Három részre bontva a hossza miatt.

A fejezet tele van első alkalmakkal, kíváncsi vagyok, hogy tetszik C:

Első rész: Cee egy szerencsétlen balesetet szenved el az iskolában, de szerencsére van valaki, aki segít rajta.

*

A hét utolsó napját próbálom gond nélkül átvészelni a suliban. Azt, hogy gond nélkül, persze úgy értem, hogy a szemüvegemet épségben tartva és száraz ruhával. Ja, meg kék-zöld foltok nélkül, de azt hiszem, az már túl nagy kérés lenne. Március vége van, hivatalosan is tavasz, ami egyet jelent a sulit egy csapásra elárasztó miniszoknyákkal, meg a hormontúltengéses baseball buzikkal, akik a hozzám hasonló szerencsétleneken vezetik le a felgyülemlett feszültséget. Behúzott nyakkal, a kardigánomba burkolózva veszem ki a cuccokat a szekrényemből, és indulok az első órámra. Még van egy kis időm, mielőtt becsöngetnének, így lassan megyek, megkockáztatva azt, hogy találkozzam egy-két problémás egyénnel. A folyosón leginkább csak a lábam elé nézek, nem fel a körülöttem lévőkre, de erre nincs is szükségem. Mattie-t keresem, de kint, a suli mellett állva nem láttam, pedig szinte mindig ott szokott cigizni reggelente, és most sem fedezem fel a mélykék Converse-be bújtatott lábait magam előtt. Azt hiszem, beszélnem kéne vele, de amikor erre gondolok, ugyanúgy görcsbe rándul a gyomrom, mint tegnap este, amikor nem mertem írni neki.

Nem tudom, miért, de félek a szemébe nézni. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom neki, vagy, hogy hogyan kéne viselkednem vele. Hiszen semmi nem történt köztünk, ami miatt haragudnia kéne rám! Oké, azt leszámítva, hogy közel három hete nem kerestem őt, semmi. De Mattie máskor már egy nap után minden lehetséges módon próbál elérni, ha véletlenül nem írok neki rögtön azután, hogy hazaértem! Többek közt azért a legjobb barátom, hogy aggódjon értem, de most mintha teljesen figyelmen kívül hagyna. Mattie talán azt hiszi, hogy én is ezt csinálom vele, de szó sincs róla! Legalábbis szándékosan soha nem tenném, de Eternal túlságosan lefoglalt az utóbbi időben. Ahogy eszembe jut ő - a srác, emlékeztetem magam félig keserűen, félig nevetve -, kiszárad a szám, és meg kell állnom egy pillanatra, hogy a remegő kezeim közt szorongatott füzetet el ne ejtsem. Megigazítom, és amikor már biztosnak érzem a fogását, tovább megyek, majd a terembe beérve lerogyok a helyemre, a hátsó sorok egyikében.

Ledobom a cuccaimat az asztalra, és zavartan, mintegy pótcselekvésként az alsó ajkamat harapdálom. Miután a fél éjszakát álmatlanul forgolódva, és Eternal hangjától kísértve töltöttem, most már igazán nem akarok többet gondolni rá! De a legfájóbb, hogy bárhogy igyekszem, nem tudom kiverni őt a fejemből. Ezen a füzetlapjaim szélére firkált neve sem segít, meg az egyetlenegy árva szívecske sem, amiben Eternal Scout monogramja díszeleg. Valamikor a hét elején került oda, és nincs szívem összefirkálni, a nyilvánvaló tények ellenére sem. Inkább elkapom a pillantásom a nevéről, és jegyzetelni kezdek, ezzel egy kis időre elvonva a figyelmemet Eternalról. Mégis megborzongok, amikor a soraim a lap széléhez, és a hozzá kötődő ki firkéimhoz érnek. Zavartan, kissé dühösen lapozok néhány oldalt, hátha nem botlok beléjük többet, de vagy azért, mert az elmúlt napokban rettenetesen unalmasak voltak az órák, vagy más miatt, szinten minden margón az ő steames felhasználónevét látom. A legfélelmetesebb pedig, hogy néha az enyémmel együtt. Az arcom lángol, miközben próbálok megnyugodni, és oda sem figyelni rá.

