tisztán hallom, és egyértelművé válik, hogy a szeplős lányka a tűz kettejük közül, amikor egy éles baszd meget vág a vele szemben álló, kötekedő szőke fejéhez.

- Na, mi van, nem tetszik, amit hallasz? - kérdi negédesen a copfős szöszi, míg közelebb hajol Vichez. A két oldalán álló lányok csendben vannak, de amikor a vörös próbálja ellökni a Lincoln cicát, egy szempillantás alatt leszorítják a kezét. - Egy ocs-mány te-hén vagy! - kántálja a szöszi felettébb vidáman, ahogy a baseball meccsek szüneteiben szokták a maguk kis lelkesítő rigmusait. Az egyik társnője elneveti magát, mire láthatóan felbátorodik, nem törődve Vic folyamatos szitkozódásával. - Nem is tudom, mit képzelsz magadról. Van pofád villogtatni a hájas segged ebben a göncben! Néztél te már tükörbe egyáltalán? Undorító vagy, és másokat, például engem kényszerítesz arra, hogy ezt az undorító testet lássuk minden egyes nap - tagolja erősen nyomatékosítva az utolsó szavakat, olyan közel hajolva a vörös lány arcához, hogy az orruk szinte összeér. A szöszi leereszkedően fúj arrébb egy rövid, göndör hajtincset. Amíg a gúnyolódását hallgatom, ökölbe szorul a kezem, de Vic ennél is jobban felpaprikázza magát hármójuk közt állva.

- Remélem, holnapra a szemed sül ki tőlem, ha már a csepp eszed nem tud! - sziszegi, hogy alig értem, és újra rángatni kezdi a kezét, de nem tud szabadulni. Ezek a csajok sokkal erősebbek, mint amire a vékony kis testükből számítani lehet. - Hagyjatok már, ostoba picsák! - dühöng tovább, elfordítva a fejét a szöszkétől. - Mi a fasz bajotok van?

Az egyik cica gunyorosan felnevet a füle mellett, és halk, dühös hangon veszi át a szót a csapattársától.

- Buta liba! - köpi olyan ellenségesen, amit ki se nézni az ápolt babaarcából. - Ha még egyszer Jerma körül teszed az agyad az edzésen, megnézheted magad! Azt hiszed, hogy bármelyik pasi kíváncsi lenne rád, ha ott vagyunk mi? És különben is, egy olyan förtelmes, dagadt szemétnél, mint te, még egy utolsó nyomorék is találna jobbat! Remélem, felfogtad, hogy... - kezd újabb fenyegetésbe, de már nem tudja befejezni, mert ekkor érek oda hozzájuk, és leküzdve azt, hogy az épp beszélő, rövid hajú barnát megüssem, hogy befogja a száját, csak elrántom az útból.

- Mi a fenét csináltok? - morgok dühösen végignézve a három pomponlányon. A legmagasabbnak is alig ér az orromig a feje búbja, de legalább ketten végzősök közülük, és olyan döbbenten merednek rám, mintha valami tizenkét éves pisis lennék, aki beleszól a nagyok dolgába. A szőke lány ocsúdik fel először, aki hármójuk vezetőjének tűnik, és felém fordul ugyan, de egy lépést se tesz hátra Victől.

- Kopj le, nyomi - közli egyszerűen, egyetlen megvető pillantást vetve rám, mielőtt újra a vörös gyötrésébe kezdene. Vic összeszorított szájjal, tompán csillogó szemekkel néz rám, az arca is egészen kipirult a haragtól és a megaláztatástól. Ugyanúgy fest, mint én, ha tükörbe nézek, és emiatt hagyom egyszerűen figyelmen kívül a Lincoln cica lekezelő parancsát.

- Kopj le te - mondom, amíg befurakszom közéjük, és elhúzom Vicet az ablaktól. A balján álló, sötét hajú és bőrű pomponlány még kapaszkodik a kezébe, de gyorsan kiszabadítom őt a szorításából. Vicet a hátam mögé terelem, mint valami gáláns úr a múlt századból, és megint szembenézek a lányokkal, akik most új célpontot találtak a személyemben.

