- Na, mit mondott? - kérdem szinte feleslegesen Vince-től, ahogy elveszi a fülétől a telefont, de a választ előbb látom meg a fülig érő vigyorában, minthogy ténylegesen is megszólalhatna.

- Készítheted az ágyacskád - közli Eter minden további nélkül, és a zsebébe gyömöszöli a mobilját. Nem is vártam mást az elcsípett beszélgetés alapján, mert Vince nem igazán zavartatta magát, ugyanúgy mellettem sétálva egyezkedett az anyjával. Még a kezemet se engedte el közben, ami nemhogy zavarna, fel se tűnik már, csak amikor egy kicsit megszorítja az ujjaim. Még csak abban a fura villanegyedben járunk, félúton Dimék meg a mi házunk között, így rengeteg időm van kiélvezni a társaságát anélkül is, hogy a szobámba kéne zárkóznom Örökkévalómmal.

- Mindig fel vagyok rád készülve - felelem, de ezt még egy percig se hiszem el magamnak, különösen azok után, hogy Vince az egyik gondosan nyírt, kúpos sövény takarásában megállít, és odahúz magához. Időm sincs tiltakozni a csók ellen, hamar vége szakad magától is, és míg Vince jókedvvel pillant rám, én csak duzzogok a rövidsége miatt. Persze nem ez lenne a legnormálisabb érzelem, amit kiválthat belőlem, hogy bárki szeme láttára megcsókoljon az utcán, de a döbbenetnél épp az elégedetlenkedő hormonok bizonyulnak erősebbnek.

- Látom, mennyire felkészült vagy, cukor - vidul tovább Eter töretlen lelkesedéssel, mire elhúzom a számat. - Jaj már, Cee, ne duzzogj! - próbálkozik rögtön mással, amikor feltűnik neki az összevont szemöldököm.

- Ez övön aluli volt! - vágom rá már csak tettetett bosszúsággal. Ezt Vince is észreveheti, mert valamivel közelebb hajol az arcomhoz, és átkarolja a derekamat, mielőtt elléphetnék tőle.

- Azt éreznéd, ha valami övön aluli lenne - vigyorodik el ismét, amikor a farzsebembe csúsztatja a kezét, és elindul velem, én meg csak pislogok rá, hogy komolyan gondolja-e ezt az egészet. Láthatóan igen, mert Vince így sétál mellettem a továbbiakban: szemből egyáltalán nem feltűnően, de végig a seggemet fogva. A legfájóbb pedig, hogy pontosan tudom, nem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy érezném a dolgokat.

Szívesen kirántanám a kezét a nadrágzsebemből, de Örökkévalóm kitartónak bizonyul, és még sokadik próbálkozás után se tudok megszabadulni tőle. Mivel néhány autót leszámítva, amik elhúztak mellettünk, senki nincs az utcán, lassan megbékélek az új helyzettel, és inkább arra koncentrálok, mit akartam már azóta, hogy Vince meg én kijöttünk Dim szobájából.

- Drága - kezdem hasonló stílusban, mint ahogy Eter beszél hozzám. Tőlem ez viszonylag szokatlan lehet neki, mert azonnal felkapja a fejét. - Mi a francról beszéltetek Mattie-vel, amikor bementünk? - Igyekszem könnyedén venni, és nem mutatni, hogy mennyire kíváncsi vagyok rá, de ez nehezebb, mint először gondoltam. Ugyan nem látom magam, de biztos, hogy az arcomra is kiül a feszült várakozás, Vince-t pedig nem tudom átverni pusztán a hangommal.

- Ó, csak sztorizgattunk egy keveset - mosolyog rám látható élvezettel, hogy pár pillanatig sikerül húznia az agyam, mielőtt válaszolna. Döntésre kényszerülök: vagy felkapom a vizet, vagy türelmet erőltetek magamra belemegyek a játszadozásába, és Eternalt ismerve bárhogy döntök, úgyis a második lehetőségnél kötök ki végül. Nagyot sóhajtok és folytatásra biztatom, annyi sikert legalább elkönyvelve, hogy Örökkévalóm készséges fecsegésbe kezd a Mattie-vel töltött pár kurta óráról. - Nagyon király srác ez a te haverod, mondtam már? - kérdi Vince szinte feleslegesen, ám annál nagyobb lelkesedéssel, én pedig csendben maradok, jól tudva, hogy nem vár rá választ. Azzal is tisztában vagyok, hogy Mattie páratlanul jó társaság, és könnyen barátkozik, mert szinte mindig tud valami érdekeset vagy szórakoztatót mondani, nem hiába lett videós egy éve már. - Tök jókat mesélt rólatok, cin! - vigyorodik el, nekem meg ismét az az utálatos gombóc kezd nőni a torkomban, ha csak belegondolok, Vince miket tudhatott meg rólam. - Nem hittem volna, hogy ti ketten ilyen faszok vagytok... már a legjobb értelemben! - vágja rá azonnal, amikor meglátja az arcomat, ki tudja, milyen érzelmekkel.

- Jó, tudom - kezdem lassan, a lehető legnormálisabb hangomon -, és az a csodás Mattie miket mondott rólam? - Vince erre szimplán elneveti magát, újabb értetlen pislogásra sarkallva. Semmi vicceset nem mondtam, akkor miért?

- Jaj már, nem csak rólad! - mondja Eter a szünetnyi boldogsága után. - Mindkettőtökről beszélt, hogy régóta vagytok haverok, meg minden. De ez annyira jó, pont olyan, mint én Dimmel! - lelkendezik, és én is megnyugszom kissé. Vince utóbbi megjegyzése viszont majdnem fejcsóválásra késztet, és csak remélhetem, hogy ők Dimmel nincsenek annyira összebújós viszonyban, mint én voltam a legjobb barátommal. Ez a kis zavarom viszont elkerüli Örökkévalóm figyelmét, és folytatja a megkezdett szövegelését. - Elmondta azt az áruházi kalandotokat, amikor ráborítottál egy teljes polcot - mondja gyorsan, a hangjában olyan vidámsággal, mintha az egész kis hülyeségünk leperegne a szemei előtt. A dolog említésére nekem is feldereng az a régi délután, és még sokadszorra is nevetni kezdek rajta, osztozva Vince hirtelen jött örömén.

- Igen, utána meg rám kiabált, hogy fogjam a cuccokat, és kifutottunk a motorjához a boltból - nyögöm ki valahogy, most már felhőtlen kedvvel. - Valami eszméletlen volt! - lelkesedem fel kissé, ahogy a tizenhetedik szülinapom előtti bűnös kis mókákra gondolok múlt nyáron.

- Naná! - vágja rá Örökkévalóm. - Az is király, hogy van motorja, de mindegy. Mattie valami nyaralásról is beszélt nekem, ahol elaludtál a napon, és után két hétig úgy néztél ki, mint a főtt rák - veszi ki a kezét a zsebemből Eter csak azért, hogy kedveskedve összeborzolja a hajamat, amikor bevágok egy grimaszt az előbbiért. Talán, ha a haverom itt lenne, megfojtanám ezért a kis fecsegésért, de elég távol van ahhoz, hogy én is távlatosan nézzem a dolgot: ezer éves sztorik, amik nem kínosak, csak emlékek már, és jókat lehet rajtuk nevetni egy lapos estén.

- Milyen drága - mondom ehhez mérten -, és azt ugye kihagyta, hogy közben naptejjel egy faszt rajzolt a mellkasomra? - érdeklődöm szemernyi megbánás nélkül, mire Eter előbb hitetlenkedve rám mered, aztán kirobban belőle a nevetés.

