Hahó! Kis késés után itt egy hosszabb fejezet első része, és azt hiszem, erre sokan már a történet kezdete óta vártak. Kezdenek beindulni az események, amik mind a szereplőknek, mind nektek tartogatnak meglepetéseket :)

A tördelés most sem a legjobb, így ajánlott a fejezeteket egyben elolvasni, hogy érthető legyen.

*

Az utolsó órám végén nem kis idegesség fog el, amikor felállok a helyemről. Próbálok lenyugodni, amíg összeszedem a cuccaimat, de a kezeim remegnek, így csak nehezen tudok mindent a táskámba pakolni. Veszek egy nagy levegőt, és igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy valószínűleg életem nagy beszélgetése elé nézek pár percen belül, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy sikerül. Nem mondom, tényleg ideges vagyok, mert az előző egy-két szünetet leszámítva, amíg Scottie-val beszélgettem, teljesen egyedül voltam egész nap. De még ha lett is volna velem valaki, mit tud csinálni, hogy ez enyhüljön? Semmit. Se Scottie-nak nem tudtam volna elmondani, ami Vince és köztem történt reggel, se Mattie-nek, mert vele egyáltalán nem is találkoztam. Arra pedig, hogy mi is történt, még mindig nem jöttem rá, mert más sem jár a fejemben, minthogy elbasztam az esélyeimet azzal, hogy Vince-t magára hagytam a suli előtt. De lehet, hogy nem csak ezt csináltam rosszul, hanem egyszerűen túl erős volt, amit mondtam neki. Szeretlek. Szeretlek, baszd meg, tényleg, de valahogy nem így kellett volna közölnöm, mert ha belegondolok, igazából alig ismerjük egymást! Egy kicsit elvette az eszem a netes szerelem, meg Eter, meg minden, és nem foglalkoztam azzal, hogy a valóság egyáltalán nem olyan, mint ahogy a szobámban ülve képzeltem. Viszont most már hiába is gyötrődöm emiatt, muszáj elfogadnom, hogy elcsesztem az egészet, és sajnálkozás helyett azzal foglalkozni, hogy mit teszek egészen pontosan egy perc múlva, mert addigra érek le a harmadikról.

Gőzöm sincs, hogy Etert hol találom, de a teljes feketeségét nem lesz nehéz észrevennem a körülöttem lévő színes forgatagban. De ami azt illeti, még egy teljesen fekete környezetben is kiszúrnám, elég egy pillantást vetnem az arcára vagy a hajára. Lopva körbenézek, amíg átmegyek az udvaron, de egyelőre sehol sem látom. Mondjuk mit is vártam, hiába húztam az időt a cuccaim rendezgetésével a teremben, így is hamarabb ideértem, mint gondoltam. Megeshet, hogy Vince még egyáltalán el se szabadult az órájáról.

Kis sóhajjal együtt fújom ki a levegőt, ahogy kicsit lassabbra fogom a lépteimet. Nem tudom, hogy annak, hogy nem látom, örülnöm kéne-e, vagy inkább bosszankodni miatta. Vagy megijedni, az is egy lehetőség. Persze hamar rájövök, hogy nem kell félnem attól, hogy elkerüljük egymást, a száma a zsebemben lapul, biztos helyen a telefonom memóriájában, viszont kérdés, hogy fel merem-e majd hívni, ha szükség lesz rá. Reménykedem abban, hogy nem kell keresnem Örökkévalómat, bár az sem vonz túlzottan, hogy a kerítés mellett ácsorogjak céltalanul, és esetleg belefussak Mattie-be, ha még előkerül valaha. Nagyon régen láttam.

Újabbat, keserűbbet sóhajtok. Rá gondolva totyogok ki a főbejáraton, mert annyira lelassítottam már, hogy szinte lecövekeltem a mellettem elsietők között. Nem figyelek rájuk különösebben, csak azért nézek fel néha a földről, hogy egy kócos, barna hajú srácot keressek, de Etert sehol sem látom. Találomra elindulok balra, egy kicsi távolabb a kaputól, a dohányzóval ellentétes irányba. Még csak egy cigi sincs nálam, hogy elüssem vele az időt, de egy is borzadok, amiért ez egyáltalán eszembe jut, mint lehetőség. Utálom a cigit. Miért is gondoltam rá? Persze, még erről is Vince jut eszembe!

Félve sandítok a dohányzó irányába, de nem hogy őt, mást sem látok ott, csak a srácokat a suliból, akik a sárga elkülönítő jelzést átlépve már kattintják is az öngyújtójukat, lángra lobbantva a cigijük végét. De egyikük sem áll meg a kerítés mellett, ami érthető; mindenki hazafelé tart, vagy ha nem is haza, de mindenképp a lehető legtávolabb a sulitól.

Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, aki vár valakire, és ez még inkább feszélyez. Olyan érzésem van, mintha a közelben mindenki engem bámulna. Lehet, hogy tényleg így van a ruháim miatt, de azt még figyelmen kívül tudnám hagyni. Azt viszont, hogy az arcomban bámulnak, a pillantásukkal szinte a bensőmbe látva, már képtelen vagyok. És ami azt illeti, határozottan olyan érzésem van, mintha figyelnének engem.

