Azt hiszem, nem volt még fejezetem A legmélyebb vágáson kívül, ami ilyen sok nehézség árán készült el, és mégis ennyire büszke lennék arra, hogy végeztem vele.
Segítségért köszönet Ani95-nek :D

Külön figyelmeztetések: degradáló megjegyzések tárháza, érzékeny lelkűek csak óvatosan kezdjenek bele!

*

Bárhogy sietek, a terembe már nem sikerül időben beérnem, így amikor egy bocsánatkérést elhadarva berontok a folyosóról, pont szemközt találom magamat a matektanárnőmmel. Szúrósan néz ugyan, de letolás helyett egyelőre megelégszik azzal, hogy a kezembe nyom egy köteg papírt, ami valami korábbi dolgozatunk lehet, és rám parancsol, hogyha már úgyis állok, osszam ki a többiek között. Nyikkanni se tudok, máris meglódít a padsorok felé, én meg csak kínlódva pásztázom hol a papíron álló neveket, hol a körülöttem lévő srácok unott arcát, és próbálom őket párosítani egymáshoz. Annyira igyekeztem eddig, hogy láthatatlanná váljak mind nekik, mint a tanárok számára, hogy igazán nem is ismerem azokat, akikkel napról-napra egy csoportban ücsörgök órán, így még egy perc után is csak kínosan toporgok egy helyben, a legfelső tesztre írt nevet olvasgatva.

- Jesszus! Ne szerencsétlenkedj már! - hallom egy lány hangját fülsértő székcsikorgás közepette, amitől összerezzenek és felé fordulok. Már meg is kerülte a padját, és türelmetlenül megáll előttem. Próbálok valamilyen nevet rendelni a kreol archoz, de fogalmam sincs, ki lehet. - Add ide a felét! - nyújtja felém az egyik kezét, majd amikor nem bizonyulok elég gyorsnak, egyszerűen kikap néhány lapot a kezemből, és lendületesen cikázni kezd a padok között. Megsemmisülten kullogok a nyomában, és igyekszem kisakkozni, melyik név melyik társamhoz tartozhat.

Amikor az utolsó dogát leteszem az asztalon könyöklő, unott tekintetű Dim elé, a táskámat is ledobom a földre, és fáradtan lerogyok mellé a szokott helyemre. Erre már felém fordul ugyan, de nem marad ideje, hogy bármi vigasztalót mondjon a kínos szereplésem után. A sötét hajú, göndör copfos lány elmegy előttünk, és oda sem figyelve vágja le az egyik lapot az asztalomra, majd pár kör után a helyére ül ismét, de azt észre sem veszem már. Magam elé húzom a dolgozatomat, amit a dátum szerint valamikor múlt héten írtam, de még csak nem is emlékszem rá, és elsápadok, amikor meglátom a karót a nevem mellett, akkorát, hogy az egyik széle le is lóg a lapról kicsit. Mellette, szinte csak a formaság kedvéért ott van az eredményem is, ami alig pár százalékos lett, és ez csak még jobban elkeserít. Nem vagyok lángész a reál tárgyakból, és erre még az is rátesz, hogy az utóbbi időben szinte sose figyeltem oda órákon, mert vagy gyötrődtem ilyen-olyan apróságok miatt, vagy a padon aludtam egy átvirrasztott éjszaka után. Nem kéne csodálkoznom a szar jegyeimen, de arra, hogy tegyek ellenük, még nem tudtam rávenni magam. Helyette most is a siránkozást választom, és a papírt a fejem alá gyűrve az asztalhoz nyomom a homlokom, de még a hajam sátra mögött se nyerek menekvést a tanár rövid szidalmai elől.

Mivel a csoport negyedének rosszul sikerült ez az elmondása szerint pofonegyszerű kis dolgozat, mégis én vagyok az egyetlen, aki jelenleg bukásra áll matekból, a szavait egy idő után már csak hozzám intézi, persze a terem elejében állva, hogy mindenki jól hallja körülöttem, és tudatosíthassa magában, mekkora seggfej vagyok. Tovább nyöszörgök a padon fetrengve, ami sajnos feltűnhet neki, mert arra riadok fel, hogy a filigrán, harmincas nő állandó társa, vagyis egy fa vonalzó hatalmasat csattan az orrom előtt.