- N-ne haragudj, édes- nyöszörgi a könnyeit törölgetve a hajpántként felcsapott szemüvege alatt -, nem akartalak kiröhögni, csak... tényleg nem mondta - teszi hozzá végül.

- Semmi gáz - intem le -, mindig a fontos dolgokat hagyja ki. De nekem is vannak jó sztorijaim róla, ha itt tartunk - villantok fel egy gonosz mosolyt, kiélvezve, hogy a drága barátom nem hall most, és nem tudja befogni a számat.

- Mondj párat! - kéri Örökkévalóm, mire hasonló élvezettel rázom meg a fejem.

- Majd később talán - kuncogok, aztán némi komolyságot erőltetek a hangomra, és fürkész pillantást vetek rá. - Amúgy is, Vince, miért hívod Mattie-nek őt? - kérdem, elnyerve magamnak egy te most hülyének nézel tekintetet Eternaltól.

- Miért ne hívnám? Ez a neve, nem? - kérdez vissza még egy kis furcsállással, és most már tényleg megcsóválom a fejem.

- De csak én hívhatom így - mondom némi sértettséggel. Na jó, eddig meg voltam róla győződve, hogy Mattie egyenesen rühelli, ha becézgeti valaki rajtam kívül, de már korántsem vagyok ebben ilyen biztos. - Nem szereti, ha bizalmaskodnak vele - mondom kevés meggyőződéssel, de magyarázat helyett inkább mentegetőzésnek hat.

- Nem tudom - vonja meg a vállát Eter mellettem, és végre kihúzza a kezét a farzsebemből, de csak azért, hogy előkerítse a cigarettáját. - Szerintem ez nem bizalmaskodás, csak haverság. És nekem nem harapta le a fejemet érte, pedig eskü, hogy hívtam így egy párszor! - kattintja meg az öngyújtóját végszóra, és bal kézbe veszi a cigit, hogy ne szálljon rám a füstje. Kénytelen vagyok beletörődni ebbe, mert Mattie nincs itt, hogy megkérdezzem tőle, miért gyakorolt ekkora kegyet hirtelen bárkivel szemben. Csak az marad, hogy Örökkévalómat szimpatikusnak találta, és ha nem is örül a becézgetésnek, azért törni-zúzni még nem kezd miatta.

- Nem tudom, melyikőtök lenne most nagyobb bajban, ha egymásnak estek ezért - felelem elgondolkozva, de nem szívesen képzelem el, milyen rosszul sülhetett volna el az összezárásuk Dim szobájában.

- Természetesen az, aki meghal - jelenti ki Eter azonnal -, mert nem lenne többé szerencséje hozzád - kapok egy megnyerőnek szánt mosolyt a kifújt füst után, és látva, mennyire nem veszi komolyan, én se görcsölök tovább rajta.

- Hagyd már! - szólok rá vidoran. - Úgy mondod ezt, mintha nem lenne az enyémnél jobb társaság az egész világon. - Bárhogy ellenkezem, azért jólesik Vince elejtett bókja, és ezzel pontosan tisztában lehet, mert folytatja, bizalmasan közelebb húzódva a járdán, miközben kikeveredünk a toronymagas paloták közül.

- Ez pontosan így van - veszi halkabbra a hangját, majd szélesen körbekémlel a kongóan üres utcán, hallgatózó fülek után kutatva. - Csak Dim ne hallja meg, hogy ezt mondom, mert kicsontoz engem! - kiált fel mímelt rettegéssel, mire nyugtatóan megsimogatom a hátát. - Ha már itt vagyunk, Dimmel is elég menő dolgokat csináltunk, ne csak te villoghass a legjobb barátoddal! - szól élénken, amikor leveszem róla a kezemet.

- Hé, én nem is villogok vele! Mattie hordott össze mindenféle hülyeséget kettőnkről, én nem akarok - mondom rögtön, de Vince-t ennyivel láthatóan nem tudom meggyőzni.

- Aha, meg kérdezett is elég rendesen - néz rám beszéd közben, vajon megfelelően felkeltette-e már az érdeklődésem az elejtett mondatával. Örökkévalóm elégedett lehet magával, mert tényleg sikerül felcsigáznia egy kicsit, de közben is azon jár az eszem, hogy a haverom mit akart elérni ezzel. - Dim meg én ennyire jó témák vagyunk? - kíváncsiskodik, mire visszazökkenek a beszélgetésünkbe.

- Neki inkább a játékok azok - vonom meg a vállam, Eter pedig nem is találja furcsának, bárhogy hittem. - Mire volt kíváncsi? - teszem fel szinte félve, mert már nem vagyok olyan biztos abban, hogy tudni akarom, mit csináltak ők ketten, amíg magukra voltak hagyva.

- Szinte mindenre - sóhajt fel Örökkévalóm a cigijéből újabbat szívva. Sokat dohányzik, de még mindig nem annyit, mint a legjobb barátom. - Mondtam, ami eszembe jutott - közli Vince az arckifejezésemmel nem törődve. - Mint azt, amikor legutóbb kint voltunk Bostonban mind a négyen. Dim, Vicky, én meg Maxie - teszi hozzá előzékenyen, mielőtt rákérdeznék, kikre gondol - Maxie hívott magához a hétvégére, tök egyedül volt otthon, gondold el! - nevet fel, valószínűleg attól, hogy felidézi. - Lementünk a kikötőbe, beittunk, mint a picsa, és egész éjjel valami parkban voltunk, még táncoltunk is, aztán meg átaludtuk a fél napot a szobájában. Esküszöm, azóta se tudom, hogy kerültünk oda, de Dim nagyon erősködött, hogy sikerült taxiba erőszakolnia minket - mesélget Vince egészen átszellemült arccal, én meg csendben hallgatom. Ahogy beszél, előttem is felidéződik a nagyhangú este az óvárosi kikötőben, meg a nyúzott szendergésük egy elsötétített szobában. - Az apjáék se tudják, azt hiszem... meg is nyúztak volna, főleg a csodás anyja, hogy kitesszük a lánykát ilyennek - ráncolja a homlokát Örökkévalóm, és ugyan nem teszem szóvá, egyet kell értenem vele. - Cee, drágám - néz rám aztán Vince egészen más hangon szólva -, tudtad amúgy, hogy a te kis barátod ismeri az én kis barátomat?

- Igen, mondta, hogy Dim meg ő összeakadtak már régebben - felelem egy kicsit bizonytalanul, mert nem tudom, miért kérdez nyilvánvalót hirtelen. Vince a fejét rázza, ezzel csak még jobban összezavarva.

- Nem, nem rá gondoltam! - mondja sietve, a fejrázást is abbahagyva, amiért hálás vagyok, mert már elszédültem tőle. Vince anélkül folytatja, hogy rá kéne kérdeznem, pedig már a nyelvem hegyén van a csípős érdeklődés afelől, hogy akkor mi a fenére gondol. - Maxie-re értem! Már vagy egy éve, és nekem még csak nem is szólt róla! - tör ki a felháborodás Örökkévalómból, amit én is osztok, de jobbára meglepetés formájában.

- Az hogy lehet? - hitetlenkedem. - Mattie ki se teszi a lábát a kertvárosból! - mondom, azzal igazolva az egészet, hogy amióta megesett az a kis stikli a szupermarketben, Mattie, ha csak nem egy vadonatúj játékra fáj a foga, nem megy a város közelébe. De Vince nem törődik a kijelentésemmel, heves magyarázatba kezd, belém fojtva a további ellenkezést.

