A fejezet három részre bontva a hossza miatt.

Második rész: Eternal és Cee beszélgetése, valamint a kis szöszi szenvedései és kétségei is helyet kapnak a fejezet ezen szakaszában.

Kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd.

*

Meg sem állok addig, amíg a hátamat a szobám csukott ajtajának nem dönthetem, nem törődve a konyhában sürgölődő anyám beszélgetési kísérletével. Nem akarom, hogy sírni lásson, vagy más ilyen hülyeségek, mert teljesen frászt kapna. Egy-két begyakorolt megnyugtatónak hangzó, de kitérő választ adok neki, miközben felcaplatok a lépcsőn. A szennyes ruháimat menet közben a fürdőszobába hajítom, végül magamra zárom az ajtót. A táskámat a sarokba dobom, miközben az asztalhoz megyek, és a gépemet bekapcsolva leülök a kényelmes gurulós székembe. A dzsekit, amit még a folyosón vettem le, hogy kibújhassak a kólafoltos pólómból, most a szék háttámlájára terítem. Finom illata van, amit a bőröm is átvett azalatt a pár óra alatt, amit viseltem, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Miközben arra várok, hogy a gép csatlakozzon a Steam fiókomhoz, arrébb gurulok a székkel, és találomra felkapok egy pólót, amit magamra vehetek. Sima fekete, és elég bő is, szóval tökéletes viselet egy egész estés kockuláshoz. Így gondolom ezt egészen addig, amíg vissza nem térek a gép elé, és meg nem látom Vince ablakát felvillanni a tálcán. Kapkodva, remegő kezekkel teszem a fejemre a fejhallgatót, aztán magam elé húzom a billentyűzetet, és a torkomban dobogó szívvel megnézem, mit írt nekem. A csetben csak azt kérdezi, hogy lenne-e kedvem ma is mikrofonozni vele, én pedig igent mondok, így indítja is a hívást, amit szinte rögtön elfogadok.

- Mi van, édes, ennyire hiányzott már a hangom? Szólhattál volna - üdvözöl Eternal a szokásos laza stílusával, de mintha ma még az átlagnál is jobb lenne a kedve. Ez egy rövid ideig rám is jó hatással van, és az énem egy része tényleg felvillanyozódik, hogy hallhatja őt. Érzem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver, de ettől a másik felem csak még jobban elkeseredik.

- Neked is szia, Eter - válaszolok, és próbálok annyi vidámságot csempészni a hangomba, amennyi elvárható lenne részemről, de elég halványra sikeredik. Ezt ő is rögtön észreveszi, mert ellentmondást nem tűrően magyarázatot vár tőlem rá.

- Mi történt veled? A halott nagyanyám lelkesebb, mint te! - Ilyen és ehhez hasonló szellemes megjegyzsésekkell bombáz, amíg meg nem unom, és nem válaszolok neki.

- Bocs, szar napom volt a suliban. Úgy hiányzott minden perc, hogy veled lehessek! - mondom, és reménykedem abban, hogy nem kér bővebb magyarázatot, hanem a félig elpoénkodott válaszom elég lesz neki. Meg, ha itt tartunk, lehet benne igazság. Nem volt volt minden szempontból rossz, csak attól függ, hogy nézzük. A találkozás a baseball buzikkal igen, elég szar volt. Az, hogy összefutottam a szemüveges, dzsekis sráccal, már kevésbé, de attól még bizarr. Az pedig, hogy egész nap, de még éjjel is Eternal Scout hangja járt a fejemben, valamint, hogy hány különböző érzelem, meg milyen kellemes bizsergés fut rajtam keresztül, amikor a nevemen szólít, egyenesen borzalmas! Félek ezektől az érzésektől, és félek, mert most is ugyanezt tapasztalom, pedig alig két perce beszélek vele. A fülemre szorítom a fejhallgató tappancsait, nehogy letépjem a fejemről, de megborzongok, amikor rájövök, hogy nem tenném, mert hallani akarom minden lélegzetvételét. Megjutalmazhatom magam ezért részéről egy horkantással, amit nem tudok besorolni se a csalódott, se a dühös kategóriába.

