Az a néhány perc, amíg anyuval hazaérünk, mintha soha nem akarna véget érni. Csendben duzzogok az anyósülésen, és az egyforma, kertvárosi házakat bámulom, amikor már végképp elunom a sötétlő ég látványát. Igazából minden utca és minden ház ugyanúgy néz ki, így csak akkor tűnik fel, hogy megérkeztünk, amikor anyu felhajt a garázs előtti betonplaccra és leállítja a motort. Meg sem várva, hogy kivegye a kulcsot a gyújtásból, feltépem az ajtót, és a ház felé veszem az irányt. Az övemet már korábban kikapcsoltam, pedig tudom, hogy anyám mennyire utálja, ha ezt csinálom, amíg vezet.

Nem várom meg őt, csak az ajtót hagyom nyitva, amikor bemegyek, és a cipőimet is csak menet közben rúgom le az előszobában. Pár nagy lépéssel a konyhába érek, és nem sokat tétovázva kikapom az első kezembe akadó dolgot a hűtőből, aztán már ott sem vagyok. Út közben nézem csak meg, mit vettem magamhoz, és elégedetten mosolyodom el a látványától. Fél kezemben a tányért fogom, rajta az előbb zsákmányolt, hideg meggyes pitével, miközben felmegyek az emeletre. Evőeszközt nem hoztam magammal, de mivel eszemben sincs még egyszer lemenni, és szembenézni anyuval, meg az esetleges haragjával, megkockáztatok egy kis harapást a sütiből, közben pedig abban reménykedem, hogy nem teszem vele tönkre a fogszabályzómat.

Már vagy fél napja nem ettem, így mire egyáltalán a szobám elé érek, már csak az üres tányért szorongatom, a morzsákat törölgetve az arcomról. Amint végzek, egy sóhajjal nyitom ki az ajtót, a tányért az asztal szélére teszem, ezzel az ott lévő kis halmot gazdagítva, majd kibújok a pulcsimból. A szék háttámláján hagyom, majd lehajolok, hogy bekapcsoljam a gépem. Erős kísértést érzek, hogy le is üljek, de tudom, hogy akkor nem szabadulnék többet, így vetek egy utolsó, vágyakozó pillantást az éppen kivilágosodó monitorra, majd kiosonok a szobából, és bezárkózom a fürdőbe, mielőtt még összefutnék a szüleimmel. Tudom, hogy még nem vagyok túl a nehezén, az majd holnap délután vár rám, amikor anyunak lesz ideje és kedve elbeszélgetni velem, de most mást sem akarok, csak lezuhanyozni és bebújni az ágyamba.

A szemüvegemet a mosdókagyló fölötti polcra teszem, majd belenézek a tükörbe. Még a szokásosnál is sápadtabb vagyok, ami elkedvetlenít. Nem akarok emberek közé menni így, főleg nem Vince elé állni holnap, és beszélni vele. De a sápadtságra már nem lehet gondom, mert épp csak eszembe jut Örökkévalóm arca, a sajátomon kis piros foltok gyúlnak, és csak még hülyébben érzem magam. Nem tudom, hogy a zavartól, vagy a szégyentől pirultam-e el, amikor rá gondoltam, de egyik sem túl jó kilátás. Utálom bevallani magamnak, hogy szeretem őt, és azt pedig még jobban utálom, hogy a saját hülyeségem miatt két napja nem is láttam! Na jó, igazából láttam, de akkor sem beszéltem vele, és a következő, ami miatt rosszul érzem magam, hogy most, amikor egyedül vagyok az éjszaka közepén, fájdalmasan hiányzik. Olyasmi, mint amikor pár hete álmatlanul forgolódtam, és a beszélgetéseink jártak a fejemben, de most, hogy már találkoztunk, és kis túlzással mondhatom azt, hogy ismerem, sokkal nehezebb távol lennem tőle.

Dühösen ütök a falba, amikor rájövök, hogy igazából nagyon jól megvoltam Vince nélkül, amíg Mattie elterelte róla a figyelmemet. A sajgó kezemet magamhoz húzva csúszom le a fal tövébe, mert nem tudok tovább a tükörbe nézni. Mégis hogy lehetek ilyen? Szeretem őt! Azt hiszem... sőt, talán biztos lehetek benne, hogy szeretem. Akkor hogy lehet az, hogy ilyen simán figyelmen kívül tudom hagyni, ha valaki mással vagyok, és nem vele? Felhúzom a térdeimet, a jobbomat magamhoz szorítom, és a pirosló bütykeimet dörzsölgetem. Ennél ezerszer több ütést is megérdemelnék, amiért megfeledkeztem róla! A fogaimat csikorgatom, de leginkább magamra haragszom, amiért ennyire hülye voltam.

Eszembe jut a délután, és legszívesebben elbőgném magam, de csak azért, hogy végre szűnjön az idegességem. Csak ma legalább kétszer smároltam Mattie-vel, miközben azon gyötrődtem, hogy mi van, ha Vince nem szeret engem. Így meg is érdemlem, hogy ne szeressen, a francba is! Én csak hittem, hogy valaki mással van, de én ténylegesen is mással voltam. Megcsaltam őt a legjobb barátommal. De megcsalás-e, ha Eter és én nem járunk? Fogalmam sincs, de a tényen nem változtat, hogy gyűlölöm érte magamat, és úgy érzem, hogy mocskos vagyok. Nem érdemlem meg Eternalt. Nem érdemlem meg Mattie törődését sem. Legszívesebben a föld alá süllyednék, de még ott is érezném a tetteim súlyát, amit se dühöngéssel, se sírással nem tudok már jóvá tenni.

Egy darabig még a földön ülök, a fejemet a térdeimre hajtva, mert nem érzek erőt magamban ahhoz, hogy felálljak. Persze tudom, hogy nem maradhatok ott a végtelenségig, de a hűvös csempe, aminek a hátamat döntöm, legalább egy kicsit elvonja a figyelmemet a gyötrődésemről. De ez sem működik sokáig, a gondolataim minduntalan visszatérnek Eter és Mattie kettőséhez, én pedig egyre nyomorultabbul érzem magam. Nehezen tápászkodom fel, de csak azért, hogy kibújhassak a ruháimból, és kedvtelenül belépjek a zuhany alá. A csapot csak találomra nyitom meg, és a hátamra zúduló víz először még éget, de úgy egy perc után már nem is érzem, vagy csak nem foglalkozom a bizsergető fájdalommal. Sokáig csak állok a vízsugár alatt, és hagyom, hogy eláztassa a hajam, az arcom és mindenem. A hajam elnehezül a víztől, és még inkább lehúzza az előre hajtott fejemet. A földet bámulom, nem törődve azzal, hogy az arcomon végigfolyó cseppek marni kezdik a szememet, egyúttal elfedve azt is, hogy könnyezem.

Tehetetlennek érzem magam, és minél tovább állok a zuhany alatt, annál mocskosabbnak. Hogy leszek képes ezek után Eter szemébe nézni? Nem érdemlem meg őt! A gondolattól összeszorul a gyomrom, de tudom, hogy így van. De már abban sem vagyok biztos, hogy mit érzek. Hogy mondhatom azt, hogy szeretem őt, ha képes voltam megcsókolni valaki mást, teljes önszántamból? Mire idáig jutok, már tagadhatatlanul bőgök, és az arcomat mosó víz ellenére is makacsul peregnek a könnyeim. Igazából tudom, hogy miért csináltam, de az ok annyira képtelen, hogy még magamnak sem szívesen ismerem be: egyszerűen hiányzott a csókja. Amióta randiztunk hétfő délután, és egyetlenegyszer éreztem az ajkait az enyémeken, azóta vágyom arra, hogy ez megismétlődjön. És voltan olyan szerencsétlen, hogy ebben a fene nagy vágyakozásban lekapjam Mattie-t! Ezt mégis ki hinné el nekem? Senki! Szinte én is képtelen vagyok, de igazából tudom, hogy így történt. De ha el is fogadom, akkor ez egy új problémát szül, mégpedig, hogy simán kihasználtam a legjobb barátomat.

Akármennyire jóban vagyunk, és Mattie is bármennyire bír engem, nem normális, hogy rajta vezessem le a kanosságomat, de mégis ezt csinálom! Arra pedig, hogy miért hagyja, nincs magyarázatom. Lehet, hogy van valami kiskapu a barátságokban, ami megengedi, hogy a legjobb spanok néha smároljanak egymással, ha olyanjuk van, de tudom, hogy ezt soha többé nem csinálhatom vele. Legutóbb is olyan fura volt, és különben is, nem vagyok szerelmes Mattie-be! Az ő részéről ezt nem tudom biztosan, de ha véletlenül kibökné, hogy halálosan belém van esve, először kiröhögném, aztán meg elsírnám magam. De hogy juthat ilyen az eszembe? Annyira idióta vagyok! Mattie a legjobb barátom, meg esetlegesen a jobbik felem, és nem több! De hiába tudom, hogy vele hányadán állok, arról még mindig fogalmam sincs, hogy mi van Eternallal.