Kezdem úgy érezni magam, mint egy tinilány, bármit is jelentsen ez. Talán azt, hogy teljesen elvörösödik a fejem, ha csak eszembe jut a srác? Oké, ezt talán még normálisnak is lehetne mondani, csakhogy a srácon van a hangsúly, és én nem vagyok csaj! Legszívesebben a padba verném a fejemet, de tudom, hogy elég sok kérdésre kéne válaszolnom utána, ezért inkább nem teszem.

A tollam végét rágcsálom, meggátolva azt, hogy a lassan kisebesedő számat tovább gyötörjem az idegesség miatt, és kibámulok az ablakon. Próbálok megnyugodni, és elterelni a figyelmemet, lassan nem csak Eternalról, hanem az egész óráról, meg a teremről is, ahol ülök éppen, kevés sikerrel. Akárhogy erőlködöm, a gondolataim minden témáról visszakanyarodnak hozzá. Ha a velem szemben lévő sarkot figyelem, akkor pár percen belül azon merengek, hogy vajon Eternal az ágyán fekve bámulja-e ugyanúgy a plafont, mint most én, ha pedig a füzetemre, valamint a benne lévő zilált soraimra pillantok, azon gondolkozom, milyen lehet a kézírása.

Úgy érzem, hogy a fejem kezd szétmenni, a halántékomra szorítom a kezeimet, a szememet pedig lehunyom. A sötétség sem menthet meg a gondolataimtól, alig csukódnak le a pilláim, ugyanúgy cikáznak a fejemben, mint előtte, és én egyre rosszabbul leszek tőlük. A csengő zökkent ki ebből a szörnyű állapotból, mire összerezzenek a széken, és kinyitom a szemeim. Szuper, már csak öt órát kell kibírnom, de utána, otthon mi lesz velem?

A többiek szedelőzködni kezdenek körülöttem, mire észbe kapok, és én is felállok, magamhoz szorítva a cuccaimat, vagyis egy tollat, meg egy szamárfüles füzetet. Szabad balommal kigombolom a kardigánomat. Kezd rettentő melegem lenni, de biztos csak az arcomat elöntő vértől érzem így magam. Dühösen hagyom ott a padot, és az ajtó felé megyek. Nem tudom pontosan, miért haragszom, de az érzés egyre erősebb, és önmagam felé irányul. Némán szitkozódom, miközben a tömeg végigsodor a folyosón, szerencsére a szekrényem irányába. Összeszorítom a számat, nem törődve a sebes ajkaimat elöntő fájdalommal, ahogy ismét ráharapok. Szidom magamat, hogy lehet ennyire ostoba, de egy idő után abbahagyom az önostorozást. A homlokomat egy kis időre a szekrényem hűvös fémlapjának döntöm, mielőtt kinyitnám azt.

Amíg azon idegeskedtem, hogy lehet olyan idióta, hogy egész nap csak Eternal Scout jár a fejemben, addig is vele foglalkoztam, ha csak közvetve is. Azonnal be kell ezt fejeznem! Meg kell nyugodnom, venni a mély levegőt, és túltenni magamat ezen az egész hülyeségen! A srác a barátom, a francba is, és pont. Nincs min gondolkoznom ezen felül! De akármilyen szépen is hangzanak ezek az érvek, már akkor tudom, hogy nem igazak, amikor kiötlöm őket.