- Hé, Cassy - mondja a fekete lány egy gúnyos vigyorral, valószínűleg a szöszkének címezve, mert utóbbi odakapja a fejét -, figyelj már, megjött a felmentősereg! Selejtesnek selejt pár jár - kuncog, érzéketlen pillantással kísérve a szavait. A szőke Cassy bólint egyet, túl rövidre vágott frufruját igazgatva.

- Idefigyelj, öcsi - szegezi a mellkasomnak matt lakktól pirostól mutatóujját -, takarodj, amíg bajod nincs belőle! Tudod te, ki vagyok én? Tudod te, hogy kinek beszéltél vissza? Jeremy hallani fog erről, és remélem, hogy sírva futsz haza utána anyucihoz, te szerencsétlen hülye! - fintorog rám, és süt a hangjából, mennyire lenéz annak ellenére is, hogy jó fél fejjel magasabb vagyok nála.

Csendben hallgatom a fenyegetését, de nem azért, mert a törékeny, de annál beképzeltebb szurkoló megrémített volna. Minden, amit mond, csak üres riogatás, mert akármi van is Jeremyvel, világos, hogy többet nem akar a közelembe jönni. Ennek szerfelett örülök, főleg, hogy nélküle a többi baseballos zaklatásától is mentesülök, mert a csapatkapitányuk nélkül nem tesznek semmit mások kárára. Hagyom, hogy Cassy befejezze a mondandóját, aztán leveszem magamról a kezét, mire csak tátog rám vastagon rúzsozott szájjal.

- Igen, természetesen - hagyom rá, erőltetve magam, hogy ne beszéljek olyan hangon, ahogy Mattie szokott a végső felháborodás határán. - És most ti figyeljetek ide! Mit ártott nektek a barátom? - kérdezem fojtottan, nem is igazán figyelve a megszólításra. - Nem érdekel, hogy néz ki, az ő dolga! Ahogy az is, hogy mit csinál és kivel van, remélem, világos! Szálljatok le róla, és soha többé ne menjetek a közelébe! - Próbálom elnyomni a hirtelen támadt haragomat, de az eddig csendben álló barna eddig bírta szó nélkül, és most halkan felnevet, a fejét Cassy vállára hajtva, mintha csak egy igazán jó viccet mondtam volna.

- Persze, bogaram! - hallom a nevetése utolsó, kellemetlen hangjaival együtt. - Mert ha nem, mi lesz? Jössz te, mint a lúzerek védőszentje, és kioktatsz egy végzős pomponlányt arról, hogy milyen csúnya dolgot csinál? Hagyjuk már! Ki vagy te ehhez? Egy senki! Na, húzz el, és egy kérés: a csajt ne vidd magaddal!

Még be sem fejezi a mondandóját, Vic már a kardigánom hátulját rángatja, hogy indulásra bírjon, és egyszerűen elhúzzunk innen, de a lány egészen felidegesített a sértegetésével. Dim hugicája mehetnékével nem törődve kihúzom magam, és szembenézek a kötekedő barnával.