Kicsit közelebb húzódóm a kerítéshez, de mielőtt még a hátamat is nekidönthetném a rácsoknak, hirtelen szorítást érzek a karomon. Bennem reked a levegő, összeszorítom a számat, hogy a rémülettől ne kiáltsak fel, de csak egy hajszálon múlik, hogy ne kezdjek visításba. Mattie már tapasztalta, mennyire nem bírom a hirtelen rám rontó dolgokat, amikor a hülye túlélőhorrorai egyikével akart megtanítani játszani. Most is legalább annyira megrémülök, mint amikor ott ugrott a pofámba valami, így megugrom kicsit, mielőtt egyáltalán felfognám, mi van, és hátra fordulhatnék, megnézni, ki kapta el a csuklómat.

Mielőtt értelmezhetném, amit látok, a karomba kapaszkodó Vince már rángat is maga után, egyre távolabb a sulitól, át a kétsávos úton, majd a sulihoz tartozó parkoló egy részén is. Megszólalni sincs időm, mert egyelőre próbálom felfogni, mi van vele, de nem mond semmit, csak továbbra is szorosan tartva húz magával, egészen a Lincolnnal szembeni kis parkig. Nem a kövezett úton megy, hanem a bokrok közé húz, amitől, ha lehet, még jobban meglepődöm. Kapkodom a levegőt, és igyekszem lépést tartani vele, így amikor hirtelen lefékez két nagyobb bokorcsoport találkozása mögött, majdnem orra esem a lendülettől. Megtart, így már mindkét kezemet fogva, és még akkor sem enged el, amikor végre összeszedem magamat, és felnézek rá.

Már épp megkérdezném, mi ez az egész, de a szavaim elhalnak, mielőtt kimondanám őket. Esetlenül csukom be újra a számat, és csak pislogok Vince-re, aki elég nyúzottnak tűnik, és idegesen néz vissza rám. Már nem tartja olyan erősen a karjaimat, így kibújok a szorításából és helyette megfogom mindkét kezét. Várom, hogy mondjon valamit, mert én képtelen vagyok rá, ezzel ellentétesen Örökkévalómból szinte kirobbannak a szavak, ahogy az ujjai közé csúsztatom a sajátom.

- Kicsim, sajnálom! - mondja fojtottan, de még így is épp elég meggyőzően, a gyomrom pedig összerándul az idegtől. Először a hangja keserűsége lep nem, csak utána a megszólítás. De mielőtt rákérdezhetnék, hogy mit sajnál, folytatja; olyan gyorsan beszél, hogy nagyon oda kell figyelnem, ha mindent érteni akarok belőle. - Sajnálom, hogy ekkora balfasz voltam, és nem figyeltem rád. De most már nem lesz így...

Felnéz rám, a tekintetünk találkozik, de olyan furcsa zavart, meg egy kis félelmet látok a pillantásában, hogy nem bírom sokáig, hamar elfordulok. Sejtem persze, hogy most valami nyugtatásra lett volna szüksége, hogy lássa rajtam, bármiért kért bocsánatot, én nem haragszom, de képtelen vagyok sokáig állni ezt a szomorú, barna szempárt. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, miért csinálja ezt, hiszen nem bántott semmivel. A reggeli dolgok miatt? Az egész annyira fura. Szóhoz sem jutok, csak bámulom a földet, közben hallom, hogy Örökkévalóm megismétli, majd, mivel nem figyelek rá, szólongatni kezd.

- Egérkém... - mondja sokadszorra, mire lassan felnézek rá. Egészen közel van az arcomhoz, szinte érzem a bőre illatát. Összeszorítom a számat, ideges vagyok, félek. De ami ennél is ijesztőbb, hogy egy pillanatra Vince is ugyanígy néz rám, mielőtt az eddigi zavar eltűnne az arcáról, és nem húzná finom mosolyra az ajkait. Nagyon szép így. A szívem érezhetően erősebbet dobban, ahogy az arcát nézem. A szám kiszárad, és még mindig képtelen vagyok megszólalni, pedig ezernyi dolog cikázik a fejemben. Viszont lassan már semmivel sem tudok foglalkozni, csak azzal, hogy ilyen közel van hozzám, és kicsit megszorítja az összekulcsolt ujjainkat, mielőtt közelebb húzna magához.

Biztos, hogy Örökkévalóm még mondott volna valamit, mielőtt megcsókol, mert elég megtervezettnek tűnt az egész, de olyan éhesen kapok az ajkai után, hogy bármi is volt az, egyelőre letesz arról, hogy megossza velem. Hamar elengedem a kezeit, hogy helyette valami másba kapaszkodjak, így a nyaka köré fonom a karjaim, és egyszerre kapok a felsője és a tincsei után. Eter kezei a derekamon, és épp csak hozzám ér, az ujjai máris a felsőm és a nadrágom közt cirógatják a bőröm. Beleremegek az ujjai melegségébe, de se ez, se az nem zavar, hogy a körmeit óvatosan végighúzza az oldalamon, miközben tovább csókol. Egészen finoman harapdálja az ajkaim, de én eszeveszetten harapom az ő száját, de fájó, méltatlankodó nyögés helyett csak egy kellemes sóhajt hallok. Egyáltalán nem akarom bántani, Etert, de a hirtelen közelsége tényleg elvehette az eszem, amitől olyan közel akarom tudni magamhoz, amennyire csak lehetséges. A szemeimet nem hunyom le, látni akarom az arcát, de csak a csukott szemeit pillantom meg, és az egyre gyorsuló lélegzetvételét hallom, miközben már a hátamat szorítja a felsőm alatt.