Kapkodva törlöm le a könnyeim, és dühösen megdörzsölöm az arcom. A sírás nem segít semmit! Egyedül az használna, ha összeszedném magam, beszélnék vele, és valahogy rendezni tudnám azt a sok fura érzelmet, ami a fejemben kavarog. Tudom viszont, hogy amíg itt pancsolok, semmi nem fog változni, így gyorsan megmosdom, aztán elzárom a vizet, és nagy sokára kilépek a zuhanykabinból. A hajamból még csöpög a víz, így gyorsan megtörlöm, majd a fejem köré csavarom a törölközőt, és elkezdek keresni egy másikat, hogy megszárítkozzak. Percekkel később a derekam köré tekert törölközővel, a kezemben pedig a szemüvegemmel visszamegyek a szobámba. Sietősen vágok át a folyosón, mert a fürdőszoba melege után dideregni kezdek, és amint bezárom magam mögött az ajtót, máris a szekrényemben kutatok, hogy felvehessek valamit. Sima kék póló akad elsőnek a kezembe, így a törölközőket ledobva magamról gyorsan bele is bújok, egy alsónadrág kíséretében.

Igazából más vágyam sincs most, mint aludni és felejteni, de ahogy meghallom a gépem ventillátorának ismerős, barátságos zúgását, felkapom a fejem. Az asztalhoz lépek, hogy kikapcsoljam, de az a különös erő, ami állandó kockulásra késztet, megint magával ragad, így leülök a székbe, és közelebb húzom magamhoz a billentyűzetet. Végül is, megígértem Mattie-nek, hogy beszélek vele még este. Abból nem lehet baj, ha jelzem neki, hogy még élek, és ne kezdjen ünneplésbe az elmúlásom okán, nem igaz? Felveszem a szemüvegem, miközben a bejelentkezési adataimat pötyögöm be Steamen. Épp csak odaköszönök neki, és ennyi. Megyek aludni, pontosabban az ágyamban fetrengeni és a plafont bámulni, miközben gyötröm magamat, de egy ideje ez a két dolog szinonimává vált számomra.

A bejelentkezés közben lezajlik, és miután bezárom a szokásos, napi ajánlatokat bemutató ablakot, a barátlistámat és az értesítéseimet látom magam előtt, meg egy kis, villogó, zöld négyzetet. Olvasatlan üzenetem van. Gyorsan átfutom a listát, és amikor látom, hogy Mattie nincs online, az üzenetet is megnyitom, bár semmi jót nem várok. Napok óta nem voltam online, így biztos, hogy tengernyi üzenetet kaptam ezalatt Vince-től, főleg a hétvégén, amikor megígértem, hogy dumálok vele. Csak erre számítok, de amikor megnyitom az ablakot, ugyan Eter nevét látom a tetején, de az utolsó üzenetet alig egy órája kaptam tőle. Egyetlenegy szó virít előttem a kijelzőn, csupa nagybetűvel: SAJNÁLOM!

Ezt nem tudom mire vélni, így visszatekerem kicsit a beszélgetést, hogy megtudjam, mégis mit sajnál, amikor nincs is rá oka. Ahogy haladok visszafelé, az üzenetek egyre hosszabbá válnak, és a kétségbeesés, meg a nagybetűk helyét a szmájlik veszik át. Azok, amiket alig pár órája kaptam, leginkább egy rettegő Vince képét festik elém, és miközben az egyik sorát, az ugye nem haragszol rám?! kezdetűt olvasom, összeszorul a szívem. Miért is haragudhatnék rá? Inkább neki lenne rá oka! Lehet, hogy azt hitte, azért nem beszélek vele, mert megcsókolt aznap délután. Már a gondolattól is elvörösödöm, főleg, hogy milyen képtelen. Imádtam, amiért megtette! És nagyon szívesen beszéltem volna vele... Tovább görgetem a beszélgetést, és egy kicsit megnyugszom, amikor látom, hogy már nem olyan elveszettül írt nekem, persze még, illetve már ebből is süt az aggodalom.

Látom, hogy rengeteg üzenetet küldött nekem azalatt az idő alatt, amíg távol voltam, így gyorsan a legtetejére tekerek, és meglátom az első vidám, kicsit csipkelődő, és a végsőkig Eternalra jellemző irományát, a következő megszólítással: Szia, Smexykém! Ide egy mosolygós fejet biggyesztett, mire akaratlanul én is mosolyogni kezdek, próbálva uralkodni a lassan rám törő, szerelmes zavaromon. Rövidke üzenete így folytatódik: Tök jó volt veled! Ettől elpirulok, és már nem is próbálom leplezni azt a kellemes érzést, ami kezd eluralkodni rajtam. Komolyan jól érezte magát velem? El sem hiszem! Visszafojtott lélegzettel olvasom tovább, amit írt nekem. De komolyan, gyere fel minél előbb, mert hallani akarom azt a szép hangocskádat, meg esetleg megbaszni TF-ben. Puszi.

Kétszer is el kell olvasnom, hogy végre felfogjam, hiányoztam neki. Vince komolyan nem bánta meg, hogy velem tartott tegnapelőtt, és a csókot se, se semmi mást! Beszélgetni akart velem, szóval a hangomat se utálta meg, még élőben se! Lassacskán kezdek elvarázsolódni, ahogy ezt a pár mondatot nézem, és arra gondolok, hogy Vince talán szerethet engem. A megjegyzése arról, hogy megbasz, szinte hidegen hagy, mert az az Eternal, akit ismerek, mindig ilyen utalásokkal traktál engem, de egy pillanatra mégis végigfut valami fura, eddig nem érzett borzongás a gerincem mentén. Tudom, hogy Vince arra értette, hogy csak úgy, kedvességből lealáz TF-ben, de hirtelen figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy ezt a játékra értette, és az egészre a maga egyszerűségében gondolok. Az arcom még az eddiginél is vörösebb színt ölt, szinte érzem, ahogy ég a bőröm, és az elköszönése, valamint a mellé írt kis szív is csak fokozza a zavaromat.

A nagy pironkodásból egy éles pittyenés térít magamhoz, amit ezer közül is felismernék: a rendszer így adja a tudtomra, hogy új üzenetet kaptam. Még a levegő is bennem reked, amikor lenézek, és meglátom, hogy Vince chat ablaka villog, de mivel elgörgettem a beszélgetés végétől, egyelőre nem láthatom, mit írt nekem. Amikor megnyitottam a beszélgetést, egyszerűen elsiklottam a tény felett, hogy online van, pedig ezt az alapvető dolgot mindig leellenőrzöm, legalábbis, ha róla van szó. Azt hiszem, hogy most túl izgatott voltam, és megfeledkeztem róla. Remegő kézzel nyúlok az egér után, és gyorsan a beszélgetés aljára görgetek, ahol ismét nagybetűket találok, és a szavak gyors egymásutánban peregnek ki Vince ujjai alól, mert sietségében mindegyik után üt egy entert, miközben ír nekem.

- Cee! - látom Vince lelkes üdvözlését, a nevem után legalább öt felkiáltójellel, majd, miután egy sorral lejjebb ugrik a szemem, a folytatást is olvashatom. - Úristen, hol voltál?! Már azt hittem, hogy bajod esett! Suliban se voltál!

Hirtelen azt se tudom, mit reagáljak, túl váratlanul ér a lelkesedése és az aggodalma azok után, hogy egy kis részem még mindig azon gyötrődik, mennyire nem érdemlem meg őt. Hiába próbálom ezt az érzést háttérbe szorítani azzal, milyen boldoggá tesz, hogy Vince aggódott értem, meg, hogy mennyire akartam már beszélni vele, egyszerűen pánikba esem. Nem bírok másra gondolni, minthogy mennyire bánom azt, hogy két napig jóformán felé se néztem, miközben majd' megvesztem attól, mennyire hiányzott nekem. Tudom, hogy muszáj érte bocsánatot kérnem, de nem tudom, hogy tehetném. Mielőtt bármit is végiggondolhatnék, már lázasan gépelem a választ Eternek, mintha attól félnék, hogy a következő pillanatban már túl késő lesz hozzá, mert egyszerűen eltűnik a beszélgetésből.