- Bordeaux, hallottad, amit mondtam? - néz rám kimérten, jó szokása szerint megint a vezetéknevemen szólítva, amikor rémültem kiegyenesedem a székemen. Kelletlenül bólintok. - Ha péntekre nem tudsz legalább egy közepest összekaparni, borítékolhatod az évismétlést. Két hét van hátra, az ég szerelmére! - sóhajt egyet, majd otthagy a körülöttem ülők pillantásának szabad prédájaként, és visszamegy a táblához, hogy felírjon valami egyenletet.

Esélyem sincs arra, hogy bármit is feleljek neki, és nem csak azért, mert olyan hamar otthagyja az asztalom. Értetlenül meredek magam elé, nem foglalkozva a többiek bámulásával, és lázasan gondolkozom. Hogy lehetne már csak két hét a suliból? Tudomásom szerint még csak április van! A mobilom után kutatok a zsebeimben, hogy meggyőződhessek a dátumról, de a nadrágom túl lapos, biztos menet közben a táskámba hajítottam, mielőtt Vince-szel eljöttünk otthonról.

Szinte ijedten pillantok körbe, hogy valami biztos pontot találjak a teremben. Egy naptárt, azokkal a kiscicás képekkel, amik minden hónapban változnak, és a lányok úgy szeretik őket, vagy egy plakátot a következő baseball meccsről, vagy egy iskolai kóruspróbáról. Bármi megtenné, komolyan! De a sok kiragasztott tájkép, meg hasonlók között csak sokára akad meg a szemem az egyébként színes, nagyméretű plakáton. A szokásos, májusi bált hirdeti, ahol a végzősök meg a vendégeik királyok és királynők lehetnek még utoljára. Értetlenkedve olvasom a vastag, színes szöveget, amit még a faltól pár méterre ülve is jól látok: május utolsó péntekje, este héttől, a suli tornaterme, jegyárak, és így tovább. Ettől csak még jobban megzavarodom. Hogy lehet ez? Fogalmam sincs, mi történt velem, és hogy mosódhattak össze ennyire az eltelt napok. Korábban is előfordult már, hogy egy-egy hétvégén teljesen elvesztettem az időérzékemet, és hosszabb szünetek alatt sem mindig vagyok tisztában a napokkal, de az, hogy teljes hetek folyjanak össze a szemem előtt, minden napi rutinnal és iskolában töltött idővel együtt, még ennek tudatában is rémisztőnek hat. Ennyire magukkal sodortak volna az események? Vince, én, a legjobb barátom, az idegesség a kapcsolatunk miatt... tényleg sok időmet és szinte minden gondolatomat felemésztették, de eddig szentül hittem, hogy a kezemben tartom az irányítást. De az sem segít eligazodnom az időben, hogy olyan rosszul és rendszertelenül alszom újabban, szintén a felsoroltak miatt.

Olyan érzés kap el, mintha egy hatalmas szappanbuborék pukkant volna szét pont az arcom előtt, de ebben a buborékban én magam voltam eddig, elszeparálva a külvilágtól és a lényeges dolgok menetétől. Azt hiszem, tudattalanul is megragadtam valahol április közepén, az Eternal miatt érzett keserédes, szerelmes kábulatban, és ha fel is eszméltem néha, kényelmesebb volt visszasüppedni ebbe a monoton, kusza időrendű kis világba. Ezzel szemben a valóság hirtelen ijesztő sebességgel és súllyal szakad rám, ahogy elszakítom a pillantásomat a falra ragasztott, tarka plakáttól. Bármit is hittem eddig, többé nem érek rá a szórakozásra, már ha nem akarok tényleg megbukni. Nem alhatok többet suliban, és muszáj odafigyelnem minden szóra, bármilyen órán ülök éppen, mert bele se merek gondolni, hogy ilyen mentalitással milyen jegyeket szedhettem össze a többi tárgyamból. Mint egy eszelős, rángatom fel a táskámat a földről, és szedek elő belőle találomra egy füzetet meg egy összerágcsált kupakú tollat, és igyekszem felvenni az óra fonalát, de a hirtelen jött adrenalinlökettől képtelen vagyok rendesen odafigyelni.

Megrezzenek ülve, amikor Dim megérinti a vállam, de veszek pár mély levegőt, és valamivel összeszedettebben fordulok oda hozzá.

