„El akarom felejteni a délutánt. Mindent, amit láttam. És egy szörnyű pillanatig az is átfut az agyamon, hogy el kéne felejtenem azt is, hogy Eternalt megismertem."

*

Lassan, kis léptekkel hagyom magam mögött a sulit, néha még mindig a könnyeimet törölgetve. Akármennyire szeretnék, nem tudok sietni. A lábaim minden egyes lépésnél megremegnek, amit pár méter után sikerül figyelmen kívül hagynom, de amikor elindulok Mattie-ék utcája felé, akármennyit kerülök, muszáj elmennem a suli előtt. Levegőt sem veszek azon a rövidke szakaszon, ahol Vince támasztotta a falat a vörös csaj társaságában. Tudom, hogy lehetetlen lenne még mindig éreznem a füstjét, mégsem vagyok képes lélegezni, amíg ott vagyok. Remegek, a földre szegezem a pillantásom, így csak nehezen tudom kikerülni a körülöttem lévő embereket, akik talán szintén haza igyekeznek a suliból. Még azt sem tudom megmondani, fiúk-e vagy lányok, mert képtelen vagyok ilyen világi dolgokra figyelni.

Próbálom visszatartani a sírást, ami egy idő után sikerül, vagy csak már észre sem veszem, hogy könnyek peregnek le az arcomon. Nem állhatok így Mattie elé! Veszek egy mély levegőt, amikor már biztos távolságba érek a sulitól, és a vállaim is beleremegnek, amikor kifújom. Nem lett tőle sokkal jobb, de megteszi. Legalább már nem ráz a hülye zokogás. Miért is kéne sírnom? Még azt sem tudom, hogy mi történt! De nem is vagyok képes gondolkozni rajta, mert az egész értelmetlennek tűnik.

Vonszolom magam az úton, közben próbálom kiverni a fejemből, amit láttam, de képtelen vagyok rá. Vince a karjába kapja a vörös csajt, a lány átöleli a nyakát... a következő pedig az lett volna, hogy megcsókolja! Meg kell támaszkodnom valamiben, ahogy ez átvillan a fejemen, de semmi nincs a közelemben. Elszédülök, de tudom, hogy nem állhatok meg, mert akkor ott maradnék az út közepén, és semmivel sem törődve újra sírva fakadnék. Próbálok oda sem figyelni arra a halvány gondolatra, amit az előbbi képzelgésem sodort magával, de nem tudom elterelni a figyelmemet. Tehetetlen dühvel gyömöszölöm a kezeimet a zsebembe, de nem tudom, miért haragszom. Magamra, mert ilyen naiv voltam? Talán. A vörös lányra, hogy hozzásimult Örökkévalóm mellkasához, fél lábát a combjai közé fúrva? Dühösen megrázom a fejem a hamis emlék miatt. Ilyen nem is történt, bár a lány mindenképp megérdemelné, hogy utáljam. De Vince-re, aki magához rántotta őt, képtelen vagyok haragudni.

Ha rá gondolok, rengeteg mindent érzek, de azt nem, hogy dühös lennék. Leginkább csak félek, mert egyre világosabban látom, hogy talán nem is akar engem. Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magam, mert azt hittem, hogy Vince kedvel engem. Annyira belehabarodtam a jellemébe, hogy a legalapvetőbb dolgot figyelmen kívül hagytam. Pasi. A pasiknak meg igen kis része vonzódik egy másikhoz! Mit is képzeltem? Az, hogy Vince kedves volt velem, nem jelent semmit! Még az sem, hogy elhívott egy randira múlt pénteken! Találkozott velem tegnap, és? Tuti, hogy ő nem randinak gondolta, csak szimplán haveri együtt lógásnak! De nem értem, hogy akkor miért csókolt meg. Már semmit sem értek. Talán egyszerűen nem tetszem neki többé. Vagy bejöttem neki, de olyan szarul csókolok, hogy nem élvezte. Vagy tényleg megharagudott rám, amiért nem kerestem, és ejtett. De hogy ejthetett volna, amikor együtt sem voltunk?

