Sor kerül a nagy találkozása, és lehull a lepel Eternal kilétéről :)

*

Miután Mattie magamra hagyott, csak még idegesebb lettem, mint előtte. Ő legalább el tudta velem feledtetni egy kicsit a tényt, hogy másnap találkozóm van Eternal Scouttal. Amint eszembe jut, görcsbe rándul a gyomrom, és ez eltereli a figyelmemet a legjobb barátom távozásának körülményeiről. Nem erőltetem többet, hogy árulja el nekem, mert biztos lehetek benne, hogyha Mattie egyszer azt mondja, hogy nem, akkor nem is fogja meggondolni magát. Estig magamba roskadva kuporgok a szobámban, még ahhoz sincs erőm, hogy leüljek a gép elé, ami nálam igen nagy szó. Jobbára az ágyamban fekve szenvedek, a párnába nyomva a fejemet, amin még érezni Mattie ruháinak illatát. Attól, hogy szinte tapinthatom a közelségét, de hogy a gondolataim mégis Eternal és a holnap körül forognak, egyre rosszabbul érzem magam. Ugyan nem vagyok fáradt, mégis kényszerítem magam arra, hogy lehunyjam a szemem, és aludja egy kicsit. Hiszen ha alszom, addig sem tudok emiatt idegeskedni, ugye? Ebben reménykedem, de még órákkal később is csak fekszem az ágyban a takarót a nyakamig húzva, és az egyre sötétedő szobám falát bámulom.

Minden próbálkozásom hiábavaló, képtelen vagyok elaludni, de arra is, hogy csak egy percig ne gondoljak semmire. Ennek megfelelően, amikor másnap megszólal az ébresztőm, csak kinyomom, és a másik oldalamra fordulok. Bő húsz perccel később durva kopogtatás, és anyám hangja térít magamhoz, amikor közli, hogy maradt negyed órám beérni a suliba, és ébredjek fel végre. A szemem kipattan, majd felülök, és lerángatom magamról a takarót, közben már a telefonomat keresem. Tényleg késésben vagyok, és a szinte semminek mondható alvás után még rettentően kimerült is. Kikecmergek az ágyból, és miközben egy farmert próbálok magamra rángatni, a szekrényemhez megyek. A nadrág fél szárában ugrálok, a szekrényemből pedig pólókat dobálok a földre, hogy megtaláljam, amit fel akarok venni a nagy alkalomra. Fekete, rajta a Team Fortress 2 logójával, egy négy cikkre osztott, narancssárga körrel. Csendben hálát adok minden felsőbb hatalomnak, hogy Mattie legutóbb ezt a felsőmet nem vitte magával, majd gyorsan belebújok, és a nadrágot is magamra veszem.

Amint sikerül felöltöznöm, a fürdőszobába zárkózom, majd egy gyors arc- és fogmosás után visszasietek a szobámba. A hajamat csak az ujjaimmal fésülöm át párszor, miközben az asztalon lévő kupiban a szemüvegemet keresem, aztán még egy pulóvert is magamra veszek, mielőtt elindulnék. Már az ajtóban vagyok, amikor eszembe jut, hogy se a táskám, se a suliban kapott dzseki nincs nálam. Az utóbbi péntek óta érintetlenül hevert a székem háttámláján, most felkapom róla, és a táskámba gyömöszölöm. Miután mindenem megvan, a lépcsőn robogok lefelé, majd egy puszit adok anyunak, akivel a lépcső alján találkozom, és már veszem is a cipőmet az előszobában.

Két percen belül az utcán vagyok, és sietve indulok a suli felé. Nem igazán a késéstől félek, inkább az idegesít, hogy nem fogok találkozni Mattie-vel, ha nem érek oda időben. Nem beszéltük meg ugyan, hogy megvár reggel, de mivel a legjobb barátom mindig a kerítésnek támaszkodva szokta elszívni a reggeli cigijei egyikét, még az első óra előtt, van némi esélyem arra, hogy összefussunk. Ha lehet, még gyorsabbra fogom a lépteim, közben érzem, hogy kiszárad a szám. Eszembe jut, hogy nincs nálam egyetlenegy doboz Milky Way sem, mert nem volt időm kivenni őket a hűtőből, mielőtt elindultam. Csendben káromkodom, nyugtázva azt, hogy majd a suliban kell vennem pár dobozzal, közben az út végére, vagyis a Lincoln elé érek. Gyorsan körbenézek, de Mattie-t nem látom meg a parkolóban, valamint a kerítés két oldalán álló cigizők és beszélgetők között sem. Egy csalódott sóhajjal megyek be a kapun, majd az udvaron átvágva az épületbe. Talán egy percem maradt becsöngetésig, amit az első emeleten baktatva hallok meg. Még egy lépcsőn felmegyek, mielőtt a teremhez érnék, ahová mennem kell, aztán kinyitom az ajtót, és a lehető legkisebb feltűnéssel becsusszanok egy üres padba a hátsó sorban.

