Előszó:

Bonyolódnak az események, szegény Cee pedig nem tudja kezelni őket.

A véleményetekre még mindig kíváncsi vagyok C:

*

Hétfőn olyan állapotban megyek be suliba, mint egy zombi, aki most szabadult a Left 4 Deadből. Csak az vigasztal, hogy a mellettem lépkedő Mattie se néz ki jobban, a reggelire ledöntött fél liter feketekávé után sem. Mivel én nem szeretem, egy kortyot sem ittam belőle és maradtam a szokásosnál, aminek meg is látszik az eredménye. Lassan le fogom győzni Mattie-t a kettőnk közt csendben zajló karikás szemek versenyében. Múlt éjjel sokáig fent voltunk, és végignéztük a sorozatot, ami tizenkétszer negyvenöt perces részek esetén jópár órát jelenthetett. Bele sem gondolok inkább, mondjuk játékkal ennél több időt is el szoktam tölteni egy nap, szóval nem panaszkodom.

Rásandítok Mattie-re, aki mellettem lépkedve szívja a cigijét, és amikor feltűnik neki, hogy figyelem, csak azért is az arcomba fújja a füstöt. Hirtelen levegőt se kapok, aztán amikor a füstöt lélegzem be, köhögési rohamom lesz, miközben fennhangon szidom azt az idióta barmot, hogy miért csinálja ezt velem állandóan. Újat mondok azzal, hogy fel se veszi, csak kiröhög? Azt hiszem, nem. Viszont elégedetten nyugtázom, hogy nevetés közben félreszívja a füstöt, és ő is köhögni kezd. Biztos ami biztos, a szidalmazását nem hagyom abba.

- Csitulj má' el, Cee - mondja, amikor már összeszedte magát, én meg felé fordulok. -, csak így fejezem ki, hogy mennyire szeretlek.

- Aztán milyen kultúrkörben, nyomorék? - nyögök fel, miközben tovább megyünk. Mattie rám villantja a mosolyát, és közelebb húzódik, majd elpöccinti a csikket az út szélére.

- Mi, cigisek így mondjuk, hogy dugnálak - feleli a legnyugodtabb hangján, én meg felhúzom a szemöldököm. Mondjuk tényleg említette már párszor az ilyen hülye dolgai magyarázataként, hogy ez meg azt miért csinálják a dohányzók, én meg mindig ráhagytam. Egy az, hogy én nem értek hozzá, kettő, nekem addig mindegy, amíg nem rám fújja az idióta, fullasztó füstjét! Még viccből se, mert utálom. Megrántom a vállam, nem akarok többet beszélni róla, és most Mattie is ennyiben hagyja a dolgot. Közben beérünk a suliba, alig pár perccel csengetés előtt. Ez jellemző, ha Mattie-vel együtt jövök, mert számára az is nehézséget okoz, hogy egyáltalán magához térjen reggel. Az épületben megáll, én pedig szintén, szorosan a falhoz húzódva.

- Délután beszélünk - pillantok rá, mire haverom csak bólint, majd felemeli a kezét. Én is, majd öklözünk egyet, és Mattie el is tűnik a szemem elől. Mivel egy közös óránk sincs, így suliban elég keveset találkozunk, mert amíg ő cigizni jár el szünetekben, addig én egy vécében kuporogva a túlélésemért küzdök. Sietve a szekrényemhez megyek, hogy lepakoljam a cuccaimat, aztán a tömegbe besorolva megyek az első órámra, miközben a könyveimet magamhoz szorítva próbálok láthatatlanná válni.

Az első négy órát viszonylagos nyugiban vészelem át a hátsó padok egyikében, és csak arra kell koncentrálnom, hogy ne aludjak el jegyzetelés közben. Viszont amikor kicsöngetnek, megérzem a pánik lassan rám törő hullámait, ahogy a többiek elindulnak kifelé a teremből, én meg magamra maradok. Ebédszünet van, a nap számomra legrosszabb időszaka. Teljes harminc perc, amikor a folyosón állva az életemért kell rettegnem, és arra figyelnem, hogy véletlenül se kerüljek a baseball bunkók útjába. Kiszáradt szájjal halászom elő a táskám mélyéről a fülhallgatómat, aztán a telefonomat is előveszem. Tegnap óta szépen elfeledkeztem róla, de még mindig hátra van legalább tíz perc a frissen kijött Night Vale adásból, és most már ideje, hogy meghallgassam. A fülembe dugom a tappancsokat, majd fogom a cuccomat, és kimegyek a teremből. Menet közben elindítom a lejátszást is, és miután a folyosón megbizonyosodom arról, hogy egy vörös-fekete dzseki sincs a közelemben, a zsebembe csúsztatom a mobilt, és lehajtott fejjel megyek tovább, hogy valami nyugodt helyet keressek, ahol leülhetek. Közben a szekrényemet is útba ejtem, hogy a benne lévő kisebb Milky Way raktárból elhozzak egy dobozzal, és ki is bontom, mialatt tovább megyek.