- Maxie-éknek van egy garázsuk - kezdi úgy, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, de ha lehet, még hitetlenebbül nézek rá. Mi olyan nagy cucc egy garázsban? Nekünk is van, Vince-éknek is, és tuti, hogy ők se tartanak benne több mindent a családi autónál, meg néhány csinos, de sosem használt szerszámnál. - Jaj már, Cee, nem olyan! - csattan fel elgyötörten, amikor összeakad a pillantásunk. - Szerelőműhely - javítja ki magát Eter, mintha csak a kocsibeálló meg a műhely szinonima volna. - Maxie apja autókat meg motorokat szerel, az a borsó meg - hadarja, gondolom, Maxre utalva közben - gyakran segít neki, amikor nem edzésen van, meg ilyenek. Az a srác valami hihetetlen! - sóhajt fel, de a további, Maxie-re vonatkozó ömlengést már eleresztem a fülem mellett.

- Oké, de azt még nem mondtad, mi közük van egymáshoz - kezdem, holott egyedül is rájöttem már, amire Vince eddig csak utalgatott: Mattie valószínűleg nála javíttatta egyszer a szeme fénye, matt fekete Harleyját. Vince úgy néz rám, mint egy hülyére, és már kicsit bánom is, hogy megszólaltam, és most én szorulok korrekcióra. - Várj, nem is kell - sóhajtok, mielőtt letorkollna -, megvan. Szegény Mattie-nek el kellett vinnie szerelőhöz a motorját, és pont hozzájuk került, érdekes, nem? - nyomom meg a megfelelő szavakat közben, de Eter nem törődik sokat a hangom váltakozásával, csak elismerően bólint egyet az összegzésem után.

- Valami ilyesmi. Mondta, hogyha Bostonban jár, megisznak egy sört néha - közli vidoran, én meg tovább meredek rá, egészen értetlenül.

- Ha Bostonban jár? - visszhangzom. Már majdnem azt is megkérdezném, mit keresne pont az én haverom Bostonban, amikor rájövök, hogy Vince alig három órája ismeri őt, így gőze se lehet róla, meg arra is, hogy a bácsikája ott él, és valószínű, hogy vele volt akkor, amikor ezeket a kis sörözéseket is lefolytatták Örökkévalóm lassan városi legendává növő, sosem látott barátjával. Kezdem egészen nyomorultul érezni magam, amiért rajtam kívül mindenki ismeri már ezt a bizonyos Maxet, mintha valami összeesküvés zajlana a fejem felett. Ám Eter most nem mond többet róla, így szerencsére sikerült némileg csillapodnom.

- Nekem csak ennyit mondott. Miért nem tőle kérdezed? - érdeklődik nyugodtan, kis füstpamacsokat eregetve, mire újabbat sóhajtok. Vince-nek igaza van, és ugyan letámadhatnám Mattie-t, ha újra beszélek vele, de nem lenne értelme. Biztos azért nem mondta eddig sem, mert nem tartotta fontosnak, hogy alkalmi jó viszonyt ápol az egy igaz szerelmének mondható járműve karbantartójával.

- Nem fontos - adom meg magam Eter könnyed, gyorsan változó érdeklődésének, aki épp a hamut üti le a cigije végéről. Csak eztán néz rám, egészen kíváncsian, de ahelyett, hogy folytatnám mással, csupán zárt szájjal rámosolygok. Olyan végtelen nyugalom önt el, ahogy Eternal tekintetét kutatom, hogy egy kicsit el is feledkezem mindenről magunk körül. Szerintem tényleg belesétálnék egy vékony fácskába, ha Vince nem kapna észbe, és rántana el előle, mire hökkentem pislogok rá, de legalább a fejem kitisztul.

- Bocs, nem akartam ennyire elvenni az eszed - szabadkozik hevesen, de jól hallható, hogy Örökkévalóm csak viccelődik ezzel, és biztos nagyon elégedett magával, amiért valami hasonló ostobaságot tudott kiváltani belőlem pusztán a nézésével. Arra viszont, hogy reagáljak, már nem jut időm, mert azzal, hogy magamhoz térek kissé, ráébredek valamire, amiről eddig megfeledkeztem, és szinte érzem is, hogy minden vér kifut az arcomból a pánik hatására.

- Bassza meg! - szalad ki a számon azonnal, mire Vince abbahagyja a felesleges bocsánatkéréseket, és előbb csendben marad néhány másodpercre, aztán, hogy nem mondok többet, kérdezősködni kezd.

- Mi a baj? - hallom Vince-től szinte égető aggodalommal, amiért egy kicsit elszégyellem magam, hogy ráragasztottam a saját félelmemet. Még egyszer végiggondolom a helyzetet, de csak rosszabbnak tűnik, mint előtte; talán csak azzal nyerek egy kis enyhülést, ha hangosan is kimondom, legalább a magam miatt gyúlt haragtól megszabadulva.

- Nem hívtam fel anyut, hogy nem jövök délután - háborgok, miközben előrelendítem a táskámat, hogy kihalászhassam a mobilomat valahonnan a mélyéről. - Meg fog ölni! - nyöszörgök, menet könyékig elmerülve a hátizsákomban. Eközben rá se nézek Vince-re, csak tovább kínlódom, átkozva magamat az ostobaságomért.

Nem tudom, miért nem jutott eszembe hazaszólni anyunak legalább Diméktől, főleg azok után, mennyire ideges volt az utóbbi időben is az ilyesmiért. Jó, az már talán kicsit sok volt részéről, hogy az éjszaka közepén elkocsikázzon értem Mattie-ékhez, de pontosan tudom, milyen, ha anyám igazán dühös valamiért, és eszemben sincs kihúzni a gyufát. Azok után, hogy épp elégszer megkért rá, hogyha elmegyek valahová, akkor tudassam vele, hogy hol vagyok, meg mikor megyek haza, ez öngyilkosság lenne. Egyre kétségbeesettebben túrom fel a cuccaimat, hogy ráakadjak a mobilomra, továbbra sem figyelve semmi másra, így váratlanul ér Eter keze a vállamon.

- Szerintem már mindegy, pitém - mondja kissé fojtott hangon, aztán leveszi a kezét a vállamról, míg én lassan felegyenesedem mellette, kihúzva a kezemet a hátizsákból.

Hamar rájövök, hogy Örökkévalóm miért mondta ezt, és miért is ilyen stílusban, mert az előkertünk pereménél állunk már a járdán, és nem csak mi ketten! Ahogy összeszedem magam és körbenézek, anyut veszem észre az utat szegélyező virágágyásoknál, a ház felőli oldalán térdelni. A legfurcsább, hogy először mégsem az lep meg, hogy anyut odakint, kerti munka közben találom, pedig esküszöm, korábban sosem láttam így, hanem az öltözéke, amit épp visel. Smink nélkül, egyszerű, fehér pólóban, amit már néhány földfolt színez, magas derekú farmerben, a kezében egy kis, kerti ásócskával húzza rá a földet az egyik színes, furcsa nevű virágára, a lehető legnagyobb elmélyültséggel. A feszes szárú farmer alja egészen a lábszára közepéig visszahajtva, így jól látszik a hozzá viselt, fehér vászoncipője, ami az eddigi, észveszejtően magas sarkú topánkái után egészen kiveri a biztosítékot. Az egyetlen, ami még emlékeztet ebből a tininek is elmenő nőből az anyámba, az a kék kendője, amivel általában hátraköti bonyolult, tupírozott frizuráját, de most az is egyszerű lófarokban van, a homloka fölött kis, púpozott tinccsel.