- Ne szenvedj - mondja, fejével az előttem heverő füzet meg a kezemben szorongatott toll felé intve -, nem ér sokat. Majd segítek, ha akarod. Elmagyarázom, amit nem értesz, meg ilyesmi - teszi hozzá kicsit tétovázva, amikor csak pislogok rá.

- Nem! Nem kell! - kezdek halk, de heves tiltakozásba, magamat is meglepve vele. - Ez kedves, de...

- Na, csitt! - emeli fel a vörös fél kezét valami érthetetlen, hanyag eleganciával, belém fojtva a további ellenkezést. - Nem gond. Vágom a matekot, és páran kinyuvasztanának, ha megbuknál, nem? - kérdi Dim, én pedig megadóan bólintok. Eddig bele se gondoltam, hogy a szüleim miképp reagálnának a hírre, hogy a drága kisfiuknak évet kell ismételnie, mert ostoba volt, és hónapokon át semmit se csinált órán, de már csak a feltételezéstől is kiráz a hideg, hogy valaha ezt kelljen mondanom otthon. Dim viszont csak elnézően mosolyog az arcomra kiülő rémület láttán, és kezd olyan érzésem lenni, hogy nem elsősorban arra gondolt, hány hét internetmegvonást kapnék büntetésnek. - Suli után gyere át hozzám, már ha ráérsz - zárja könnyedén -, és meglátjuk, mit tudunk tenni.

- Oké... köszönöm - sóhajtok, a vörös meg a fejét rázza.

- Még nincs mit köszönni. Na, nyugodj meg, rendben? - néz rám még utoljára, aztán, amint elmormolok egy igent, ismét belemerül a jegyzeteibe, én meg csak bámulom, ahogy a tolla lendületesen szántja a kockás lapot írás közben.

Miután észhez térek, kis ideig nézem még, ahogy a mellettem ülő jegyzetel, aztán visszafordulok a táblához, a tanárnőre összpontosítva a figyelmemet. Bárhogy igyekszem, halvány gőzöm sincs arról, mi folyik körülöttem, mintha legalábbis idegen nyelven beszélnének. Inkább megfogadom Dim tanácsát, és nem görcsölök rá az órára, most már úgysem változtatna semmin, és a füzetembe firkálgatva töltöm a hátralévő időt kicsöngetésig.

Amikor végre megszabadulok az első órámról, lassan szedem össze a cuccaimat, bevárva Dimet, aki hasonló tempóban teszi le az előtte heverő holmiját. Táskával a hátamon állok már az asztalunk mellett, mire ő is elkészül, és az utolsó között megyünk ki a teremből a már zsibongó folyosóra.

- Hol leszel? - kérdem, amikor már a lépcső felé baktatunk. Dim elgondolkozva hallgat kis ideig, aztán felfelé int a karjával.

- A negyediken. Angol - válaszol unottan, én meg sóhajtok egyet. Nekem is az a következő órám, de nem együtt leszünk rajta. Mivel Dim az egyetlen, akivel a szerény ismeretségi körömből van legalább egy közösen töltött tárgyam, persze a rég nem látott Scottie-t leszámítva, kicsit csalódott vagyok, hogy megint egyedül kell ücsörögnöm a hátsó padban. - Viszont most kimegyek egy kicsit - néz rám Dim, már az egyik udvarra vezető ajtó kilincsét fogva -, nem jössz? Talán ott van Vince vagy Mattie - folytatja zavartalanul, ám meglepően erős meggyőződéssel a hangjában, amiről sejtem, hogy a legjobb barátom várja már abban az eltitkolt dohányzóban. De mi a francot keresne ő itt? Néha tényleg csodaszámba megy nálam, hogy Mattie-t a Lincolnon belül is láthatom, és erről már majdnem érdeklődöm is Dimnél, de hamar visszanyelem a kérdésemet. Bármennyire szeretnék most beszélni a haverommal, az időpont nem tűnik jónak, így csak a fejemet rázom, elutasítva a vörös ajánlatát.

- Majd legközelebb - mondom, közben valami okon agyalva, miért nem kísérem el, de Dim szerencsére ennyivel is megelégszik. Kinyitja az ajtót egy mellettünk elsuhanó lánynak, majd ő is utána indul, még mindig elég lassúra fogva a lépteit.

- Ha végeztél, várlak a suli előtt - hallom elköszönés helyett, azzal elengedi az üvegajtót, és már csak a távolodó, bő, fekete pulcsiba burkolt alakját látom a könnyű napsütésben, amíg el nem tűnik a kint sétálgatók között.