Egy fájdalmas sóhajjal húzódom közelebb a szekrényajtóhoz, majd amikor a fém már átveszi a testem melegét, és nem hűsít tovább, ellépek tőle, és a számzáras lakattal kezdek babrálni. Az önsanyargatás mellett épp csak arra maradt időm, hogy kivegyem a napi Milky Wayemet a szekrényből, és kicseréljem a kezemben tartott füzetet arra, ami a következő órára kell, és már hallom is, hogy becsöngetnek. Becsapom az ajtót, és fél kezemben a papírdobozt, a másikban a tanszereimet szorítva végigfutok két emeleten, hogy a következő teremhez érjek még a tanár érkezése előtt. A futástól zihálva csusszanok le a helyemre, és a széken hátradőlve a dobozba szúrom a szívószálat, miközben próbálom egyenletesen venni a levegőt. Az utóbbit nem sok sikerrel teljesítem, de amit kortyolok az innivalómból, testileg és lelkileg is megnyugszom pár percre. Még néhány korty után teljesen ellazulok, és nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy a tanár monoton hangját csak megnyugtató duruzsolásnak halljam, a szemem pedig lecsukódjon. Az asztalra dőlök, a fejemet a karjaimra fektetem, és kiélvezve, hogy épp nem gondolok semmire, szinte rögtön elalszom.

A csengő most is halálra rémít, amikor a fémes berregésre magamhoz térek. Felnyögök, és miután felfogom, hogy hol vagyok, lehámozok egy papírt az arcomról, ami alvás közben a fejemhez tapadt. A szemüveget a fejem tetejére tolva megdörzsölöm a szemeim, aztán visszaigazítom a keretet az orromra. Amikor végre látok is, összeszedem a cuccaimat, és ügyelve, hogy ne menjek neki senkinek a még kissé kótyagos lépéseim ellenére sem, óvatosan kimegyek a teremből. Annak ellenére, hogy az éjjel nagyon keveset aludtam, és a kis sziesztám után is rettenetesen fáradt vagyok még, több ilyet nem engedhetek meg magamnak. Majd esetleg suli után. Otthon, az ágyamban fekve úgy is kényelmesebb, győzködöm magamat, miközben próbálok ébren maradni a következő két órámon. A motivációs beszédemből azt a tényezőt viszont kihagytam, hogy suli utánra elígérkeztem Eternalnak egy újabb játékra, és nem is akarok most újra rá gondolni, amikor végre egy kicsit elfelejthettem! Dühösen megrázom a fejem, amivel többek közt azt érem el, hogy elszédülök, de legalább elvonja a figyelmemet Eternalról.

Már csak pár perc van az ebédszünetig, amire a korgó gyomrom is emlékeztet, mire ma már sokadszorra ráz ki a hideg. Ha mondhatok ilyet, az ebédszünetet utálom a lehető legjobban az egész iskolában! A baseball csapat különböző inzultusait nagyrészt ilyenkor szenvedem el, mert harminc teljes percük van rá, hogy kínozzanak. Vagyis ha korrekt akarok lenni, akkor inkább húsz, mert valamikor enniük is kell, nem? Ami azt illeti, nekem is kéne, de ha csak nincs vészhelyzet, vagyis nem vagyok már az ájulás határán, be nem teszem a lábamat a suli menzájára, de még az oda vezető folyosóra sem! Most viszont azt hiszem, muszáj lesz, nyugtázom az újabb gyomorkorgásomat meghallva. Abban az öt percben, amíg ott tartózkodom és villámgyorsan eszem valami, csak nem esik bántódásom! Ezzel az elhatározással lépek ki a teremből, és miután leteszem a cuccaimat. elindulok az ebédlő felé, szorosan a falhoz húzódva.