Tátott szájjal meredek rá, arról is elfeledkezve, hogy be kéne mennünk a kertkapun, közben próbálom rendezni a gondolataimat, hogy valami magyarázattal álljak elő, miért az utolsó napsugarakkal érkeztem, főleg a mellettem lévő Eternallal. Talán az előbbi szitkozódásom, talán a lépteink hangja az, amire anyu felfigyel végül, mert a lapátot félretéve a járda felé pillant, egyenesen Örökkévalómra és rám, mire azonnal becsukom a nyitva maradt számat.

- Nahát, veled volt? - kérdi üdvözlés helyett anyám, valószínűleg Eternek címezve, közben felkel a földről, és leporolja a nadrágját. Mindketten állunk, mint az idióták, és egy szót se tudunk kinyögni, pedig nekem azonnal elő kéne állnom valamilyen magyarázattal, mert barátságos arc ide vagy oda, szinte biztos, hogy ezt a lógást nem úszom meg következmény nélkül. - Ugyan már, gyertek be! - folytatja anyu, amikor feltűnik neki, hogy csak pislogunk rá. Kinyitja a kaput, és egy mosoly kíséretében, földet kézzel beinvitál minket. Dermedten megyek Eternal után, és már nyitnám is a számat, hogy magyarázkodásba kezdjek, de Vince megelőz, valamiképp kizökkenve az előbbi döbbenetből.

- Igen, együtt voltunk - kezdi egy picit félénken, de, hogy anyu nem szól közbe, már rátalál a hangjára. - Egy kicsit mászkáltunk suli után... remélem, hogy nem baj - teszi hozzá Örökkévalóm olyan ártatlan hangon, amit korábban sose néztem volna ki belőle, és amikor én is szabadkoznék, gyorsan tovább beszél, nem hagyva szóhoz jutni. - Őszintén sajnálom, hogy elraboltam. - Eternal olyan szemeket mereszt anyámra, mint egy pár hetes, édes kutyakölyök, nekem meg újra a földön koppan az állam. Mi a francot akar ezzel elérni? Miért lenne jobb attól, hogy Vince magára vállalja a hülyeségeimet? De ezt nincs időm firtatni, mert anyu épp csak végighallgatja a válaszát, csípőre tett kézzel, de kedves pillantással nyugtázza az egészet, az értetlen képemet egyelőre figyelmen kívül hagyva.

- Semmi baj - mosolyog rá Vince-re, aki rögtön megkönnyebbül mellettem. Anyu ezután hozzám fordul, amitől a szám is kiszárad, letolásra számítva. - Legalább kimozdultál egy kicsit a szobádból, aranyom - mondja, majd széttárja a kezeit, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést. Annyira hihetetlennek tűnik az, hogy nem látom őt mérgesnek, hogy továbbra is csak bámulok rá a táskám pántját szorongatva, amit megelégelhet, mert lehunyja a szemét, aztán könnyedén a ház felé mutat a karjával. - Mit álltok itt? Menjetek csak be, fiúk! Tudom, hogy gyönyörűek a virágaim, de azt bentről is láthatjátok - nevet fel anyu, majd lehajol az ásójáért meg egy műanyag kannáért, és elindul a ház felé, a kilincset szabad kezek híján könyökkel lenyomva. - Vince, maradsz vacsorára? - hallatszik a kiáltása a ház belsejéből, mire összenézünk Eternallal az udvar végén állva.

- Gyere, beszélek vele - mondom Vince-nek, amikor már képes vagyok megszólalni, ő meg csak bólint egyet, és gyors léptekkel mi is bemegyünk, anyut máris tiszta kézzel, a konyhában találva. Amikor a nappaliba érünk, szó nélkül intek Eternek, hogy üljön le és várjon egy kicsit, majd otthagyom a kanapén, és ahogy a konyhába megyek, felvértezem magam egy jó adag bátorsággal, hogy nem tűnjön furának a hangom, amikor megszólítom az épp a szakácskönyvei közt válogató anyámat.

- Anyu - kezdem a háta mögött, a konyhapultnak támaszkodva, mire csak egy rövid hümmögés a válasz -, Vince itt alhat nálam ma este? - Amint kimondom, érzem, milyen esetlen is a kérdés, és próbálok valami jó okot találni, miért is kéne megengednie. Észérvek helyett viszont csak hebegésre futja, főleg, hogy eddig sosem volt ilyen gondom. Mattie akkor maradt nálam, amikor csak akart, szinte kérdeznem se kellett, így nem is szorultam rá, hogy miérteken gondolkozzam, ha a társaságára vágytam éppen. - Tudom, hogy holnap suliba kell menni, meg minden, de nem fogunk hajnalig fent maradni, és csendben leszünk, és... - hadarok el mindent, amit ellenvetésként kaphatok, míg könyörgő arccal meredek a velem szembefordult, a könyvét félretett anyámra.

- Mégis hol akartok ti aludni? - mosolyog rám elnézően egy rövid szünet után, mire legalább tíz kilóval könnyebbnek érzem a mellkasom a gyorsan párolgó idegességtől. A kérdés szinte egy beleegyezéssel ér fel, amitől felragyog az arcom, de anyu továbbra is várja, hogy mit mondok neki.

- Izé... majd itt, a kanapén, gondolom - vágom rá gyorsan, mire egy bólintást kapok. Valószínű, hogy ezt a választ akarta hallani, és gyorsan, némán megdicsérem magam, amiért gondolkoztam, és nem a szobámat, meg a saját ágyamat mondtam. Igaz, hogy Mattie meg én is elférünk benne, és ha nagyon akarnánk, még úgy is, hogy egymáshoz se érjünk közben, de az ágyam akkor is egyszemélyes, és nem arra találták ki, hogy ketten hemperegjenek benne, főleg nem, ha két srácról van szó, anyám meglátásai szerint. Azt, hogy Mattie-vel mégis osztozunk rajta, csak azért nézi el már évek óta, mert pontosan tudja, hogyha a haverom nálam van, a lehető legkevesebbszer vesszük igénybe, és akkor is csak a végkimerülés határán járva. Nem ragaszkodik ahhoz, hogy egy átvirrasztott nap után még letámolyogjunk megágyazni a kihúzható kanapén, és tisztában van vele, hogy semmi különöset nem csináltunk a szobámban az utóbbi időben. Na jó, azt leszámítva, amikor smároltunk egyszer vagy kétszer, de az se amiatt volt, mert kölyökkorunk óta osztozunk takarón és párnán. Abban viszont biztos vagyok, hogy a hirtelen bemutatott, új és idegen barátommal nem játszhatom el ez gyanakvó kérdések nélkül, így nem kockáztatok, marad a szokásos, csak barátok vagyunk megoldás, külön ágyneművel, jó távol egymástól, legalábbis anyu hite szerint, hogy a lelki békéje megmaradhasson.

- Rendben... - mondja végül kissé elgondolkozva, és kicsin múlik, hogy a nagy hálám közepette ne ugorjak a nyakába. - De ne csináljatok belőle rendszert suli közben! - teszi még hozzá, majd a kezébe veszi a szakácskönyvet, és újra felcsapja valahol. - Vince, kedves, mit ennétek ma? - kérdi újra felnézve, el a fejem mellett, és amikor megfordulok a tekintete után, a pult másik oldalán mellettem könyöklő Eternalt látom meg, aki valamikor odaóvakodott hozzánk, arcán egy szelíd, érthetetlen mosollyal.