A cuccaimat már nem volt időm letenni, így a táskám most az asztal jobb oldalán, egy füzet és egy toll pedig előttem hever. Próbálok a tanárra figyelni, de az idegesség miatt még arról sincs fogalmam, hogy matekon ülök-e épp, vagy angolon. A füzetet is csak találomra nyitom ki egy üres oldalon, de amikor megint Eternal nevével találkozom a lap szélén, a tollat tartó jobbom remegni kezd. Most kezdem csak igazán felfogni, hogy három óra múlva találkozom vele, és félni kezdek. Vajon milyen lesz ő? Összeszorított szájjal nézek körbe a teremben, de csak a többiek hátát látom. Mi van, ha hetek óta talán pont mellettem ül, és én nem is tudok róla? Még jobban remegni kezdek, közben próbálom ezt a hülyeséget kiverni a fejemből. Csak az a baj, hogy nem is olyan hülyeség. Eternal azt mondta, ide jár, akkor lehetséges, hogy már találkoztunk. Épp csak elmentünk egymás mellett a folyosón, vagy ilyesmi.

És mi van, ha idősebb nálam? Lehet, hogy már végzős. Akkor mit csinálok? Az egyetlen felsőbb éves, akit ismerek, és nem megverni vagy megszégyeníteni akart, azt Mattie bátyja, de még vele sem vagyok beszélő viszonyban, szóval félek. Oké, Eternal eddig nagyon kedves volt velem, és azt hiszem, bír engem, de mi van, ha meglát, és kiröhög, aztán otthagy? Az idegességtől megint a számat harapdálom, a hétvégén frissen begyógyult sebek pedig felszakadnak. Felszisszenek, de ez a kis fájdalom legalább eltereli a figyelmemet a közelgő találkozóról. Sokáig azonban nem tudok másra figyelni, a gondolataim hamar visszatérnek Eternalhoz.

Megint nem beszéltem vele egész hétvégén! Lehet, hogy megharagudott rám, és el se jön. Vagy ha mégis találkozik velem, akkor le fog cseszni, hogy már megint magára hagytam. De ha ezt tenné, akkor megérdemelném, mert megígértem neki, hogy beszélek vele. Felsóhajtok, és az asztalra hajtom a fejemet. A füzetbe megint nem írtam semmit, nagyszerű. Ennél az egésznél csak az lenne rosszabb, ha meg is buknék. Komolyan nem tudtam eddig, mi hiányzik az életemből, az állandó megaláztatások, meg az Eternal miatti aggodalmam mellett, de most már megvan. Megbukom, és ezt az egész szörnyűséget, amit középsulinak hívnak, még egy évig el kell viselnem majd.

Lehunyom a szemem, és próbálok oda sem figyelni rá. Tényleg kezdek pánikba esni, ha már ilyenek járnak a fejemben. Abbahagyom a kiszáradt szám harapdálását, közben próbálom egyenletesen venni a levegőt. Innivalót kell szereznem, hogy megnyugodjak végre, határozom el, amikor az óra végén felállok, és kimegyek a teremből.

Először a szekrényemhez megyek, és kipakolom a táskámból a felesleges cuccokat. Amikor a pénteken a srácról kapott dzseki kerül a kezembe, tétovázom. Magamhoz szorítom, ahogy körbenézek a folyosón. Félek attól, hogy bárki, különösen majd Eternal Scout észreveszi ezt nálam, így mihamarabb vissza kell adnom a gazdájának. Sehol sem látom a srácot, így egy sóhajjal visszagyűröm a felsőt a táskámba. Muszáj lesz még ebédidő előtt megkeresnem, hogy visszaadhassam neki. Amint ezzel végzek, lemegyek a büfébe, hogy vegyek pár doboz Milky Wayt, és lenyugtassam vele az idegeimet. Végig a falhoz közel húzódva megyek, ügyelve arra, hogy a lehető legészrevétlenebb maradjak. Nem akarom, hogy a péntek megismétlődjön, hiába nem rajtam múlt. Néhány gyors pillantást vetek az előttem lévőkre, és összerezzenek, amikor egy csapat pom-pom lány viharzik el mellettem, szinte mindegyik vállán egy-egy vörös-fekete dzsekivel. Ügyet sem vetnek rám, és szerencsére ennél közelebb nem kerülök a baseball csapathoz ebben a szünetben. Gond nélkül veszek magamhoz három kis doboz innivalót, és miután kettőt a táskába süllyesztek, a kezemben maradtba beleszúrom a szívószálat.