Kortyolok a kakaóból, és ez, valamit Cecil fülemben doromboló hangja megnyugtat kissé. Félig lehunyt szemmel, lassan lépkedve megyek a fal közelében, a kék tornacipőim orrát bámulva, miközben az én saját történetemet hallgatom. Igaza volt a rádiósnak, tényleg mosolygok, és tényleg azt akartam, hogy egyszer rólam beszéljen az adásban, mégis félelmetes érzés. És tudni akarom, mi van a dobozomban. Erre gondolok, közben borzongva összehúzom magamon a pulcsimat. Kiráz a hideg a hangjától, és attól, hogy jelenleg egy bokszban kéne ülnöm a Moonlite All-Nite-ban, egy szelet epres pite fölött. Pitém nincs, így a Milky Wajemet iszogatva indulok el a kiszemelt üres pad felé, alig pár méterre tőlem. Még mindig kissé elvarázsoltan, félig lehunyt szemmel sétálok oda, így tényleg nem tűnik fel, hogy jön velem szemben valaki, csak amikor már összeütközünk. A rémülettől elejtem a kezemben szorított innivaló dobozát, mindkettőnk cipőjét beterítve vele. Magamhoz térek, és azonnal kirántom a fülemből a fülhallgatókat, hogy bocsánatot kérhessek, aztán eltűnhessek innen.

- Bassza meg! - hallom szinte egy időben a doboz csattanásával, és felnézek a srácra. Aztán el is sápadok, a falig hátrálva.

- Bocsánat! - préselem ki összeszorított ajkaim közül, és közben észreveszem, hogy már megint cincogok. Lehetne ennél is rosszabb? Ja, talán csak az az eshetőség, hogy egy percen belül meghalok! Ugyanis volt olyan balszerencsém, hogy sikerült egy baseball dzsekis srácnak nekimennem. És még le is öntöttem az innivalómmal! Azt hiszem, hiba volt, hogy még nem írtam végrendeletet.

Rá sem merek nézni, de a srác elém áll, meggátolva a menekülés útját, valamint teljesen kitöltve a látóteremet. Gyorsan elkapom róla a szememet, nehogy még azzal is feldühítsem, de előtte még láthatom a kócos, válláig érő barna haja, és a vörös keretes szemüveg mögül rám szegeződő mélybarna szemeit. Meg természetesen a vörös-fekete színekben játszó pulcsit, amitől egyszerűen a hideg kiráz. Az a dzseki nálam már önmagában egyenlő az ellenem irányuló erőszakkal, így nem meglepő, hogy kiver a víz, ha csak meglátom. Most pedig a viselőjével együtt itt van előttem teljes életnagyságban, míg én remegve a falhoz préselődöm. A srác szitkozódik még egy sort, közben látom, hogy lerázza a löttyöt a cipőjéről, mert arra függesztem a tekintetemet, utána megáll, és felém fordul. Még mindig csak a cipőjét nézem.

- Én bocs - mondja kissé zavart hangon, amitől az agyam bekap egy errort. Tuti, hogy csak képzelődtem. Annyira megijedtem már megint ezektől, hogy nem bírom gondolkozni, és három másodpercig elhittem, hogy bocsánatot kért. Majd pont ez a gyerek és pont tőlem! Tényleg esélyes. Próbálom abbahagyni a remegést, hogy legalább abból ne lehessen levágni, mennyire félek, és fel sem nézve újra cincogásra nyitom a számat.

- Ugye nem ölsz meg? - a hangom remeg, a testem remeg, gondolkodni meg képtelen vagyok. Igazából nem is ezt akartam mondani, csak kicsúszott a számon. Kész, végem van. Összeszorított szemmel várom, hogy gyomorba üssön, vagy esetleg a fejemet verje a szekrényeknek, de amikor pár másodperc után sem történik semmi, félve kinyitom a szemem, és az életemet kockára téve felnézek rá. Az arcán őszinte meglepettség, én pedig még jobban összezavarodom.