Kezdem érteni, mi történik, de nem lehetek benne biztos igazán. Ha lehet, még szorosabban bújok Vince-hez, az egész testemet hozzápréselem, miközben a nyelvemet cirógatja a sajátjával. Még a csókunk is egyre hevesebb lesz, tompán hallom csak, ahogy a táskám lecsúszik a vállamról, és halkan puffan a főben. Nem foglalkozom vele, nem foglalkozom a levegőhiánnyal sem. Még erősebben szorítom meg az alsó ajkát, és egy kicsit megszívom, mire Örökkévalom halkan, torokhangon felnyög, és ettől a hangtól végképp izgalomba jövök. Vágyón fúrom az ujjaimat a hajába, és közelebb húzom a fejét magamhoz, pedig ennél szorosabban már nem ölelhetnénk egymást, csak az a néhány ruha választ el tőle, ami még rajtunk van. De még ennek ellenére is próbálkozom, mert most már semmiképp nem engedhetem ki őt a kezeim közül.

Nem merek mélyebben is elgondolkozni azon, amit Vince mondott nekem, azon pedig főleg nem, amit még mondhatott volna, de úgy érzem, tudom, mire akart kilyukadni. Valami hasonlóan fura és szirupos vallomásra, mint amit én félelmemben megtettem neki, vagyis arra, hogy ő is szeret engem. Szerelemmel szeret, vagy nem tudom, és nem is merek gondolni rá. Nem merem megkérdezni, mert a szavak csak elrontanák az egészet. Hagyom, hogy a testem beszéljen az eszem helyett, és robotpilótára állítom az agyamat.

Inkább csak hiszem, mint ténylegesen felfogom, hogy Vince végigsimít a gerincem mentén, miközben kicsit lassabban kezd csókolni, én pedig a szájába nyögök az érintése nyomán. Ő válaszképp halkan, de számomra jól hallhatóan felsóhajt, és pirosló arccal, levegő után kapkodva elválik az ajkaimtól, a homlokát pedig sapkás fejemnek dönti. Úgy érzem, patakokban folyik rólam a víz, miközben zihálva, kissé mámoros tekintettel felnézek rá a szemüvegem fölött. Eter végül kicsit megrázza a fejét, majd csendes káromkodások közepedte elenged, és kibújik a felsőjéből, amit gyors mozdulatokkal a dereka köré köt, mielőtt visszafordulna hozzám. Megint csak a reggel látott feszes, fekete póló van rajta, amitől kénytelen vagyok nagyot nyelni, hogy visszafojtsam a látványtól rám törő ingert egy hangos nyögésre.

Vince eszméletlen jól néz ki, még úgy is, hogy a haja csapzott egy kicsit, az arca még mindig piros pár helyen, és a póló is úgy tapad a hátára, mintha vagy húsz percet futott volna, pedig épp csak egy percig csókolózott velem. De ezek szerint én sem lehetek jobb állapotban, még úgy sem, hogy a hajam épp nem áll százfelé, mert van épp elég más problémám. Az ajkamba harapok, amikor megérzem, hogy a testem képtelen lecsillapodni, és így már nem kell lenéznem, hogy tudjam, Eter miért kötötte magára a pulcsiját. Ugyanolyan elkeseredett káromkodásokat eresztek meg, mint ő, miközben szinte pánikszerűen cibálom le a felsőm cipzárját, hogy kibújhassak belőle. Ezt az izgalamt már a bő nadrágom se tudja elrejteni, és az sem vigasztal jobban, hogy Eter, akármennyire próbál együtt érző lenni, nem bírja ki, hogy ne kezdjen vigyorgásba, amíg a felsőt igazgatom el a derekam körül.

- Ez... jó volt - nyögöm ki kásás hangon, csak, hogy megszólaljak végre, nem is foglalkozva azzal, mekkora hülyeséget mondok épp. Lehajolok a táskámért, és a vállamra veszem, közben igyekszem kerülni Eter pillantását, aki ezzel nem sokat törődik, helyette átkarolja a derekam és visszahúz magához. Csak fél kézzel tart, a másik keze a nadrágzsebében, és még mindig azzal a kéjes, semmihez sem fogható mosollyal néz rám, amit magamban már egy ideje eternalosnak kereszteltem.

- Lesz még jobb is - duruzsolja a fülemhez hajolva, mire végigfut rajtam egy hideg borzongás, és akaratlanul is felhúzom a vállaimat. Egy oldalpillantást vetek Örökkévalómra, de őt nem nagyon zavarja a dolog. A keze után nyúlok, meg akarom fogni, de addigra már lejjebb tévedt, és minden további nélkül a seggemet fogja, miközben beszél. Olyan könnyed, mintha ezt észre sem venné, de nekem nem akar csillapodni az állandó, furcsám jóleső remegésem. - Na, egérkém, remélem, nincs programod mára, mert örülnék, ha átjönnél hozzám.