Hiába nincsenek közös óráink Matie-vel, a legtöbbször még így is el szokott kísérni kajálni, de mivel hiába kerestem egész nap, nem tudtam megkérni erre. Gyűlölök egyedül közlekedni a suliban, még akkor is, ha általában minden nap ezt teszem. Mattie biztonságot nyújt, amire most szükségem lenne, azon elhatározásom ellenére is, hogy nem csinálok ebből nagy ügyet, csak leülök és megebédelek. Ha mellettem lenne, akkor sikerülne, mert valahogy, ha a közelemben van, akkor minden szerencsétlenség, úgymint az iskolai sorscsapás néhány sportoló személyében, elkerül. Lemondóan sóhajtok, amikor a folyosó végére érek. Nem számíthatok rá örökké, és ez most bizonyosodott be véglegesen. Az ajkamba harapok, és nem foglalkozom vele többet. Imádom Mattie-t, de túl kell lépnem azon, hogy nem lehetek vele örökké, főleg, ha ő sem akar velem lenni. A gondolatra elszontyolodom, de erőt veszek magamon, és kiverem a fejemből az egészet. Továbbra is a folyosó szélén megyek, a lépteimet egy kicsit sietősebbre fogva.

Amikor a menza bejáratához érek, annyira falhoz préselődöm, hogy tapétának is elmehetnék, csak, hogy ne legyek a kifelé tartó három baseball bunkó útjában. Gyorsan a földre kapom a tekintetem, mielőtt észrevennének, de még így is látom, hogy háromból kettőnek a kezében fedetlen üdítős pohár van. Amikor elmennek mellettem, anélkül, hogy különösebben rám néznének, mindketten rám borítják a tartalmát. Egy liter kóla talál telibe kegyetlen pontossággal, eláztatva a felsőmet, és ragacsos cseppekkel bevonva a az arcomat, meg a szemüvegem lencséit. Dermedten, bennakadt lélegzettel meredek magam elé, és hallom, hogy a srácok távozóban egy emberként röhögnek fel, majd pacsiznak egymással. Mindenem reszket a dühtől és az idegességtől, meg úgy általában a sokktól, amit ilyenkor mindig érzek, és csak nehezen tudok eltávolodni a faltól, hogy a beáramló embertömeggel szemben visszamenjek a folyosóra.

Igazából meg sem kéne lepődnöm ilyenkor, mert szinte minden nap el kell viselnem, és most elég könnyen megúsztam. Egyikük sem lökött fel, és nem mondtak nekem semmi bántót. Nem fenyegettek meg, csak leöntöttek kólával. Összeszorított szájjal, továbbra is remegve araszolok tovább a folyosón, ahol már kevesebb az ember. Ügyet sem vetnek rám, ahogy a kardigánom még száraz ujjába törlöm a szemüvegem üdítővel áztatott lencséit. Lehajtott fejjel megyek, még mindig a szemüvegemet dörzsölgetve, így csak akkor tűnik fel, hogy van velem szembe valaki, amikor mindkét vállamat megragadva megállásra kényszerít. Ahogy felnézek, hirtelen semmit nem látok az előttem állóból, és elönt a pánik. Összeszorítom a szemem, amikor a vörös-fekete ruhaujjak bekerülnek a látóterembe, a várt ütés azonban elmarad.

- Szia, Egérkém! - hallom az ismerős hangot a fejem fölül, és amikor óvatosan kinyitom a szememet, majd visszaveszem a maszatos szemüvegemet, a pár napja megismert srácot vélem felfedezni mögötte. A hangja egészen vidám, de ahogy a szemüvege fölött találkozik a pillantásunk, és meglátja az arcomon a fájdalmat, az övéről is lehervad a mosoly. - Mi történt veled? Jól vagy?

Miközben kérdezget, a vállamnál fogva kicsit eltol magától és alaposan végigmér. A kék kardigánom elején sötétbarna foltok éktelenkednek, amik már a pólómat is átáztatták, így az egész ragacsosan tapad a bőrömhöz. Kóla csöpög a ruhám aljáról, pár csepp még a nadrágomra is jutott, némelyik a cipőm orrán végezte. Én pedig ennek az egésznek a közepén állok, a lehető legkisebbre összehúzva magamat.