A kakaómat kortyolgatva megyek visszafelé, a következő órámra. Szokásosan leszegett fejjel sétálok, de néha felnézek, a folyosón állok közt Mattie-t, valamint a vörös szemüvegű srácot kutatva. Egyiküket sem látom, és az arcok is mind ismeretlenek, amelyek mellett elmegyek a terem felé tartva. Fél doboznyit megiszom már, mire kezd hatni rám a csokis tej ízének nyugtató hatása, és el tudok feledkezni róluk. Néhány más gyerekkel együtt bemegyek a terembe, és leülök hátul, az egyik ablakhoz közeli padba. A dobozt az asztalra teszem, miközben leülök, és percekig csak nézek ki a fejemből a pad tetején támaszkodva. A szemem egyre hosszabb időre csukódik le, de küzdök az ellen, hogy elaludjak. Utálok órán aludni, még akkor is, ha egyáltalán nem tudok odafigyelni rá.

Tudom, hogy a szemem alatt ronda, sötét karikák húzódnak az átvirrasztott éjszaka után, és hiába fedi el őket a szemüvegem vastag kerete, kezdem rosszul érezni magam miattuk. Eddig sem voltam különösebben helyes, vagy szépnek mondható, de a kialvatlanság miatt már egyenesen ijesztőnek tűnök. Reggel csak egy rövid pillantást vetettem a tükörképemre, de meg tudtam állapítani, hogy az arcom sápadt és beesett, mintha beteg lennék. Tuti, hogy fogytam is hétvégén, mert a ruháim már csak lógnak rajtam, ezzel tovább rontva az amúgy sem vonzó megjelenésemen. Belegondolva napok óta alig ettem valamit, szinte csak vízen, meg Milky Wayen éltem, amit továbbra is lassan, kis kortyokban iszom. Tudom, hogy változtatnom kell rajta, de amint ételre gondolok, felkavarodik a gyomrom. Az idegesség miatt nem is kívánom egy ideje. Amint elfogy a Milky Wayem, a táskámba nyúlok a következőért, és azonnal inni kezdem. A kakaó iránti imádatom már olyan méreteket öltött, mint Mattie-nél a dohányzás. Azt hiszem, teljesen függő lettem. Miközben a szívószálat a számba veszem, hallom, hogy becsöngetnek, de nem teszek mást, minthogy magam elé vegyek egy füzetet, és egy tollat, viszont ezek után még csak rájuk se nézzek többé.

Egész órán az ablakon bámulok ki, miközben gondolkozom, a tanár magyarázását pedig csak valami zümmögésnek hallom a távolból. A következő kettőn már arra sem veszem a fáradtságot, hogy kipakoljam a cuccaimat, és úgy tegyek, mint aki figyel, hanem előveszem a telefonomat meg a fülhallgatómat, és a régi Night Vale adásokat hallgatom. A fülemben doromboló lágy suttogástól percek alatt ellazulok, és Cecil hangja minden mást kisöpör a fejemből. Nem értem, eddig miért nem jutott eszembe, hogyha ideges vagyok vagy félek, akkor őt hallgassam. De most már nem számít; lehunyom a szememet, és a széken hátradőlve átadom magam neki.