- Kedves tőled, de ezt nem veszem be! Mesélj, Cee, ki bántott? - kérdi olyan típusú kedvességgel és gondoskodással a hangjában, amit a legtöbb ember szimpla gúnyolódásnak venne, de mivel ismerem Eternal stílusát, tudom, hogy komolyan érdeklődik. Sóhajtok egyet, és fogalmam sincs, mit mondjak neki. Az igazat nem akarom, mert egyszerűen gáz. Félek, hogy lenézne engem, amiért nem tudom megvédeni magam, meg, hogy alapból is ilyen kis szerencsétlen vagyok. De tovább nógat, én meg már a kiborulás szélén állok, így pár perc után mindent elmondok neki, már aminek szigorúan véve köze van az üdítős incidensemhez, a többit nem. A barna hajú srácról, a pulcsijáról, és a miatta érzett bűntudatomról egy szót sem szólok neki.

Vince figyelmesen hallgat, miközben belőlem dőlnek a szavak, és mire befejezem, teljesen hülyének érzem magam. Soha nem beszéltem még ennyit egyszerre, és elég fura is, hogy pont neki mesélem el minden bajomat, és nem mondjuk a legjobb barátomnak. Már ha van még legjobb barátom a szó klasszikus értelmében. Amikor elhallgatok, a vonal másik fele is néma marad kis ideig, engem meg kezd elönteni a pánik. Most romboltam le Eternalban minden felém táplált szimpátiát! Emiatt még jobban utálom magam, mint eddig. Ha volt bármi esély is arra, hogy kedveljen engem, akkor annak most inthettem búcsút azzal, hogy a tudomására hoztam, mekkora csődtömeg vagyok. Miközben szenvedek, hallom, hogy Eternal még mindig vonalban van, de ez egyelőre csak egy sóhajban nyilvánul meg.

- Kölyök, feléd aztán zajlik az élet! - mondja, amint egy elismerő füttyentés kísér, én meg magamba roskadva csúszok egyre lejjebb a széken, be az asztal alá. A szavai ellenére a hangjában nyoma sincs annak, hogy jogosnak érezné azt, amit tettek velem. Sőt, kicsit dühösnek is tűnik miatta. - Gondom, szarul vagy, szóval nem lenne kedved hétfőn ütközni, hogy kicsit felvidítsalak?

A hangja egészen kedves, amikor pedig a találkozót említi, visszavált a szokásos vidámságra, én pedig köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől. Eternal Scout komolyan felajánlotta nekem, hogy lógjuk együtt, és mindezt tök magától? Nem hiszem el! Ilyen nem létezik! Az arcomhoz kapok, amikor érzem, hogy elvörösödöm az izgalomtól, és a mozdulattal egy poharat is lesodrok az asztalról, ami nagyot koppanva ér földet. A hangra Eternal is figyelmes lesz, és nem hagyja annyiban, miközben én a poharat próbálom felvenni a földről, ami egészen messzire gurult tőlem.

- Na, Smexy, mit törtél össze? - kérdezi röhögve, én meg egy nagyot szusszanok, és próbálom leküzdeni a rám törő érzelmeket, de főleg az agyamat elborító pánikot.

- A valóságról alkotott képemet! De amúgy az te voltál - nyögök fel újra, és próbálom elviccelni a dolgokat, vagyis úgy beszélgetni a sráccal, mint általában, még csak utalást sem téve a fura érzéseimre vele kapcsolatban. A pánik első hullámát legyűrve már viszonylag tisztán tudok gondolkodni, így ennek megfelelően és a teljes mértékben hozzá igazodó stílusomban válaszolok az ajánlatára, nem foglalkozva a dübörgő szívverésemmel. - A tali jól hangzik, de nem túl esélyes. Bostoni vagy, vagy mi?

- Ja, te is? - kérdez vissza szinte rögtön, nekem meg elkezd remegni a kezem. Ez komolyan nem lehet valóság! Tuti, hogy csak álmodom! De amikor megcsípem a karomat, nem történik más, minthogy egy sajgó folt marad utána. Ugyanúgy a székemben ülök, a fejemre szorított fejhallgatóval, és Eternallal beszélgetek; nem térek magamhoz izzadságban fürödve az éjszaka közepén. Nem tudom, hogy örüljek-e, vagy kezdek megrémülni. Lehetetlen, hogy a srác ilyen közel legyen! Az egyre fokozódó izgalmamat közönnyel próbálom leplezni, nehogy félreértsen valamit a lelkesedésemből.

- Oké, Eter. A következő az lesz, hogy te is a Lincolba jársz, ugye? Ha így van, akkor... - De nem hagyja, hogy befejezzen, amint kiejtem a sulim nevét, Vince azonnal a szavamba vág.