- Annyira sajnálom, Vince! - küldöm el neki, pedig egy egyszerű jól vagyokkal többre mennék, hiszen az legalább válaszol a kérdésére. Ezzel nem sokat törődve, teljesen átadva magamat a kétségbeesésnek, folytatom, nem hagyva időt arra, hogy bármit is mondjon erre a kitörésemre. Sok habogás, meg és és izé kötőszavak után, amelyeket megszokásból azonnal enterezek, miután leírom, végre kinyögöm, amit ténylegesen mondani akarok neki. Vince-nek legalább öt sor értelmetlen rizsát kell átugrania, mire eljut ide, én pedig remegek, ahogy gépelek, és az izgalomtól sokszor ütök le rossz billentyűt, mire halk szitkozódásba kezdek. Amikor végre sikerül leírnom, amit akarok, egy mély levegőt kifújva dőlök hátra a székemben. - Látni akarlak. Találkozzunk holnap.

Kinyitom a szemem, amikor végre sikerül összeszednem magam egy kissé, és meglepetten látom, hogy mit csináltam. Tényleg nem gondolhattam végig ezt az egészet, mert amúgy sosem lett volna bátorságom megkérni Etert, hogy találkozzon velem, most pedig szinte követelem tőle. Rettegve várom, hogy mégis mit szól erre a hirtelen jött letámadásra részemről, de sok jóra nem számítok. Hiába tudom, hogy Vince kedvel engem, és szívesen tölti velem az idejét online, a valós életben alakuló viszonyról egyelőre lövésem sincs. Ha lehet, még jobban össze vagyok zavarodva kettőnkkel kapcsolatban. Látom, hogy közben már a választ írja, de mivel Vince ugyanúgy gépel, mint én, rá is jellemző, hogy általában minden szó után üssön egy entert a nagy igyekezete közben, így elsőre csak egyetlen szót látok, majd sorban záporozik a többi is.

- JÓ! - írja csupa nagybetűkkel Örökkévalóm, mire a fülemig elvörösödöm a lelkesedése miatt. Ezt csak arra érthette, hogy lenne kedve találkozni velem holnap, de még mindig nehezen hiszem el, hogy belement, főleg, hogy ilyen könnyen. De végül megnyugszom, hiszen Vince végső soron szeret velem lenni, ezt nemrég olvashattam, meg épp elégszer mondta már, amikor beszélgettünk. A folytatás pedig még inkább megerősít ebben, mert továbbra is aggodalmaskodva kérdezget. - Ugye, élsz? És nem hiányzik semmid?

Minden egyes feltett kérdése után egyre inkább úgy érzem, hogy visszazökkent minden a régibe, mert Vince szokás szerint olyan dolgokról érdeklődik, amik egyszerűen képtelenségek, és ezen a kérdések utáni szomorú fej sem változtat. Például, ha nem élnék, hogy tudnék vele beszélgetni? De ez csak az egyike annak a sok dolognak, ami ennyire jellemző Vince-re, engem pedig akaratlanul is mosolygásra késztet. De most mégsem mosolygok, mert rájövök, hogy élek ugyan, de attól még nagyon is hiányzik valami. Bármikor máskor csendben túllépnék ezen, esetleg néhány óráig átkoznám magam, és magamban szenvednék, de most nem bírom megállni, hogy ilyen simán túltegyem magam ezen a sima kis megjegyzésen. Mielőtt észbe kapnék, már le is írom Eternek, hogy de igen, mégis hiányzik valami, mire kapkodó, kétségbeesett, ismét csak nagybetűkkel szedett választ kapok egy mégis mid? formájában. Nagyot sóhajtok, majd remegő kézzel írom a válaszom.

- Te. - Épp csak leírom ezt az egy szót, máris érzem, milyen hatalmas hibát követtem el vele, és vöröslő fejjel rogyok az asztalra. Legszívesebben teljes erőből le is fejelném, de még attól sem lenne jobb, hiszen így is lebuktattam magam azzal, mennyire hiányzott már a közelsége. A lehető legrosszabb reakcióra számítok, még úgy is, hogy Vince meg én rengetegszer írtunk egymásnak ilyet korábban is, sőt, ő az elég kevés, de mindenképp jó mikrofonos beszélgetéseink alatt is ejtett el megjegyzéseket velem kapcsolatban. Csak az a különbség azon között, meg a mostani helyzet között, hogy én teljesen komolyan gondolom, és félek, hogy Vince mit szólna rá, ha esetleg megsejtené. Válaszként elsőre csak egy sima ó hangot kapok, gondolom a megdöbbenése jelenként, mire akaratlanul is kisebbre húzom össze magam a székben, a kezeimet a térdeim köré fonva. Már épp azon vagyok, hogy bocsánatot kérjek ezért a képtelen kijelentésemért, de Vince megelőz, pont, mielőtt elengedném a térdem, hogy írhassak neki. Kissé zavartan olvasom a válaszát, és érzem, hogy újra vörösödni kezd az arcom, és mire a rövidke mondat végére érek, már az egész fejem lángol.

- Még nincs késő, átugorhatok - válaszol nekem egy vigyorral Örökkévalóm, mire csak pislogni tudok a hirtelen hangulatváltozása miatt. Úgy tűnik, nem fogta fel, hogy komolyan beszéltem, vagy ha mégis, tényleg ennyire nem zavarja. Nem tudom, melyik történt, de a laza, megszokott stílusa láttán én is felengedek kicsit, és megkönnyebbülten dőlök hátra a székemben. Olyan, mintha egy mázsás súly gördült volna le a mellkasomról. Vince megjegyzése teljesen hétköznapi ugyan, de nekem meglódul a fantáziám, amikor arra gondolok, hogy mi történne, ha esetleg átjönne hozzám. A nincs késő persze egyénfüggő, mert a monitor sarkában lévő órára nézve látom, hogy már majdnem éjfél, és én ilyenkor szoktam aludni menni. Nyelek egyet, amikor felfogom, ha akarnám, se tudná hagyni, hogy most meglátogasson. Persze ezt így nem mondhatom meg Eternek, így más válaszon töröm a fejem, ami illene az ő lezser stílusához.

Eter, miután meggyőződött róla, hogy semmi bajom, ugyanúgy beszél velem, mintha nem napokkal, hanem legfeljebb percekkel ezelőtt láttuk volna egymást utoljára. Nyílt és közvetlen, mint mindig, nekem pedig már hiányzott ez a fajta beszélgetés vele, így elég hamar magamra tudom ölteni az elveszett Smexy imázst, amit általában csak neki tartogatok. Ugyanolyan könnyed hangnemben válaszolok neki, mintha csak mikrofonon társalognánk egy játékról, így szinte észre sem veszem, ahogy a szavakat pötyögöm neki a billentyűzeten.

- Inkább ne, anyám mindkettőnket kinyír - mondom, közben azon gondolkozom, vajon mennyi ennek az állításnak a valóságalapja. Oké, lehet, hogy anyu már lenyugodott, hogy épségben talált ott Mattie-nél, és most már itthon vagyok, de ha az éjszaka közepén rángatnám haza a barátaimat, tuti kikapnék. Lehet, hogy már lefeküdt aludni, és nem venné észre, de biztos vagyok benne, hogy megtudná, ha Vince nálam lógna, így inkább nem kockázatok. A várttal ellentétben Vince elég könnyen veszi, de csak pislogni tudok, amikor olvasom a válaszát.

- Nem szereti az udvarlókat, mit? - Tovább pislogok, miközben értetlenkedem egy sort, mert hirtelen nem is tudom, mire gondolhat. Ezt szavakban is kifejezem neki, mire már szinte látom magam előtt, hogy lemondóan sóhajt egyet. Sajnálom, késő van, túl késő már ahhoz, hogy vevő lehessek az Eternal féle humorra, már ha viccnek szánta. Ha pedig komolyan beszélt? Nem tudom, de nem is gondolkozhatok sokáig rajta, mert Vince mással folytatja. - Áh, na mindegy, most már túl lehet élni holnapig.

A sor végét egy szomorú, lefelé görbült szájú szmájlival zárja, és örülök, hogy csak általánosságban beszélt, mert én biztos, hogy nem bírom ki holnapig, hogy ne láthassam! Persze azóta az arca jár az eszemben, amióta megláttam az első üzenetét, de nem ugyanolyan, mintha ténylegesen beszélgetnénk, és karnyújtásnyira se lenne tőlem. Csalódottan kezdek ide-oda forogni a székkel, miután hangot adok a nemtetszésemnek egy rövid kis ellenkezés formájában. Lehet, hogy Vince tudja lazán venni a dolgokat, és neki nem esik nehezére az alvás úgy, hogy közel két napja nem is találkoztunk, de én nem vagyok ilyen szerencsés. Ha nem akarok egy újabb álmatlan, forgolódásokkal teli éjszaka elé nézni, találkoznom kell vele, de belátom, hogy ez lehetetlen, főleg, hogy alig egy perce utasítottam el őt. Csendben szitkozódom, és amikor megkapom Örökkévalóm válaszát, csak még pocsékabbul érzem magam.