Már megint azon fantáziálok, hogy Vince mégiscsak bír engem, és egyszerűen félreértettem valamit, de a helyzeten nincs mit félreérteni. Eternek az a vörös csaj kell, én meg le vagyok ejtve! Elég volt rájuk néznem ahhoz, hogy tudjam, nem lennék képes elviselni, hogy végig is hallgassam, ahogy elküld. Hogy Vince elmondja nekem, hogy nem kellek neki. Megint elfog a remegés, de próbálok magamon uralkodni, legalább addig, amíg az utcán vagyok. A szemüvegem maszatos a könnyektől, inkább leveszem, és zsebre rakom, úgysem segít, hogy lássak. De nem is akarok látni semmit többé! Összeszorítom a számat és az ajkamba harapok, hogy csendben maradhassak. Legszívesebben kiabálnék. Vagy behúzódnék egy sötét zugba és kibőgném magam. Azt sem tudom, mit akarok, csak minél hamarabb eltűnni innen, és Mattie-vel lenni! Ő biztos tudja, mit kéne tennem. Ő mindig tudja, mit kéne tennem, meg azt is, hogy ő mit csináljon azért, hogy lecsillapodjak. De azt hiszem, most képtelen lenne megnyugtatni.

Behúzott vállakkal, leszegett fejjel megyek tovább, és próbálom összeszedni magam, mert már nem vagyok messze az oltalmamtól. Mattie-ék háza a következő sarkon túl lesz, nem teljes két percre onnan, ahol most vagyok, szóval nagyon hamar be kell fejeznem az önsajnálatot, és kitalálni, hogy mit mondok neki. Csak az a baj, hogy egyikre sem vagyok képes. Azt hiszem, teljesen kiborultam. Nem az a vak düh jár át, amit valaki szellemesen féltékenységnek nevezett, hanem már semmit sem érzek a fájdalom kívül. Talán csak egy kis kétségbeesést. Az egyik percben még ezerféle érzelmet élek át egyszerre, a másikban meg semmit. De talán jobb így. Nem bírom ki, hogy szeretem. Mert szeretem-e Vince-t? Ez az utolsó gondolatom, mielőtt a második otthonomhoz érek. Gondolkodás nélkül igent mondanék rá, de azt hiszem, ideje lenne végre használom az eszemet Eterrel kapcsolatban. Ez még jobban fáj. Nem hiszem el, hogy ő igazából ilyen. Ez nem lehetséges! És mégis valaki mással volt, amikor tegnap még engem vont magához, a hátamat simogatva. Erőt veszek magamon, hogy legalább addig ne sírjak, amíg nem találkozom Mattie-vel, de mélyeket kell lélegeznem, hogy elfojtsam a kényszert. Fél kézzel belököm a kaput, a másikkal a pulcsim belső felébe kapaszkodom, mintha az bármit is segítene. Óvatosan csukom be magam mögött, amikor már a kertben vagyok, de a kezem remeg, amikor az ujjaim a kilincs köré fonódnak. Úgy szorítom a hideg fémet, mintha az életem múlna rajta. Ismét szédülök.

Elengedem a kaput, és az ajtó felé botorkálok. Nincs rajtam szemüveg, fáj a fejem a szemem erőltetése miatt, de Mattie-hez még vakon is odatalálnék. A verandára érve egy pillanatig az ajtónak támaszkodom, mielőtt bemennék. Egyre idegesebb vagyok, a kezem még mindig remeg, így gyorsan zsebre dugom, miután házon belülre érek. Kilépek a cipőmből, és átvágok az üres nappalin, fel a legjobb barátom szobájába. Még mindig nem tudom, mit mondhatnék neki. Hogy kéne szavakba foglalnom azt, ami a fejemben jár? Semmit nem tudok belőle kivenni, csak a félelmet, hogy el fogom veszíteni Vince-t. Ha őszinte lennék magamhoz, azt mondanám, már el is veszítettem, de ettől csak rosszabbul érzem magam. Nem szabad tovább idegeskednem, főleg nem alig pár lépésre Mattie-től, mert tudom, hogy reagálna. Elsősorban dühös lenne, és talán jogosan. Én pedig, amilyen állapotban vagyok, nem tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről.

A számat és a szemeimet is összeszorítom, amikor bekopogok Mattie-hez. Persze ez teljesen fölösleges, vár rám, és nekem soha nem kell engedélyt kérnem ahhoz, hogy bemenjek hozzá, most mégsem vagyok képes simán elfordítani a kilincsgombot. Erőtlennek érzem magam. Egyszerűen tehetetlennek. Meg kicsinek is. Azt akarom, hogy a karjába vegyen, és hazudja, hogy minden rendbe fog jönni, mert neki elhinném, hogy így lesz, de magamnak soha nem fogom. Tudom azt is, hogy Mattie nem hazudna nekem, még a saját érdekemben se sűrűn, de most szükségem van rá. Kezdek félni egyedül, mert így semmi sincs, ami elterelhetné a figyelmemet arról, hogy Vince milyen távol van tőlem.