- Bármi jó lesz, igazán - szabadkozik olyan hangon, hogyha nem látnám, ki is van mellettem, rá se ismernék benne Örökkévalómra. Valószínű, hogy létezik egy roppant udvarias, szülőknek fenntartott énje, amit most épp megcsillogtat anyu előtt, engem meg szimplán összezavar vele az eddigi, privát beszélgetéseink stílusa után. - Viszont szívesen segítek megcsinálni - teszi még hozzá ugyanolyan szelíd kedvességgel, amitől csak kapkodom a fejem, míg Eternal megkerüli a pultot és bejön hozzánk a konyhába.

- Kedves tőled - nevet fel röviden anyu Vince átszellemült arcát, meg az én értetlenkedésemet nézve -, de Cilly biztos nem konyhai rabszolgának hozott ide, hanem azért, hogy játsszatok, vagy tudom is én, mit szoktatok csinálni. Menjetek fel, és érezzétek jól magatokat! - parancsol ránk játékosan, és már fordulna is vissza a könyvei meg edényei felé, de Vince tovább makacskodik mellettem, egyre jobban összezavarva.

- Nem, komolyan, én szeretek főzni - mondja Eter egy kissé zavart hangon, majd szinte mentegetőzve hozzáteszi. - Otthon is én szoktam, mert anyám sokszor nem ér rá, a tesóm meg éhen halna, ha nem csinálnék valamit. - mondja ezt már szabadosabban, végre úgy, ahogy én megszoktam már, és talán ez az, ami végül meggyőzni anyut, nem a jófiús kedvessége.

- Ha ragaszkodsz hozzá, kedves fiam - kuncog, mire Örökkévalómnak felcsillan a szeme, főképp a megszólítás hallatán, én meg csak meredek kettejükre, és igyekszem rájönni, mi a franc zajlott le az előbbi percekben. Eternal vagy a lehető leggyorsabban akar jó benyomást tenni anyámra azzal, hogy a segítségére lesz a konyhában, vagy tényleg el kell hinnem, hogy a sütés-főzés az egyik hobbija, amiről az eddig kóstolt, finom süteményei is árulkodtak már. Nem tudom, mi a célja ezzel, de nem tehetem meg, hogy bocs, mégsét kiabálva megragadom a karját, és felrángatom az emeletre, így kénytelen leszek végignézni a ténykedésüket, mert amilyen ügyetlen vagyok főzés terén, jobbára csak hátráltatnám őket benne. Míg Eter egy bocsánatkérő pillantás után anyuhoz siet, én megkerülöm a pultot, leülök az egyik székre a túloldalán, és felkönyökölve nézem őket, ahogy tanácskoznak a konyhában. - Csinálunk valamit, ami illik a finom sütidhez, rendben? - hallom anyámat, míg kiveszi az említett, reggel hozott süteményt a hűtőből, és elém teszi a konyhapultra. Egy-két kocka már hiányzik belőle, így nyilvánvaló, hogy anyu nem csak a levegőbe beszélt, amikor megdicsérte. - Te csináltad, ugye? - kérdi még, Örökkévalóm büszke helyeslését kapva válaszul.

Felveszek egy darabot a tálkáról, és kis falatokban majszolni kezdem, míg anyu és Vince összedugják a fejüket a hűtő meg a tűzhely között állva. Hamar megegyezhetnek a vacsorában, mert anyu már a hozzávalókat pakolja Eternal elé, amíg instruálja, melyik tálat hol találja a számomra egyszerűen labirintusszerű konyhaszekrényekben, de arra, hogy mi készül, nem figyelek igazán.

- Mondtad, hogy anyukád nem ér rá főzni - üti meg a fülem valamivel később anyu érdeklődő hangja. - Mi a munkája? - kérdi Vince-től, aki mellém telepszik egy fél zacskó burgonyával, meg egy hámozókéssel.

- Ingatlanügynök - mondja, közben zokszó nélkül hozzálát a krumplipucoláshoz. Feltűnhet neki, hogy nézem, mert könnyedén elmosolyodik, még közben se vágva meg az ujját. Elég kellemetlenül érzem magam, ahogy Vince-t bámulom, mert én mindig visszakoztam, ha zöldségeket nyomtak a kezembe. Valahogy nem tudok bánni a késsel, és mindig több vágás éktelenkedett rajtam az ilyen alkalmakkor, mint egy átlag férfin borotválkozás után. - Ő meg apám külön élnek, és anyu a lelkét kidolgozza általában. Egész nap rohangál vagy munkába vagy fodrászhoz - fűzi még hozzá Örökkévalóm megvetés és szomorúság nélkül, mintha már rég megbékélt volna ezzel a helyzettel. Még egy kis nevetést is megenged közben, talán a fodrászos kitérő miatt. Az világos ugyan, hogy nem neheztel az apjára, mert örömmel ment hozzá a hétvégén, és anélkül jött vissza, hogy egy rossz szót ejtett volna róla, legalább előttem.

- És a testvéreddel mi a helyzet? - kérdi még anyu, mindennemű sajnálkozást elhagyva, amit egy ilyen hír hallatán az emberek többsége lerendezne. A sajnálat, bármilyen jóindulatú, sokszor épp csak több fájdalmat okoz annak, akire irányul, mert érezteti vele, hogy szánalmas, esendő helyzetben van, és anyám, sok jó tulajdonsága mellet ettől is mentes bír maradni. Vince-t láthatóan nem zavarja, hogy a sopánkodás, meg a feleslegesen vigasztaló szavak nem jönnek, de attól még, hogy anyám könnyedén veszi, és elsiklik a miértek fölött Eternal javára, én egy kicsit meglepődöm, mert a szülei válását leszámítva ezt még nekem se mondta korábban.

- Az öcsém? - kérdez vissza Eternal vidoran, majd meg is válaszolja a saját kérdését. - Kei egy tipikus tini - vigyorodik el, majd kézbe vesz egy másik krumplit a frissen meghámozott helyett. - Folyton hisztizik valamiért, de azért nagyon szeretem. Milyenre vágjam majd? - vált témát menet közben, a házi húspogácsát összeállító anyám hátához beszélve.