A srác arcáról süt az aggodalom, egyelőre mégsem tudom kinyitni a számat, hogy válaszoljak neki. Barna szemeivel tovább vizslatja az arcom, de mivel megint a földre szegeztem a tekintetemet, elenged, és fél kézzel megemeli az államat, hogy ránézzek. A helyzet furcsán ismerős, hiszen az első találkozásunkkor ugyanezt csinálta, de most még kevésbé akarok ránézni, mint aznap. Halkan sóhajt, amikor a továbbra is lesütött szemembe próbál nézni, aztán újra megszólít, hogy valamivel magára vonja a figyelmemet.

- Ki tette ezt veled? - kérdi halkan, egészen szelíd hangon, mintha attól félne, hogy megijeszt vele. Igazából nem áll távol a valóságtól, de félelem helyett már csak tehetetlen dühöt érzek, és ha akarom, ha nem, ha megszólalnék, az egészet rázúdítanám. Összeszorított szájjal rázom meg a fejemet, mire a fal mellé kormányoz, hogy ne az út közepén álljunk, és megsimogatja az arcomat. Az érintésétől kiráz a hideg.

- A barátaid - nyögök fel végül, amikor már kezdek rosszul lenni attól, hogy a keze az arcomhoz ér. A hangom át van itatva minden sértettséggel és utálattal, amit a Lincoln baseball csapatának tagjai váltottak ki belőlem az évek alatt, és különösebben már az sem zavar, ha a velem szemben álló srác megérzi ezt. Ő kérdezte, a francba is, én csak válaszoltam! A barátok jelzővel többek közt a dzsekije miatt élek, ami a suli színeiben pompázik, de a mellkasáról hiányzik a nagy, fehér L betű.

- A barátaim? Dim? Vagy Maxie? De Maxie nincs is itt, franc... Kire gondolsz? Megütöm! - A barna egy ideig hangosan gondolkodik, legalábbis ennek tudom be a körülöttem repkedő ismeretlen neveket, de végül feladja, és a szeme elszántan villan rám. Azt hiszem, komolyan gondolja azt a megütés dolgot, csak azt nehéz elhinnem, hogy nem engem akar bántani. Nyelek egyet, közben megacélozom magam egy esetleges gyomorba vágáshoz, és felemelem a fejemet, elkapva a pillantását.

- Bocs, de nem ismerem név szerint a fél baseball csapatot - nyögök fel, mire a srác tekintete egyre értetlenebb lesz.

- Baseball? Te miről beszélsz? Nem haverkodom velük! Meg nem is játszom, mielőtt azt hinnéd. Nem tudom, honnan szedted, husi - Az állam leesik a döbbenettől, hogy képes ilyen folyékonyan hazudni. Vagy ha igazat mond, akkor a világnézetemmel és az eddigi ismereteimmel nem stimmel valami, és egyik sem túl jó kilátás. Tátogok, miközben a dzsekijére mutogatok, és próbálok valami ellenvetést kinyögni, de nem jön ki hang a torkomon. Ezek mellett azt már csak sokára veszem észre, hogy a srác újfent becézni kezdett engem, így már nem tudom visszautasítani.

A barna észreveszi a zavaromat, meg hogy mutogatással próbálom magamat megérteni vele, mire egy aprót sóhajt, és a szemüvegét a feje tetejére tolva kicsit közelebb hajol hozzám.

- Egérkém, vedd le a pulcsid - mosolyog rám, én meg lefagyok. A hangjában nincs nyoma parancsolásnak, de egy kis türelmetlenségnek igen, ahogy a rám tapadó cuccokat, meg a nedves anyag miatti didergésemet figyeli. Hevesen rázom a fejemet, de amikor a gombjaimhoz nyúl, hogy leszedje rólam a kardigánt, rémülten elütöm a kezét, és inkább magam veszem le. Még a gondolattól is borzongok, hogy ez a srác elkezdjen vetkőztetni a suli közepén, akármi legyen a célja vele! Miközben az utolsó gombokkal bajlódom, látom, hogy a barna szétszedi a patenteket a dzsekijén, majd kibújik belőle, és várakozóan néz rám. Amikor már a kezemben fogom a kardigánomat, és kicsit elhúzódom tőle, a fiú átveszi tőlem, és a csuklómat fogva visszahúz magához, miközben a dzsekijét a vállamra teríti. Teljesen elsápadok, amikor a pulcsi két ujja a karomra hullik, és kétségbeesetten le akarom lökni magamról, de a barna nem hagyja, és újfent eligazgatja a hátamon.