- Miért, bántanom kéne téged? - a hangja ugyan olyan meglepett, mint az arca, én pedig már egyre kevésbé értem a helyzetet. A fejemet rázom, ami nekikoccan a mögöttem lévő szekrények egyikének. Fájdalmasan felszisszenek, és lesütöm a szememet.

- Nem, nem kéne. Sajnálom! - Ezzel gyorsan elhúzódom tőle, mielőtt utánam nyúlna, hogy nekinyomjon a falhoz, és elrohanok, mint egy idióta. Mondjuk ez nem igaz, akkor lettem volna idióta, ha ott maradok, és megvárom, amíg a srác megunja a játszadozást, és mondjuk megver. A testi épségem kicsit fontosabb ennél. Az egész szinten végigfutok, nem törődve a pillantásokkal, amiket kapok érte, majd a lépcsőnek támaszkodva megállok. Szerencsére annak a teremnek a közelében vagyok, ahol most lesz órám, így lemegyek, majd a teremben beülve a leghátsó sorba, egy könyvbe temetem az arcomat. Most már fellélegezhetek: megúsztam. Próbálom az egész incidenst elfelejteni, és csak a papír illatára figyelni, amiről még most sem emeltem fel a fejem. Közben hallom, hogy még néhányan bejönnek a terembe, beszélgetek, székeket tologatnak. Csak a szokásos, és az is, hogy senki ne foglalkozzon velem.

Órán még végighallgatom a visszamaradt néhány percet a Night Vale adásból, és nyugtázom, hogy félelmetesen jó, mint az összes eddigi volt. Megtaláltam a bolygómat, még ha meg is halok, megtaláltam. Félek. Nem akarom, hogy kést szorítsanak a torkomhoz. Csak el akarok tűnni innen, minél hamarabb, és haza kerülni! Erre gondolok akkor is, amikor fogom a cuccaimat, és gyors léptekkel megyek ki a teremből, hogy minél hamarabb kikerüljek az emberek közül, és biztonságban érezhessem magam. Így indulok el az utolsó órámra, egy két szinttel lejjebb lévő terembe, de még az első kanyar előtt érzek egy rántást a karomon, és máris a falhoz ütődik a hátam. A legrosszabb félelmem igazolódik be, amikor látom, hogy nem Mattie szórakozik a cibálásommal.

- Hé, szöszi, hova sietsz ennyire? - Az a srác húzott a fal mellé, akinek előző szünetben nekimentem. Ilyen közelségből még jobban megrémülök tőle, és ha lehet, még kisebbre húzom össze magam, mint amekkora vagyok. Ezzel csak azt érem el, hogy fel kelljen rá néznem, amikor hozzá beszélek, de eszem ágában sincs! Nem szabad ránéznem. Egyszerűen tilos, vagy meg fogok halni a kezei által.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem elhaló hangon, igazából abban sem bízva, hogy meghallja. De nekem csak annál jobb, legalább nem tudom mivel magamra haragítani, ha csak nem azzal, hogy nem szólalok meg. Ez szörnyű! Most rögtön el akarok tűnni innen, de esélytelen, hogy elfussak. Úgy is megtalálna. Érzem, hogy megint remegni kezdek, amitől meg elvörösödöm. Gyűlölöm, hogy ennyire kiszolgáltatottnak kell lennem! Ha bántani akar, akkor nem érdekel, csinálja, csak hadd mehessek már el a közeléből! Várakozásom ellenére nem üt meg, csak megtámaszkodik a fejem mellett, és úgy válaszol.

- Mondjuk venni neked egy másik piát, ha már fasz vagyok, és nem látom, milyen cukiságba megyek bele éppen. De a felnyalást már nem vállalom. - Esküszöm, hogy a felét sem értem annak, amit mond, annyira hülyét kapok a helyzettől. Na jó, talán még addig felfogtam a mondatot, hogy a srác venni akar nekem egy másikat a kiöntött Milky Wayem helyett, de nálam itt vége van mindennek. Ez valami új játék a baseball buzik között, vagy mi? Legyünk feltűnően kedvesek a gyíkokkal, és csak utána nyomjuk a fejüket a vécébe? Kezdek egyre jobban megrémülni a helyzet abszurditásától, főleg, amikor a srác elunva a hallgatásomat, gondolom biztatásképp rám mosolyog. Érzem, hogy sápadok, csak azért, hogy rögtön utána el is vörösödjön az arcom.

- Na? - Továbbra is mosolyog rám, én meg teljesen pánikba esem. Csak azt tudom biztosan, hogy akármit akar, ésszerű kereteken belül, nem fogok ellenkezni. Minden sokkal könnyebb úgy. Próbálok némi bátorságot csempészni a hangomba, de ezzel is csak azt érem el, hogy épphogy nem cincogok.