- Képzeld, pont ezt fogom csinálni - erőltetek egy kis nyugalmat a hangomra, de ez gyorsan elpárolog, ahogy tovább folytatom. - Nem Vic vagy én vagyunk undorítóak, hanem az, amit műveltek! Fogd be, szöszi, végigmondom! - reccsenek rá Cassyre, aki szinte rögtön visszavágna, és talán a dühöm az, ami végül hallgatásra bírja, mert mindhárom lány megrökönyödve, némán bámul rám. - Szégyellni kéne magatokat, amiért mindenkibe beleköttök, aki nem olyan tökéletes, mint ti meg a baseballosok! Mi bajotok van Vickel? - kérdezem, de nem várok rá választ. - Csak másodikos, igen, de sokkal jobb ember, mint ti, mert ő nem szégyenít meg tök idegen srácokat a folyosón. - Végignézek a lányokon beszéd közben, de tényleg eléggé meglepődhettek, mert a fekete hajú ugyan kinyitja a száját, de még mindig nem szól közbe. - De nem csak róla van szó - folyatom -, senkit nincs jogotok bármi miatt megalázni vagy szidni. Csak azért, mert szépek és népszerűek vagytok, nem lesztek istenek és nem lesztek többek bárki másnál! - Azt hiszem, az összes eddigi félelmem és passzív agresszivitásom szakad most rájuk, ahogy egyre jobban belelovalom magam a beszédbe. Korábban féltem, ha egyáltalán rájuk kellett néznem a folyosón vagy az ebédlőbe menet, de most még csak a hangom sem remeg, ahogy minden sérelmet kiadok magamtól erre a szerencsétlen hármasra. - Nem csak azokban van hiba, akiknek nem olyan szép a pofija, mint a tiétek, hanem bennetek is - vetem oda az összeszorított fogaim között, de a fekete lány nem hagy tovább beszélni.

- Nem vagy sérthetetlen! Két szót kéne szólnom, hogy elbőgd magad, te lúzer senki, a havernőddel együtt! És te miért bírálsz minket? Aki népszerű, azt teszi, amit csak akar, látod? - taszít egyet rajtam vigyorogva, de elkapom a kezét, és nem törődve azzal, hogy nő, a falig lököm vissza. Cassy és a barna megrökönyödve bámulnak rám, míg a fekete káromkodva nyöszörög az ablaknál.

- Nem tudsz rólam semmit - mondom hasonlóan megvetően. Cassy dühtől pirosló arccal jön oda hozzám, de hátrébb lépek tőle, a mellettem álló Vicet átkarolva. - Nem tudsz rólam semmit - ismétlem meg -, szóval nincs is mit mondanod nekem.

- Azt hiszed, hogy ennyi? - kiabál magából kikelve a szöszi. - Idejön egy ilyen kis gyík, és elrontja a dolgomat? - Helyettem újra Vicet veszi célba, és megragadja a csuklóját, de talán ez Cassy legszerencsétlenebb húzása, mert az eddig csendben lévő, mögém húzódó vörös azonnal kibújik a karom alól, és farkasszemet néz a pomponlánnyal.

- Vagy eleresztesz azonnal, te ostoba kurva, vagy beleépítelek a falba, ott ni - mondja halkan, karcos hangon, az arcára szárad könnyekkel nem sokat törődve. Dühös tűz ég a szemében, míg lerázza magáról Cassy ujjait, és választ sem várva elcsörtet a lépcső felé, magamra hagyva a leforrázott szurkolólányokkal. Nem tétovázom sokat, a nyomába eredet, többé ügyet sem vetve az ablaknál álló kék-fehér hármassal.

Vicet még a második lépcsőfordulóban sikerül utolérnem, mivel lecövekelt a fal mellett, és ahogy volt, elsírta magát. Nem hüppög hangosan, mint a csajok többsége, talán, hogy ne vonja magára a pomponlányok figyelmét, ha a közelben vannak még, de az arcát eltakarva lecsúszott a fal tövébe, és csak pityereg akkor is, amikor rátalálok, és óvatosan, hogy meg ne ijesszem, leguggolok mellé. Fogalmam sincs, milyen szavakkal vigasztalhatnám meg, így csak átkarolom, mert mégsem hagyhatom a lányt magára. Különös, hogy eddig szinte féltékeny is voltam rá a Vince-szel ápolt, és sokáig félreértett jó kapcsolata miatt, de a múltheti rövid, greasys délelőtt után már nem találom se vetélytársnak, se ellenszenvesnek. Csak egy kislány, tizenhat is alig múlhatott, és láthatóan ugyanolyan szar az iskolai élete, mint nekem, még ha igyekszik is keménységgel meg állandó, hamis vidámsággal leplezni.