Egy sóhajjal fordulok el a zöld fű és a tömeg keverékétől, és továbbmegyek a következő lépcsőig. Nem sietek a teremhez, még legalább tizenöt percem van odaérni, és ezt az időt, meg a rövid, de annál értékesebbnek tűnő magányt arra használom, hogy rendezzem a gondolataimat. Dim kis megjegyzése juttatta eszembe, hogyha vele leszek, akkor lőttek a délutánomnak, meg az Eternek ígér programnak, hogy megismertetem a legjobb haverommal. Most már kicsit bánom, hogy nem mentem mégis a sráccal, mert talán összefuthattunk volna Vince-szel is odakint, és akkor még időben szólhattam volna neki a hirtelen közbejött tanulásról. Azt hiszem, ha nem ismerne már, biztos lenne benne, hogy csak le akarom rázni, mert sose foglalkoztam túl sokat az iskolával, de most valahogy meg kell értetnem vele, hogy nem tehetek mást, és nem is szívesen.

Már épp azt tervezgetem, hogy fogom a következő szünetben az egész épületet felkutatni Örökkévalóm után, közben felérek a másodikra, ahol alig van bárki is rajtam kívül. Félúton se vagyok a terem felé, amikor megpillantom az egyetlen embert, akivel nem akartam összefutni a suliban lévő több száz közül: a múlt pénteki, de mondhatni, állandó zaklatómat, vagyis a baseball csapat kapitányát személyesen. Épp csak meglátom a meleg ellenére is viselt, undok kék-fehér dzsekijét, míg zsebre dugott kézzel, a széles folyosó kellős közepén sétál felém, máris az jut az eszembe, hogy azonnal megfordulok, és meg sem állok egy következő szintig, mielőtt odaérne hozzám. Behúzott nyakkal vágok hátraarcot, és próbálok olyan gyorsan eliszkolni a látóteréből, ahogy csak tudok, de tényleg kevesen vannak, és esélyem sincs elvegyülni a diákok között, mint ilyenkor általában.

Félúton se vagyok a terem felé, amikor megpillantom az egyetlen embert, akivel nem akartam összefutni a suliban lévő több száz közül: a múlt pénteki, de mondhatni, állandó zaklatómat, a baseball csapat kapitánya személyében. Épp csak meglátom a meleg ellenére is viselt, undok kék-fehér dzsekijét, míg zsebre dugott kézzel, a széles folyosó kellős közepén sétál felém, máris az jut az eszembe, hogy azonnal megfordulok, és meg sem állok egy következő szintig, mielőtt odaérne hozzám. Behúzott nyakkal vágok hátraarcot, és próbálok olyan gyorsan eliszkolni a látóteréből, ahogy csak tudok, de tényleg kevesen vannak, és esélyem sincs elvegyülni a diákok között, mint általában.

Még el sem érem a lépcsőt, ami a menekülést jelentené, már tudom, hogy elbuktam, mert meghallom a szapora léptek döngését a hátam mögül. Az utolsó fél métert már falfehér arccal teszem meg, abba a pici reménybe kapaszkodva, hogy nem engem vett észre, vagy hogy nem is az arrogáns bunkó van a nyomomban, de ez azonnal szertefoszlik, amikor durva rántást érzek a kardigánom ujján, és Jeremy már is ránt magával a mosdók felé nyíló beugróba.

- Basszus, állj már meg! mondani akarok valamit, hé! - köpi nyersen, elállva a menekülési utamat. Ahogy felnézek rá, még átfut ugyan az agyamon, hogy kitépem a karom az ujjai közül, és befutok a WC-be, de ez rögtön az eszembe juttatja, hogy talán képes lenne kirángatni a fülkéből. Megszeppenten sütöm le a szemem újra, várva, hogy épp milyen szidalmat zúdít rám, híján a kiönteni való üdítőnek, de az újabb adag sérelem valahogy csak nem akar megérkezni. Mindössze annyi változik, hogy a baseballos, miután sikerült megbizonyosodnia arról, hogy senki nincs a közelünkben, nekem pedig esélyem sincs a menekülésre, elengedi a ruhám ujját, és hanyagul keresztbe teszi a kezét a mellkasa előtt. Mivel továbbra is a földet bámulom, fogalmam sincs, milyen arcot vághat, de amikor újra megszólal, erős türelmetlenséget veszek ki a hangjából.