Jó lenne, ha vele lehetnék, de ilyen talán soha többé nem fog történni. Azt hiszem, ő már választott, és nyilvánvaló, hogy nem engem. Csak tudnám, miben más a vörös kiscsaj, mint én! Vagy inkább, mitől jobb ő! Puhább a bőre, amikor Vince ölelésébe bújik? Szebbek a szemei, mint az enyémek? Őszintébb a mosolya, amit az Örökkévalómnak ad? Finomabb az ajka, mint az én idegességtől véresre gyötört szám? Jobb-e a csókja, mint az én szerencsétlen, épp csak második próbálkozásom? Ez mind nem számít! Az számít, hogy Vince vele normális lehetne, mert ő lány, én pedig nem vagyok. Azt hittem, nem számít! Olyan hülye voltam, hogy elhittem, Vince-t nem fogja érdekelni, mi van a gatyámban. Nem tehetek róla, hogy beleszerettem! Nem akartam ilyen lenni. Megint fojtogat a sírás, a visszatartott könnyek csípik a szememet. Mattie kinyitja az ajtót, én pedig megsemmisülten kapaszkodom bele a vállaiba.

- Mi van veled? - Szorítja meg a ruhájába kapaszkodó kezeim, miközben behúz a szobájába. Az ajtót csak lábbal löki be, engem egy pillanatra sem enged el. - Cee? Mi történt?

A nevemen szólít még párszor, próbálja elérni, hogy megszólaljak végre, de csak bámulok rá, és annyi mindent akarok elmondani Mattie-nek, hogy egyetlen egy hang sem jön ki a torkomon. Az arcán egyre erősödik az aggodalom, amikor leültet az ágya szélére, de én még mindig csak a pulcsijába kapaszkodom, és képtelen vagyok válaszolni neki. Mattie egyre kétségbeesettebb, és tudom, hogyha rövidesen nem szólalok meg, akkor felpofoz, attól félve, hogy sokkot kaptam, de még ez sem győz meg arról, hogy beszélnem kell hozzá. Tényleg nagyon sok mindent akarok neki mondani! Kezdve azzal, hogy megint magamra hagyott, és reggel halálra aggódtam magam amiatt, hogy mi van vele. De ez még csak nem is igaz. Alig egy másodpercre jut az eszembe ez a hazugság, és máris átveszi a helyét egy vörös lófarok, amibe az én Örökkévalóm beletemeti az arcát.

- Nem kellek neki - csúszik ki a számon, épp csak suttogásként, és tudom, hogy megint elsírtam magam. Az utolsó szónál a hangom szipogásba fullad, utána már nem törődöm azzal, Mattie mit fog gondolni rólam, hozzábújok, és a pulcsijába nyomva az arcomat kitör belőlem a zokogás.

Mattie a hátamat simogatja, és nem kérdezi meg, miről beszélek. Nem kérdezi meg, hogy kinek nem kellek, és azt sem, hogy miért, pedig máskor ezt tenné. Most csak hagyja, hogy a mellkasához préseljem az arcomat, és azzal sem törődik sokat, hogy a könnyeim átáztatják a felsőjét. Tényleg nem érdekel, mit gondol rólam, és az sem, hogy a sírással nem oldok meg semmit, de könnyebbnek érzem tőle a lelkem. Mattie ilyenkor szinte mindig szívózik velem, síró babának hív, és lecsesz, hogy szedjem össze magam, és viselkedjem úgy, mint ő. Ez gondolom, egy burkolt felszólítás arra, hogy legyek férfi, de mivel ő sem az, csak magát égetné egy ilyen kijelentéssel.

Csodálom, hogy még nem kezdett el a vállaimnál fogva rázni, és nem kiabálja az arcomba, hogy fogjam be a számat, és fejezzem be. Mattie, a természetével ellentétben, velem szemben soha nem agresszív, de nem tudja elviselni, ha hisztizem neki. Talán pontosabb, hogy nem elviselni nem tudja, hanem nem képes kezelni a helyzetet, ezért nem is szoktam hagyni, hogy így lásson. Csak hogy most nem egy egyszerű hisztiről van szó, mint amikor a menzán leöntenek jeges kólával, én pedig csendben, a haragtól könnyezve megyek oda Mattie-hez, hogy adjon egy másik felsőt. Nem is tudom, mit csinálok épp. Azt hiszem, valami végső kiborulásom lehet, mert egyre csak markolászom a legjobb barátom pulcsiját, és képtelen vagyok megszólalni.