- Rendben. - Csak egy pillanatra nézek rá, aztán újra lesütöm a szemem, de ez elég ahhoz, hogy lássam a srácot felderülni. Nekem ettől az egésztől borsódzik a hátam! A gyerek közben elindul, én pedig kicsit lemaradva követem, nehogy még valami hatásosabb módszert találjon ahhoz, hogy maga mellett tartson. Mondjuk a ruhámnál fogva cibáljon, azt igazán nem szeretném. Oké, hogy nem az egyik kedvenc, szóval egyértelműen videójátékos pólóm van rajtam, mert az utolsó darabomat Mattie lenyúlta tőlem reggel, de attól még nem akarom, hogy cafatokban lógjon rajtam a ruha, mire hazaérek. Anyám meg is gyilkolna érte, ha ez a srác nem teszi meg most rögtön!

Levezet a földszintre és beáll a büfé előtti kisebb sorba, majd megragadja a kezemet, és maga mellé von, amikor látja, hogy nagyon szívesen távolságot tartanék tőle. Engem szó szerint ráz a hideg az érintésétől, pedig a pulcsi ujján keresztül csak a szorítását érzem. Meglepő módon nem tart erősen, így nincs olyan érzésem, hogy bármelyik percben eltörheti a csuklómat, amitől a helyzet egyre furcsább. Megkérdezi, mit kérek, én pedig szó nélkül rábökök a kis kék dobozkákra. Még mindig a földre szegezem a tekintetemet, akkor is, amikor a srác megkocogtatja a vállam, és a kezembe nyomja az innivalómat. A fejem vörösebb lesz, mint a felsője, és alig tudok egy köszönömöt kinyögni, ami láthatóan mulattatja. Zavartan fordulok el, és húzódom egyre távolabb a sráctól, de ismét a karom után nyúl, nekem pedig le kell küzdenem az ingert, hogy ne üssem el a kezét rögtön, ahogy hozzám ér.

- Szöszi, állj. - Nincs parancsoló él a hangjában, engem mégis kiráz a hideg. Megdermedek mellette, és félve felnézek a srácra. - Még nem mondtad meg a neved.

Újfent lepereg előttem a sivár kis életem, ma már nem először. Ez a srác nagyon bizarr. Mit akar tőlem? Vagyis, mit akar tőlem, hogy nem bántott még? Jó, úgy ténylegesen nem bántott, de már attól is rosszul érzem magam, hogy hozzám ért! Nem szeretem, ha mások tapiznak, és a ruhája miatt főleg fenntartásaim vannak vele kapcsolatban. Meg amúgy is, nem ismerem! A francba már az egésszel! Próbálom legyűrni a rám törő pánikot, de nem tudok a szemébe nézni. A padlót fixírozom, miközben igyekszem valami nyekergésnél és cincogásnál értelmesebb hangot kicsikarni magamtól, kevés eredménnyel.

- Nem lényeges, hogy mi a nevem - mondom a cipője orrának, majd kicsit felemelem a fejem, egészen addig, hogy nagy merészen az állát kezdjem el bámulni. - És engedj el... kérlek...

A végét már csak suttogom, így vagy nem hallja, amit kérek, vagy szimplán nem érdekli, mert csak szorosabban tartja a csuklómat, ami furcsa mód még mindig nem fáj. A srác közelebb hajol, és mivel nem vagyok hajlandó ránézni, felemeli a fejemet. Ettől megint rám jön az ellenkezés, de csak pislogni tudok, amikor a tekintetünk találkozik. A szemüvege fölött néz rám, barna szemeivel fogvatartva a pillantásom, amitől kiszárad a szám. Hátrahúzom a fejem, így a srác végre elengedi az állam, de nem fordulhatok el tőle, ha nem akarom, hogy újra hozzám érjen. Fél kezemben már teljesen megnyomorítottam a frissen kapott innivalóm dobozát az idegességtől.

- Engem érdekel, hogy hívnak. Tuti szép neved van - mondja a barna még mindig a szemüvege felett pillantva rám, amitől kezdem egyre hülyébben érezni magam. Nem akarom megmondani! Semmit sem akarok neki mondani magamról! Hevesen rázom a fejemet, mire sóhajt, és egy halvány mosollyal csóválja a fejét. Csak pislogni tudok rá.