- Figyelj rám - kezdi Jeremy, de továbbra se nézek rá, mire hamar szakad nála a cérna. - Nézz a szemembe, ha beszélek hozzád és ne szarj már be, csessze meg! - sziszegi a falba ütve a fejemtől jobbra. Azonnal felnézek, ha lehet, még rémültebben. Biztos voltam benne, hogy engem fog megütni, de még akkor se teszi meg, amikor elhúzza a kezét a csempézett faltól. - Sajnálom, hogy szemétkedtem veled a múlt héten, és hogy kibasztam a balhét az üdítő miatt, meg azt is, hogy buzinak neveztelek, meg úgy az egészet. Igazából te csak villámhárító voltál, nem veled volt bajom, hanem mindennel mással. Bocs – mondja, de előtte körbenéz, nem lát-e minket valaki, aki szemtanúja lehet a meghunyászkodásának. Bármennyire vinne már messze a lábam, kénytelen vagyok végighallgatni amit összehord nekem, és ugyan pontosan értem, mit mond, egy szavát se hiszem el.

- Most meg mit bámulsz? Inkább örülj magadnak, mert ezentúl békén hagylak. És ez maradjon kettőnk között! - jön dühbe újra, ahogy sikerül kipréselnie magából a nehezen formálódó szavakat. Én csak hitetlenkedve pislogok Jeremyre, akinek még ezen is sikerül felhúznia magát, ha lehet, az előbbinél is jobban. A hangjában nem is titkolt fenyegetés bujkál, így bólintok egyet válasz gyanánt, de nem szólok semmit. Teszek egy lépést hátra, mire azonnal megindul utánam.

- Harley mondott neked valamit? Csak nem megfenyegetett? – kérdezem, mert nem tudok másra gondolni. Ő látott a szívatás után, és dühös volt, amikor megtudta, hogy Jeremy miatt vagyok olyan vacak állapotban. Ahogy elviharzott a beszélgetésünk után, mi sem valószínűbb, minthogy alaposan elővette a srácot a szórakozásukért.

- Mi? Harley?! – nevet fel Jeremy hirtelen gyúlt, keserű örömmel. – Csak nem a pasid? Az a vérnyúl szemű, hideg csávó? Nem fagy be a segged, amikor a jégcsapjával bökdös? – röhög továbbra is, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy mondhat bármit, semmi nem változott, és a baseballos csak megjátssza magát. Újra felerősödik a vágy, hogy minél hamarabb eltűnjek innen, és amíg Jeremy a káromra mulat, sikerül is kiszabadítanom magam a karmai közül. Sajnos minden igyekezetem ellenére sem bizonyulok elég gyorsnak, mert karon ragad és visszafordít maga felé.

- Most meg mit akarsz? A bocsánatkérésed elég gyenge, ha közben sértegeted a barátaimat, nem gondolod? - förmedek rá minden bátorságomat összeszedve, mire Jeremy hökkenten pillant rám. Szerintem nem számított arra, hogy bármit is ki merek nyögni, nemhogy megkérdőjelezem a mondandóját, de magam is meglepődöm, hogy a hirtelen jött sajnálkozása milyen reakciókat vált ki belőlem. Abban biztos vagyok, hogy önszántából sosem vetemedne ilyesmire, hiszen süt belőle, hogy nem csak a csapata, de az egész iskola királyának hiszi magát, és a barátai se vehették rá, hogy mutasson könyörületet irányomban, mert ugyanolyan jól szórakoztak a megaláztatásaimon, mint ő, aki miatt többnyire elszenvedtem őket. Harley is kilőve, ez a reakciójából látszik, de akkor ki marad? Továbbra is tartom azt, hogy nem a lelkiismerete meg a hatalmas szíve vezette hozzám. Az sem mellékes, hogy Jeremy az állandó kis sleppje nélkül mutatkozzon bárhol is, mert csak erősíti bennem a gyanút, mennyire gáznak érzi, hogy pont neki kelljen meghunyászkodnia előttem, és nem fordítva. Fogalmam sincs, ki lehetett és miért, aki rávette erre, de inkább csak felbosszantania sikerült vele minden korábbi után. - Most azt kéne mondanom, hogy semmi baj, minden el van intézve? Hogy megbocsátok neked, amiért azóta gyötörsz a haverjaiddal, amióta ide járok? - találok a hangomra minden szó után egyre jobban, az utolsó kérdést már olyan dühvel kiejtve, ahogy ő beszélt velem korábban. Jeremy arcán jól látható zavar fut át, majd kirántja a kezeit a zsebéből, mindkettőt ökölbe szorítva maga mellett.