- Bújj bele - kéri, miközben tartja nekem a ruha ujját, de csak a fejemet rázom, és eszemben sincs felemelni a kezemet. Vajon tudna ez a srác, hogy mire akar most rávenni? Nem veszem fel ezt a felsőt, soha az életben! Már a tudattól felkavarodik a gyomrom, hogy egy baseball dzseki van a hátamon, nemhogy attól, hogy rendesen magamra is vegyem. Ez olyan, mintha egy céltáblát akasztanék a nyakamba! Egyszerűen rosszul leszek tőle! Sápadtan, rémült tekintettel nézek fel rá, de a srác arcán csak aggodalmat látok. Valahogy ki kell mentenem magam ebből, mielőtt annyira rám hozza a frászt a ruháival, hogy elájulok. Igazából nem tudom, az lenne-e rosszabb, ha ennek a nagyjából ismeretlen srácnak be kéne cipelnie engem a gyengélkedőre, ahol aztán kamuznom kéne valamit a doktor bácsinak arról, hogy mi történt velem, vagy az, ha vállat vonna, és itt hagyna a folyosón heverni. Amíg az esélyeimet latolgatom, ő tovább próbálkozik, én pedig konokul összefonom a kezeimet a mellkasom előtt.

- Izé... figyu... kedves tőled, de épp mentem felvenni egy... öö... másik felsőt - dadogom, és nem tudok a szemébe nézni. Utálok hazudni, és hiába van a mondatnak igazságtartalma, nem vagyok képes a srácra nézni beszéd közben. Félek, hogy megadnám magam neki.

Ami azt illeti, tényleg fel akartam venni egy másik felsőt, de ahhoz először is meg kellett volna találnom Mattie-t, és elkérni az övéi egyikét. Tudni kell a gyerekről, hogy imád pulcsikat hordani, még kabát helyett is, szóval mindig van rajta legalább kettő. Az egyiket biztos odaadta volna nekem, ha elég szépen kérem, tekintettel arra, hogy barátok vagyunk. Csak annyi baj van ezzel a tervemmel, hogy egy: fogalmam sincs róla, hogy hol van. Kettő: nem tudom, mit mondhatnék neki, mi történt velem. Három: nem tudom azt sem, mivel győzzem meg, hogy segítsen rajtam. Nekem elég jó indok az is, hogy mert imádjuk egymást, csak ennek a mondatnak már egyre kevesebb az alapja. Szóval be kell látnom, hogy ez egy esélytelen próbálkozás. Csüggedten biggyesztem le a számat, és szorosabban fonom össze a karjaimat, de most már csak azért, hogy melengessem magam, mert fázni kezdek a nedves pólómban.

- Ne rizsázz nekem, Egér! - Azt hiszem, a jótevőm kezdi elveszteni a türelmét, én meg a hangjától összerezzenek. Gyorsan észreveszi magát, mert finomabban folytatja. - Bocs, csak nem akarom, hogy megfázz. Reszketsz. Vedd fel, majd valamikor visszaadod.

Rám villant egy mosolyt, én pedig kiveszem a kezéből a felső ujját, és az undoromat leküzdve egy szó nélkül belebújok. Még egy kicsit érzem rajta a srác testének melegét, hiszen alig pár perce vált meg tőle. Jó érzés a folyosó hűvös levegője és a nedves cuccaim után, így egy zavart, hálás pillantást vetek a velem szemben álló barnára, miközben begombolom.