Az előbbi vigyora egy biztató mosollyá szelídül, de a szemében még mindig a nem sokkal ezelőtti, vágyó csillogást látom, mint amikor a csók után elhajolt tőlem. Még mindig kapkodom a levegőt, de próbálok megnyugodni, hogy valami épkézláb választ adhassak Vince-nek. Nehezemre esik, mert még mindig olyan izgatott vagyok, hogy mielőtt bármit is mondhatnék, heves bólogatásba kezdek, jelezve, hogy szívesen vele mennék, ebben a percben még a világ végére is. De valószínű, hogy Eternalnak ez nem olyan egyértelmű, mint én hittem, így kénytelen vagyok összeszedni magam, és megszólalni, hogy elmondjam, mit is akarok.

- Még szép, hogy átmegyek! - vágom rá, különösebben végig se gondolva, mire mondok ezzel igent. De amúgy sincs félnivalóm, csak ejtőzünk egyet Vince-szel és kész. Meg talán smárolunk tovább, ami aztán tényleg nem lenne ellenemre! És ezen kívül? Fogalmam sincs, de talán pár perc múlva már tudok tiszta fejjel gondolkozni, amikor végre csillapul a testi izgalmam. Addig viszont ez a legnagyobb problémám, így muszáj valami kellemetlen dologra gondolnom, hogy eltereljem a figyelmemet a kanosságomról.

Nem mondom, egy gyors, hideg zuhany jobb lett volna, de a hirtelen a fejembe furakodó, nyers, hússzínű R is megteszi a hatását. A karom megfájdul a gondolatra, és zavartan rázom meg a fejem kicsit, hogy elűzzem ezt a képet a szemeim elől. Legalább elmúlt, aminek el kellett, sóhajtok fel, miközben összeszedem magam, és felnézek Eterre. Épp becsukja a száját, én pedig kicsit zavartan pillantok rá. Lemaradtam volna valamiről?

- Bocs, mondtál valamit? - kérdezem az ajkaimat rágcsálva, de ez nem bizonyul túl jó ötletnek, mert bizseregni kezdenek tőle, mint amikor Vince megcsókolt, ettől pedig akaratlanul is a szájára pillantok. Vagy nem veszi észre, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, amíg nemet int a fejével, aztán minden további nélkül elindul a parkból kivezető köves úton.

- Gyere, epres pitém! - Hallom még, mire magamhoz térek végre, és elindulok Eter mellett. Ő persze olyan laza, mintha semmi se történt volna, de én képtelen vagyok erre. Minduntalan idegesen nézek körbe, pedig biztos, hogy senki nem látott meg, és Vince-re is csak félénk pillantásokat tudok vetni, amikor úgy hiszem, hogy nem veszi észre. És még ez a megszólítás is összezavart!

- Miért pont epres? - Fordulok felé most már tényleg, Eter pedig egy széles, nagymacskás mosolyt villant rám, amitől a hideg is kiráz. Az arca még ennek ellenére is kedves, amit nem tudok hová tenni. Szóval a híres Eternal Scout ilyen a valóságban. Fura, de nem vártam mást. Lassan kiérünk az útra, Vince pedig csak akkor szánja rá magát a válaszra, még mindig azzal a laza, csábos mosollyal az arcán, egy pillanatra sem elmulasztva, hogy engem stíröljön beszéd közben.

- Mert jól állna neked a vörös. - Tényleg nem tudja megállni, hogy ne bámuljon, amíg ezt mondja, én pedig úgy érzem, hogy nagyon Vince kedvére teszek, amikor fülig vörösödöm. Még mit nem!

Gyorsan elfordulok, de még így sem tudom elkerülni, hogy észrevegye a zavarom, és már hallom is, ahogy halk kuncogásba kezd. Magamban dohogok, de igazából nem haragszom. Hogy is tudnék? Túl szép a nevetése, még akkor is, ha rajtam nevet éppen. Szerintem Eter pontosan tudja, hogy húzhatja ilyenekkel az agyam, nem lesz következménye, és már meg sem próbálok úgy tenni, mintha célt érnének a szavai. Nem tud idegesíteni, mert nem is azt akart. De akkor... bókolt? Ez is új. Inkább nem firtatom, és csak akkor nézek fel rá, amikor abbahagyja a nevetést. Vince eddig zsebre tett kézzel ment mellettem, de most, szinte önkénytelenül egy kis, fekete öngyújtót forgat az ujjai között.

- Nem zavar? - kérdi Örökkévalóm, ezzel kizökkentve a bambulásból. Egy szál cigit tart a másik kezében, és kérdőn néz rám, én pedig bólintok, hadd gyújtson rá.

Igazából nem tudom, hogy kerítette elő, mert egy pillanatra se lassított közben, de ez biztos cigis képesség, mert Mattie is simán halássza elő a dolgait a zsebéből még fél kézzel is. Ez az, ami nekem soha nem menne, de egy kicsit büszke is vagyok magamra emiatt. Csak az öngyújtó kattanását hallom, majd egy kis sóhajt, ahogy Vince leszívja az első slukkot. Felnézek rá, és pont elkapom, ahogy kifújja a füstöt. Minden óvatossága ellenére is az arcomba száll, én pedig visszafojtom a rám törő köhögést, és inkább átmegyek a másik oldalára. Vince bocsánatkérően néz rám, mire rámosolygok, talán megnyugszik tőle. Tényleg nem haragszom érte, mert még ez az undok cigifüst is hozzá tartozik.