- Egyszerűbb lett volna előbújni abból a kicsi, sötét lyukból, ahová elzártad magad! - mondja egyszerűen. én pedig az asztalra könyöklök, amíg végiggondolom, mit mondhatnék. Tényleg egyszerűbb lett volna beszélni, vagy akár találkozni veled, de féltem. Hülye módon megint nem vettem észre, hogy mi történik igazából, és a tévképeim miatt inkább azt tettem, amit mindig: a legjobb barátomhoz menekültem. Persze ezt így nem mondhatom el Vince-nek, milyen hülyén hangzana már? Ha érez bármi pozitívat irántam, szerintem azzal meg is semmisíteném, ha elmondanám neki, féltem attól, hogy barátnője van. A barátnő helyett elsőre a megcsalás szó jut eszembe, de gyorsan kiverem a fejemből, ma este nem feszegetem ezt a hűtlenésg témát tovább, mert megint csak magamat kínoznám vele. Helyette próbálom összeszedni a gondolataimat, de mivel nem járok sikerrel, összefüggés nélkül írom le őket Örökkévalómnak, kezdve azzal, hogy mennyire bánom az egészet.

- Sajnálom... majd... elmagyarázom, hogy miért nem lehetett - küldöm el neki először csak szavanként, végül már rendesen, ami a fejemben jár. Tudnia kell, hogy nem direkt kerültem el őt, de azt hiszem, ez nem olyan téma, amit írásban kéne megbeszélnünk. Szinte csak megszokásképp egy gyötrődő szmájlit biggyesztek a mondat végére pont helyett, majd gyorsan folytatom, mert szeretnék még mást is mondani neki. - Amúgy... Vince?

Csak a megszólításig jutok, mert szeretném megvárni, hogy reagáljon rá, így előbb egy bocsánatkérést olvashatok az előbbi megjegyzése miatt, végül Eter megkérdezi, mit szeretnék tőle. Nagyot nyelek, és először csak visszaírok neki, hogy nem tesz semmit, nem sértődtem meg azon, amit mondott, ezzel is pár másodpercet nyerve, mielőtt elő kéne hozakodnom azzal, amit tényleg szeretnék. Elég kellemetlen, amikre készülök; észre sem veszem, hogy egy ideje már a számat rágcsálom, mint mindig, ha idegeskedem. Gyorsan abbahagyom, nem akarom, hogy holnapra kisebesedjen, majd a billentyűzet fölé hajolok.

- Megvárnál reggel? Asszem, arra megyek suliba, amerre laksz... - gépelem, végül ezt az üzenetet is feldobom egy szenvedő szmájlival a tétovázásomat kifejező pontok után. Mintha csak a saját arcomat látnám a fehér betűk mellett, ugyanolyan nyomorultul érzem magam, mint ahogy a kis, kétdés fej kinéz. Igazából félek, hogy Vince mit fog mondani. Másra sem számítok, minthogy elutasít majd, de eszembe jut egy rosszabb lehetőség is: ha megkérdezi, miért várjon meg engem. Erre bizony nem tudnék mit felelni, mert magam sem tudom, miért akarok annyira találkozni vele, és miért hiányzik ennyire, hogy láthassam. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e ezt felvetnem, mert fogalmam sincs, hogy Vince hol lakik. Lehet, hogy egyáltalán nem felém, és amikor elindult az enyémhez legközelebb eső utcába, csak levágta valamerre a haza vezető útját. Idiótán érzem magam, miközben a végtelen lehetőségeken rágódom, és visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy a partnerem gépelését jelző felirat villog a beszélgetés bal alsó sarkában.

- Persze há'! - válaszolja vidáman, a lelki szemeim előtt pedig megáll az elég siralmas életem lepergése. El sem hiszem, hogy Eter nem küldött el a francba, hanem találkozik velem! Hirtelen vidulok fel, a folytatáson már csak mosolyogni tudok, hiába éreztem magam alig fél perce borzalmasan. Nem tudom, Vince hogy volt képes rá, de csodát tett ezzel a két szóval. - Benézhetnél suli előtt.

- Nem mondtad meg, hogy hol laksz - írok neki vissza szinte rögtön, az arcomon még mindig azzal a furcsán boldog kifejezéssel, és egyáltalán nem bánom, hogy nem bírom abbahagyni a mosolygást. Legszívesebben most rögtön lefeküdnék, hogy minél hamarabb holnap legyen, és láthassam Vince-t, de tudom, hogy az izgatottságtól képtelen lennék elaludni, és még meg kell tudnom, hogy fog várni rám. Ez utóbbira gyorsan választ kapok, amikor leírja nekem a házszámát, ha pontos akarok lenni, a hatvankilences számot, egy kacsintással együtt. Nem tudom, hogy most hülyéskedik-e, de nem akadékoskodom azzal, hogy rákérdezzek, csak elfogadom, a nem is olyan rejtett, piszkos utalását figyelmen kívül hagyva. Helyette inkább tovább kérdezem. - Mikor találkozzunk?

- Amikor ráérsz. Gyors menet lesz - vigyorog tovább, én pedig felsóhajtok, mivel semmi konkrétumot nem mond nekem. Bár ha gémelni akar, akkor célszerű lenne nem az utolsó pillanatban odaérnem hozzá, még a villámgyors alázás ellenére sem. Ha már itt tartunk, én utálom a villámjátékokat TF-ben, amit meg is mondok neki, mire Vince, ha lehet, még jobban vidul magában valami viccen, amit nekem elfelejtett elmondani. De ezt a tényt figyelmen kívül hagyva folytatja, reagálva a nemtetszésemre. - Jó, akkor majd délután, sok időnk lesz.

Már a mondat végére írt kis, kétdés szívecskén is megdöbbenek, így elsőre simán figyelmen kívül hagyom, hogy Vince már a délutánját is velem tervezi eltölteni. Amikor végre észreveszem, persze fülig vörösödöm, de a gondolat egyáltalán nincs ellenemre. Viszont ahogy tovább agyalok rajta, egyre inkább úgy érzem, hogy valamit nagyon félreérthettem azzal a gyors menettel kapcsolatban, és amikor végre leesik, mire célzott, legszívesebben lefejelném az asztal szélét, miközben halkan nyöszörögve, két oldalról az arcomat fogva dőlök hátra, és próblom normálisan venni a levegőt. Zavarban vagyok Vince-től, így próbálom ezt a kissé kétértelmű beszélgetést visszaterelni a rendes kerékvágásba, és visszatérek az előző témánkhoz.

- Akkor megvársz? - kérdem tétován, a végső megerősítésre várva, de megint nem tudom befogni a számat, pedig írásban könnyebben kéne mennie, hiszen csak gépelek, így válogatás nélkül közlöm Eterrel minden gondolatomat ahelyett, hogy simán kitörölném őket. Elpötyögöm neki, hogy beszélni szeretnék vele, meg, hogy amúgy is látni szeretném, és minden kis hülyeséget, teljesen összefüggéstelenül, és sok-sok csalódott, szomorú hangulatjellel, amik a hangszínemet és az érzéseimet próbálják visszaadni mikrofon híján. Vagy öt sort nyávogok neki, de Vince ne szól közbe, és amikor végre észreveszem magamat, és az előbbinél és zavartabban kucorodom össze a széken, látom, hogy írni kezdi nekem a válaszát.

- Naná, kölyök - mondja csitítóan, és az jut eszembe, hogy akár a fejemet is simogathatná, miközben ezt mondja, csak jobb hatást érne el vele. A gondolatba beleborzongok, és még mindig vörös arccal megköszönöm neki a kedvességét. Mintha csak megérezné, hogy ideges vagyok, folytatja a nyugtatgatásom, a sajátos, Eternal féle módszerekkel. - Nyugi, most már úgysem szöksz el előlem.

Bátorító szándékát egy újabb kedves mosollyal fejezi ki, mire aprót sóhajtok, és már írom is a válaszomat, nehogy megvárassam. Közben iszom pár korty vizet az asztalomon lévő, félig teli ásványvizes üvegből, mert sajnálatos módon a kedvenc innivalómból nem hoztam magammal. Az a néhány korty nem sokat segít az izgalom miatt kiszáradt torkomon, de legalább addig nem fáj, amíg le tudom írni Vince-nek a pár szavas válaszomat.