- Én mindenkit sértegetek, nem tudom, miért nem tetszik ez neked - vág vissza még azelőtt, hogy egyáltalán becsuknám a számat.

- Mert szemétség! - Nem is tudom, hogy gondolta egyáltalán ezt a kijelentését, hamar rájövök, hogy felesleges értelmet meg miérteket keresnem Jeremy szavaiban. Teljesen más felfogása van a körülötte lévőkről, mint nekem, és ezt a következő szavai is megcsillantják előttem.

- Ne legyél már hisztis kis picsa! Örülnöd kéne, hogy egyáltalán veszem a fáradságot, hogy bocsánatot kérjek egy magadfajtától - kúszik ismét a lekezelő tónus Jeremy hangjába, mintha tényleg csak valami alantas senkihez beszélne. A számba harapok a hirtelen támadt indulattól, de ezt nem veszi észre.

- Annak örüljek talán, hogy sértegetsz? - nézek fel egyenesen az arcában, mire Jeremy még egy lépést tesz felém, de nem kezdek újra hátrálni, ottmaradok, ahol vagyok, minden akaraterőmet latba vetve, hogy kitarthassak a hirtelen jött, düh gerjesztette bátorságom mellett.

- Figyu, az szemétség ha sértegetem a buzikat, mert tegyük fel, hogy utálom őket. Az is szemétség, ha a fekákat szekálom, mert rasszista vagyok. De ha mindenkit szekálok, akkor számomra mindenki egyenlő, nem? Én baszottul nem kezelek senkit másképp, ami elég ritka. Voltaképp kurva jófej vagyok, amiért mindenkit ugyanolyan bánásmódban részesítek! - szónokol egy sort Jeremy a sajátos szemléletéről azt bizonygatva, hogy amit tesz, mennyire normális, és mindenkinek, akihez bármilyen sértés vágott korábban, milyen marha hálásnak kéne lennie ezért neki, élükön épp velem. De a szavai csak egy dolgot váltanak ki belőlem: veszek egy nagy levegőt, amíg idegesen összehúzom a szemöldököm.

- Vagy bunkó - közlöm vele én is a magam álláspontját, de a srácnak még erre is van kész válasza, amit már kezdek hihetetlennek érezni.

- Vagy az - kezdi indulatosan -, de komolyan, téged ez miért érdekel? Nem vagyok én neked sem barátod, sem szerelmed, nem is tisztelsz, nem is szeretsz, miért érdekel akkor, hogy mit mondok? Miért sértődsz meg és bőgöd el magad, ha szidlak, mi? Nem gondolod, hogy túl érzékeny vagy?

- Még valami jó tanács?- bukik ki belőlem egy fintorral, mikor elhallgat végre, közben próbálom rendezni a szavai miatt kavargó gondolataimat. A kérdésben bujkáló élcet a baseballos vagy nem hallja meg, vagy csak nem érdekli, de én nem hagyom figyelmen kívül a hanghordozását. Harag nélkül mondja az egészet, és ez bosszant a legjobban, mert sikerül a lényegre tapintania: akármennyire utálom ezt magamban, tényleg túl érzékenyen reagálok arra, amit a többiek mondanak vagy akár csak gondolnak rólam. Jeremy viszont láthatóan nem törődik a mondandója utóhatásaival, csak zavartalanul folytatja a kioktatásomat, amiből cseppet sem kérek már a matektanárom szónoklata után.

- Lenne itt valami, még ha nem is érdekel. A gyenge elhullik, az erős éli túl - mondja egyszerűen, mire az égre emelem a szemeimet a szemüvegem takarásában.

- Na kösz, akkor kössem fel magam vagy mi? - gúnyolódom tovább újraéledő haraggal, ezzel leplezve ki gyengeségeim miatt érzett kínokat, de Jeremyt ez sem érinti meg túlzottan.