Valahol messze, Night Vale-ben járva viszonylagos nyugiban vészelem át a hátralévő időt ebédszünetig, de amikor meghallom a negyedik óra végét jelző csengőt, remegő kézzel veszem ki a fülhallgatót a fülemből. A telefont a zsebembe dugom, miközben felállok, és a táskámat a vállamra véve elindulok kifelé a teremből. A pánik, amit eddig sikerült távol tartanom, most kétszeres erővel borítja el az elmémet, és érzem, hogy mindenem remegni kezd, mire a folyosóra érek. A lábam ki akar bicsaklani alólam, így egy ideig a falnak támaszkodom, és próbálom összeszedni magam. Elbotorkálok a folyosó végén lévő szekrényemig, majd leteszem a cuccaimat, csak a vörös-fekete dzsekit tartva magamnál. Eddig nem találkoztam a sráccal, aki nekem adta, de most már ideje lenne. A felsőt szorongatva indulok egy emelettel feljebb, a megbeszélt találkozóhely felé, közben a lépcsőn lefelé jövőket figyelem, hátha észreveszem őt, hogy a kezébe nyomhassam. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz megtalálni, hiszen eddig akaratom ellenére is mindig egymásba botlottunk a suliban, de most nincs időm arra, hogy keresni kezdjem. Csak abban bízhatok, hogy szembejön velem, vagy ilyesmi, mert már így is késésben vagyok. Már görcsösen szorítom magamhoz a dzsekit, ahogy egyre idegesebben lépkedek felfelé, a lépcső külső oldalán maradva.

Amint felérek a másodikra, a folyosó vége felé veszem az irányt, ahol a fémszekrények sora kezdődik. Legalább egy tucat ember van ott rajtam kívül, mind a cuccaikat rámolják, de pár percen belül elindulnak lefelé, én pedig zavartan pislogva ottmaradok a folyosó közepén, teljesen egyedül. A gyomrom újabb görcsbe rándul, miközben a fal mellé húzódom, még mindig a dzsekit markolászva. Fogalmam sincs, hogy magyarázom meg Eternalnak azt, hogy nálam van. Nos, igen, szia, Eter, ezt amúgy egy teljesen ismeretlen sráctól kaptam. Nem, még a nevét se tudom, de nem fontos, a te pulcsidat szívesebben felvenném. Ja, amúgy járunk? Azt hiszem, ez az a magyarázat, amivel nagyon nem lenne megelégedve.

Az utolsó mondat nem is tudom, hogy jutott eszembe, de fülig vörösödöm tőle, és a falnak szorítom a homlokomat, meggátolva, hogy beleverjem a fejemet a saját hülyeségem miatt. Csendben szenvedek még pár percig, aztán elhúzódom a faltól, hogy körbenézhessek. Elég kellemetlen lenne, ha Eternal ilyen állapotban találna rám. Vince-re gondolva újra elvörösödöm, de csalódnom kell, nem tűnik fel a folyosón. Vele ellentétben meglátom a pénteki srácot a hátsó lépcsősor felől közeledni, és mielőtt meggondolhatnám magam, heves integetésbe kezdek, hogy magamra vonjam a figyelmét. Szerencsére észrevesz, és miközben elindul felém, nekem csak azon kell gondolkodom, hogy mit mondjak neki, amikor már előttem lesz. Vagyis, ha pontos akarok lenni, most rögtön, mert a barna hajú srác odaér hozzám, az arcán egy széles mosollyal.

- Szia, szöszi - köszön kedvesen, aztán rám néz, gondolom arra vár, hogy kinyögjem, mit akarok. A pillantásától ismét a fülemig elvörösödöm, ami láthatóan szórakoztatja.

- Szia. Izé... tessék! - préselem ki magamból nagy nehezen, még mindig lángoló arccal, és rá se nézve a kezébe nyomom a dzsekijét. Mivel nem mond semmit, félve pillantok rá egy kis idő után.

- Oh... nem tartod meg? - kérdi végül, amikor a tekintetünk találkozik, én meg hevesen rázni kezdem a fejemet. Mégis mit gondol? A barna továbbra is vidám, minden neheztelés nélkül folytatja. - Mindegy, Egérke, hogy vagy?

A kérdése meglep, az meg főleg, hogy a srác lecövekel mellettem, a hátát a falnak döntve. Így fordul felém, a válaszomat várva. Veszek egy nagy levegőt, és próbálom legyűrni az idegesség miatti feszítő gombócot a torkomból. A barna a kezében fogja a dzsekijét, nem veszi fel, és egy félve rávetett pillantás után látom, hogy egészen normálisan néz ki így. Hülyén hangzik, tudom, de anélkül a dzseki nélkül egyáltalán nem tűnik félelmetesnek. Zavartan, fél kezemmel a másik csuklómat szorongatva dőlök mellette a falnak, de már legalább van bátorságom, hogy a szemébe nézzek, amikor válaszolok neki.

- Fáradtan és idegesen - sóhajtok fel, nem mintha komolyan tudni akarná, hogy vagyok. A srác viszont érdeklődve pillant rám, de mivel nem folytatom, rákérdez.