Még talán kettőt szív a cigiből, mire beszélgetni kezdünk. Minden olyan, mintha csak játék közben lennénk éppen, és úgy érzem, minden találkozásunknál egy kicsivel hamarabb tudok feloldódni mellette. Nem érzem furának van ijesztőnek a közelségét, sokkal inkább élvezem, hogy láthatom Örökkévalóm arcát, miközben beszél, vagy épp erősen gesztikulál, halvány, kékesszükre csíkokat húzva a levegőben a kezében tartott cigivel, miközben mutogat nekem. Sokszor nevet, és nem tudom megállni, hogy ne nevessek vele. Ami azt illeti, egy, a reggelihez hasonló idióta mosolyt azóta nem tudok levakarni a képemről, hogy elindultunk hozzá, de már nem is bánom, hogy így van. Csak boldog vagyok vele. Azon gondolkozom, otthon is ilyen fejet vághattam-e eddig, amikor beszéltem vele, és azt kell mondjam, igen, valószínűleg. De láthatóan Etert ez nem zavarja, a jókedve töretlen, és amikor összeakad a pillantásunk, mindig nagyon kedvesen néz rám.

A járda, amin sétálunk, nem túl széles, épp csak elég két embernek, így amikor már teljesen elveszek egy nemrég látott stream elemzésében, nekimegyek Vince-nek. Nem fájdalmasan, hiszen épp csak meglököm, de közben érzem, hogy a csupasz karunk egymáshoz ér, az ujjaim pedig a kézfejét érintik. A lélegzetem is elakad, mert eddig pont arról igyekeztem elvonni a figyelmem, hogy milyen jó lenne csak egy kicsit hozzáérni, és helyette próbáltam úgy viselkedni vele, mint egy normális baráttal. Egészen eddig jól működött, de a bőre puhasága minden törekvésemet romba döntötte.

- Bocs - nyögöm ki, és egy kicsit elhúzódom Vince-től, közben igyekszem kiverni a fejemből, hogy milyen jó lenne megfogni a kezét legalább egy pillanatra. Nem akarok belegondolni, hogy mi történne, ha meglátná valaki. Mégcsak utcán vagyunk! Félve nézek fel Örökkévalómra, de muszáj összeszednem magam, végül is nem történt semmi, és erre a semmire az ő figyelmét sem akarom felhívni. Elkapja a pillantásom, mire elmosolyodik, én pedig nyelek egyet, és másfelé fordulok.

- Semmi gáz - mondja, és hallom a hangján, hogy jól szórakozik. Én többet nem akarok ezzel foglalkozni, és már épp folytatnám, ahol abbahagytam, amikor érzem, hogy a tenyerembe csúsztatja a kezét és megszorítja az ujjaimat.

Megakadok a mondat közepén, és újra felnézek rá. Nagyon zavart lehet az arcom, de Vince-t hidegen hagyja, ugyanúgy mosolyog rám, mint az előbb, és láthatóan nem érti, mi a problémám. Az egyik felem azonnal kitépné a kezemet az ujjai közül, talán rá is rivallna, hogy mit csinál, de a másik részem egyszerűen élvezni, és ez bizonyul erősebbnek.

Veszek egy mély lélegzetet, próbálom rendezni a vonásaimat, bágyadtan visszamosolygok rá, és tényleg folytatom a beszélgetésünket, mintha semmi különös nem történt volna. Érzem közben, hogy Eter egyszer-kétszer végigsimítja a kézfejemet, amitől megnyugszom, és hamar elfeledkezem az egészről. Megszorítom a kezét, mire összekulcsolja az ujjainkat, és érezhető lelkesedéssel kezd el mesélni nekem egy hamarosan kijövő horror játékról, én pedig figyelmesen hallgatom még annak ellenére is, hogy mennyire utálom az ilyesmit.

Szeretek Örökkévalómmal beszélgetni, mert ő percek alatt képes minden másról elterelni a figyelmemet, és ezt nagyjából bármivel el tudja érni, amit mond nekem. Most sincs másképp, és egy idő után szinte egymás szavába vágva beszélünk videókról, játékokról, a TF-ről, de még olyan hétköznapi dolgokról is, mint egymás kedvenc zenekara. Sok mindent megtudok róla abban a rövid időben, amíg sétálunk, és nagyon kell igyekeznem, hogy minden kis infót észben tarthassak. Elmondta többek közt, hogy nincs kedvenc gémere, csak véletlenszerűen szokott gameplayeket nézni YouTube-on, így a róluk történő beszélgetést akár hanyagolhatom is, döntöm el gyorsan. Abban viszont egyetértettünk, hogy PewDiePie-t bármikor nézhetünk együtt, mert ha nem is vele, rajta mindenképp tudunk röhögni úgy húsz percig. Utána már túl sok. Nem mintha bajom lenne vele, csak...