Érzem, hogy még mindig a hátamat cirógatja, de mivel nem reagálok, egy idő után felhagy vele. A kezét a tarkómra teszi, közelebb húzza a fejemet a mellkasához, és csak hagyja, hogy kibőgjem magam, szorosan hozzásimulva. Sokáig nem törődöm vele, de mivel Mattie nem csinál semmit azon kívül, hogy tart, nehogy eldőljek, kezdem hülyén érezni magam. Már azt sem értem, hogy miért potyognak a könnyeim. Már nem veszem olyan kapkodva a levegőt, mint néhány perce, így kicsit nyugodtabbnak érzem magam. Amikor érzem, hogy nem olyan nedves az arcom, mint korábban, gyorsan pislogok párat, végül kissé félve emelem fel a fejem, és ránézek Mattie-re alig pár centi távolságból.

- Haver, lenyugodtál? - suttog, miközben a két tenyere közé veszi az arcom, és letöröl róla pár elmaszatolódott könnycseppet. Egyre kellemetlenebbül érzem magam, ahogy rádöbbenek, milyen jelenetet rendeztem az előbb. De ettől megint fájdalmasan szorul össze a torkom, így csak bólintani tudok. Igazából nem nyugodtam meg, de Mattie hangja egy kicsit magamhoz térített. A hangszíne egészen más, mint ahogy általában nyugtatgatni szokott, nem szólít a nevemen, nem próbál meg csitítgatni. Mattie egyszerűen kérdez, és ugyanilyen egyszerű válaszokat vár tőlem, és tudom, nem csak arra, hogy érzem most magam. Azt is muszáj elmondanom neki, hogy mi történt velem. Tisztában vagyok vele, hogy a srác nem direkt ilyen nyers velem, egyszerűen mindig így beszélünk egymással. Mattie szokásos, bunkó modora néha sokkal jobban tud esni, mint az, ha tutujgatni kezd, de fogalmam sincs, most mire lenne szükségem.

Mattie szorosan tartja az arcomat, ezzel arra is kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Persze először elkapom a pillantásom róla, de egy halk sóhaj és egy morgás keverékével a legjobb barátom eléri, hogy ránézzek. Jobb ez így, mert tudom, hogyha nem tenném, akkor valamivel durvábban, mondjuk az állam felemelésével venne rá, hogy a szemébe nézzek. Mattie az egyetlen, aki miatt nem kapok frászt, ha ezt csinálja, de attól még nem szeretem. Ehelyett a homlokomnak dönti a sajátját, és amennyire látom, csukott szemmel kezdi finoman simogatni a halántékom. Olyan, mintha ideges lennék, és próbálna megnyugtatni, de a valóság az, hogy Mattie ideges, és én vagyok az oka.

A kezére teszem a sajátom, és az ujjai közé csúsztatom az ujjaimat. Mattie megszorítja őket, én pedig az arcomhoz nyomom a tenyerét. Biztonságban érzem magam vele, de ettől is kezdek rosszul lenni. Mattie-vel miért megy minden ilyen könnyen? Hogy lehet az, hogy ő szinte mindig itt van nekem? Miért érdekli ennyire, hogy jól vagyok-e? Tudom, alap, hogy ez így legyen, mert a legjobb barátom, és ő az egyik legfontosabb ember az életemben, meg gondolom, én is az vagyok neki. De akkor sem értem, miért szerethetem Mattie-t ilyen könnyen, és az, amit Vince iránt érzek, miért ilyen fájdalmas.

Ahogy eszembe jut, nem tudok sokáig csak rá gondolni. A hangja mellett, ami annyiszor visszhangzott a fülemben, amikor este aludni mentem, azon a képek villannak fel, amikor mit sem sejtve ültem mellette a suliban az udvaron, és csendben süteményt ettünk. Még az is eszembe jut, milyen félve mertem csak megszólítani, amikor hivatalosan is találkoztunk. Már majdnem jobb kedvre derülök, amikor rájövök, hogy mindez semmit sem jelent a mai nap fényében. Miért is gondoltam, hogy a dolgok jól mennek Eterrel, amikor nincs is köztünk semmi, ami jól mehetne?! Főleg nem úgy, hogy azt a lányt ugyanúgy tartotta a karjában, mint előtte engem. Vajon hány emberrel csinálta még ezt? Erre gondolni sem tudok!