- Ha nem mondod meg, akkor egérkének foglak nevezni. Úgy illik hozzád - a vigyora szélesedik, én pedig kirántom a karomat az ujjai közül, és pár lépést hátrálok tőle. Kissé zavartan néz rám, én viszont csak pánikba esetten forgolódom, hogy valami menekülési utat találjak a helyzetből. A tömeg kezd oszlani, és engem is csak a csengő ment meg attól, hogy tovább maradjak a sráccal, mint amennyit még el tudok viselni. Amint meghallom a berregést, elstartolok tőle, nem foglalkozva azzal, hogy utánam szól még egyszer. A torkomban dobogó szívvel ülök le a terem legvégén, a táskámat a földre, a kezemben szorongatott dobozt meg az asztalra dobom. Lerogyok a székre, és az asztalra hajtom a fejem, percekig meg sem mozdulva, amíg a légzésemet normalizálom. Túl akarok lépni ezen az egész helyzeten, és örülni annak, hogy semmi bajom, de nem vagyok rá képes. Rám jött a frász! Két nyugtatóm maradt csak arra az egy órára, amit még a suliban kell eltöltenem: korábbi Night Vale adások hallgatása telefonról, és a nemrég kapott Milky Wayem. Nyöszörögve kerítem elő a fülhallgatómat a táskám legmélyéről, miközben a doboz oldalát simítgatom. Tényleg összenyomtam idegességemben. Amikor mindkettővel megvagyok, hátradőlök széken, lehunyom a szememet, és egyszerűen csak nem gondolok semmire az életem elmúlt húsz percéből.

Inkább látom, mint hallom, hogy vége az órának, mert amikor egy idő után felnézek, észreveszem, hogy a többiek szedelőzködnek körülöttem. Felkapom a táskámat, belesöpröm az előttem heverő, de egyébként érintetlen füzetet, és már ott sem vagyok. Sietve megyek a szekrényemhez, idegtől remegő kézzel veszem fel a kabátom, és közben folyamatosan hátranézek a vállam felett. Félek, hogy megint találkozom azzal a gyerekkel, és nagyon nem akarok! Haza akarok menni, és soha többet nem látni őt! Még mindig remegve megyek a kijárathoz, közben már inkább csak azért nézek körbe, hogy Mattie-t felfedezzem valahol, de nincs szerencsém. Valószínű, hogy megint később végez, mint én, már ha hajlandó bent maradni egész nap suliban.

Mattie akkor jön be, és csak addig marad, amikor és ameddig a kedve tartja, a szüleit meg egyáltalán nem érdekli, hogy mit csinál. Elég sokszor elmondta már nekem, de sose panaszkodó hangon. Egyszerűen őt se érdekli a rossz viszonyuk. Az egyetlen hely, ahol Mattie nem nyíltan agresszív, az az otthona. Ott egyszerűen csak nem szól senkihez, és a bátyján kívül a többiek is tartják magukat ehhez a felálláshoz. Ez minden alkalommal lesokkol, amikor átmegyek hozzá, az meg főleg, hogy a drága barátom mennyire leszarja a helyzetet. Komolyan megértem, hogy miért lóg nálam annyit. Anyuék az öcsémként szeretik őt, én meg főleg, és ez a saját családjában nem mondható el. Egyszer komolyan meg fogom kérni anyut, hogy Mattie hadd költözhessen hozzánk. Ezen gondolkozom, miközben még egyszer körbepillantok az előcsarnokban.

Amikor tényleg nem látom őt sehol, felvont szemöldökkel, sietősen megyek ki az épületből, aztán a lehető leggyorsabban az iskola területéről is. Nem akarom, hogy az eddigi viszonylag szerencsés, tényleges zaklatásoktól mentes napomnak most szakadjon vége, amikor csak tíz percre vagyok a menedéket nyújtó szobámtól. Senkivel sem találkozom, aki ezen változtatni tudna, értem ez alatt a suli baseball csapatának háromnegyed részét, így mire hazaérek, már nyugodtan veszem a levegőt.

Leveszem a cipőm, majd a kabátomból is kibújok, és benézek a konyhába. A szokásos kép fogad, vagyis, hogy a szüleim nincsenek itthon. Anyu vásárol, vagy fodrásznál van, vagy ki tudja, mit csinál, apu meg még dolgozik. Teszek két kört, mire feltűnik az asztalon hagyott, még langyos lasagne egy tányérban, amit felkapok, majd egy villával együtt a szobám felé veszem az irányt. Még a lépcső közepén elkezdem enni, könyökkel nyitom ki az ajtót, a táskát leejtem a vállamról, aztán ugyan úgy könyökkel visszazárom, miközben tovább kajálok. Mire egyáltalán az asztalhoz érek, és leülök, az ebédem fele el is fogyott. Bekapcsolom a gépem, hátradőlök, és két perc alatt eltüntetem az étel másik felét is. A tányér az asztal szélén végzi, két pohár, meg egy üres Milky Wayes doboz közé beszorítva.