- 69. Abraham Lincoln High School, Hyde Park, Boston. Szóval, édes, mi is van akkor, ha oda járok? - a hangjából süt az elégedettség, meg valami különös öröm, én pedig elsápadok, csak, hogy újra lángba boruljon az arcom alig fél perc elteltével. Oké, azt hiszem, komolyan fontolóra veszem, hogy egy kicsit normálisabb modorban beszéljek, mert ha Vince hagyta volna végigmondani azt, amit akartam, akkor most kapnék tőle egy-két csípős megjegyzést. Igen, a drága legjobb barátomnak hála arra gondoltam, hogyha a srác lincolnos, leszopom magam. De ez csak egy szófordulat, könyörgöm! Attól függetlenül a hideg kiráz tőle, hogy az ilyen irányultságú gondolataimat megosszam Vince-szel, szóval összeszorítom a számat, és próbálok valami hihetőt kitalálni helyette.

- Hogy mi van? Akkor mindenképp találkoznunk kell! - ezt már leplezetlen örömmel mondom, mire a vonal másik végéről egy elégedett ciccentést kapok. Néhány percig tényleg nagyon boldog vagyok, hogy ennyi idő után végre láthatom őt, de aztán inkább a félelem kerít hatalmába. Egyszerűen frászt kapok, amikor arra gondolok, hogy alig két nap múlva szemtől szemben állok vele, a személlyel, aki mindig csak nagybetűvel szedett jelzőkkel jut az eszembe. Most tudatosul csak bennem igazán, hogy fogalmam sincs, hogy néz ki Eternal a valóságban. Rendben, biztos, hogy nagyon vonzó, és jóképsű, és gyönyörű, és szép a mosolya, és kedves a pillantása, és így tovább. Azt hiszem, hogy ez a srác csak tökéletes lehet, már a hangja is tökéletes számomra!

A nevemhez hűen, ahogy a night vale-i Cecil, én is találtam valakit, aki megtestesíti számomra azt a szépséget és tökéletességet, ami már emberiség ellen elkövetett bűntettnek minősül. A groteszk párhuzam kapcsán eszembe jut még az is, amit az imádott rádiósom mondott először a szerelme láttán. Szabadon idézve a következő: elvigyorodott, és egyszerűen mindene tökéletes volt, én pedig rögtön belészerettem. Remegek, amikor eszembe jut, és az egészet igaznak érzem. Én is azonnal vonzódni kezdtem Eternalhoz, még ha nem is voltam tisztában vele, és most szívhatok emiatt! Nem akarom ezt! Nem akarok így érezni iránta! Rettenetesen félek ettől az egésztől, meg attól is, hogy mi van, ha meglát, és nem akar többé velem lenni. Már a gondolattól rosszul leszek, és a szék karfájába kell kapaszkodnom. Nem akarom, hogy Eternal megutálnom engem, azt nem tudnám elviselni! Ezer dolog cikázik a fejemben, ami miatt balul üthet ki a találkánk, és egy olyan sem tudja elvonni a figyelmemet, ami valami szép lehetne. Vince hangja, a nevetése, a kétértelmű megjegyzései, meg az általam ezekhez társított arckifejezései járnak a fejemben, és kiszárad a szám a gondolattól, hogy talán ezen a hétvégén hallhatom őt utoljára.

- Cee, figyelsz? Mondom hétfő, ebédszünet, második emelet, szekrények. Megfelel? - Vince kissé türelmetlen hangja zökkent ki a nyomorúságos gondolataim közül, mire bólintok egyet, hiába tudom, hogy nem látja.

- Nekem jó. De... Eter... - Tétovázom kicsit, nem tudom, hogy folytassam. Eternal nem hagyja függőben a mondatomat, megsürget, hogy kinyögjem, amit mondani akarok. - Lövésem sincs, hogy hogy nézel ki.

- Vonzó vagyok, szóval nyugi, édes, fel fogsz ismerni. - A hangján hallom, hogy mosolyog, pontosabban tuti, hogy vigyorog magában, amitől a kétségeim ellenére is megkönnyebbülök kissé. Amikor Eternal ennyire lazára veszi a dolgokat, akkor nincs miért idegeskednem. Én is próbálom ilyen stílusban továbbvinni a beszélgetésünket, ami pár mondat erejéig sikerül is.