Talán Vince is rájött arra, amitől a megismerkedésünk óta féltem: nem vagyok hozzá való. Emlékszem, milyen volt, amikor megcsókolt, és a farzsebembe dugta a kezét, hogy úgy húzzon közelebb magához. Émelyegni kezdek, amikor felfogom, hogy a csajt csak azért nem tapizta így le, mert a lenge kis szoknyáján nem voltak zsebek. Akárhogy küzdök ellene, nem tudom azokat a perceket kiverni a fejemből, ahogy az életem szerelme és az a lány egymást átölelve állnak a kerítésnek dőlve. Semmiben sem hasonlítunk egymásra, és Vince mégis szeretheti őt! Engem miért nem? Azért, mert nekem nincs lángvörös hajam zöld szemekkel. Nem hordok falatnyi ruhákat, és nem is beszélek úgy, mint a nagymenők. Nincsenek szexi combjaim, és nincs mellem se. Egy csődtömeg vagyok. Hogy is gondoltam, hogy Vince képes lesz belém szeretni?!

- Mattie... te szeretsz még? - nyögök fel a számat harapdálva minden egyes kimondott szónál. Még mindig szorítom a kezét, és amikor érzem, hogy kicsit eltávolodna tőlem, még mélyebben nyomom az ujjaimat az övéi közé, kényszerítve, hogy maradjon. Mattie persze simán leszedhetné magáról a kezeimet, ha akarná, de nem teszi. Helyette megragadja az arcom, és olyan közel húz magához, hogy a bőrömön érzem minden lélegzetvételét.

- Hülye. Miért ne szeretnélek? - a hangja félig értetlen, félig dühös. Nem tudhatja, miért kérdezem, nekem pedig kéne kétségbe vonnom, hogy igazat mond. De Vince-ben is bíztam. Attól, hogy Mattie jelenti számomra a fél világot, nem törvényszerű, hogy számára is ilyen fontos legyek, csak reménykedhetek benne.

Ahogy beszél, az ajkai az enyéimet súrolják, de nem törődik vele, én pedig nem húzódom hátrébb. Megőrülök azért, hogy egy kicsi a barátom közelében lehessek, és ahhoz az összebújás is hozzá tartozik. Viszont attól, hogy Mattie szája hozzám ér, kiráz a hideg, és próbálom legyűrni minden keserűséget, amit az ajkamat cirógató finom melegség vált ki belőlem. Nem akarok arra gondolni, hogy milyen volt Vince-szel csókolózni tegnap délután, mert elszorul tőle a szívem. Lehet, hogy ő most épp azt a vöröskét csókolja, amíg én csak szenvedek miatta! Nem akarom megint elbőgni magam, főleg nem két centire a legjobb barátomtól, így kényszerítenem kell magam, hogy mélyeket lélegezzek, és megnyugodjak kicsit.

A számat Mattie közelsége miatt nem merem kinyitni, így az orromon veszek levegőt, és megérzem a haja édeskés, füstös illatát. Tipikusan Mattie, és annyira megszoktam már, hogy még csak feltűnnie sem kéne, de hirtelen teljesen kiborít engem. A ruhái finom öblítőszaga, az általában használt, csípősen édes férfi parfümje, meg az ezekkel keveredő, állandó dohányszag teljesen más érzéseket kelt bennem, mint Vince sima, füstös illata. Mattie-től még ez is megnyugtatónak számítana, míg Örökkévalóm felborzolná vele az érzékeimet, de most nem így történik. Annyira kell a törődése, meg az, hogy a legjobb barátom lévén legalább ő szeressen egy kicsit, hogy ettől csak még jobban vágyom a közelségére. Mattie-vel biztonságban érzem magam, és ha Vince-re gondolok, akkor csak félelmet és fájdalmat érzek. A kellemes élmények törlődtek a fejemből.