Azt ugyan nem értem, hogy a lányok miért balhéztak vele, hiszen tényleg csak egy másodikos, szinte jelentéktelen a Lincoln hierarchiájában, de ha baseballosokhoz van köze, akkor Vic kissé veszélyes terepen jár, még akkor is, ha nincs vele tisztában. Az, ahogy kinéz, csak indok lehetett, hogy csúfolják egy kicsit, pedig tényleg semmi baj nincs a lánnyal. Egy kicsit ducibb, mint az Azúr Pumák madárcsontú hajrázói, de az arca szép, meg ő is elég kedves a maga különös modorában. És ha miniszoknyát akar hordani, pedig vastag a combja, hadd tegye, biztos van egy csomó srác, akinek bejön a látvány, még akkor is, ha engem konkrétan nem csábít a kacérkodó lányok melle vagy lába.

Vic tovább sírdogál a fal tövében, amíg a könnyű trikóján át a hátát simogatom. Remeg a kezem alatt, de már enyhében, és alig egy perc múlva kapkodva letörli a könnyeit, végül a kezem is elfogadja, amit felé nyújtok, hogy felálljon a földről.

- Kösz az előbbit, Cee - túr bele a lány a zilált, vörös hajába, mire csak bólintok. Vic egy mosolyt erőltet az arcára, de nagyon megjátszottnak hat a dagadtra sírt szemei alatt. - Meg kell találnom Dimet... - motyogja szinte csak magának, ahogy a felső lépcsőn toporog, tanácstalanul nézve ide-oda, hogy merre induljon. Megállok mellette és én is lenézek az alsó szintre, mielőtt válaszolnék neki.

- Elkísérlek, jó? - fordulok szembe vele, mire Vic megrántja a vállát, és belém karolva elindul lefelé. Zsebre teszem a kezeimet, és hagyom, hogy inkább Vic vezessen engem, mint én őt, de hamar sikerül egymáshoz igazítani a lépteinket.

- Azok a buta cafkák! Nem értenek semmit! - szitkozódik tovább halkan, én meg ráhagyom, hadd adja ki a dühét. Néhányan furcsán néznek ránk Vic folyamatos morgása miatt, amikor az ebédlőn átvágva kimegyünk a parkos udvarra, de ő láthatóan nem törődik velük. - Csak nem jön szembe több, tuti kint lebzselnek a lelátón! - Nem tudom eldönteni, hogy ezt már nekem, vagy még mindig magának mondja-e, de időm sincs megkérdezni, mert Vic előbb lecövekel az ajtó előtt, aztán, mint az őrült, rohanni kezd velem, a karomat fogva maga után húzva. - Dim! Dim! - kiabálja az embereket kerülgetve, majd mielőtt beleszaladnánk egy fa alatt álló körasztalba, elenged végre, és a meglepetten felén forduló bátyjára ront, szorosan ölelgetve, az arcát a fekete pulcsijába fúrva.

Dim kapkodja a pillantását közte és köztem, végül gyorsan megragadja a tesója vállát, és eltolja magától, hogy az arcára nézhessen. A szeplős lány megint elsírta magát anélkül, hogy bármit mondhatott volna, mire Dim elsápad, az asztal peremén ülő Vince pedig, akit eddig észre se vettem mögötte, most leugrik a földre, és mert Vicből nem tud kiszedni semmit, hozzám fordul látható döbbenettel.

- Cin, mi a szar történt vele? Miért vagytok mindketten itt? - jön felém sietve, majd megszorítja az ujjaimat, és csendben figyeljük mindketten, ahogy Vic elhúzódik a tesójától, és a sírástól néha elcsukló hangon előadja az előbbit odabent. Csak néha szólok közbe, amikor a lány nem tudja folytatni, de többnyire Dim és mi is némán hallgatjuk, valamivel közelebb húzódva hozzá, de ez a kör a fentivel ellentétben inkább védelmező jellegű, még ha senkiben se tudatosul igazán.