- Miért, mi van? - kérdi, közben felém fordul, én meg lesütöm a szemem. Kezdek megint vörösödni, amitől már melegem is van, így a pulcsim cipzárját babrálom egy ideig válasz helyett.

- Semmi, nem fontos - mondom végül, egy fejrázással nyomatékosítva. Egy óvatosan az arcára vetett pillantásból megállapítom, hogy a barna nem hisz nekem, így a terelésnél maradok. - Te hogy vagy?

Még egy mosolyt is erőltetek az arcomra, amikor ránézek, és ettől láthatóan felvillanyozódik. Ellöki magát a szekrénytől, aminek eddig támaszkodott mellettem, és megáll velem szemben. A dzsekit még mindig a kezében fogja, aminek így csak a vörös ujjai látszódnak, és ez némileg megnyugtat engem. Rossz volt úgy ránézni, amikor viselte, de a srác ma összességében kellemes látvány. A haja kócos sötétbarna, pár tincs a homlokából a szemüvegével hátrafogva. Mélybarna szemeit az arcomra függeszti, egy kis időre összeakad a tekintetünk. A szemeiben vidámságot látok, de ennek ellenére is gyorsan elkapom róla a pillantásom. Nem tudom sokáig állni a tekintetét.

A srác fekete, csontváz mintás hosszú ujjú felsőt, hozzá ugyanilyen ujjatlan kesztyűket, fekete farmert, valamint vörös Converse-t visel, és félelmetesen átlagosnak néz ki az utálatos, vörös-fekete baseball dzseki nélkül. Talán még kedvesnek is mondanám ennyi alapján, még a szokatlan, de menő cuccaival együtt is. Viszont már zavarhatja a felső a kezében, mert lazán a derekára köti, csak utána fordul ismét felém.

- Egyre jobban - vigyorog rám, gondolom, arra célozva, hogy találkoztunk -, de már én is kezdek ideges lenni.

Az első dolog, ami eszembe jut, rögtön az, hogy én idegesítettem fel valamivel, amitől megrémülök. Ez az arcomra is kiülhet, mert nyugtatólag rám mosolyog, és folytatja.

- Nyugi, nem miattad, csak nem jön a spanom. Egész nap rá vártam. - Rám pillant, mire kiráz a hideg. - Te is vársz valakit, Egérke?
A megszólítás elég váratlanul ér, így a srác eléri, hogy újra fülig vörösödjek, és a cipőm orrát kezdtem el bámulni az arca helyett. Tuti, hogy élvezi ezt a helyzetet, mert egyébként nem hozna ennyiszer zavarba. Már tényleg melegem van, így kibújok a pulcsimból, ezzel is nyerve néhány másodpercet, amit néhány padlóra vetett pillantásoknak szentelhetek. Viszont az egész jó, ha tíz másodpercet vesz igénybe, így utána muszáj felnéznem a velem szemben álló barnára, fél kezemben a felsőmet szorongatva.

- Igen, és késik - mondom egészen halkan, némi lemondással a hangomban. Ha Eternal tényleg komolyan gondolta volna, hogy látni akar, már rég itt kellene lennie. Az előttem álló mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, egyenesen a pólómra szegezi a tekintetét, én meg halkan sóhajtok. Már felkészültem egy esetleges beszólásra a kockaságom miatt, vagy arra, hogy megkérdezze, mégis mi a szar van a pólómon, de csak annyit látok, hogy az arckifejezése hitetlenkedőbe csap át az előbbi szelíd mosolygásból.

- Azt a kurva..! - nyög fel, és ha lehet még közelebb húzódik hozzám, amitől a falhoz préselődöm. - Egérke, te TF-ezel?

- I-igen... - cincogom a fal és a srác közé szorulva, miközben kétségbeesetten pislogok rá. Végre ellép előlem, és engem is elránt a faltól, így végre normálisan kapok levegőt. A barna arca szinte felragyog, amikor meghallja a válaszomat, én pedig csak összezavarodom tőle.

- Ne szopass, én is! - kiált fel lelkesen, és visszaveszi a szemüvegét, hogy jobban megnézzen engem is, meg a ruhámat is. Az arca továbbra is ragyog, de ahogy találkozik a tekintetünk, kezd lehervadni a mosolya. - Mondd, hogy hívják azt, akivel találkozni akarsz?