- Vonzó és gémer, mi? Melyik világból jöttél? - mosolyodom el, közben hátradőlök a széken, és elégedetten várom a válaszát. Biztos vagyok benne, hogy tényleg jól néz ki, és hamarosan személyesen is meggyőződhetek róla.

- Hé, én vagyok Eternal Scout, bébi - mondja fölényesen, én meg akaratlanul is elnevetem magam. Elfojt egy kuncogást, majd folytatja. - Akkor nevess, ha megint elpicsázlak TF-ben!

A megint szót erősen kihangsúlyozza, mire elhúzom a számat. Kicsit sokat képzel magáról a srác ilyen téren! De még ezzel sem tudja elérni, hogy kevésbé bírjam, és már elegem van ebből!

- Mit megint? Nem tudom, mire vered magad. És nem, a tegnapi nem számít! Meg az az előtti sem... - Elcsüggedek kissé, amikor rájövök, hogy az utóbbi napokban Eternal sorozatosan alázott a játékban, de ez csak annak tudható be, hogy minden más elvonta a figyelmemet. Minden az ő hibája, komolyan! Szétszórttá és figyelmetlenné tett, nem rajtam múlt! Ezt persze nem vágom a fejéhez, mert ha faggatózni kezdene, nem tudok mit mondani neki. Csendben szívom a fogamat, miközben Eternal szelíd csiplekődését hallgatom.

Átengedem neki a szerver választás kegyét, többek közt, mert én mindig is utáltam a végtelen lista böngészését. Hamarosan beinvitál egyre, és játszani kezdünk, de nekem az idegességtől nem megy túl jól. Amikor már öt percen belül negyedszer halok meg, kezd kicsit elegem lenni, de akárhogy erőlködöm, nem megy jobban. Viszont feltűnik, hogy Eternalnak se megy különösebben a játék, amit a monitoron meg a fejhallgatómból kiszűrődő folyamatos káromkodásokon is nyomon tudok követni. Amikor sorozatban az ötödik anyázást hallom, elvigyorodom, és kérdőre vonom Vince-t.

- Mi van, Eternal, nem megy? Figyelmetlen vagy - szólítom meg még mindig vigyorogva, miközben a játék kezdete óta először sikerül a közelébe kerülnöm, és két ütéssel kivégzem a karakterét. Egy fojtott nyögéssel, meg egy újabb káromkodással nyugtázza a tettemet.

- Vakszerencse, szexikém. Amúgy ja, bocs. Nekem elég jó napom volt ma. - A kijelentésére összevonom a szemöldököm. Már a játék, meg a vele töltött idő sem tudja feledtetni velem a sanyarú gondolataimat. Újfent hallom, hogy minden bosszúsága ellenére is szinte ragyog a hangja, és valami féltékenység félét érzek amiatt, hogy nem tudom, mi tette őt ilyen boldoggá. Egy valami biztos: nem én. Mintha kitalálná a gondolataimat, folytatja. - A jó napomhoz te is hozzájárultál, édes, mindig öröm hallani a cuki kis hangocskádat.

Ezzel felröhög, én meg összeszorítom a számat, mert tudom, hogy gúnyolódik rajtam. Az ajkamba harapok, amikor érzem, hogy egy forró könnycsepp talál utat a szemem sarkában, majd végigfolyik az arcomon. Összemaszatolja a szemüvegmeet, amit dühösen lecsapok az asztalra, nem foglalkozva azzal, hogy így a monitort sem látom túl jól. Átkozom magam, amiért hagyom, hogy Eternal felhúzzon engem, meg azért is, hogy egyáltalán hagyom, hogy így hasson rám. Gyűlölök sírni, nem tudom, hogy most miért csinálom, de egyszerűen fájnak a szavai. Rosszul esik, hogy nem miattam ilyen vidám. Tovább harapdálom a számat, miközben még egy könnycsepp követi az elsőt az arcomon, de nem engedhetem el a billentyűket, hogy letöröljem őket. Veszek egy mély levegőt, ami remegve fújok ki, szakadozó lélegzetvételem pedig magamra vonja a srác figyelmét.

- Gáz van, Smexy? - kérdi, közben hallom, hogy a billentyűket csapkodja. Legalább ez a feltételezésem helyesnek bizonyult róla. Nyelek egyet, visszafojtva a kitörő sírásomat, és nehezen, de kipréselem a szavakat összeszorított ajkaim közt.