Bejelentkezem Steamre, és gyorsan végigpörgetem a barátlistámat. Mattie-t nem látom, szóval még biztos suliban van. Szegény gyerek, hogy mennyire nem sajnálom! Elvigyorodom, és azon kezdek gondolkozni, hogy mivel játszak ma délután. Egy perce sem vagyok még online, amikor máris csipogást és narancsos villogást kapok, vagyis üzenetem van. Megnyitom az ablakot, és kicsit zavartan látom, hogy Eternal az, és a mostani beszélgetésünk fölött a hétvégit is megpillantom, néhány elég csípős hangvételű üzenetével együtt. Ég az arcom, miközben legépelek egy sziát válaszként arra, hogy a nevemet sikítja, a Smexy utolsó hangját erősen elnyújtva.

- Na végre már, ember! Jól vagy? Azt hittem, meghaltál! - Így záporoznak az üzenetei, amint visszaírok neki, én meg csak pislogni tudok, de legszívesebben az asztalt fejelgetném. Szégyellem magam, mert nagyon csúnyán elfeledkeztem róla, amíg Mattie-vel lógtam. Sőt, igazából eszembe se jutott Eternal abban a két napban, pedig megígértem neki, hogy beszélünk még. Csendben káromkodom, majd az alsó ajkamat harapdálva írok neki.

- Bocs, hogy nem voltam. - Nem akarok, és nem is tudok magyarázkodni, így remélem, hogy Eternal beéri ennyivel. Kár volt erre gondolnom, hiszen csak egy napot beszéltünk, de abból leszűrtem már, hogy rettenetesen makacs és akaratos, szóval vagy kibírom a baszogatását, vagy szépen válaszolok minden kérdésére.

- Miért nem válaszoltál hétvégén? - szegezi nekem az újabb kérdést, mire nyelek egyet. Most erre mit mondjak, komolyan. Bocs, nem akartam beszélni rólad a legjobb barátomnak, mert féltékenységi rohamot kapott volna, ezért inkább úgy tettem, mintha nem ismernélek? Nem, ez nem jó. Csak az a baj, hogy nem akarok hazudni neki.

- Nem értem rá. - Eljött a féligazságok ideje, és nagyon utálom ezt csinálni, de túl akarok már lenni a beszélgetés kellemetlen részén. De Eternalnak ez nem jó válasz, én meg kezdem egyre rosszabbul érezni magam attól, hogy felidegesítem a lányt vele. Szinte le sem írom gyengécske kifogásomat, máris megkapom rá a nem túl kedves válaszát.

- Nem értem rá? Eltűntél a faszba, én meg azt hittem, hogy valami bajod van, baszd meg! Vagy a legrosszabb, kikötötték tőled a netet. Mondd, hogy nem! - Az üzenetei egymás után sorakoznak, és olyan gyorsasággal küldi őket, hogy még elolvasni is nehezemre esik. Végre lejjebb hagy a kiakadása, és várja, hogy válaszoljak neki. Az utolsó írásán mosolyogok: ha nem lenne netem, valahogy most sem tudnék vele szóba állni, de ezt valószínűleg figyelmen kívül hagyta. Ezen kívül jól esik, hogy aggódott értem, és emiatt még szarabbul érzem magam, hogy simán itt hagytam két napig.

- Nem, most már itt vagyok, nyugi - küldöm el neki, majd gyorsan folytatom, mielőtt gépelni kezdene. - Amúgy sajnálom! Kiengesztelhetlek valahogy?

A kérdés mellé kap egy szomorú fejet, ami félig tükrözi is a hangulatomat. Persze nem estem most kétségbe, meg mély depresszióba attól, hogy eddig nem beszéltem Eternallal, de attól még kicsit rossz érzés. Nem akarok vele összeveszni, mert nagyon jófej, és szeretek vele dumálni. A reakciója kicsit meglep, amikor válaszként először csak egy vigyort kapok tőle.

- Még meggondolom, édes - írja, én meg hol a billentyűzetre, hol a monitorra pislogok, ahol még mindig azt látom, hogy Eternal gépel, így nem teszek semmit, a csenden kiakadáson kívül. - Na jó, kezdheted azzal, hogy most játszunk egyet. Úgy is rég TF-eztem.