- Izé... Eternal Scout. - Annyira ideges vagyok, hogy hirtelen nem jut eszembe Eter keresztneve, és a nicknevét is csak suttogni tudom. Nem tudom levenni a szemeim a srácról, főleg, amikor látom, hogy a szavaim hatására mennyire elsápad. Egy kicsit elhátrál tőlem, így gond nélkül tudunk egymásra nézni, de amíg neki krétafehér az arca, az enyém lángokban áll.

- Smexy? - szinte csak tátogja, miközben meglepetten mered rám, én pedig döbbenten bólintok. Mivel most csöppentem bele a találkába, amitől péntek délután óta rettegtem, ledermedek, és érzem, hogy lepereg előttem a fél életem. Természetesen a szebbik fele, amit a gép előtt, Eternallal beszélgetve tölthettem. Félve nézek csak fel az előttem álló barnára, és egyszerűen nem tudom elhinni.

Már épp kezdtem beletörődni, hogy szerelmes vagyok Eternal Scoutba. Szerelmes a modorába, a jellemébe, a hangjába. Még a nevébe is, szóval végső soron mindenébe. De azon túllépni, hogy szerelmes legyek pont ebbe a srácba, aki sápadtan áll velem szemben, egyik lábáról a másikra nehezedve, képtelen vagyok. A srác, talán Eternal egyre csak mered rám, szinte nem is pislog, én meg kezdek frászt kapni. Mégiscsak utál engem? Vagy nekem kéne utálnom őt? Mindenem remegni kezd, és ismét a falig hátrálok, ami alig fél lépést jelent, de ennyivel is távolabb kerülök a velem szemben álló barnától.

- Egérke... Cee... jaj, a faszom! Ez nem megy! Komolyan te vagy az? - kezdi zavartan, majd közelebb jön hozzám, fél kézzel a fejem mellett támaszkodva. Megbénít a közelsége, így ismét csak bólogatni tudok. Amint megérzem, hogy a száján kifújt meleg levegő az arcomat simogatja, kezd eluralkodni rajtam a pánik. Soha, egyetlen egy percig sem gondoltam rá, hogy ez a furán kedves, baseball dzsekis srác lenne az én Eternalom, és még most sem vagyok képes elhinni. Nem, ilyen biztos, hogy nincs. Tuti, hogy csak szívat! Mégis mennyi esélye lehet ennek? Remegek, mire a vállamra csúsztatja a kezeit, és megszorít egy picit, hogy felnézzek rá.

- Nyugodj meg, Cee - kéri halkan, a lehető legkevésbé meggyőzően, hiszen az ő hangja is elcsuklik az idegességtől. A fejemet rázom, és ellépek tőle, még mindig a srác arcára meredve.

- Hová mész? - Nyúl a karom után, megállásra kényszerítve. Egy hajszálon múlik, hogy ne tépjem ki a kezem az ujjai közül, és rohanjak el tőle a lehető legtávolabb.

- Haza - suttogom sírással küszködve, de visszafojtom a könnyeim. Mégis miért bőgnék? Hiszen Eternal Scout itt áll előttem! Igen, itt áll előttem, a kezemet fogja, és könyörgő szemekkel néz rám, én pedig képtelen vagyok ezekbe a szemekbe belenézni. Egyszerűen nem emerre számítottam. Fogalmam sincs, vártam-e valamit Eternallal kapcsolatban, de az biztos, hogy nem ezt! Sóhajt, miközben elengedi a csuklómat. Az ujjai érintik az enyémeket, amikor elhúzza a kezét, és hirtelen rám tör a kényszer, hogy utána kapjak, és megragadjam, mint már annyiszor akartam, a gép előtt ülve. Ennek ellenére csak dermedten állok, és nézem, ahogy a kesztyűbe bújtatott keze lehanyatlik az oldalán.

- Nem mehetsz, édes, van még órád - nevet fel kissé zavartan, és belém hasít, mennyiszer hallottam már ezt a nevetést a fülhallgatóimon keresztül, de most, élőben mégis mennyivel valótlanabbnak hat. - Egyébként is, megígértem, hogy együtt lógunk ma, ne szökj el. Kérlek.