- Nem is akarok - küldöm el neki, mire Vince szinte azonnal írja is a válaszát, én pedig azon gondolkozom, vajon ő is tűkön ülve várja-e, hogy reagáljak a mondandójára, vagy csak én vagyok ilyen. Tovább iszogatom a vizemet, és egyre jobban vágyom legalább egy kis doboz Milky Way után, de eszemben sincs itt hagyni a beszélgetésünket, még csak fél perce sem, hogy leosonjak a konyhába, aztán rögtön vissza is jöjjek a szobám menedékébe.

- Jól van, tudsz viselkedni - írja Eter fölényesen, mintha legalábbis menekülnék előle, amire persze elhúzom a számat, de nem kezdek ellenkezésbe. Ő már csak ilyen, és akármilyen nyersnek, vagy lekezelőnek hangzik egy-egy ilyen megnyilvánulása, rájöttem már, hogy csak úgy, mint Mattie, Vince sem gondolja komolyan. - Oszt mesélj már!

Csak bámulok a monitoron a fehér betűket, és gondolkodom, hogy mit mondhatnék neki, mert elsőre le sem esik, hogy Vince a hogylétem felől érdeklődik a maga igen sajátos szóhasználatával. Ezzel sosem tudok betelni, főleg abban a rövidke időben nem sikerült, amíg mikrofonon beszélhettünk egymással, így persze megszoktam már, csak annyira annyira elkalandozott a figyelmem, hogy amikor újra ír nekem, azt sem tudom, mire gondol. Közben lázasan pörgetem a fejemben, mégis mi az, amit elmondhatnék neki, de hogy valami támpontot kapjak, inkább értetlenkedem Eter előtt is egy sort, és visszakérdezek.

- Mit meséljek? - kérdezem ártatlanul, miközben felkönyökölök a billentyűzet mellett, és várom a válaszát. Vince nem hagy nekem sokáig nyugtot, épp csak leírom neki a sajátomat, ő máris gépeli a saját üzenetét. Ettől jobb kedvem lesz, mert tisztában vagyok vele, hogy mint minden gémer, Eter is elég elfoglalt, de fél percig sem várat meg azzal, hogy visszaírjon nekem, így sejtem, hogy mást sem csinál épp, csak árgus szemekkel figyeli a monitorját. Elnyomok egy ásítást, miközben az üzenetét olvasom.

- Mit csináltál? - tudakolja Örökkévalóm, mire tényleg sikerül elfojtanom a fáradtságom jeleit egy kis időre. Nem akarom neki leírni az eddigi élményeimet, pedig tudom, hogy szóban még nehezebb lesz elmesélni, mi történt velem, mégis tartom magamat ehhez az állásponthoz. Vince mintha kitalálná, mire gondolok, a következőképp folytatja - Tudom, majd holnap elmondod, de azért mégis.

Vince figyelt rám, gondolom, ezt akarja nyomatékosítani azzal, hogy a tudom óját hosszan elnyújtva írja le, a mondatot pedig ismét egy mosolygó fejjel zárja pont helyett, biztosítva arról, hogy nem akar rosszat, csak érdeklődik. Szimpla baráti dolog, gondolom én, így igyekszem leküzdeni az idegességemet, és a kérdésének megfelelőnek válaszolni neki, persze csak nagyjából, általánosságban. A vörösséget már le se tudom vakarni az arcomról, hiszen Vince szinte minden szavával olyan hatással van rám, hogy teljesen zavarba jöjjek tőle. Képtelen vagyok egészen megszokni a stílusát, akármennyi időt is töltöttünk már együtt online, és lassan a való életben is néhány órát. Mindig emlékeztetnem kell magam, hogy csak félig vegyem komolyan minden megnyilvánulását, főleg a kétértelmű megjegyzéseit, de amikor rájövök, hogy már egy olyan sima kérdés miatt is pironkodom, minthogy mi volt velem mostanában, érzem, hogy menthetetlen vagyok. De még ennek ellenére is próbálom legyűrni a zavaromat, és az üveg kupakjával játszom, miközben válaszolok neki.

- Spanoltam... mondjuk - préselem ki magamból nagy nehezen, ismét csak szavanként írva neki, mire Eter az elismerésének ad hangot. Talán nem hitte volna, hogy egy olyan szürke kisegérnek, mint én, lehetnek barátai? Persze megérteném, ha így gondolná, attól függetlenül jólesik a reakciója. Egy kicsit felbátorodva kérdezek vissza Örökkévalómnak. - Veled mi volt? Kivel... izé, mit csináltál?

Csak egyetlenegy pillanatra jut eszembe a vörös hajú lány és Vince ma délutánról, de az elég, hogy az automatikus írásom miatt félregépeljek, és a kivel voltál? kérdés első felét elküldjem neki. Először elsápadok, majd szégyenpír gyúl az arcomon, és mentve a menthetőt, folytatom azzal, amit tényleg kérdezni akartam, miközben megpróbálom kiverni a lány arcát a fejemből. Nem akarok idegeskedni, egyszerűen túl boldog vagyok most hozzá, de elég volt egy kósza gondolat ahhoz, hogy elkedvetlenítsen. Összeszorított szájjal készülök fel a legrosszabbra, miszerint Vince esetleg vele töltötte az idejét, de emellett próbálok visszaemlékezni Mattie szavaira is, és amikor végre sikerül, komplett idiótának érzem magam. Tuti, hogy Örökkévalóm és az a lány nem kavarnak! Csak barátok, vagy mondjuk biosz partnerek, vagy mit tudom én, de nem járnak! Mégis visszafojtott lélegzettel várom, hogy Vince visszaírjon nekem, és csendben könyörgök azért, hogy ezt a halvány reményemet beigazolja.

- Hm, én is spanoltam, meg gémeltem, meg ilyenek - válaszolja Vince könnyedén, én pedig nem is tudom, megkönnyebüljek-e ettől a hírtől, vagy sem. Végül is egy szóval sem mondta, hogy a vöröskével töltött volna akár csak egy percet is, de láttam, hogy együtt indultak el a suliból még délután. Dühösen megrázom a fejem, és igyekszem túllépni a kellemetlen emléken, és azzal foglalkozni, amit legalább biztosan tudok.

Azt például simán elhiszem, hogy játszott, mert Vince legalább akkora gémer, mint én, és az egyszer régen, a Steam profiljára vetett pillantásom után, amikor megláttam a játékaiból álló végtelennek tetsző listát, úgy érzem, hogy talán nagyobb kocka nálam. Ez persze egy elhamarkodott következtetés, de komolyan, aki válogatás nélkül játszik a facebookos Candy Crushtól kezdve a Dishonoredön, vagyis egy Assassin's Creedre hasonlító játékon át a legújabb horrorjátékig, vagyis az Outlastig mindennel, ezen felül suliban általában a Pokémon legújabb részével Nintendón, és mellette még velem TF2-zik, mi más lehetne, mint egy elvetemült gémer? A magam szerény kis kollekciójával, ami az örök kedvencem mellett főcímeket tekintve a következőkből áll: Killing Floor, Left 4 Dead 1-2, Borderlands és Spore, már gáznak érzem magam. De nem tehetek róla, hogy olyan nyomorult az érdeklődési köröm, hogy a CoD, CS és társaik nem fognak meg, mert túl realisztikusak, de például az Isaac sem, mert az meg nem elég realisztikus. Játékok terén nagyon finnyás vagyok, és ezeken kívül csak néhány, kevésbé ismert program van, amit szeretek, de az örökös kedvencem akkor is a TF2 marad.

Abban sem kételkedem, hogy a barátaival töltötte az idejét, mert hiába nem emlékszem a nevükre, Vince említette már nekem őket egy párszor, és néhány ilyen elejtett megjegyzés elég volt ahhoz, hogy tudjam, mennyire bírja őket. Persze ilyenkor mindig figyelt, hogy ne essen túlzásokba, bár fogalmam sincs, miért, hiszen nem vagyok rájuk féltékeny, meg persze okom sincs rá. Vince menő, tök természetes, hogy legyen egy csomó barátja, akikkel a fél életét együtt tölti, és én is csak az egyikük vagyok. Na jó, ez talán nem pontosan igaz, ha csak nem smárol minden haverjával, és ettől megint elborzadok, mert eszembe jut, hogy talán barátok a vörös lánnyal. Viszont amíg ezen vergődöm, meglátom, hogy Vince újabb üzit küldött nekem, már legalább két perce, így gyorsan billentyűzetet ragadok, mielőtt aggódni kezdene a hollétem felől.