Amikor befejezi, újabb mosolyt meg egy kacsintást kapok, nekem meg lángba borul az arcom. Inkább rá se kérdezek erre az új megszólításra, mert félek attól, hogy mit mondana. Jó, valószínű, hogy csak olyan típus, aki szereti becézni az embereket, és nincs mögötte semmi, de akkor is elég para. Úgy döntök, nem foglalkozom most vele, inkább másra terelem a szót.

- Mikor játszottál? - kérdezem, aztán várok talán öt másodpercet, hogy válaszoljon.

- Szerinted? Ma suli előtt. - A választól enyhe kiakadás tör rám, meg valami féltékenységhez hasonlatos. Meg tisztelet. Szóval egy csomó minden, hogy hogy lehet valaki még Mattie-nél meg nálam is nagyobb játékfüggő. Erre nem tudok mit mondani, lehet, hogy én nem vagyok rendben, de reggel inkább alszom, ezzel kettőről háromra növelve a pihenéssel töltött óráim számát, minthogy gépezzek. Párhuzamot vonok Eternal és köztem, és egyre inkább úgy érzem, hogy valami nagy baj van velem. Enyhén remegő kézzel nyúlok ismét a billentyűzethez.

- Jó vagy. Válassz szervert. - Erre egy okét kapok, és figyelem, ahogy a neve kékből zöldbe vált, ahogy elindítja a játékot. Talán öt perc telik el, mire talál valami neki tetszőt, és szól, hogy menjek fel hozzá. A töltő képernyő előtt ülök, amikor megint csipogást hallok, és kissé ingerülten nyitom meg a Steam ablakát. Mi nem jó Eternalnak? Viszont amikor lenézek, meglepettem veszem észre, hogy nem ő zaklat, hanem a drága legjobb barátom.

- Mi van, buzi, elkezdted nélkülem? - kapom Mattie-től köszönés helyett, a játékra utalva. Ingatom a fejem. - Vedd fel a fülesed.

Mattie, mint mindig, most is fel akar hívni, hogy játék közben kényelmesen tudjunk beszélni, meg amúgy is, neki a gépelés fárasztó. Ezzel egyet értek, és normál esetben azonnal belemennék, de most csak harapdálom a számat, a tekintetemet kapkodva közte és Eternal között. Elkezdek írni neki, majd kitörlöm, újraírom, és ezt ismétlem még vagy háromszor, mire Mattie elunja a szerencsétlenségemet és folytatja.

- Bajod van? - ennyit kérdez, én meg hátradőlök a széken, a fejemet a háttámlának döntve, és bámulom a plafont. Nem akarom ezt csinálni. Mattie meg fog engem ölni ezért.

- Ja, majd később dumálunk. Matek házi. - Ennél szarabb kifogást keresve sem találnék, és Mattie is egyből kiszúrja, mert azonnal választ is kapok rá.

- Jó vicc. Soha nem írsz házit, meg nem játék közben. Faszt versz, mi? - Sejtem, hogy gúnyolódik, mire fellélegzem. Így minden sokkal könnyebb. Összeszorítom a számat, hogy elfojtsak egy keserű mosolyt, ami az ajkaimra kívánkozik, miközben írok neki.

- Lebuktattál. De eskü, legközelebb mikrofonozás közben csinálom. - Kap még egy vigyort, aztán bezárom az ablakát, és nem törődve azzal, hogy Mattie esetleg mond-e még valamit, visszatérek a játékba, valamint Eternalhoz. Azt is látom, hogy a csetet már teleírta a nekem szóló és a hollétem felől érdeklődő üzenetekkel, csodálkozom is, hogy még nem dobták ki. Röviden jelzem neki, hogy itt vagyok, mire felderül, és onnantól kezdve én is belevetem magam a játékba. Közben elég keveset beszélünk, mert nem szeretek játék közben gépelni, és nem is mikrofonozunk egymással. Elfelejtettem megkérdezni, most meg már nincs bátorságom. Sőt, lehet, hogy eddig se volt. Amint rágondolok, félni kezdek attól, hogy ki fog nevetni a hangom miatt, azt pedig nem akarom átélni. Kedvelem Eternalt, és nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyen rólam azért, mert nem vagyok képes normális hangon beszélni az idegességtől.

Szóval a mikrofonos eshetőség egyelőre kilőve, de ezzel együtt a beszélgetésünk is. Ettől függetlenül jól elvagyunk együtt. Eternal vörösben van, én kékben, és megint láthatom azt a dögös, csontváz mintás felsőjét, amilyet még mindig akarok. Egy csendes megállapodás szerint sokáig nem támadunk egymásra, de amikor Eternal leüt a cukorbotjával, és leveszi a fél életemet, akkor harcolni kezdünk.