Ha lehet, még görcsösebben szorítom meg a kezét, mire Mattie felszisszen, és az arcomtól elhúzódva lefejti magáról a bőrébe vájó ujjaimat. Minden tiltakozásom ellenére lefogja a kezeim, nem hagyva, hogy újra belekapaszkodjak, és hátradönt az ágyán, végül ő is mellém fekszik. A kezemet még mindig nem engedi el kis ideig, csak amikor már biztos benne, hogy nem fogok utána kapni. Persze Mattie benézi, mert amikor végre elereszt, a pulcsija ujjánál fogva magamhoz húzom és két kézzel a mellkasomhoz szorítom a karját. Hülye dolog, de félek attól, hogy őt is elveszítem. Ha már itt tartunk, újra elveszítem, és nem tudom, hogy ez is az én hibám lenne-e. Tűri egy ideig, hogy a kezét dajkáljam, miközben a hajamat simogatja. Közelebb csúszom Mattie-hez, hogy a felsőjébe temethessem az arcom. Nem tehetek róla, de nem tudok ránézni.

- Cee, nézz fel. - Mintha csak kitalálta volna, mire gondolok, Mattie készül megtörni a beállt nyugalmamat ezzel a kéréssel. Eszemben sincs ránézni, nem akarom, hogy ennél is kiszolgáltatottabbnak lásson! De lehetek még annál is esendőbb, minthogy szipogva, a ruhájába kapaszkodva kucorgok mellette? Nem igazán. Megrázom a fejem, és ha lehet, még közelebb bújok hozzá, de ettől a szemüvegem fájdalmasan az arcomba vág. Viszont a legjobb haveromat nem tudom ennyivel elintézni, mert eltol magától, és amikor ismét a hátamra kerülök, fölém hajol. A fejem mellett támaszkodik, én pedig kapkodni kezdem a levegőt a hirtelen közelségétől, de Mattie nem csinál mást, csak leveszi rólam a szemüveget, és az ágy másik végére teszi. Nem is tudom, mikor került rám vissza a pulcsim zsebéből, így elsőre fel se fogom, hogy mit csinál. - Jobb, nem?

Halványan mosolyog rám, gondolom, ezzel is vidítani próbál, de sejtem, hogy Mattie csak szimplán figyelmes velem, és nem akarja, hogy a szemüvegkeret utat találjon az agyamba, amíg mellette fekszem. Nekem ez mindig túl későn jut eszembe, de ő helyettem is odafigyel ilyen dolgokra. Csodálom Mattie-t, hogy milyen összeszedett tud lenni néha. Én pontosan az ellentéte vagyok. Az lenne a normális, ha megköszönném, amiért kedves velem, és nem foglalkoznék vele többet, de pont azért, mert ő ilyen tökéletes, néha rettenetesen utálom. Szóval ahelyett, hogy mondanék valami kedveset, csak duzzogva hátat fordítok neki. De Mattie-nek meg sem kell lepődnie ezen, tudja, hogy a legtöbbször hülyét kapok a törődésétől, akármennyire imádom, ha babusgat engem. Egyszerűen zavarba jövök tőle, és most, hogy már némileg sikerült lenyugtatnia, ez a zavar kezd utat találni magának a többi, pontosan ki nem fejezhető érzelmem között.

Felhúzott térdekkel, magzatpózban fekszem, én eltakarom az arcomat, pedig tuti, hogy a mellettem lévő srác nem látja. Olyan hülye vagyok, miért bujkálok előle? A legjobb barátom, és amúgy is, az előbb bőgtem el magam a karjaiban, ennél jobban már nem éghetek le! De még ez sem győz meg arról, hogy vissza kéne fordulnom hozzá. Most egyszerűen haragszom Mattie-re. Utálom, amiért ilyen kedves velem, és utálom azt is, hogy eddig nem értékeltem igazán. Valahogy könnyebb most ilyen kicsinyes duzzogásba fognom, mint bármi komolyabbal törődnöm. El akarom felejteni a délutánt. Mindent, amit láttam. És egy szörnyű pillanatig az is átfut az agyamon, hogy el kéne felejtenem azt is, hogy Eternalt megismertem. Ezért a gondolatért legszívesebben fejbe vágnám magam, de csak fekszem, mint egy darab kő, és az arcomat takaró ujjaimra meredek a sötétben. Nem tudom, Mattie mikor került mögém, csak azt veszem észre, hogy az arcát a hajamhoz nyomja, és a kezemre csúsztatja a kezét, hogy elvegye a szemeim elől.

- Hagyjál - nyögök fel halkan, de nem küzdök azért, hogy elengedjen. Igazából nem érdekel. Mattie felsóhajt, a tarkómon érzem a lélegzete melegségét. Remegni kezdek tőle.