- És hiányoztál, tudod? - Ennyi áll csak Vince második üzenetében, mire minden eddigi butaság, úgymint játékok, meg lányok, kimegy a fejemből. Érzem, hogy újra vörösödni kezdek, mintha eddig nem pirulgattam volna már egy életre eleget csak ma este. Semmilyen szmájlit nem mellékel hozzá, így egyre inkább azt hiszem, hogy komolyan gondolja, ami elég hirtelen váltás az eddigi nemtörődömsége után. Rengetegszer végigfutom ezt a rövidke mondatot, mire már zsongani kezd a fejem tőle, a szívem pedig egyre hevesebben ver. A beszélgetésünk egyik pillanatról a másikra fordult át valami bizarr vallomásba, amivel nem tudok mit kezdeni, de annál jobban érzem magamat tőle. Az ujjaim remegnek, ahogy felemelem a kezemet, hogy leírhassam a válaszomat, így elég nehezen tudom csak leütni a billentyűket.

- Komolyan? - Csak hitetlenkedésre futja, miközben izgatottan várom, mit válaszol. Tudom, persze, hogy ostobaság a kérdésem, mert ha nem így gondolná, Vince biztos nem írná le, de muszáj megerősítenie, hogy hiányzom neki, mert egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Ha Eter előttem állna, és úgy mondaná, talán könnyebben elhinném, de csak a szavaknak nehezebb hinnem, amiket magam előtt látok. Túl szép lenne, ha ő is úgy érezne, ahogy én, de reménykedni se merek abban, hogy a tetszésen túl bármit is jelentenék Vince-nek. Sőt, ami azt illeti, már a tetszés is elég nagy dolog lenne, de mivel magyarázzam, hogy csókolózott velem tegnap délután? Megint csak hevesebben kezd verni a szívem, amikor eszembe jut, milyen érzés volt megízlelni az ajkát, és halkan, vágyakozva sóhajtok fel, miközben lehunyom a szememet egy percre. Emlékezni akarok rá, de tudom, hogy muszáj józannak maradnom, és végül a narancsos villódzás térít csak vissza a valóságba alig fél perc elteltével.

- Persze. De nem baszogatlak ezzel tovább, bocs. - Vince félreérthette a visszakérdezésem, mert engem egyáltalán nem zavar, hogy ezt mondta! Pont ellenkezőleg, örülök is neki, de elég suta vagyok abban, hogy egyszerűen kifejezzem, amit gondolok, és mondjuk megköszönjem neki. Helyette pánikba esem, és kapkodva írom meg a válaszomat, mert a sor végére tűzött, zavart kifejező hangulatjel teljesen kizökkent az eddigi állapotomból.

- De ne már... - kezdem gyorsan, majd el is küldöm Örökkévalómnak, és máris a folytatást gépelem, mielőtt még ezt a megszólalásomat is félreértené. Egyszerűen csak arra akarok vele utalni, hogy ne idegeskedjen rajta. - Te is hiányoztál nekem! - mondom, mire Vince részéről ugyanolyan értetlenkedést kapok, mint amilyet én nyomtam le az előbb, de gyorsan biztosítom arról, hogy igen, valóban így gondolom. A nyomaték kedvéért hozzáteszek még valamit, de még leírni is nehezemre esik, és ha szóban kéne bevallanom, azt hiszem, csak hangtalanul suttognám. - Azóta hiányzol, hogy találkoztunk...

Nem tudom, mi történt velem, de úgy, hogy Vince nem látja a zavart, pirosló arcomat, vagy az idegességtől remegő kezeimet, mintha mindent sokkal könnyebb lenne beismernem neki. Arról persze szó sincs, hogy a kis afféromat Mattie-vel elmondjam itt és most, mert azt hiszem, akkor búcsút is inthetnék Örökkévalómnak, ironikus módon, örökre. Viszont azt, hogy mit érzek iránta, ha csak közvetetten is, de sikerül szavakba öntenem, és őszintének lennem hozzá. Tényleg azóta vágyódom utána, hogy elköszöntünk egymástól a randi után, de hirtelen megint elfognak a kétségek, hogy talán túl messzire mentem, és ezzel elijeszthetem Vince-t magamtól. Végül is ki szereti az olyan embereket, akik folyton rajta akarnak lógni? Azt hiszem, senki, így szóban gyorsan, csípősen káromkodom, és írásban is megeresztek egy fákkot, amit Vince megszokhatott már olyankor, ha eltolok valamit.

- Tényleg tényleg? - kapom sok-sok kérdőjellel Etertől, mire zavarba jövök, és gyorsan leokézom, ismét csak biztosítva őt a komolyságomról. Kicsit kellemetlenül érzem magam, de mivel a beszélgetésünk ténylegesen átfordult vallomástételekbe, így arra gondolok, nincs már vesztenivalóm, és magyarázkodásba kezdek.

- Igen... és... fel akartalak hívni, de nem volt meg a számod - pötyögöm le darabokban azt, ami már régóta nyomja a lelkemet, hiszen tényleg meg akartam keresni őt, és önző módon nem lett volna elég, ha sima, grafikus felületen írok neki. Hallani akartam Eter hangját, ha csak fél percig is, amíg elnézést kérek tőle a távollétem miatt, és megnyugtatom, hogy nincs semmi bajom. Meg esetleg elmondom neki, hogy szeretem... Erre ismét megrázom a fejem, és dacosan meredek a monitorra, nem engedve, hogy újra elkalandozzanak a gondolataim.

- OH, KÖLYÖK! - kapom ismét nagybetűkkel szedve, rengeteg felkiáltójellel Vince-től, mire a hideg is kiráz. Nem tudom eldönteni, hogy most dühös-e rám, esetleg örül, vagy simán meglepődött azon, amit mondtam neki. Egyre rémültebb leszek, amikor a következő üziben is csak egy Jézusom felkiáltást találok, és úgy érzem, most sikeresen kiborítottam Vince-t, nekem pedig fogalmam sincs, mit csináljak. Csalódottan, felhúzott térdekkel ülök a székben, arra hajtom a fejem, miközben extra lassan írom le a válaszomat.

- Most utálsz, mi? - kérdezem félve, mert nem akarom, hogy azt mondja, igen, utál engem. Bár nem várok mást, Vince teljesen eltérő választ ad a szörnyű kérdésemre, mire felkapom a fejemet.

- Annyira, mit a karamellás csokit - mondja, amit egyszerűen képtelen vagyok értelmezni, de amikor alatta meglátok egy számsort, sejtéseim szerint a mobilszámát, minden sötét gondolatom úgy száll el, mint egy csapat viharfelhő. Gyorsan előkerítem a mobilomat, és elmentem őt Örökkévalóm néven, remélve, hogy soha senki nem látja meg, vagy ha mégis, nem kérdez rá, ki az, miközben egy halvány mosollyal, és sokkal jobb kedvvel gépelem a válaszomat a szabad bal kezemmel.

- Mondd, hogy szereted a karamellás csokit! - írom, végül egy piruló szmájlival erősítem meg könyörgésemet, mint általában. Mielőtt elküldeném, gyorsan mellékelem az én mobilszámomat is, és remélem, hogy Vince veszi a lapot, és leírja. Hogy őszinte legyek, nem merem megcsörgetni, hiába beszéltünk már. Feszülten várom, hogy mit mond, miközben a mobilomat babrálom, titkon azt várva, hátha felhív, és meglátom a frissen beírt nevet a kijelzőn.

- A karamellás csokit szeretem a legjobban az egész kibaszott világon - közli vidáman Eter, egy szélesen vigyorgó szmájlival nyomatékosítva, mire egy nagyot sóhajtok, és szerencsétlen, agyongyötört mobilomat végre kiengedem a kezeim közül. Gyengécske kis terv kezd körvonalazódni a fejemben, amivel örömet okozhatok majd Örökkévalómnak.

- Akkor kapsz holnap... ha reggel elfutok boltba. - Ez persze így nem teljesen igaz, eszem ágában sincs boltba menni, mert messze van, de anyu mindig tart itthon édességet, így felmarkolok egy csokit a szekrényből, és reménykedem, hogy karamellás lesz. Mondjuk jó esélyeim vannak, mert apu szintén szereti a karamellt, plusz, tuti nem lesz feltűnő, ha egyet elemelek a sok különféle nyalánkság közül. Ezt viszont Vince-nek nem kell tudnia, de remélem, hogy bejön neki, és nem küld el a francba az ostobácska ötletem miatt, hogy meglepem vele, ami így már nem is akkora meglepetés.