- Nem, semmi. De most mennem kell. Holnap beszélünk, oké? - Pocsékul érzem magam, hogy elmenekülök tőle, amikor egész nap arra vártam, hogy végre vele lehessek, és beszélgethessünk. Gyűlölöm magamat, gyűlölöm ezt az egész helyeztet, a játékot is, mindent, de Eternalt nem tudom utálni. Emiatt még inkább kétségbeesem, és dühösen az ajkamba harapok, amíg meg nem érzem az egész arcomat lezsibbasztó fájdalmat. Ez egy kis időre elvonja a figyelmemet minden másról, és miközben a kiserkenő véremet nyalogatom, a monitorra függesztem a tekintetemet.

- Miért hagysz itt, édesem? - hallom a vonal másik feléről a felháborodással átitatott hangját, mire csak megrántom a vállam. Ha nem vette észre, akkor felesleges lenne magyaráznom.

- Randim van az ággyal, Eter. Fáradt vagyok. De holnap esküszöm, hogy beszélünk! - nyögök fel, miközben alig egy óra játék után lecsatlakozom a szerverről. Erre egy újabb elborzadt horkantást hallok a fejhallgatómból. A szememet forgatom, miközben próbálok nem figyelni a gyomromat összepréselő kellemetlen érzésre. Hazudtam Eternalnak, egyáltalán nem vagyok fáradt, és ha az lennék, se tudnék elaludni. Napok óta ilyen állapotban vagyok miatta, így már lemondtam a klasszikus értelemben vett alvásról.

- Te lecserélsz engem az ágyadra? Oké, Cee, de nem tudod, mit hagysz ki. - Ezzel lerendezettnek tekinti a dolgot, és többet nem foglalkozik azzal, hogy menni készülök. Mondjuk nem tudom, mire számítottam. Esetleg arra, hogy Eternal sírva könyörög nekem, hogy maradjak vele? Hülyeség! Soha nem tenne ilyet, tuti nem vagyok olyan fontos neki! Sőt, talán semennyire. Ez a feltételezés erős, hiszen most is beszélünk, és kedves velem, de mégis... Felnyögök, és amikor Vince megkérdezi, hogy mi van velem, csak hárítok, aztán elköszönök tőle, és bontom a beszélgetést. Egy pillantást vetek csak a barátlistámra, de a sok zöld között csak Eternal neve érdekel. Ő továbbra is fent maradt a szerveren, gondolom, az egész éjszakát játékban tölti majd. Nem is olyan rég én is ezt tettem volna vele, vagy éppen Mattie-vel. Ami őt illeti, a neve szintén zöld, és ebből, meg a késői időpontból tudom, hogy a péntek esti élőzést csinálja, nélkülem. Bezárom a programot, majd megdörzsölöm a szemeimet, a könnyek maradékát is eltüntetve az arcomról, és kimegyek, hogy lezuhanyozzak.

Fogalmam sincs, mennyi időt töltök a zuhanykabinban, a homlokomat a csempéhez szorítva, csak a víz csobogásán keresztül beszűrődő dörömbölés, meg anyu hangja térít magamhoz. Legalább két perce veri már az ajtót kívülről, mire tényleg észreveszem, és válaszolok neki. Elzárom a csapot, majd a törölközőmét nyúlok, és bebugyolálom magam. A testem remeg, félig a hidegtől, félig attól a sok rossztól, amit a zuhany alatt állva próbáltam elfelejteni, sikertelenül. Magamra rántok egy alsót és egy pólót, majd ismét a szobámba zárkózom. Egy pillantást vetek csak a gépemen az órára, ami szerint legalább egy órát eltöltöttem a fürdőszobában, nem csodálom, hogy anyám már kezdett frászt kapni. Nem tudom, mit gondol, mit csinálok. Vagyis de, sejtem, de az nem az én műfajom.

Kikapcsolom a gépem, majd a hátamra fekszem az ágyban, és a plafont kezdem bámulni. Először csak feketeséget látok, de egy idő után a szemem hozzászokik a homályhoz, így az éjszaka rövidesen világosabb és sötétebb szürke foltokra szakadozik a szemem előtt. Pontosítva világos és sötét foltokra, meg Eternal Scoutra, akit hiába próbálok minden erőmmel az agyam leghátsó szegletébe száműzni, mindig a gondolataim közé furakszik. Amikor ismét azon kezdek el tűnődni, hogy mi lehet most vele, kétségbeesetten az arcomba nyomom a párnámat, és próbálom megállni, hogy ordibálni kezdjek. Mert igen, már legszívesebben kiabálnék ilyenkor, annyira feszültté tud tenni ez az egész helyzet kettőnk között. Egyáltalán van-e olyan, hogy ő meg én? Akarom-e, hogy így legyen? Már semmivel sem vagyok tisztában, és minél többször gondolom ezt az egészet végig, annál zavarosabb. Két dolgot tudok csak biztosan: nem lehetek szerelmes Eternal Scoutba, viszont mégis minden perc elteltével jobban vonzódom hozzá.