Az utolsó kérlektől egy gombóc kezdi feszíteni a torkom, és még mindig nem vagyok képes ránézni. Fogalmam sincs, mit csináljak. Az egyik felem menekülni akar, és vissza se nézni a srácra, a másik felem pedig reszket az izgalomtól, hogy megtalálta Eternalt, és végre vele lehet. De számomra akkor is hihetetlen, hogy aki előttem áll, ugyanaz a srác lenne, akivel közel egy hónapja együtt játszom minden délután. Miért olyan más most minden, mint amikor órákat beszélgettünk át Steamen? Miért nem bírok még csak ránézni sem? Azt hiszem, félek Eternallal együtt lenni. Még mindig félek attól, hogy megutál, akármilyen kedves volt velem eddig. De attól még jobban félek, hogy most, amikor már tudom, ki ő, nem lennék képes ugyanúgy tekintetni rá. Talán nem tudnám szeretni se. Rosszul leszek, ha csak erre gondolok, és próbálom rögtön kiverni a fejemből. Annyiszor elképzeltem már, milyen lenne, ha végre láthatnám őt. Azt hiszem, Eter szeretett volna engem. Vagy legalábbis nem utált volna. Akkor én miért nem vagyok képes rá? Legszívesebben hozzábújnék a sráchoz, és addig bőgnék, amíg csak van könnyem, hátha minden rossz érzésem és kétségem távozik velük együtt, de tudom, hogy ezt nem tehetem. Nem akarom megutáltatni magam vele. Szeretni akarom, és azt akarom, hogy ő is szeressen engem, de ránézni mindezek ellenére képtelen vagyok. A szám széle remeg, amikor a cipőjét bámulva megszólalok.

- Jó. Nem fogok - mondom halkan, mire az állam alá nyúl, és óvatosan felemeli a fejem. Az arcunk egy szintbe kerül, a pillantásom pedig elveszik Eternal barna szemében.

- Mondd még egyszer - kéri, még mindig az államat tartva. Képtelen vagyok elfordítani a tekintetem az arcáról, miközben bizsergés fut át rajtam az érintésétől.

- Nem fogok elszökni. Veled megyek, Eter. - Amint kimondom a nevét, pír önti el az arcomat, és rettenetesen szégyellem magam miatta. Nem kellett volna ezt tettem. Most biztos rettentően haragszik, hogy nem vagyok képes a rendes nevén szólítani őt, de erről nem én tehetek. Nekem ő az első beszélgetésünk óta Eternal volt, nem Vin, nem is Vince, meg nem is egyéb, aminek még hívatta magát. Nem, egyes egyedül Eternal, az én Örökkévalóm, és gyűlölöm magamat, hogy erről képtelen vagyok lemondani.

- Szeretem, amikor a nevemet mondod - enged el, a hangjában pedig nyoma sincs haragnak. A gyomrom bukfencet vet, én pedig szédelegni kezdek. Aggódva pillant rám, mire gyorsan összeszedem magam. Amíg én a szekrényeknek dőlök, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, az előttem álló Vince előkapja a telefonját, és a kijelzőt fürkészi.

- Hoppá, mennem kell. Maradt két percem átöltözni tesi előtt, bocs, édesem - villant rám egy mosolyt, majd kicsit tétovázik ugyan, de mielőtt bármit mondhatnék, elindul a lépcsők felé. Újra kicsit közelebb hajolt hozzám, nekem pedig kétszer olyan gyorsan kezdett verni a szívem, de nem tett semmit, és nem is mondott semmit, mielőtt itt hagyott. Látom, ahogy lerobog a lépcsőn, még egyszer felém fordulva, és abban a rövid időben újra összeakad a tekintetünk. Dermedten bámulok utána, és próbálok megállni a lábamon, nehogy lecsússzak a fal tövébe. Egy szót sem szólt arról, hogy mikor akar velem találkozni.

Szédelegve indulok az ellenkező irányba, vissza arra, amerről jöttem. Az elmúlt húsz percet egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Visszafogom magam, hogy ne nézzek folyamatosan hátra, a helyre, ahol Eternal nem sokkal ezelőttig velem beszélgetett. Az emlék alig pár perces, de amint visszagondolok rá, teljesen elvörösödöm. El sem hiszem, milyen bénán viselkedtem vele! Most biztos, hogy utál! Látott engem, hallotta a hangomat, látta, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és tuti, hogy teljesen kiábrándult belőlem. Sőt, ha itt tartunk, Eter még a pénteki balesetemet is látta, vagyis a kimenetelét már igen. Mégis mit hihet rólam ezek után? És én mit gondoljak róla? Mert igen, amikor a valós életben, tudtunkon kívül találkoztunk, mindig nagyon kedves volt velem. Ezt még mindig nem értem, miért tette, hiszen ő biztos, hogy nagyon menő, én meg egy lúzer vagyok. Még a végén rontom az imidzsét, vagy valami. De nem olyannak tűnt, mint aki foglalkozik ezzel. Azt hiszem, Eternal valamiért kedvelt engem. Sőt, talán még mindig kedvel, de csak azt a szerencsétlen, szőke, szemüveges srácot, aki iskolában vagyok, nem a pró gémert a gép előtt ülve!