Amikor a lány befejezi a mondandóját, Eter, aki mellette áll, átveszi a babusgatást Dimtől, de kivételesen egy rossz szavam sincs rá. Annál jobban meglep, hogy Dim feláll a húga mellől a padról, és indulatos körbenéz az udvaron, mintha csak a lányokat keresné. Hamar észrevesz egy elsuhanó, kék-fehér szoknyát a távolban, és meg is indul felé, de Vic azonnal felpattan, lerázva magáról Vince kezét, mint korábban a sajátom, és utána rohan, hogy megállítsa.

- Hagyj, húgi - szól rá gorombán. - Mondtam, hogy ez lesz! Az egész Jerma miatt van! - fordul vele szembe, mire Vic elengedi a pulcsija ujját, és a sírást feledve, hirtelen támadt indulattal vág vissza neki.

- Jer nem tehet róla! Nem is tudja! - csattan fel rögtön, egyenesen a vörös hajú srác összehúzott szemébe nézve. - És hagyd őt békén, nem csinált semmi rosszat!

- Ja, nem csinált semmi rosszat, de jót se - zsörtölődik tovább Dim, csak az utolsó mondatra reagálva. - Hol volt, amikor a hugicámat zaklatták a barátnői, hm?

- Nincs is barátnője! - hallatszik az újabb, magasabb hangú replika. - Amúgy is, nem tudja, és nem is fogja megtudni - nyomja meg az utolsó szót Dimre meredve. - Nem mondasz neki semmit, nem teheted! Nincs szükségem arra, hogy mind körülöttem ugráljatok és védjetek minden szartól! - jelenti ki dühösen. Eter meg én a háttérben maradva kapkodjuk a fejünket a Walker testvérpár két tagja között, és azt hiszem, Vince is egyetért velem abban, hogy semmit se foghatunk fel a vitájukból.

- De, rohadtul szükséged van rá - szól rá Dim valamivel halkabban, de egy cseppet sem tűnik nyugodtabbnak. Vic tovább fújtat vele szemben, mint egy felhergelt bika, de ő nem törődik vele. - Szerinted miért nem ismertük őt eddig? Gondolkozz kicsit!

- Nem Jerma hibája, utoljára mondom! - kiabál rá szinte visítva a lány, mire Eter összerezzen mellettem. - Ne legyél már olyan, mint apu, és ne fogd rá a világ minden baját! Hihetetlen, néha mindketten annyira szörnyűek vagytok! Nem kellenek testőrök, nem kell semmi, és ne hidd azt, hogy ötéves vagyok, könyörgöm - fortyog tovább. Valami, amit mondott, meggyőzhette Dimet, mert sóhajt egyet, és megadóan átkarolja a vállát, nem foglalkozva a húga tiltakozásával.

- Jó, oké, nem ő tehet róla. De akkor is óvatosabbnak kell lenned, olyan kicsi vagy még - mondja egészen halkan, Vic meg a fejét rázza, vörös tincseket repítve szanaszét. A legnagyobb csoda az, hogy nem kezd ellenkezésbe, és a vihar olyan hirtelen csitul el köztük, ahogy támadt. Vince még azelőtt megindul feléjük a padtól, hogy visszaérnének, és mert a kezemet fogja, engem is rángat magával.

- Jól van, lányom - kezdi, mikor beéri a Walkereket -, mondd szépen, ki ez a Jerma és még mit titkolsz előlem? A legjobb haverod vagyok, jó ég! - nyög fel színpadiasan, amivel sikerül egy mosolyt csalnia a lány arcára, de csak megrázza a fejét ismét, nem méltatja válaszra. Dim viszont kezesebbnek bizonyul, amikor ránk néz, és ahogy észreveszi az értetlen, kissé zavart kifejezést az arcomon, beszélni kezd, mindenek előtt Vince-t lecsillapítva.