Említette még, hogy szereti az elektronikus zenét, ami egy kicsit meglepett, mert hirtelen nem tudtam, mire gondol, de a Daft Punkkal már képben voltam. Vele ellentétben én az emberibb hangzást szeretem, de attól még kíváncsi voltam, és megígérte, hogy megmutatja majd pár kedvencét, ha hazaérünk. Tényleg így fogalmazott, de csak később tűnt fel, amikor Örökkévalóm épp arról mesélt, mit szokott csinálni még gémelésen kívül suli után. Elmondta, bár kicsit félve, hogy szokott sütni, de amikor félig nevetve azt feleltem, hogy süthetne nekem gyakrabban, a múltkori közös ebédünkre utalva a suliban, felvidult, és igent mondott rá.

Ezen kívül megtudtam, hogy sokat lóg a haverjaival, bár ezt eddig is sejtettem. Az egyetlen, ami új volt, hogy az egyikükkel gyakran jár futni, és ezen elsőre meglepődtem, még annak ellenére is, hogy láttam rajta, milyen jó formában van. Akaratlanul is újra végignéztem rajta, egy kicsit elidőzve a mellkasán, ami finoman izmosnak tűnt a feszes, fekete pólóban. Vince elégedetten vigyorodott el, amikor észrevette, hogy bámulom, én pedig gyorsan másfelé kaptam a pillantásom, mielőtt megjegyzést tenne rá. Akármit is csinál még futáson kívül, hogy ilyen jól néz ki, nem mondja el, én pedig már elég vacakul érzem magam mellette, és nem is hangoztatom nagyon, milyen szobakukac vagyok. Bár ha csak egy pillantást is vettem a Steam statjaimra, akkor biztos sejti, hogy nincs különösebben életem a játékaimon kívül.

Nagyon váratlan módon a kedvenc játéka a Team Fortress 2, amit bár tudtam eddig is, most, hogy az ő szájából hallok, akaratlanul is felvidulok. Vince ezek mellett még a jumpscare szarokat is szereti, mint mondjuk azt, amiről nemrég beszélt nekem, és erről valahogy egyből Mattie jut eszembe. Ilyen tekintetben nagyon hasonlítanak egymásra, bár ez tényleg csak az ízlésükben merül ki, minden másban egymás pontos ellentétei. De ezt gyorsan kiverem a fejemből, mielőtt elkezdeném összehasonlítani őket, és inkább a folytatásra figyelek, mert Eter észre sem vette, hogy elkalandoztam kicsit.

Az utolsó, amit megtudok, az a kedvenc színe. Szereti a vöröset és a feketét, de ezzel megint nyilvánvalót mondott, hiszen mind a játékban, mint a valóságban a vöröset preferálja. Ezen kívül szinte mindig van rajta valami fekete, de most, kivételes esetben az egész öltözéke abból áll. Jól néz ki, és szerintem tudja is, míg én akármit veszek fel, ezt nem mondhatom el magamról. Mégis, mikor azt mondja, ma már talán másodszor, hogy tetszem neki ebben a cuccban, elhiszem, és nem kezdek vitatkozni vele. Ha a sima, kék pólóm helyett mégis a feketét veszem fel, most mondhatnám, hogy Vince és én összeöltöztünk, de még így sem érzem magam hülyén mellette.

Csak egy levegővételnyi szünetet tart beszéd közben, én pedig már válaszolni készülök, amikor Örökkévalóm lassít kicsit, és mire észbe kapok, már egy kis, fakorlátos verandán állok, ő pedig csak azért enged el, hogy megkeresse a kulcsait a táskájában, amit eddig észre sem vettem rajta. Míg Eter feltúrja a táskáját, teszek egy-két lépést hátra, és a lépcsőn állva vetek egy pillantást a házukra.

Emeletes kis kertvárosi ház valami eszméletlenül undorító, narancsszín falakkal, de ezen az iszonyomon próbálok hamar túllépni, mert attól, hogy én utálom ezt a színt, még lehet szép valakinek. Ezzel teljesen elüt az utca többi, fehéres-kékes épületétől, de tényleg nem néz ki rosszul. A tető szürke, az ablakok és az ajtó sötétbarnák, talán feketék, míg a veranda teteje, a lépcső, amin állok, és a mellette futó fa korlátok fehér színűek. A ház maga összességében szép, és hasonlít a miénkre, persze ezen a környéken mindegyik épület hasonlít egymásra egy kicsit. Rögtön a salakos út mellett egy kocsifelhajtó és egy garázs van, azon kívül csak néhány gondozatlan bokor, valami sövényszerűség a járda és az előkert között. A fű szépen nyírt, de foltokban kiégett, és virágok sincsenek sehol, mint nálunk az út mentén. Az első benyomásom, hogy Vince szülei nem gondozzák az udvart túl gyakran, de még ennek ellenére sincs rossz kisugárzása az otthonának.

- Gyere, smexykém! - Hallom, mire összerezzenve fordulok hátra. Túl sokáig bámészkodhattam, mert Vince közben összeszedte a cuccait, és a kulccsal a zárban, a kezével meg a kilincsen néz rám, várva, hogy elinduljak felé. Két lépéssel mellette is vagyok, Eter pedig kinyitja előttem az ajtót, és egyszerűen betol az előszobába, de gondolom, csak bátorítani akart vele. Ha így is van, nem sikerült, félve, apró lépésekkel megyek csak be, míg Örökkévalóm simán becsörtet mellettem, és bevágja az ajtót maga mögött.