Ez sehogy nem jó! Szeretem Eternalt, de mi van, ha ő egyáltalán nem fog tudni szeretni engem? Eddig annyira el voltam foglalva azzal, hogy a saját érzéseimet tagadjam, hogy az övéit egyszer sem vettem figyelembe. Tuti, hogy végig csak barátkozni akart velem, és ez most sem lesz másképp. Legalábbis Eternal Scout és SmexyBLU kapcsoaltát nézve. De hogy mi van Vince és Cee, vagyis közte és köztem, arról gőzöm sincs, és ez a bizonytalanság készít ki a legjobban. Már nem érdekel a személye, csak az, hogy tudjam, mit gondol rólam, de mivel elment, esélyem sincs megkérdezni. Lassú, ingatag léptekkel megyek le a másik lépcsőn, közben tovább gyötröm magamat. Tudnom kell, mi van most velünk, de Vince nincs itt, én pedig szokásosan egyedül ülök az utolsó előtti órámon, a terem legvégében.

A találkozás után nemhogy jobban, csak egyre rosszabbul érzem magam. Azt hittem, ennél idegesebb már nem lehetek, de az érzés csak fokozódik, miközben a percek kínzó lassúsággal telnek; az óra mutatói még a kitartó szuggerálásom ellenére sem mozdulnak gyorsabban. A fejemet az asztal lapján kinyújtott karjaimra fektetem, közben halkan sóhajtok, oda sem figyelve a körülöttem zajló órára. Nem tudom, minek örülnék jobban: ha a hátralévő két óra gyorsan eltelne, amit még a suliban kell töltenem, hogy Eternallal lehessek, vagy ha a lehető leglassabban múlna az idő, hogy egyedül maradhassak a gondolataimmal. Mindkét eshetőségre összerándul a gyomrom, ezért inkább nem kínzom magam tovább, és nem gondolok egyikre sem. Így viszont helyet adok sok más dolognak, ami miatt eddig nem volt időm aggódni. Például, hogy beszélhessek Mattie-vel. Múlt délután megígérte, hogy megkeres a suliban, igaz, nem pont ezekkel a szavakkal élve. Én azért bíztam benne, hogy így tesz, de eddig még sehol sem láttam. Igazából nem is tudom, mit mondhatnék neki a tegnapiak után. Nem tudom, mennyire bántanám meg, ha előhozakodnék neki Eternallal. Félek róla beszélni Mattie-nek, mert akármi történjék, mindig ő lesz a legjobb barátom, és nem akarom neki fájdalmat okozni. Azt hiszem, a legjobb, ha egyszerűen tartom a számat vele kapcsolatban.

De attól még aggódom érte, főleg, ha megint nem jött be suliba. Épp eleget basztatom azért, hogy normálisan járjon be órákra, de az utóbbi hetekben nem volt rá lehetőségem, így szinte biztos, hogy megint folyamatosan lógásba kezdett. Majd beszélnem kell vele, már ha megtalálom. Ehhez egyre kevesebb reményt fűzök, amitől megint idegeskedni kezdek. Mit nem adnék azért, hogy most Mattie-vel lehessek egy kicsit! Bármekkora faszfej, imádom őt, és már pusztán a közelsége képes arra, hogy megnyugtasson. De Mattie nincs, nyugtázom keserűen, útban az utolsó órámra, ahogy futólag végignézek a körülöttem hullámzó embertömegen. Mattie pici, ez igaz, de őt bárhol észre tudnám venni, mert a gyakran égnek álló, kócos, barna tincseket elég nehéz eltéveszteni. Annak mindenképp nehéz, akinek évek óta ez a személy a legjobb barátja, és ez én lennék. Hiányzik, és a hiánya miatt az eddig valahogy távol maradt félelem most teljes erővel maga alá gyűr. Alig hatvan perc választ el attól, hogy újra szemtől szemben álljak Eternallal, és fogalmam sincs, hogy amikor ez megtörténik, nekem mit kéne tennem.