Amikor távolodó lépteket, majd az ajtó halk csukódását hallom, egy ideig még nem nyitom ki a szememet, nincs erőm hozzá. Nem akarok kikelni az ágyból, hisz' akkor minden csak rosszabb lesz! Rövidesen édes illat üti meg az orromat, én pedig nyögve a másik oldalra fordulok, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Felfordul tőle a gyomrom. Sokáig így sem tudom kizárni, mert az egész szoba levegőjét betölti, és az sem tűnik végleges megoldásnak, hogy a fejemre húzzam a takarót. Kipróbálom, de alig pár perc utál kimelegedve és levegő után kapkodva ülök fel az ágyban. Hunyorgok egy kicsit, mert annak ellenére is, hogy tegnap behúztam a függönyöket, a világosság így is bejutott már a szobámba, lévén, hogy szikrázóan süt be az ablakon a délelőtti napfény. Igen, jobb esetben még csak délelőtti, de amint kis kotorászás után meglelem a mobilom, és a képernyőjére sandítok, csalódnom kell: délután egy múlt nem sokkal. Ezek szerint végigaludtam több, mint tizenkét órát! A felismerés nem dob fel, mert hiába aludtam sokáig, ugyanolyan kimerültnek érzem magam, mint amilyen tegnap délelőtt voltam. A szememet dörzsölgetve mászom az ágy másik végébe, ami az asztalom mellett van. Egy tányéron süteményt, mellette egy doboz Milky Wayt, alatta pedig egy cetlit találok anyu sietős kézírásával. A szokásos üzenet fogad, vagyis, hogy apu és ő kiruccannak valahová a hétvégére, ha gáz van, hívjam őket, vacsi a hűtőben, pénzt meg tudom, hol találok. Egy sóhajjal nyugtázom, és úgy döntök, nem megyek ki, hogy elköszönjek tőlük.

Kis ideig kuporgok még az ágyamon, azon gondolkozva, hogy most mit csináljak. Enyém az egész ház, de a hír nem villanyoz fel különösebben, mert minden hétvégét így töltök el, de akkor is a szobámba zárkózva. Most viszont egy kicsit rosszul érzem magamat. Utálok egyedül lenni! Máskor vagy Mattie-vel lógok, vagy kockulással töltöm az időmet, de akkor is beszélgetek vele, szóval nincs ilyen gondom. De most mi van? Vár rám egy eléggé kínos beszélgetés Eternallal, ha majd lesz erőm bekapcsolni a gépemet, és leülni elé. Egyáltalán nem várom, még akkor sem, ha rettenetesen hiányzik, hogy halljam a hangját. Állj, tényleg erre gondoltam?! Nem akarom! Épp csak tíz perce vagyok magamnál, és máris ő jár a fejemben! Visszahanyatlom a párnára, és a kezembe temetem az arcomat.

Nem bírom, hogy folyton rá gondolok. Nem normális, hogy ennyire kötődjek hozzá, és már kezd fizikai fájdalmat okozni. Rosszul érzem magam, ha távol vagyok tőle, és nem beszélhetünk, de amikor Vince hangját hallom, szinte csak kapkodni tudom a levegőt, és amikor a nevemen szólít, egyszerűen kikészülök! Az egyik percben még dühös vagyok, hogy ezt tette velem, a másikban már inkább csak sírnék egy sarokban, aztán elásnám magam. Miért vagyok olyan elbaszott, hogy amikor életemben először szerelmes leszek, akkor pont belé, pont egy pasiba kelljen beleesnem? Minden az ő hibája! Ha elmondta volna már az elején, akkor nem történt volna ez! De a legfájóbb, hogy eddig sem azért kedveltem, mert azt hittem, hogy csaj, hanem egyszerűen azért, mert ő Eternal Scout, számomra a megtestesült tökéletesség.