Kilép a cipőjéből, és a falnak dőlve várja, hogy én is leszedjem magamról, de vagy egy percig bajlódom a cipőfűző bontogatásával. Próbálok igyekezni, tényleg, de minél jobban szenvedek, annál kevésbé megy, így egy örökkévalóságnak tűnik, mire leszedem magamról a cipőimet. Vince egyszerűen felhúz a földről, és még azelőtt, hogy bármit is mondhatnék, karon ragad, és vonszol maga után a homályos előszobában.

Az egész ház üresnek tűnik, csak a tévé hangját lehet hallani valahonnan a közelből, és Vince épp arra irányít, így alig pár lépés és egy éles jobbkanyar után egy világos, csupa ablak nappaliban találom magam. Vince ügyesen elnavigál a két hatalmas, nekem háttal álló kanapé között, de én nem vagyok ilyen figyelmes, és majdnem át is esem a hozzám közelebbin. Közben a tévé megállás nélkül ont magából valami hülye sitcomot, de meg nem mondom, melyiket, mert nekem minden ilyen egyformának tűnik. Megkapaszkodom a kanapé háttámlájában, hogy ne boruljak át rajta, és próbálom követni Örökkévalómat, aki ezalatt már a szoba másik végén jár, talán el is feledkezve arról, hogy itt vagyok.

- Öcsi! - mondja, ami elég váratlanul ér, és már csak a hangja miatt is felkapom a fejem, pedig nem hozzám szólt. Vagyis remélem, hogy nem hozzám. - Átjött spanom, ne zavartasd magad.

Ennyit arról, hogy Eter megfeledkezett volna rólam! Mondjuk kicsit meglepetten nézek rá, mert nem látok mást a nappaliban rajtunk kívül, de mire ezt szóvá tehetném neki, az előttem lévő bútorról olyan hirtelenséggel emelkedik fel egy test, hogy majdnem felvisítok, ami nem számítana túl jó bemutatkozásnak.

- Szi... - Még csak egy kezet látok az enyém mellett a puha, plüss borítású háttámlán, de a lehető legvidámabb hang társul hozzá, amit még a legjobb barátomtól is ritkán hallok. Olyannyira elnyújtja a készülő sziát, hogy amíg fel nem ül teljesen, csak egy i-t hallok belőle. Mielőtt még befejezné, szemben találom magam egy furcsán egyenes hajú sráccal és egy hatalmas, barátságos mosollyal, ami, miután összeakad a tekintetünk, kezd az arcára fagyni. Egyetlen pillantást vet rám, de az elég elég ahhoz, hogy elkomoruljon és sokkal kimértebben, vagy, ha pontos akarok lenni, teljes közönnyel a hangjában folytassa. - Csá.

Ezzel a srác vissza is dől a párnák közé, én meg csak pislogok a hűlt helyére, és valahogy kipréselek magamból egy helót, miközben eloldalazok a kanapé mellett, és elindulok Vince felé. Az öccse tizenöt körül lehet, és a lehető legjobban igyekszik figyelmen kívül hagyni mindkettőnk jelenlétét, amíg a tévét bámulja, de néha azért vet ránk egy oldalpillantást, amitől csak még hülyébben érzem magam.

Vasalt, barna haja van, ugyanolyan árnyalatú, mint Eternek, de ebben ki is merül a hasonlóság köztük. Amíg Örökkévalómnak épp csak a félhosszú, neki fél oldalt a válláig ér, másik oldalt, a füle fölött egészen rövid, talán egy centis sincs. Fekete trikót visel, ami láthatóan túl nagy rá, arra gondolok, talán Vince-é. Ezen kívül világosszürke, csőszárú farmer van rajta, de még amellett is világít a bőre sápadtsága. Még fekve is elég magasnak tűnik, ha egymás mellé állnánk, talán akkora lenne, mint én, de az arca elég kölykös, szóval anélkül is levágtam volna róla, hogy Örökkévalóm kistesója, hogy külön megemlíti. Utóbbihoz végre oda is érek, nagy nehezen átvágva a szobán, megkerülve még egy ülőalkalmatosságot, egy kisszekrényt, meg egy dohányzóasztalt. Ez alig pár másodpercet vesz igényben, ami talán egy levegővételnyi szünetben felel meg, mert mire eljutok hozzá, Eter egy keserű sóhajt hallat, és ismét a tesójához fordul.

- Keiran, viselkedj már! - mondja nem túl kedvesen. - Bocs, hogy nem Vicet hoztam. Neki örülnél, ugye?

Valami sejtelmes, gonosz vigyor suhan át az arcán, miközben ezt mondja, amit öcsike észre is vehet, mert fojtott káromkodásba kezd, és egyre vörösebb arccal temetkezik egy párnába. Nem tudom eldönteni, hogy a dühtől vagy a zavartól, mindenesetre ki van pirulva, és szikrákat szóró szemekkel mered Vince-re, aki csak felröhög ettől, és lazán átkarolja a derekam kettőnk takarásában.