- Nem te kérted, hogy foglalkozzam veled? Döntsd már el! - A hangjában nyoma sincs haragnak, de még így is kényelmetlenül érzem magam miatta. Ugyan szavakkal nem kértem Mattie-t, hogy törődjön velem, a viselkedésem az elmúlt percekben szinte könyörgött érte. Így amikor félresöpri a hajamat a nyakam elől, és ad rá egy puszit, nem tiltakozom ellene. A levegőt egy kicsit tovább tartom bent, mint kéne, így amikor kifújom, megrázkódnak a vállaim. Mattie ezt úgy vehette, hogy valami bajom van, mert nyugtatóan kezdi simogatni az alkaromat. Lehunyt szemmel hagyom, és igazából csak élvezem.

Miközben Mattie a karomról a hasam cirógatására tér át, próbálok ellazulni kicsit, és összegezni, mi is történik éppen. Vele vagyok, és ez jó. A pulcsimon keresztül nem igazán érzem, hogy simogat, de pár perc után lehúzza rajta a cipzárt, és úgy folytatja, ami már sokkal kellemesebb. Az izmaim már nem olyan merevek, mint pár perce, kezdem elengedni magam, és a lábaim is lejjebb, valamivel kényelmesebb pózba csúsznak. Közben beleütközöm Mattie szorosan mögöttem lévő térdeibe, de őt láthatóan nem érdekli, még mindig azzal van elfoglalva, hogy a hasamat simogassa, mintha legalábbis fája. Lehunyom a szemem, lassan veszem a levegőt, és csak hagyom neki. El tudnék így aludni, mert amíg a monoton cirógatásra figyelek, minden mást ki tudok zárni a fejemből. Sokáig nem történik más, és tényleg elszenderedek a legjobb barátom karjában, amikor megérzem a lélegzetét a nyakam oldalán, végül közvetlenül a fülemnél. Mattie suttogva megszólít, de mivel nem reagálok, addig ismételgeti a nevem, amíg fel nem morranok, jelezve neki, hogy ébren vagyok még.

- Jobban érzed magad? - kérdi, mire szintén csak morgással válaszolok, Mattie pedig valami ideges nevetésfélét hallat. Elhajol a fülemtől, és visszafekszik mellém, a továbbiakban a tarkómhoz beszélve. - Elmondod, mi történt?

Úgy, hogy hátat fordítok neki, és nem látja az arcomat, valahogy könnyebbnek érzem a beszédet, de amikor meg akarok szólalni, elsőre csak egy hangtalan tátogásra futja. Pedig el akarom mondani Mattie-nek! Ő az egyetlen, aki segíthet rajtam, de ami fontosabb, ő az egyetlen, aki egyáltalán megérteni, mi történik velem. Ilyenkor nagyon rossz, hogy nincs túl sok barátom, vagy, ha őszinte akarok lenni, csak Mattie az. De azt hiszem, másban nem is tudnék annyira megbízni, hogy közöljem vele; a pasi, akibe menthetetlenül belezúgtam, épp most dobott. De ez nem igaz, Vince nem dobhatott, mert soha nem is voltunk együtt... Sokkal inkább úgy érzem, hogy megcsalt engem, de ez még nagyobb hülyeség, mint az előző! Összeszorítom a számat, mielőtt kiabálni kezdenék a fájdalomtól, amit érzek, és csak nehezen, a fogaim közt szűrve a szavakat, vagyok képes válaszolni.

- Eternal Scout - mondom, de nem tudom folytatni. Mattie hasamat fogó keze megrándul. Tovább simogat, de sejtem, hogy most már azért is, hogy magát nyugtassa vele.