Reszketve szorítom magamhoz a párnámat, miközben az oldalamra fordulok, majd beletemet az arcomat. Nem bírom ezt az egészet. Elegem van! Elegem van már mindenből. Úgy érzem, meghalnék, csak hogy hallhassam a hangját, de meghalnék akkor is, ha azt mondaná, nem akar velem lenni. Nem vagyok erre képes. Veszettül hiányzik, de nem akarom, hogy hiányozzon. Nem vagyok képes beszélni vele a tegnapi után. Nem, úgy az egész után, amiatt, amit érzek. Fogalmam sincs, mit is érzek pontosan, de mindent ő vált ki belőlem, és a fejemben hatalmas zavar van, ha csak eszembe jut ő. Sokára veszem csak észre, hogy megint könnyezek, és már túl vagyok azon, hogy letagadjam, vagy megpróbáljam visszatartani őket. Hagyom, hogy lefolyjanak az arcomon, az ágyneműn landolva, miközben a kezembe veszem a telefonomat. Reszkető kézzel szorítom, miközben bepötyögök egy számot, kétszer is eltévesztve azt. A fülemhez szorítom a mobilt, miközben mély levegőket veszek, hogy egy kicsit megnyugtassam magam, mielőtt beszélni kezdenék. A telefon sokáig csörög ki, és már azon vagyok, hogy letegyem, amikor végre kattan egyet, és meghallom a vonal másik felén Mattie kifejezetten dühös hangját.

- Cee, a faszom beléd, jobbkor nem tudtál hívni? Épp videót veszek fel, kapkodd magad! Mit akarsz? - Nyelek egyet, ahogy a barátomat hallgatom, akinek a szavaiból süt az indulat. Már csak ebből a pár szóból, meg a hangszínéből tudom, hogy nemrég kelt, és még nem ivott elég kávét. Az emlék, meg a tény, hogy ilyen jól ismerem, most nem tud felvidítani. Tényleg zavarom, és tisztában vagyok vele, de nem tehetek mást. Muszáj volt felhívnom.

- Mattie... gyere át, kérlek... - mondom szakadozottan, Mattie pedig, aki ellenkezni akar, hirtelen elhallgat. - Bajban vagyok.

A hangom elcsuklik, és nem tudom folytatni, pedig rengeteg dolgot mondanék még neki. Mondjuk azt, hogy nagyon sajnálom, hogy eddig nem kerestem. Meg azt, hogy mennyire hiányzott az utóbbi időben. Meg megkérdezném tőle, hogy mi volt vele. Azt is, hogy haragszik-e rám. Azt is, hogy akar-e látni egyáltalán, de egyikre sem vagyok képes. Csak fekszem az ágyon, a fülemhez szorítom a telefont, és hallgatom Mattie halk, egyre gyorsuló lélegzetvételét.

- Adj húsz percet - mondja végül, és leteszi, én pedig magamra maradok. Mivel nem kérdezett semmit, nem tudom, hogy komolyan vette-e, amit nagy nehezen kipréseltem magamból. Ennek ellenére felkelek, a szekrényemhez botorkálok, és kirángatok belőle pár ruhát, hogy emberi külsőt varázsoljak magamra, mire ideér.

Farmerba bújok és felveszek egy másik pólót, ironikus módon pont azt, amit Mattie különösen szeret, végül felveszem a szemüvegemet is. Most, hogy már látok is valamit, kifelé menet a tükörbe nézve nyugtázom, hogy szörnyű állapotban vagyok. Megmosom az arcomat, így a szemeim már nem vörösek, sírás nyomai helyett csak a fáradtság fekete karikái húzódnak alattuk. Visszamegyek a szobámba, és leülök a székre. Nem megyek le megnézni, hogy anyuék bezárták-e az ajtót, mert gondolom, hogy nem. Ha meg mégis, Mattie megoldja. Családtag, szóval nem gond neki a pótkulcs megtalálása az előkertben lévő kis sziklák egyike alatt. Sóhajtok, miközben a fejemet a karjaimra hajtva a sütikre sandítok. Nem eszem belőlük, túl ideges vagyok. Nagyjából tíz percem maradt felkészülni életem legnehezebb beszélgetésére, és még azt sem tudom, mit akarok igazából, csak abban vagyok biztos, hogy nagyon félek. Rettegek az Eternallal való találkozástól, attól a sok fura dologtól, amit iránta érzek, és attól, hogy ezt az egészet egyedül kéne megoldanom, de képtelen vagyok rá.