Tudni kell, hogy a Scout csaták mindig viccesek, mert elég nehezen tudják sebezni egymást, csak ha egyik figyelmetlen, és megáll egy helyben. Na, én az voltam, azért sikerült eltalálnia. Most csak futkározunk egymás körül percek óta, de semmi nem történik. Próbáltam rálőni, de csak sokadszorra találtam el őt, túl ügyes. Ő szintén rám célot, de szerencsésen el tudtam menekülni a golyók útjából, így újra a közelharcival próbálkozik. Még sokáig elszórakoznánk így, amikor látom, hogy Eternal kap egy fejlövést, engem meg kicsivel utána hátba szúrnak.

Szenvedősen felnevetek, és kivételesen visszahozom a beszélgetésünket, hogy írjak Eternalnak.

- Ez elég gáz volt - mondom, miközben abbahagynom a nevetést. Hátradőlök a székbe, és közelebb húzódom az asztalhoz.

- Viccelsz? Szerintem elég laza. - Azt hiszem, Eternal nem csak írásban, hanem ténylegesen is vigyorog, és arra gondolok, hogy biztos szép lehet. Megrázom a fejem, és megigazítom a szemüveget az orromon. Hülye gondolat, nem foglalkozom ilyenekkel.

- Folytassuk? - kérdem, mire helyeslő választ kapok. Eternal nem is ír többet, hanem visszamegy a játékba, és én is követem a példáját. A továbbiakban már jobban megy, összeszedettebb vagyok, még a kedves partnerem sincs rám zavaró hatással. Nem gondolok rá. Nem gondolok arra, hogy mennyire elégedett lehet, amikor egyszer-egyszer sikerül megölnie, és kigúnyolhat a visszajátszásban. Nem foglalkozom azzal, hogy milyen cukin mosolyoghat, és milyen ideges lehet, meg hányféleképpen szidhat, amikor két lövéssel leterítem. Nem, egyáltalán nem foglalkozom vele, csak játszom, és fel se tűnik, hány órán át. Egy ideig még azt sem veszem észre, hogy Eternal eltűnik, csak amikor hallom, hogy üzenetet kaptam, és az ablakot megnézve látom, hogy ő írt, meg azt is, hogy kék a neve, szóval nincs már játékban.

- Meguntam, szexi - olvasom, közben hevesen pislogok a nevemre kapott bizarr utalás láttán. Remegő kézzel csatlakozom le a szerverről. - Na, mit akarsz csinálni?

Az órára nézek, tíz múlt. Gondolkozom, mit akarjak csinálni. Mondjuk beszélgethetnénk tovább, érdekel, hogy mi van vele. Ezt le is írom neki, mire egy mosolyt kapok, a napja tömény elemzésével együtt.

- Hogy mizu van velem? Szar se. Jó napom volt. És egyre jobb, hogy te is itt vagy. - Egy sokat sejtető vigyort biggyeszt az utolsó előtti mondatához, de nem kérdezek rá, hogy mi történt vele. Ha rám tartozna, úgy is elmondta volna. Nekem meg fő a fejem, hogy mit mondjak neki, mert a viszonyunk kicsit túllépett már az udvariassági kösz, jól vagyok körökön. Azt viszont mégsem mondhatom, hogy faszán jól vagyok, csak egyébként egész nap egy baseball dzsekis srác elől menekültem a suliban. Mennyire hülyének nézne már! Az asztalon dobolok az ujjaimmal, közben összeszorítom a számat. Azt is véresre harapdáltam suliban az idegességtől, nagyszerű vagyok! De ez is mindennapos dolog már.

Válasz helyett inkább a barátlistámra pillantok, hogy egy kis időt nyerjek. Rengetegen vannak online, de én csak Mattie-re vagyok kíváncsi, akit hamarosan meg is találok, szokásosan zöldbe burkolózva. Magához hűen játszik, de azzal meglep, hogy nem Counter Strike-ot, pedig ha nem vagyok vele, azt szokta. TF2-zik, én meg csak pislogok a nevére, és nem teszek semmit. Imádom Mattie-t, és ismerem annyira, hogy tudjam, utálja, ha megzavarják. És persze tudom azt is, hogy rám ez nem érvényes, mert sose zavarom, de most nem vagyok képes beszélgetni vele. Visszatérek Eternalhoz, és a türelmetlenkedése hatására mesélek neki a mai napomról, a kellemetlenebb részeket persze eltussolva.