- Mit csinált veled? - Mattie-nek nagyon kell erőlködnie, hogy a hangja érzelemmentes legyen, de ismerem már annyira, hogy tudjam, ha az épségemről van szó, nagyon fel tudja kapni a vizet. Talán más körülmények között már káromkodna, a hangjából pedig sütött volna a düh, vagy talán a megvetés, amikor megkérdez, de most még türtőzteti magát. Én viszont kezdek ideges lenni. Megértem Mattie ellenszenvét, mert tudom, hogy milyen ő, és azt is, hogy mit miért csinál, de azt nem akarom, hogy utálja Etert! Mindketten rohadt fontosak nekem! Csak nem tudom neki elmondani, hogy annak ellenére sem tudom utálni Vince-t, hogy láthatóan letett rólam. Én erre képtelen vagyok. Szeretem őt! De ezt az érzést Mattie-nek lehetetlen elmagyarázni. Ő túl elfoglalt az érzelmekhez, csoda, hogy velem képes ennyire törődni! El akarom neki mondani, amit láttam, azt akarom, hogy tudja, mennyire fáj, de azt is akarom, hogy megértse, amire még én is képtelen vagyok: hogy ennek ellenére is szeretem Vince-t. Mivel sokáig nem szólalok meg, Mattie-nek kezd elege lenni, de ahelyett, hogy lebaszna, csak sóhajt egyet, és a derekamat átölelve közelebb húz magához.

- Oké, ideges vagy, vágom. Akkor ne válaszolj, csak hagyd, hogy megnyugtassalak. - Megpuszilja a fejem, mire eltátom a szám, és csak meredek magam elé, sűrűn pislogva. Még jó, hogy Mattie nem lát most, mert a helyzet komolyságától függetlenül is tuti a képembe röhögne! Mocorogni kezdek, míg végül sikerül szembefordulnom vele, de a legjobb barátom olyan közel van hozzám, hogy egyből le is fejelem, amikor már a másik oldalamon vagyok. Bocsánatkérően nézek rá, mire elfojt egy káromkodást, és abbahagyja a homloka dörzsölését.

- Mit akarsz csinálni? - kérdem, közben szinte csak reflexből megpuszilom Mattie fejét. Tudom, hogy ettől nem fáj neki kevésbé, de az én lelkiismeretem tisztább tőle. Barátom közben kissé tétován nézi az arcomat, amit csak később veszek észre, de akkor rögtön zavarba jövök. Még tőle is kellemetlenül érint, ha alig két centiről mered rám, főleg, ha olyan kifürkészhetetlen a pillantása, mint most. Nyelek egyet, nem foglalkozva, az egyre szárazabbá váló számmal. Ennek kapcsán eszembe jut egy elég hülye eshetőség, miszerint Mattie ad nekem egy-két doboz Milky Wayt, meg talán egy kis csokit, és hagyja, hogy az ölébe fektessem a fejem, amíg elalszom, és vége nem lesz minden rossznak, amit érzek. Persze ez nem ilyen egyszerű, édességgel nem lehet a darabokra törő szívemet rendbe hozni, de túl naiv vagyok, ha Mattie-ről van szó, hiszem ő ilyen módszerekkel vigasztal. De innivaló helyett csak egy gyors szemezést élvezhetek ki vele, és már megint úgy néz rám, hogy muszáj szinte rögtön elkapnom a pillantásom.

- Majd meglátod, ha nem akadékoskodsz többet - mondja sejtelmesen, egészen közel hajolva az arcomhoz. Mattie illata olyan hirtelen vág fejbe, hogy a józan eszem kikapcsol, és csak arra tudok gondolni, hogy bármit akar, nem fogok ellenkezni vele. Nem árthat nekem, hiszen a legjobb barátom. Csak fekszem mellette lesütött szemmel, az ajkait és a nyakát bámulva, és azon töprengek, mikor lettem én olyan kétségbeesett, mint amilyennek épp érzem magam.

Bőven a kamaszkorom kezdete előtt már természetes volt, hogy így összebújjunk Mattie-vel, és soha nem gondoltam bele semmi többet szimpla haverságnál. Szóval semmi romantikus érzelmet, meg semmi furát. Soha nem akartam olyasmiket a spanomtól, mint amikre az álmatlan éjszakáimon gondoltam, az Eternalról való fantáziálgatásaim közepette. Most viszont, hogy ilyen közel van hozzám, nekem pedig ennyire el van borulva az agyam attól, hogy Vince nem akar velem lenni, azon kattogok, hogy mégis mennyire vágyom az ő szeretetére. Vagy úgy bárki szeretetére. Hogy mennyire meg akarom csókolni Mattie-t, most azonnal. És hogy mi van Vince-szel? Ő valószínűleg boldog, valahol máshol, valaki mással az ágyában. Rosszul leszek, de figyelmen kívül hagyom. Miért kell törődnöm vele, ha ő se teszi? Döntöttem, és ez abból áll, hogy egyelőre száműzöm Etert a fejemből. Az életemből semmiképp, de most, ha csak pár percig is, nem akarok gondolni rá!