- Haver, fogd be - közli egyszerűen, Eternal pedig tátog rá, mint egy partra vetett hal. - Jerma a rokonunk úgy... három hete - néz menet közben a húgára, hogy ő kisegítse. Vince persze ettől csak ismét értetlenkedni kezd, és most muszáj a pártjára állnom, mert a srác kijelentése elég furcsán hangzik. - A Walker pikniken találkoztunk, ezt már hadd ne magyarázzam - forgatja a szemét, amikor Örökkévalóm megkérdezné sejtéseim szerint azt, hogy mi a franc a Walker piknik. - Ott volt apám tesója meg a felesége, meg ez a srác, aki a gyerekük, csak eddig nem találkoztunk soha, mert apámék eléggé szarban vannak egy csomó ideje. Nem is tudják, hogy elkezdtünk haverkodni egymással... vagyis jobbára Vic kezdett el haverkodni vele, meg ilyesmi - zárja le tömören, minden szót belefojtva a húgába, amit ő közbevágott volna. - Rendes kölyök, csak nem ismerem - teszi még hozzá mintegy békítően, amire egy helyeslő bólintás a válasz a mellette álló vörös lánytól.

- Szóval, Dim, van egy szuper menő, baseballos rokonotok, akit eddig képes voltál eltitkolni előlem? Ez majdnem olyan király, mintha Maxie a tesónk lenne! - lelkesedik fel Eternal, de Dim nem osztja a felhőtlen örömét.

- Mondtam már, hogy nem eltitkoltam, hanem én se tudtam róla! - válaszol kissé ingerülten, de Vince se hagyja annyiban.

- De három hete igen, nyugodtan szólhattál volna! - pattog Örökkévalóm, mint egy gumilabda, és biztos, hogy még ezer érvet felsorolna, miért is kellett volna azonnal hozzá rohanniuk a hírrel, de a szünet végét jelző csengő elnyomja a hangját. - A kurva életbe! - tör ki belőle elkeseredetten, miután a berregés elhallgat. - Erről még beszélünk, Dim - ígéri vészjóslóan, de a srác elengedi a füle mellett egy gunyoros mosollyal.

- Persze, mindenképp, aztán el ne felejtsd - ironizál könnyedén, majd átkarolja a húgát. - Mehetünk?

- Mondtam, hogy nem kell kísérgetni - mondja a lány, de már elpárolgott az eddigi haragja. Csak tessék-lássék módon tiltakozik a gesztus ellen.

- Nem kísérgetlek, mellettetek van órám - feleli Dim egyszerűen, ezzel gyorsan lehűtve a makacs húgát, és elindulnak az épület felé az udvar távolabbi részéből igyekvőkkel együtt. Vince is a suli felé megy, de a hosszabb utat választva, egyenesen a B szárny felé. Nem siet, így könnyedén lépést tudok vele tartani, végre időt szakítva arra, hogy örülhessek, amiért megtaláltam.

- Egész nap kerestelek - sóhajtok fel, amikor már az ajtón megyünk be a többiek után. - Még írtam is, nem láttad? - vonom kérdőre tettetett bosszúsággal, amíg felfelé igyekszünk a lépcsőn. Nem tudom, Eter hová tart éppen, így addig kell beszélnem vele, amíg lehetőségem van rá, mert lehet, hogy el is köszön tőlem a következő terem előtt. A kérdésem nyomán őszinte döbbenetet látok az arcán, majd kapkodva előhalássza a mobilját a fazsebéből.

- Baszki, drágám, ne haragudj! - kér bocsánatot kapkodva. - Le voltam némítva és nem is vettem észre, hogy írtál. De hé, ennyire hiányoztam? - mosolyog rám pimaszul, ami szórakoztat, még ha csak rövid ideig is.

- Az is - mondom -, meg beszélnem is kellett volna veled, de már nincs idő. Csak annyi, hogy délután nem tudunk találkozni, mert matekoznom kell - hadarom el gyorsan, mire Örökkévalómnak lefagy az arcáról a mosoly.