- Cee, ne már, nem lehetsz ilyen! - Szinte hallom, ahogy Vince ezt nyöszörgi, és a zavart, szenvedő hangulatjel is erre enged következtetni, amit a sor végére illeszt. Egy kicsit elbizonytalanodom a szándékomat illetően. Hasonlóan kétségbeesetten kérdezem meg, hogy akkor nem kéri-e, mire Vince is visszakozni kezd, én pedig már végképp nem tudom, mit csináljak. - De, kurvára! Megint elfelejtettem bevásárolni, és se kedvem, se időm nem volt sütit sütni, meg ilyen szarságok, szóval édesség megvonásom van, ah!

Vince sokáig szenved, a végső kis nyögése halálhörgésként is elmenne, annyi há betűt ír mögé, de a teátrális szenvedése nem több, mint valami burkolt hálaadás azért, hogy csokit szeretnék neki adni. Minél több időt töltök vele, annál erősebb párhuzamot vélek felfedezni Vince és a legjobb barátom között, így elhatározom, hogy egyszer megkérdezem majd tőle, mi a csillagjegye, mert ugyanolyan menő és nyughatatlan, mint az Oroszlán spanom. Mindenesetre próbálom megnyugtatni, és újra biztosítom a szándékom valódisága felől, mire Vince eléggé fellelkesül, én pedig egy kis sóhajjal dőlök hátra, és közelebb húzom a székemet az asztalhoz.

- Ha kapok tőled, akkor te meg kapsz tőlem egy akkora puszit, hogy csak na - látom Eter válaszát a csitítgatásomra, és hiába tudom, hogy tényleg csak félig szabad komolyan vennem mindent, amit mond nekem, ettől a hirtelen jött lehetőségtől majd' kiugrok a bőrömből. Ezuán feszültem figyelem a kis ikon a sarokban, ami azt mutatja, hogy Vince még mindig nem végzett velem, hanem szorgosan gépeli az üzenete hátralévő részét. - Puszit... hm, tudod mit? Kapsz tőlem Milky Wayt!

Eter láthatóan nagyon elégedett magával, de én egy kicsit csalódott vagyok. Az persze jólesik, hogy egyetlenegy alkalom után is megjegyezte, mi a kedvenc innivalóm, amit persze csoki formájában sem vetek meg, de az első lehetősége valamivel jobban tetszett, és ez tőlem, mint a márka megszállott imádójától nagyon nagy szó! Kis sóhajokkal próbálom normalizálni a légzésemet, mert kapkodni kezdtem a levegőt, amit a csalódás miatti hirtelen lelassulás követett. Ha pontos akarok lenni, egy kis ideig nem is vettem levegőt. Csak ki ne derüljön, hogy pánikbeteg vagyok! Amikor végre egyenletesen lélegzem, összeszorítom a számat, és próbálok úrrá lenni a kezeim remegésén is, miközben válaszolok Eternalnak.

- Hú, az első sem hangzott rosszul! - mondom félig lelkesen, félig félve, és nem tudom, Vince mennyire lát át az amatőr kis próbálkozásomon, hogy gyatrán leplezve puszit kérjek tőle. Visszagondolva arra, hogy az online ismerkedésünk hajnalán Vince milyen könnyen dobálózott ilyen ajánlatokkal, én pedig mindig elutasítottam őket, azt kívánom, bárcsak okosabb lettem volna akkor, hogy addig fogadjam el tőle, amíg van rá lehetőségem. Vince először csak értetlenkedve visszakérdez, nem tudja, mire gondolok, én pedig azonnal hárításba kezdek, mert eszemben sincs magyarázkodni. Ha neki nem tűnt fel elsőre, én nem mondom el, túlságosan szégyellem magamat ahhoz, az eddigi könnyedségemet ismét pillanatok alatt elfelejtve.

- A puszira gondolsz? - kérdezi végül Eter, én pedig ha tehetném, csak némán bólintanék, de tudom, hogy az most nem opció, mert Örökkévalóm nem látja. Helyette csak gyorsan leírok egy igent, mire szinte azonnal írni kezdi a folytatást. - Cee?

A megszólítás meglep, hiszen nem számítok rá, így a zavarommal nem törődve azonnal visszaírok neki egy tesséket. Mondja csak, amit szeretne, kíváncsi vagyok rá, de egyben egy kicsit félek is. Vajon mit akarhat? Ugyan Vince a becenevemen szólít, de az anyuval nemrégiben megejtett kis beszélgetés után még ettől is borsódzik a hátam. Tűkön ülve várom, mit fog mondani, közben keresztbe teszem két ujjam, és csendben azért rimánkodom, hogy ne pont most küldjön el a francba azért, mert belészerettem.

- Ugye, nem haragszol? - látom felvillanni a chat ablakban, mire csak meredek magam elé egy kis ideig. Sok mindenre számítottam, de egy ilyen kérdés az utolsó között volt a listámon! Fogalmam sincs, miért kéne haragudnom, így nem tehetek mást, mint megkérdezem. Vince erre sem reagál túl érthetően, így újra próbálkozom, és mire végre kiböki, mit szeretne, én már újra az ajkam rágcsálásába merülök, hiába akartam abbahagyni már korábban is az éjszaka folyamán. - Azért, mert lekaptalak - mondja végül, mire kikerekedik a szemem.

Szóval Vince tényleg azt hitte, hogy azért kerülöm el, mert dühös vagyok a csók miatt? Ez elsőre elég valószítnűtlen számomra, de igazából lehetséges. Szegény, simán kétségek közt hagytam, és ahogy most rákérdezett, kinézem belőle, hogy egész végig ezen rágódott! Egyszerre van kedvem nevetni és sírni, félig a megkönnyebbüléstől, félig azért, mert így rengeteg dolog, ami eddig történt, más megvilágításba került. Viszont az, hogy idegeskedett emiatt, két dolgot vet fel. Az első az, hogy talán megbánta az egészet, amitől a hideg futkos a hátamon. Nem akaromm, hogy így legyen, bár, akkor eleve nem is így beszélt volna velem, mint az elmúlt időben, amióta online vagyok. A másik, amiben titkom reménykedem, hogy érez valamit irántam, csak nem tudja, hogy én mit akarok. Boldog lennék, ha bármi konkrét elképzelésem lenne erről, de az, hogy amikor Vince-re és magamra gondolok, boldoggá tesz, azt hiszem, elég ahhoz, hogy megnyugodhasson; nem fogom elküldeni a francba, amiért megcsókolt engem. Összeszedem magam, és végiggondolom a lehetőségeimet, de igazából nincs sok. Vagy kockáztatok, és elmondom, amit már egy ideje szeretnék, vagy hagyom a francba, és akkor többet esélyem se lesz Vince-szel lenni, mert úgy veszi, hogy nem érdekel engem. Nem kérdés, melyik mellett maradok.

- Nem! - írom gyorsan, hogy ne várassam szegényt tovább, miközben veszek egy mély lélegzetet, és megfogalmazom a következő üzenetemet. Tudom, hogy ez így nem elég, és el kéne magyaráznom, de szép, kerek mondatok helyett csak kusza benyomások, mint a pulcsija illata, vagy az ajkai íze jutnak eszembe. - Izé... - kezdem igen sokatmondóan, közben azon gondolkozom, mivel tudnám leírni azt a sok dolgot, ami a fejemben kavarog. A lehető legegyszerűbb megoldás mellett döntök. - Jó volt.

- Tényleg? - kérdez vissza Örökkévalóm kis idő elteltével, mire halkan felsóhajtok. Azt hiszem, ideje vele őszintének lennem, még ha nem is a szemébe mondom. Még így is nehezemre esik leírni a szavakat, mert félek, hogy miben változtatja ez meg a viszonyunkat. Milyen lesz ezek után holnap találkoznom vele? Sőt, Vince akar-e még látni egyáltalán? De ezeket a negatív gondolatokat muszáj kizárnom a fejemből, mert már nem hátrálhatok meg. Már sokadszorra érzem úgy, hogy ez a beszélgetés más mederben folyik, mint kéne, de nem próbálom megállítani. Azt hiszem, hivatalosan is elérkeztünk a vallomásokhoz, így egy újabb mély levegővétel után pötyögni kezdem a válaszomat.

- Igen... neked is? - kérdezem bátortalanul, de úgy érzem, muszáj tudnom, mert menten hülyét kapok. Kicsit félek a válaszától, de már nem annyira, mint percekkel ezelőtt. Egyszerűen az érdekel, hogy nem lett-e rosszul tőlem, vagy nem bánta-e meg azt a délutánt, olyan apróságok, minthogy szarul smárolok-e, egyszerűen eszembe se jutnak. Vince először csak egy háttal válaszol, mire lever a víz. Mivel nem mond konkrétumot, egyből arra következtetek, hogy nem jöttem be neki, csak nem tudja, hogy mondja meg. Amikor ezt felvetem, úgy érzem, mintha a csalódottságtól vagy két centit összementem volna. Csak kuporgok a székemen, és várom, mit mondhat még ezek után.