- Hasábra, légy szíves! Az öcséd pedig, ha hasonlítotok, aranyos kölyök lehet - szól anyu meg sem fordulva, míg az egyik üveg után kutat a falra akasztott, apró fűszerpolcon. Itthon a szüleim egyike se igazán pártolja a fagyasztott kajákat, így a most készülő sült krumpli is házi vágású. - Cee, kincsem - szól most hozzám, kiszakítva a gondolkozásból -, tedd be a zsemléket a sütőbe, bent vannak a frigóban! - Pont most jutott eszembe, hogy nem eszünk mirelit cuccot, ugye? Na igen, mindig van kivétel, többnyire az apám által külföldön vett kenyérfélék esetében. Különösen a francia, otthon süthető bagettet, meg mindenféle, kimondhatatlan nevű, ottani kaját szeret venni nekünk az anyunak szánt csecsebecsék mellett, ha az országban jár, és mindig egy vágyó sóhajjal teszi hozzá, mennyire emlékezteti az otthon ízeire. Anyu ilyenkor csak a szemét forgatja, és egy kicsit csipkelődik vele, hogy sajnálja, amiért vérbeli amerikai lánynak született, de azért készségesen főz francia ételeket nekünk, ha mindhárman együtt vagyunk. A zsemlék, amiket kért tőlem, szintén apu francia cuccai úgy két héttel ezelőttről, amikor utoljára jött haza, és nagy nehezen sikerül is kihalásznom egy csomaggal a frizsiderből, egy tucat más, ismeretlen dolog mögül. - Köszönöm, drága - teszi még hozzá anyu, amíg felvágom a zacskót, és egy tepsibe rakom a fagyos zsemléket. - Sütő begyújtva, ne égesd meg magad! - figyelmeztet, de sikerül gond nélkül elintéznem legalább ezt az egy dolgot a konyhában. Már ülnék is vissza a krumplipucoló Örökkévalóm mellé, de anyu megállít, amikor becsukom a sütő ajtaját. - Segíts a barátodnak! - szól rám tréfásan dorgálva, a cipője orrával megütögetve az egyik alsó szekrényt. Attól, ahogy a barátom szót ejti, bukfencet vet a gyomrom. - Van ott hagyma, uborka meg paradicsom, mosd meg őket, és vágd fel! És kérlek, most vigyázz a kezedre - teszi még hozzá, mire fülig vörösödöm, amíg egy tálat, egy kést, meg a felsorolt dolgokat összeszedve a mosogatóhoz sétálok. Eternal csendesen kuncog mögöttem, de az egészet hasábfarigcsálásba fojtja.

- Hamburgert csinálunk? - dohogok, ahogy dolgom végeztével leülök Vince mellé, és próbálom normálisan felvágni a zöldségeket. Beleegyező választ, meg egy kis olajsistergést kapok, amikor anyu egy serpenyőbe ejti a húspogácsákat szeletnyi sajttal a tetejükön. Munka közben könyörgő pillantásokat vetek Örökkévalómra, aki úgy tűnik, elég jól szórakozik éppen, és a gyakorlata miatt sokkal hamarabb elkészül, mint én a saját adagommal. Duzzogva nézem, hogy ő is meggyújt egy gázrózsát a tűzhelyen, és egy másik edényben nekiáll sült krumplit csinálni, a fröcsögő olajtól való félelem legkisebb jele nélkül.

- Anyu! Kész vagyok! - jelentem be bő negyed órával később, és hangosan lecsapom a végül üresen maradt tálat, a kést, meg a szeletelt finomságokkal teli vágódeszkát a keze melletti munkapultra.

Eternal és anyám menet közben tovább beszélgettek, valami rövid ismerkedést lejátszva, amit én jobbára némán figyeltem még akkor is, ha Vince jobbára csak olyan dolgokat mesélt el magáról, amit én korábban is hallottam már. A jelenlétem se nagyon szakítja meg ezt a társalgást, és még mindig kicsit sértetten, de inkább már unatkozva figyelem őket, próbálva átlesni a fejük között. Amikor ez nem bizonyul eredményesnek, Vince egyik vállának támasztom az állam, úgy figyelem a szorgoskodásukat, szorosan Örökkévalóm mögött állva.

A hátához préselődő mellkasom kizökkenti a beszédből, és kis döbbenettel az arcán néz rám, de csak elvigyorodom a zavara miatt. Igazából ostobának is hívhatna, amiért ezt csinálom tíz centire az anyámtól, és mellette azon igyekszem, hogy tudomást ne szerezzen a köztünk lévő, már nem épp baráti viszonyról, de Mattie révén az ilyeneket ő is megszokta már. Csak egy rövid, helytelenítő pillantást zsebelek be ezért anyutól, de nem a bújás, hanem a dolog veszélyessége okán. Szinte látom az arcán, hogy fejben azt mondja, ne szórakozzunk a tűzhelynél, mert valamelyikünk magára fogja borítani a forró olajat, és hiába kell igazat adnom neki, még sokáig nem jövök el Vince háta mögül. Annyira azért sikerül uralkodnom magamon, hogy a derekát ne öleljem át, csak támaszkodjam rajta, mint Mattie-n is szoktam, alacsony jó barátom lévén, így nem keltek feltűnést, csak Vince-ben egyre éledő nyugtalanságot.

- Szívem, ne csináld ezt tovább - sóhajt fel anyu, amikor az utolsó adag húst fordítja meg fél perccel később, én pedig még mindig Vince-szen lógok. - A zsemlék már kihűltek, vágd félbe őket, légy szíves. Addig se tesztek egymásban kárt - mondja inkább csak magának, Vince pedig felnevet előttem. Duzzogva leszállok róla, mintha csak az én hibám lenne az egész, de gyorsan megcsinálom, amit kértek tőlem. Anyu ezek után hamar összeállítja a még forró vacsorát mindhármunknak, és tányérokat meg üdítőt nyomva a kezünkbe végül leül arra a bárszékre, amin korábban én unatkoztam. - Fent esztek vagy itt? - kérdi, ujjai közt egy szál sült krumplit forgatva, akár csak Vince szokta a cigarettát. Összenézzek vele, de Örökkévalóm csak a vállát vonogatja.

- Fent... ha nem gond - teszem hozzá óvatosan, de anyu legyint, hogy menjünk csak a dolgunkra. Ettől a választól szinte megkönnyebbülök.

- Nem összekenni mindent ketchupos kézzel! - szól utánunk úgy, hogy a saját keze is piroslik már, amit nem állok meg vigyorgás nélkül. - És köszönöm a segítséget, még egészen meg fogom szokni, hogy két ilyen ügyes kuktám van - teszi hozzá anyu, aztán tényleg az utunkra bocsát, egyedül maradva a konyha peremén.

- Anyukád valami tündéri - közli Eter, amikor már a szobám felé vezető rövid folyosón járunk. A szóválasztása meglep, de a kis furcsaságait ismerve igazán jellemző rá. A számban pár szál menet közben bekapott krumplival bólintok, hiszen muszáj igazat adnom neki egy ilyen nyilvánvaló dologban, és még örülök is, hogy Vince láthatóan kölcsönösen szimpatizál anyámmal. A reggeli idegességem, hogy vajon miképp viszonyulnak majd egymáshoz, mostanra kezd megszűnni: igaz, hogy meg lehet játszani a jó viszonyt és a kedvességet, de nem nem végig egy bő óra hosszú beszélgetés alatt. - Apádnak mikor fogsz bemutatni? - érdeklődik Vince, amikor nagy sokára könyökkel is ki tudom nyitni az ajtót előttünk. Beengedem a szobába, de a kérdése miatti sok nyomán csak egy kicsit késve megyek utána.

- Gőzöm sincs, mert nem tudom, mikor jön haza legközelebb - mondom tétován, holott pontosan tudom, hogy jövő hétvégére, az én utolsó sulis napjaim után várható. A nyugalmam, hogy Vince meg anyu egyelőre a lehető legjobban megvannak egymással, egy csapásra elszáll, ha bele kell gondolnom, milyen lesz Örökkévalómat az apámmal összeismertetni. Nem azért, mert apu annyira szigorú lenne abban, hogy kivel barátkozzam, meg kivel töltsem az időmet, csak ő meg Vince teljes ellentétnek bizonyulnak vérmérsékletet tekintve.