- Ne már! Mi a franc van? Nem mehetnék veled? - vált hitetlenkedőből könyörgőbe a hangja három másodperc alatt, de csak a fejemet rázom.

- Ne haragudj, én se így terveztem... de holnap bepótoljuk, oké? Addig előkerítem a haveromat is - szabadkozom gyorsan, mert Vince már a keresett terme előtt áll, és az utolsók között van, hogy be is menjen végre. - Meg este beszélünk még. - Ezzel inkább csak magamat vigasztalom, semmint Etert nyugtatom meg, de úgy tűnik, beletörődik a dologba, mert egy kis csókot dob felém, és bemegy a többiek után, hamar eltűnve a csukott ajtó mögött.

Még csak egy perce csöngettek be, de már alig fele annyian vannak körülöttem, mint korábban, így jobbnak látom, ha én is sietni kezdek az utolsó órámra. Már a legfelső lépcsőn csaplatok a negyedikre, amikor észreveszek egy ismerős foltot a tömegben, és kerülgetni kezdem az előttem lévőket, hogy a nyomába érhessek. Nem is hiszek a szememnek, amikor meglátom a legjobb haveromat táskával a hátán, pulcsival a derekán a fal mellett felfelé sétálni, de egyszerre fel is villanyozódom, amikor odaérek mellé. Dim ugyan utalt rá korábban, hogy Mattie itt van valahol, de egészen addig, amíg nem látom közvetlen közelről az arca sápadtságát, képtelen vagyok elhinni, hogy pont suliban látom viszont a leghamarabb.

- Ember, te beteg vagy? - kérdem köszönés helyett egy fülig érő vigyorral, elnyerve vele Mattie meglepett pillantását. - Hogy kerülsz ide? - csipkelődöm, míg a tömegben sodródva lépdelünk a folyosón.

- Nagyon vicces vagy, Cee - morran fel nem túl sok kedvvel, ami illik is a nyúzott arcához. - Muszáj bejárnom, főleg most, hogy anyám ennyire idegbeteg már megint. És most hagyj órára menni, oké? - sóhajt fel, majd az egyik nyitott ajtó felé int, amire rábólintok ugyan, de ugyanúgy mellette sétálok tovább.

- Mid lesz? - érdeklődöm, míg egy spontán jött tervre figyelek. Mattie, ha lehet, még a korábbinál is több szenvedéssel a hangjában nyög fel a kérdésem hallatán.

- Rajz - mondja úgy, mintha csak a saját kivégzése időpontjáról kéne nyilatkoznia. - Miért kell nekem ilyen hülye órákra járnom, mint rajz? - háborog, de már tuszkolom is be a terembe, szorosan mögötte maradva. - Haver, mit csinálsz? - kérdezi értetlenül pislogva rám, de csak eleresztek felé egy mosolyt.

- Megyek veled, mint látod - tolom tovább a padsorok között egészen addig, amíg Mattie le nem dobja a táskáját a vélhetőleg szokásos helyére valahol középtájon. - És örülnék, ha nem hívnád fel a figyelmet arra, hogy nem kéne itt lennem - teszem hozzá kicsit halkabban, majd olyan könnyedén ülök le mellé, mintha mindig is a csoportjukhoz tartoztam volna. Mattie ezt látva halkan röhög mellettem, és az asztal belső polcára teszi a lábait, miközben hintázni kezd a székén.

- Jó ég, Cee, mikor lettél ilyen rossz fiú? Lógsz óráról, ejnye, még a végén büszkének kell lennem rád - vigyorog rám újfent, ügyet sem vetve rá, hogy körülöttünk elkezdődött a tényleges munka, és a többiek már nekiláttak a feladatukhoz, vagy legalább megpróbálnak úgy tenni, mintha azzal törődnének.