- Kölykök... - mondja nevetve szinte csak magának, én pedig egyre kevésbé értem, mi folyik itt, de illendőségből bólintok. Szívesen megszorítanám a kezét, vagy valami mással adnám a tudtára, hogy menjünk már, mert ez nekem veszettül gáz, de meg se tudok nyikkanni, Vince pedig, ahogy látom, még nem fejezte be. Megsimogat kicsit, mire felé fordulok, és látom a rám vetett gyors, biztató pillantását. Igazán kedves, drágám, de nem sokat segítesz vele! Persze csak magamban sopánkodom, mialatt Örökkévalóm szorosabban húz magához, és újra Keiran felé fordul, de már mindkettőnkhöz beszél. - Öcsi, ő itt a haverom, Cee - mondja neki, miközben rám pillant. -, Cee, ő meg, ki nem találod, de a rokonom, Kei.

Elmosolyodik, én meg valami érthetetlen, idióta okból elvörösödöm, pedig tényleg semmi zavarba ejtőt nem mondott se nekem, se rólam. Csak pillázom hol Vince-re, hol a velem szemben lévő Keiranra, de őt láthatóan hidegen hagyja ez az egész.

- Legyetek legjobb barátok, de ne a legeslegjobbak, mert féltékeny leszek! - fejezi be Örökkévalóm a rá jellemző vidám, de érthetetlen modorában, amit én a steames beszélgetéseink során megszoktam ugyan, de elsőre mégsem kapcsolok, hogy csak viccel.

A tesója szemmel láthatóan nem foglalkozik vele, csak tovább morog valamit Vince hülyeségéről, meg arról, mennyire boldog lenne, ha eltűnnénk végre innen. Szerintem Eter ezt nem hallja meg, de a nem épp jól lezajlott bemutatás után végre megfordít, és kiterel a nappaliból, egyenesen át egy kis boltív alatt a konyhába. Én még vetek pár pillantást a pár méterre heverésző öccsére, de Vince már nem foglalkozik vele, és a nyitott hűtőajtóban állva fordul vissza felém. Én még mindig csak a fal mellett ácsorgom, és félek közelebb menni hozzá. Persze ez hülyeség, nincs mitől félnem, mert a kék-fehér kockás kő nem fog beszakadni alattam, ha rálépek, egyszerűen csak túl új ez az egész. Akaratlanul is alaposan szemügyre veszek mindent a házban, de nem látom, hogy Etert ezt zavarná. Elengedi a hűtő fogantyúját, felegyenesedik, és visszajön hozzám.

- Gyere, édes, ne félj már! - Ragadja meg a karomat és behúz a konyhában, majd megállít a pult mellett, a kezemet még mindig nem engedve el. Zavartan pislogok rá. - Kérsz valamit?

Kitárja előttem a hűtőt, ami tele van különböző ételekkel és üdítőkkel, de elsőre csak a sok különböző, színes csomagoláson időzik el a pillantásom. Vince közben az arcomat nézi, de mivel nem mutatok érdeklődést, kicsit csalódottabban folytatja.

- Amúgy, ha nem jön be, van nasi is a szekrényben.

Azt hiszem, csak egy csokit ettem ma, de még ennek ellenére sem érzem magam éhesnek. Persze Örökkévalóm nagyon kedves, hogy felajánlotta, így inni mégiscsak kérek tőle, rámutatva az első üvegre, amit meglátok. Fél percen belül már egy hatalmas pohár hűtött kólát kortyolgatok, míg Vince becsapja az utolsó nyitott szekrényajtót és egy kistányéron sütivel, a kezében meg egy villával elindul kifelé. Csendben követem át a konyhán, és egy másik, westernfilmekre hajazó kis fa lengóajtón túl egy lépcső tövében állapodunk meg. Vince megvárja, hogy utolérjem, és egymás mellett megyünk fel a szűk lépcsőn, majd végig az emeleti, nyikorgó parkettával borított folyosón, míg nem Eter fél kézzel kinyitja az egyetlen ajtót a folyosó végén, és betessékel a szobájába.

Épp csak belépek, a lélegzetem is eláll, így meg sem hallom, hogy Vince becsukja mögöttem az ajtót. Nem a kupi a legszembetűnőbb, pedig alig teszek két lépést, majdnem átesem Örökkévalóm földre dobált ruháin, hanem a rögtön szemközt lévő hatalmas ablak, ami miatt nagyon világosnak kéne lennie, de a szoba a sötétkék falakkal még így is nyomasztóan sötét marad. Tényleg olyan mélykék a festék a falon, hogy szinte feketének tűnik, így az ide-oda kiragasztott nagyméretű, színes poszterek teljesen elütnek tőle. A legtöbbet elsőre felismerem: Team Fortress 2, ebből több is van, legalább három; Left 4 Dead, bár nem tudom megmondani hirtelen, hogy melyik része; egy Assassin's Creed-hez hasonló játék, a Dishonored borítóképe, meg valami sötét, zöldesszüke, ami a felirat szerint az Outlast Whistleblower, de őszinte leszek, életemben nem hallottam még róla. Sokat időzhetek azzal, hogy a szoba közepén állva bámulom a kiragasztott képeket a falon, így minden más, köztük az is, hogy Vince közben letette a tálkáját az asztalra, elkerüli a figyelmemet.

- Na, hogy tetszik? - suttogja a fülemhez egészen közel, miközben a hátam mögött állva átölel, én pedig megrezzenek, mert egyáltalán nem számítok rá. A kezemben szorongatott poharat épp csak meg tudom tartani, mielőtt kicsúszna az ujjaim közül, de Vince is megragadja, így összekulcsolva az ujjainkat a pohár körül.