Apám mindig nyugodt, megfontolt, kissé hűvös is mások szerint, de láthatóan jó férj, és nekem is próbálja megfelelően a gondomat viselni abban a rövid időben, amikor nem a világot járja az ostoba, milliókat érő kiküldetései során. Kisebb koromban nem volt ennyire vészes a helyzet, mert akkor még csak belföldön, egy közeli állami hivatalban dolgozott, és jelentősen többet voltunk hármasban, aztán Mattie-vel kiegészülve négyesben, pont mint egy normális család. Úgy tízéves korom óta van a külügyeseknél, és se ő, se anyu nem igazán avattak be abba, mi a pontos foglalkozása, így meg kell elégednem azzal, hogy sokat van külföldön, és biztonsági okokból nem beszélhet arról, mit csinál.

Nem tudom, hogy fogadná, ha váratlanul beállítanék elé Vince-szel, mint az új barátommal, a szó bármelyik értelmében véve, és láthatóan én jobban félek ettől a találkozástól, mint maga Eternal, aki csalódottan néz rám a kis hazugságom hallatán.

- Kár, biztos király pasi, mint te - mondja egy perc múlva újar vidáman, ahogy a vacsorájával együtt az ágyamra huppan, és tovább majszol egy-két szál ketchupos burgonyát. A kijelentését, amit láthatóan komolyan gondolt, nem bírom ki röhögés nélkül, amíg leülök mellé, és keresek valami nézhetőt a tévében.

- Vince, látsz engem? - kérdezem, megállapodva valami filmcsatornán. - Én nem vagyok király - szögezem le, nehézkesen hozzáfogva a hamburgeremhez, de Eter nem hagyja annyiban.

- Naná, hogy igen, és nagyon bejön, amit látok - vágja rá szinte azonnal, persze csak a kérdésemre reagálva, nekem meg lehetőségem sincs tovább vitázni tele szájjal. Nem mondom, jólesik, hogy Örökkévalómnak tetszem a buta szemüvegemmel, meg minden furcsaságommal együtt, és ha még néhányszor elmondja, fenntartások nélkül elfogadom. Addig még számíthat néhány rövid kis ellenkezésre tőlem, de inkább csak megszokásból.

Vince szerencsére nem firtatja tovább a találkozást apámmal, de ennek kapcsán eszembe jut, hogy nekem még nem volt szerencsém úgy igazán a családjához. Nem kérdeztem róluk, ő meg nem beszélt magától többet, mint odalent anyuval, és gőzöm sincs, mire számíthatok, ha egyszer úgy dönt, ideje lesz megismerkednem a szüleivel. Na jó, talán első körben csak az anyjával, de nem is tudom, hogy tőle vagy az apjától tartok-e jobban. Meg egyáltalán: jó ez így? Több hónapja vagyunk legalább baráti viszonyban Eterrel, ha azt a félreértésekkel teli, xites időszakot is hozzáveszem. Ennyi idő alatt most találkozunk harmadszor valamelyikünknél, és eddig egymás barátait is elkerültük valahogy, közössé vált körök ellenére is.

Egyszerre érzem túl gyorsnak és mintegy elkésettnek is a hirtelen jött találkákat, és minden mást is. Bele sem akarok gondolni, hogyha Vince egyszer az anyja elé állítana, mint mondana, ki vagyok én. Hogy tudnánk normálisan viselkedni egymással, mint két teljesen átlagos haver, ha még az én roppant türelmes anyám előtt se sikerül? Nem Vince miatt, mert ahogy a beszélgetésüket figyeltem, egy szót se ejtett el kettőnkről, pedig ez hosszú percekig okozott rémületet a konyhában számomra, hanem, mert nem gondolkozom, és néha képtelen vagyok eldönteni, hol és mit szabad. A szobámban, zárt ajtók mögött ez már nem is olyan nagy dolog, főleg, hogy valószínűleg anyu már nem zavar minket ma este. A sajtburgerem fölött Eternalt figyelem, de csak akkor mászom közelebb hozzá, amikor a vacsora végeztével, tányérokat letéve ülünk ismét az ágyam peremén.

Vince kérdés nélkül öleli át a derekam, és húz szorosan maga mellé, hogy mire pisloghasson egyet, már csókolni kezdjem a száját. Két kézzel fogom a vállát, de a jobbom előbb a nyakára, majd a hajába siklik, és nem is sokat tiltakozom, amikor Eter valamivel szorosabban tartva, csók közben beültet az ölébe. Nem huppanok le teljesen, inkább csak térdelek fölötte, ami lehetőséget ad Vince-nek, hogy az eddig a derekamon lévő keze egy kicsit lejjebb kalandozzon. Kellemes sóhaj csúszik ki a számon, át az ajkai között, egyszerre érezve a gyömbér és ketchup ízét a hideg ujjaival a pólóm alatt.

Örökkévalóm haját tépem-cirógatom, ahogy a csókunk gyorsan hevesebbé válik. A lábam remegni kezd, már nem bírom el a súlyomat igazán, így nehézkesen végül Eternal combjaira ülök, egészen felcsúszva az ölében, amikor a kezeit újra a derekamon érzem egy rövid ideig, és egészen szorosan húz magához. Csók közben lehunyt szemmel simulok Vince mellkasához, hasonló, kapkodó lélegzetvételeket ejtve, megrezzenve az élvezettől, valahányszor a nyelvünk találkozik. Ez csak folytatása a korábbinak Dimék nappalijában, ami szinte azelőtt félbemaradt, hogy bármi elkezdődött volna. Most annál izgatottabban csüngök Vince ajkain, végre tényleg pótolva a hétvégét, amit egymás nélkül töltöttünk.

A csók hamar ágyon fekve folytatódik, amikor Vince hátradől, én meg rajta maradok valami térdekés és fekvés közötti pózban, látszólag megkapva az irányítást Eternaltól. Ezzel most szívesen élek, de jobbára csak a száját puszilgatom tovább, mert bárhogy szeretnék, nem tudok elszakadni tőle. Fogalmam sincs, mióta csókolózunk már. Talán öt perce, de lehet, hogy több, és a szám már sajog, de keveset törődöm ezzel a fájdalommal. Egy halk, kapkodó nyögéssel és kocsonyaként remegő végtagokkal zuhanok Örökkévalómra, amikor már a hátam közepéig felgyűrte a pólómat, és épp a nadrágom bontogatásával próbálkozok. A keze beszorult magunk közé, de nem zavartatja magát, a combjaim belsejét, majd az ágyékomat kezdi simogatni. A fejem a matracra csúszik Eter válla fölött, és a nyögéseimet a takarót harapdálva tompítom, de még így is elérnek a füléhez.

A szemüvegem lecsúszott az orromról, így amikor megfordulok egy újabb, biztosabb némaságot ígérő csókért, ottmarad Vince mellett a lepedőn. Szinte fel se tűnik, míg előbb Vince arcát, majd a fülét, nyakát puszilgatom végig, néha megharapva, lassan minden józanságomat elvesztve a simogatásától. Fél kézzel támaszkodom meg mellette, a másikkal igyekszem valahogy bejutni Eternal ruhái alá, de úgy, hogy épp csak centik vannak köztünk, lehetetlennek bizonyul. Zsibbadtan lemászom róla, és az ágy belső felén maradva csókolom meg sokadszor, most már Vince-szel szemben fekve. A hajamat cirógatja, míg a csípőmhöz nyomja a sajátját, és egy reszketeg sóhajt hallatok, amikor az ágyékunk egymáshoz simul. Nem tudom, mi tartja még vissza Etert attól, hogy lerángassa a ruháimat, ahogy korábban akarta, én viszont már egyre kevésbé tudok uralkodni magamon. Ráharapok Eter ajkára, ahogy megragadom a pólóját, és igyekszem valahogy leszedni róla. Ebben még a segítségemre is van, mikor felkönyököl egy kis időre, hogy áthúzhassam a fején a ruhadarabot. Csak egy kapkodó pillantást szentelek Örökkévalóm arcának és mellkasának, máris a hátamon fekve találom magam, az arcomhoz hajoló Vince-szel. A haja csiklandozza a nyakam, a bőre illata pedig még töményebben kúszik az orromba, mint kicsivel ezelőtt.