- Még akarom - kapom az egyszerű választ egy szívvel együtt, mire a sajátom kihagy egy ütemet, majd eszeveszett tempóban kezd el verni. Megfordult velem a világ, és hiába ülök, a szék karfájába kell kapaszkodnom, mert szédülni kezdek. Zsongó fejjel kérdezem meg, hogy tényleg így gondolja-e, mire heves, helyeslő választ kapok. - Naná! Persze ha neked is oké így...

Eter a végére elbizonytalanodik kicsit, mire furcsa mód felbátorodom. Lehet, hogy egyszerűen csak megijeszt, hogy ő is annyira zavart lehet, mint én, de szeretném, ha tudná, hogy nekem rendben van, sőt! Vince-nek szerintem fogalma sincs, hogy mennyire boldoggá tett ezzel a pár szóval, minden eddigi kétségem ellenére. A torkomban dübörgő szívvel csapkodom a billentyűket, és egyszerűen képtelen vagyok mérlegelni, hogy jól teszem-e, hogy leírom, amire már szinte ismeretségük kezdete óta gondolok.

- Igen! És én is szeretném még - sóhajtok fel halkan, és örülök, hogy Eter ezt nem hallja. Újabb hitetlenkedést kapok tőle válaszként, de már inkább tűnik boldognak, ami engem is felvidít.

- Ah, kölyök! - írja végül, ami kizökkent a hirtelen jött boldogságomból. Még soha nem gondoltam arra, hogy úgy ténylegesen mi lenne, ha Eter is szeretne engem, és tudom, hogy ez korántsem biztos, mégis pánikolni kezdek a helyzet ismeretlenségétől. Túl sok az egész így hirtelen, én pedig teljesen felkészületlen vagyok, így nem tudom, mit mondhatnék, egyetlenegy dolgot leszámítva.

- Bocs - írom, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Mire kinyitom, Vince kérdésével találom szemben magam: Most miért? Megnyalom a kiszáradt, sebes ajkam, miközben válaszolok. - Mert szeretném még...

Igazából nem tudom, hogy ezt miért kéne sajnálnom, vagy elnézést kérnem miatta, hiszen Vince pont az előbb mondta, hogy szeretne még csókolózni velem, de mégis furának érzem az egészet. Most mi is van? Szeretném tudni, de képtelen vagyok megkérdezni, főleg, hogy Örökkévalóm közben újabb üzenetet küld nekem, amire válaszolnom kell.

- És az baj? - Természetesen nem, és ezt azonnal vissza is írom neki, csak azt nem teszem hozzá, hogy azért szenvedek, mert nem csak beszélni akarok róla, hanem csinálni is, és ami azt illeti, most rögtön. De ez lehetetlen, Eter elég messze van tőlem, ami csak egy utcát jelent a valóságban, de akár a szomszéd szobában is lehetne, ha egyszer nem láthatom! Nem mondhatom, hogy teljesen megnyugszom, de már nem érzem azt a sírhatnékot, ami ugyan csak pár másodpercig, de nagyon erősen fojtogatott. Ha most sírnék, az egyedül a boldogságtól lenne. Vince közben folytatja, én pedig ismét a monitorra kapom a pillantásom, amikor az üzenete megérkezik. - Helyes.

- Te is - mondom rögtön, és nem bírom megállni, hogy nem mosolyogjak. Eter elég sokszor használja ezt a szófordulatot, én pedig egy ideje hasonló választ társítok hozzá, de most, hogy végre leírhatom neki anélkül, hogy hülyének nézne miatta, olyan, mintha sokkal könnyebb lennék csak ettől a két szótól. Nem tudom elképzelni, milyen arcot vághatott, amikor olvasta, de a kapott válaszból nagyjából leszűröm, és csak még jobban érzem magam tőle.

- Oh, te kis - kezdi egy szívecskével együtt, majd folytatja - Te meg smexy, na?

A megszólítástól újfent zavarba jövök, mert igen rég kaptam már meg tőle a smexy jelzőt. A zavarommal együtt viszont az izgalmam is fokozódik, így fájó szívvel ugyan, de sejtem, hogy itt véget kéne vetnünk a beszélgetésnek. Megköszönöm neki, majd felvetem, hogy mennünk kéne, és ezt az órára vetett gyors pillantásom is alátámasztja, hiszen már éjjel egy órára jár. Nem tudom, pontosan mikor kezdtük el beszélgetni, de mintha csak percek, és nem órák teltek volna el azóta, hogy Vince szinte letámadva engem, újra írt nekem. Nem szívesen hagyom itt őt, de Örökkévalóm könnyen, vidáman búcsúzik tőlem, és amikor azt írja, hogy holnap találkozunk, valami furcsa, jóleső melegség önti el a szívemet. Minden egyes alkalommal, amikor leírja, hogy látni akar, vagy velem szeretne lenni, egyre jobban érzem magam, és egyre hihetőbb, hogy Vince talán képes lenne szeretni engem.

- Már várom, hogy lássalak - írom vissza mosolyogva, és ismét csak boldog vagyok, hogy Vince nem lát most, mert olyan bárgyú arca nem sok embernek lehet, mint amilyen most nekem van amiatt, hogy végre beszélhettem vele egy kicsit.

- Hát még én - küldi rögtön Örökkévalóm egy újabb szívvel, mire eldöntöm, hogy életemben először én is megkockáztatok egyet, amikor elköszönök tőle. Már épp azt írnám, amikor eszembe jut valami más, és gyorsan kitörlöm az addigi soraimat, hogy megkérdezhessem Vince-t.

- Mikor találkozunk holnap? - kérdezem helyette, mire Eter kis gondolkozás után háromnegyed nyolcat mond. Magamban felsikoltok, hogy mégis miért olyan későn, hiszen a tanítás nyolckor kezdődik, de nem vitatkozom vele. Egyszerűen már annak is örülnöm kéne, hogy láthatom! Inkább gyorsan elköszönök Örökkévalómtól, óvatosan azt a szívet is mellékelve, és a szokásos TF2-s jókívánsággal, miszerint álmodjak sapkákról, bezárom az ablakot. Egy mély lélegzetet kifújva vetek egy utolsó pillantást a barátaimra, és amikor látom, hogy Mattie még mindig nincs online, kijelentkezem Steamről.

Lassan, remegő kézzel kapcsolom ki a hangfalat, majd megyek a tálcán a leállítás ikonra, miközben felállok a székből. A lábaim már teljesen elgémberedtek, így azt a pár lépést, ami az íróasztalomat az ágyamtól elválasztja, csak nehézkesen, a zsibbadás kellemetlen érzésétől eltorzult arccal tudom megtenni. Amikor a gépem végre kikapcsolja magát, sötétség borul a szobára, így a telefonommal világítom magam előtt, amíg be nem bújok a takaró alá. Igazából a művelet teljesen felesleges, hiszen betéve ismerem a szobám minden négyzetcentijét, de nem akarok magamra maradni a sötétben a gondolataimmal, amíg nem vagyok vízszintesben.

Tudom, hogy nehéz lesz elaludnom, mert túl izgatott vagyok Eter miatt, de azt is tudom, hogy minél hamarabb alszom el, annál hamarabb lesz reggel, és annál kevesebb idő fog elválasztani attól, hogy találkozhassak vele. Egy kicsit tartok attól, mi fog történni, de nagyon rossz dolgokra nem számítok. Azt hiszem, csókolózni fogok Vince-szel. A gondolattól jólesően megborzongok még a vastag takaró alatt is, és lehunyom a szemem, hogy magam elé idézhessem az arcát, miközben a holnapra gondolok. Arról fantáziálok, milyen lesz ennyi idő után újra látni őt. Vajon megengedi-e, hogy megöleljem? Tudom, hogy elég hülye szokás, de nem is amiatt csinálom, csak valahogy biztonságban érzem magam Eter karjaiban. Megnyugszom, ha érezhetem a közelségét, az illatát, a haja cirógatását az arcomon, és mindent, ami hozzá kapcsolódik. De pontosabb lenen azt mondanom, hogy a lelkem megnyugszik. Hogy a testemmel mi van? Maradjunk annyiban, hogy egyre inkább kikészül, már csak attól is, hogy Eter szép vonalú ajkaira gondolok, a csókjáról már nem is beszélve. Ilyen gondolatok között alszom el, a takaró egyik csücskét szorosan a karjaim közt tartva, mintha csak Vince lenne az, és én átölelhetném.