- Tőled tanultam - viszonozom a csipkelődését, amíg előveszek egy füzetet, jobbára a látszat kedvéért. Mattie a szemét forgatja az igyekezetem láttán és még mindig nem tűnik túl motiváltnak.

- Ne játszd meg a nagy művészt, tök leszarja mindenki, hogy mit csinálsz – mondja, míg leereszkedően szemléli a tollat a kezemben, közben a széke mind a négy lábát visszabillenti a padlóra. - Inkább mondd, hogy mi volt veled hétvégén, minden jóról lemaradtam!

- Fogd be, mert még kedvem lesz lerajzolni téged - cukkolom Mattie-t, aki erre azonnal valami lehetetlen, bár általa biztos szexinek talált modellpózba vágja magát mellettem. Már csak az hiányozna, hogy ledobja a pólóját és felfeküdjön az asztalra! A gondolatot meg a haverom hülyeségét nem bírom ki a már régóta hiányzó, folyamatos vigyorgás nélkül. - Pont te kérdezed? - hagyom figyelmen kívül az előbbit. - Eltűntél egész hétvégére, én meg halálra aggódtam magam miattad! - csattanok fel kicsit hangosabban az eddigi suttogásnál, de Mattie tudja, hogy csak szórakozom.

- Gondolom, mennyire. Aludni azért tudtál az életem állandó féltése közben? - szurkálódik, de nem hagy lehetőséget a válaszra, hanem hangszínt vált, és valamivel komolyabban folytatja. - Bocs amúgy, de nem voltam otthon vasárnap estig. - Estét mond, szóval ez olyan fél tizenkettőt jelenthet. - Anyámék ki voltak bukva, mint a picsa, hogy szombat délután leléptem, de mit üljek ott, ha apám elintézte a boltot, meg minden? Nem is volt nagy cucc, oszt mégis annyit vinnyogtak azért, mert elvittek egy doboz hajfestéket, egy csomag chipset, meg egy papírvágó ollót! - háborog a haverom mellettem újult erővel, és most eszembe se jut, hogy elcsitítsam. Majd beszél magától is, csak hagyni kell, hadd fussa le a maga kis köreit előtte. - Még azért is lecseszett anyám utána, hogy elmentem Dimhez, pedig most direkt szóltam nekik, hogy havernál éjszakázom - morgolódik tovább, akaratlanul is megválaszolva, hogy miért nem tudtam elérni múlt hétvégén. Nagyvonalúan figyelmen kívül vagyok ezt a kis elszólását, és próbálom másra terelni a figyelmét a hirtelen jött bosszúságról.

- Ó, szegénykém! Meg ne sajnáljalak, amiért jól szórakoztál - mondom, ezzel egy kicsit talán elvetve a sulykot, de Mattie nem sértődik meg miatta. - És mi a terv mára? - érdeklődöm a lehető legártatlanabb arccal, pont olyan reakciót elérve, mint amilyenre számítok.

- Közöd hozzá? - kérdez vissza Mattie a maga édesen szelíd stílusában, amivel csak engem tisztel meg, amióta ismerem, de nem veszem magamra. Mindig hasonlóan beszélünk egymással, és ami azt illeti, Mattie még vissza is fogja magát egy kicsit úgy, hogy mások is vannak körülöttünk. - Amúgy is, mit akarsz te azzal a szarral? - nézi a kinyitott füzetet előttem, meg a tollamat, aminek épp leveszem a kupakját.

- Nem vicceltem azzal, hogy lerajzollak. Eléggé unatkozom - vigyorgok rá, mire Mattie egyszerűen kiröhög, és felkönyököl az asztalra, felvéve nekem a legszebb halpofáját.

*

Muszáj elmondanom, mennyire szerettem Vic konfrontációjáról írni. Tudom, hogy az olvasók egy része mennyire gyűlöli őt, de nem érdekel szükségét éreztem, és ez a kedvenc szakaszom a fejezet egészében, több okból is. Az okokra jöjjetek rá magatoktól, de talán a legfőbb igen szembetűnő :D