Átölelem a nyakát, és igyekszem lehúzni magamhoz, de most nem hagyja magát, és tényleg a nadrágomat kezdi kigombolni. Felé tolom a csípőm, amikor próbálná lehúzni rólam, de mielőtt a nadrág pár centinél lejjebb kerülne, jól hallható csapódás tölti be a fülledt levegőjű szobámat valahonnan a folyosóról. Összenézünk Vince-szel, akinek a meglepettség hamar eltűnik az arcáról, és már folytatná is tovább, amit elkezdett, de még mindig kicsit erőtlenül felkönyökölök, és a fejemet rázva leállítom.

- Anyám a szobájában - tátogok a mellettünk lévő gardróbom felé intve. Vince kissé értetlenül néz rám, de egyelőre nem mondok többet, csak próbálom normalizálni a légzésem.

- Ez jó, nem? - hallom kicsit rekedtesen Örökkévalómtól; valószínűleg ő sincs most beszélgetős állapotban. Újra a fejemet rázom, de a hirtelen jött szédülés miatt ez nem a legjobb ötlet részemről.

- Éppen, hogy nem, mert ott van - mutatok újra a gardrób meg a tévé irányába -, a falak meg rohadt vékonyak - magyarázom, amikor már képesnek érzem magam arra, hogy többet nyögjek ki három szónál. - Bármi, ami beszélgetésnél hangosabb, át fog szűrődni - szorítom össze a számat, kerülve Vince tekintetét. Mivel a szeme helyett inkább csak az állát bámulom, tökéletesen látom azt is, hogy lassan elvigyorodik az utolsó kijelentésem hallatán.

- Van mód befogni a szádat - kuncog, ahogy megcsókol, mielőtt rájövök, mire céloz ezzel, és szidalmakat zúdíthatnék a fejére. Amikor elhajol, már csak egy idiótát vágok hozzá sokkal kisebb meggyőződéssel.

- Majd lent talán - folytatom, és amikor már elég erőt érzek a lábaimban, Eter öleléséből kibújva felkelek az ágyról. Érdeklődő pillantásától kísérve megyek a szekrényemhez, és veszek elő néhány tiszta ruhát nem csak magamnak, hanem Vince-nek is egy póló meg egy alsó formájában. - Csak előbb zuhanyzom - teszem hozzá, mielőtt rákérdezne, miért dobálok ruhákat mellé ilyen hirtelen.

- Miért előtte mész? - akadékoskodik Örökkévalóm, míg odajön hozzám, felkapva azt a sima, fekete pólót, amit ledobtam mellé. - És mi ez a cucc? Nekem adod, cukor? - vidul fel, mire bólintok egyet.

- Utána már nem akarok - kezdem, előhozakodva a leghülyébb érvvel, ami csak eszembe jut, mert valószínű, hogy bármi lesz az előbbi folytatása, fel kell caplatnom megmosakodni a végeztével is. Szerencsére Eter nem firtatja többet, így rátérhetek a másik dologra is, valamivel természetesebb hangon, amint sikerül összeszednem magam a hirtelen gyúlt vágy elszállásával. - Te is mehetsz, meg majd kerítek neked egy tiszta fogkefét - kezdek össze-vissza beszédbe, mint általában, amíg kényszerítem magam, hogy ne úgy gondoljak Vince helyzetére a házunkban, mint mondjuk a legjobb barátoméra. Őt nem kell kiszolgálnom, meg a kezébe nyomnom mindent, mert pontosan tudja, mit hol talál, akár csak a saját házukban. Anyánk még tisztálkodószereket is vett neki, főleg, hogy van ő szórta el a cuccait nálunk állandóan, vagy én náluk, így neki semmire sincs gondja, bármit megtalál a fürdőszobai szekrényben, vagy az én ruhatáramban. Ezzel szemben, bármilyen hülye dolog, Vince szinte csak vendég idehaza, és mivel nem gondoltam igazán végig, hogy nincs nála semmilyen személyes cucca, de még egy másik póló sem, amit felvehetne holnap, ha suliba megyünk, gondoskodnom kell a szükségleteiről, már ha minden eszembe jut.

- Jó ötlet - mondja Vince olyan könnyedén, hogy először nem is remélem, hogy nem kezd rögtön ellenkezésbe. - Megyek veled - vigyorodik el, és rögtön megbánom, hogy egy pillanatra elhittem, annyiban hagyja a dolgot.

- Megőrültél? - csattanok fel, nem törődve azzal, hogy Eter, még mindig elég jól szórakozva simogatni kezdi a hajamat. - Nem mehetünk együtt!

- Ugyan már, anyukád nem fogja meglátni... vagy meghallani - teszi hozzá kis gondolkozás után, egy puszit nyomva a homlokomra a félresöpört tincseim helyén. - Na, mutasd az utat, drága - kéri, míg finoman az ajtó felé taszigál, épp csak annyi időt hagyva közben, hogy felkaphassam a ledobott ruháimat.

- Komolyan gondoltad? - fordulok szembe Eterrel már közvetlenül a csukott ajtó előtt, mire bólint párat. Felsóhajtok, amit a megadás jelének vehet, mert egészen felderül az arca. Bármennyire nem akarom ezt, a hirtelen gyúlt örömöt se szeretném letörölni Vince képéről, a fürdőnek meg végül is kulcsra zárható az ajtaja. Nem is ez a gond, csak hogy amikor kijövünk, ne fussunk bele pont anyuba. Talán vállalható kockázat, elég késő van már. Gyorsan végigfuttatok minden eszembe ötlő lehetőséget, meg azt, milyen magyarázatokat habognék anyámnak, ha meglátnak kettőnket együtt kilépni a fürdőszobából, és mikor arra jutok, hogy egy-két nem túl erős, de végső soron hihető okkal tudnék szolgálni ilyen esetben, újabbat sóhajtok, most már kicsit nyugodtabban. - Akkor... rendben. De nagyon kicsi a zuhanyzónk - teszem még hozzá, hátha ezzel az aprósággal le tudom beszélni Vince-t a tervéről, de még én se hiszem el, hogy ennyi kedvét szeghetné. Meg sem lepődöm, amikor Örökkévalóm kinyitja helyettem az ajtót, és egy kicsit megtart, mielőtt átesnék a küszöbön.

- Nem baj, pitém - közli halkan, és egy rövid puszit ad ad orromra, majd folytatja is. - Nagyszerű lesz, komolyan mondom. - Vince segít megállni a lábamon, már a küszöbön túl, aztán elenged, és várakozóan néz rám, talán azon gondolkozva, melyik ajtón vezetem be legközelebb a tompa szürke, homályos folyosón.

- Egyenesen - mondom újra feltörő idegességgel, és mielőtt Eter megkérdezhetné, merre, hiszen tényleg alig látni valamit a sötétben, kitapogatom a fürdőszobaajtó gombos kilincsét a háta mögötti falnál, majd kicsit feljebb a villanyt is felkattintom, és beengedem magam előtt. Vince zavartalanul sétál be, én meg a kiáramló fényben egy tétova pillantást vetek anyu szobájára, mielőtt bezárnám az ajtót kettőnk után.