- Nem, csak válj erőssé! - csattan fel, időt sem hagyva, hogy válaszoljak. - Bárki lehet az, te is, csak el kell kicsit távolodnod a saját nézőpontodtól. Tudom, onnan nézve én és a barátaim vagyunk a pszichopata, gyilkos banda, akik a véredet szívják és lassú kínzással akarnak a halálba juttatni, te meg a jó kisfiú, aki senkinek nem ártott és nem ezt érdemli. De hé - csettint egyet a kék dzsekis az orrom előtt -, mi is kapunk olyat, amit nem érdemlünk meg! Meg akárki más is, és akinek az a legnagyobb baja, hogy lebuzizták és kinevették, az azt kell mondjam, szerencsés ember. Fel is basztál ezzel, mert ha magadat összekapni gyenge vagy, megdöglesz, ha valami igazi problémád lesz. De én leveszem rólad a kezem, nem próbállak többet túráztatni. - Jeremy a halántékát masszírozza, mintha tényleg belefáradt volna már abba, hogy jártassa a száját, én meg csak pislogok rá, bármennyire idegesít, hogy ezt csinálja.

- Most azt várod, hogy meghatódjak és megbocsássak neked? - kérdezek vissza kissé hitetlenkedve a monológja után. Soha életemben nem néztem volna ki ilyen mély gondolatokat Jeremyből, azt pedig főleg nem, hogy hozzám vágja őket, mint valami különös útravalót. Nem is tudok mit kezdeni velük, így hiába igyekszem valami normális reakciót kicsikarni magamból, csak a berögzült, védekezésnek használt iróniára futja.

- Nem kifejezetten, mert nekem nem számít a véleményed - vágja a szemembe könnyedén. - Nem vagy te nekem senkim, szóval akár le is buzizhatsz és szidhatod az anyám, veled ellentétben engem nem fog meghatni. De haragudni se fogok, és nem is foglak érte utálni úgy ,ahogy te engem. Na vajon akkor melyikünk hozzáállása a rosszabb? Gondolkodj el ezen! Cső. - Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, Jeremy elmegy mellettem a főlépcső irányába, én meg leforrázva állok az üresen kongó folyosó közepén, és emésztgetem a hallottakat. Kell némi idő, mire magamhoz térek annyira, hogy hátraforduljak, és újra a terem felé vegyem az irányt: Jeremyre pazaroltam az egész szünetemet, és erről a csengő is bizonyságot tesz, ami még azelőtt ér utol, hogy beléphetnék a biztonságot jelentő helyiségbe.


Csak akkor nyugszom meg kissé, amikor már a terembe érek, és a szokott helyem felé igyekszem. Az előbbi furcsa találkozást elemezgetem, próbálom kitalálni, mégis mi a franc volt ez az egész a baseballossal, de nem jutok sokkal többre a kinti, zavart észrevételeimnél. Jeremy valami kényszer hatására jött elnézést kérni, és teljesen biztos vagyok, hogy nem gondolta komolyan, ezt még a stílus is igazolja, ahogy előadta. Viszont az utána következő kis szónoklata már elég szívből jövőnek tűnt, és ezt akárhogy szeretném, semmivel sem tudom megcáfolni. Nem tudom, mi lehetett Jeremy célja azzal, hogy lelket öntsön belém az eddig gyötrésem után, de legalább egy kicsit célt ért vele, és ráébresztett, mennyire szerencsétlen az életfelfogásom. A menet közben támadt, hirtelen jött bátorságommal, vagy inkább dühvel már könnyedebben tudok elszámolni: a matek már kitöltötte a napi szar befogadó rátámat, és Jeremyre ezek után már nem maradt türelmem, akár a fene nagy bűntudata vette rá, hogy megkeressen, akár csak valami privát játszadozása részét képezi. Reménykedem viszont abban, hogy tényleg betartja az adott szavát, és többet nem szórakoznak velem a haverjaival, mondjuk erre nem tért ki menet közben. Akármilyen kétes és furcsa az egész, mégsem elsősorban félelmet, hanem valami lassan növő, szívet melengető elégedettséget érzek, hogy végre képes voltam kiállni magamért, bármi is váltotta ki végül. Egy kitartó mosoly csak nem akar eltűnni az arcomról még jócskán óra közben sem, így még azalatt is képletesen vállon veregetem magamat a bátorságomért, miközben a vázlatomat írom tizenkilencedik századi amerikai irodalomról.