- Köszönöm szépen - préselem ki nagy nehezen, miközben az arcom kezdi átvenni a dzseki mélyvörös árnyalatát. A falnak támaszkodó fiútól csak egy elismerő vigyort kapok, ahogy leplezetlenül végigmér.

- Hmm... szerintem megtarthatod, Cin. Kibaszott jól nézel ki benne - vigyorog rám, én meg ha lehet, még vörösebb leszek.

- Most csak csak szopaszt, ugye?

- Nem itt, és nem ilyen körülmények között. - Ellöki magát a faltól, és mielőtt a döbbenetemből magamhoz térve tiltakozhatnék, hogy az előbbi csak egy rohadt szófordulat volt, és nehogy komolyan vegye, engem is menetirányba fordít, a lépcsők felé. - Kajálni indultál, ugye?

Lassan, zavartan bólintok. Az ebédlő a másik irányban van, de ha vissza akar vinni, akkor biztos, hogy itt hagynom a francba, és elfutok. De a srác tényleg a lépcsők felé irányít, én pedig tétován követem őt.

- Hová viszel? - kérdezem a lépcsőfordulóban, de a barna meg sem áll, csak a válla fölött pillant rám, miközben válaszol.

- Kajálni, husi. Csak előbb el kell ugranunk a cuccaimért, bocs érte. - Ezzel továbbvisz a folyosón, és valahol a közepe táján megállít egy szekrény előtt, amiből kis kotorászás után kivesz egy papírszatyrot. Értetlenül nézek rá, mire csak megrántja a vállát. - Nyugi, jó lesz.

Ezzel szinte futva húz maga után, amíg megteszünk két emeletet lefelé, és ki nem kötünk az udvaron. Jó néhány diák van itt rajtunk kívül, mert jó az idő, és egész délelőtt verőfényes napsütés volt. A barna a kinti lépcsők legtávolabbikához vezet, majd leül az alsó fokok egyikére, ezzel talán akaratlanul, de háttal elhelyezkedve a sportpályáknak, amiért rendkívül hálás vagyok. Mellé ülök, mialatt az ölébe veszi a papírtasakot, és kihúz belőle egy doboz sütit, amit felém nyújt. Kissé zavartan veszek el egy szelet brownie-t, majd mindketten enni kezdünk.

- Te csináltad? - kérdem két falat között rápillantva, mire kétkedve néz vissza rám.

- Attól függ... ízlik? - Hajol egy kicsit közelebb, mire én zavartan elhátrálok, és bólintok egyet.

- Igen, tök finom lett. - Egy halvány mosolyt is erőltetek az arcomra, mire láthatóan megkönnyebbül és elneveti magát.

- Akkor igen, kösz a bókot.

Visszamosolyog rám, és tovább sütizünk, nem sokat beszélgetve. Ettől függetlenül is látom, hogy a srác a szemüvege fölött elég gyakran pillant rám, de ha összeakad a tekintetünk, én mindig zavartan elkapom a sajátomat. Mintha csak én bámulnám őt, komolyan! A barna pedig, mivel nem mondok vagy teszek semmit, zavartalanul folytatja a stírölésem.

Fel sem tűnik, mennyi idő telik el, és még a minket kerülgető embereket is figyelmen kívül hagyom valahogy, de az ebédszünet végét jelző csengő magamhoz térít, és rögtön felpattanok a lépcsőről. A srác sokkal lassabban és nyugodtan mozdulatokkal követi a példámat, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy máris legalább kétperces késében van az órájáról. Megvárom, amíg ő is feláll, közben zavarban pislogok hol rá, hol a cipőm orrára. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontomat, belülről a pulcsija ujját markolászva. Nehezemre esik megszólalni.

- Izé... talán... szóval, mi a neved? - nyögöm ki nagy nehezen, de a hangom megint cincogássá vékonyul. Utálom, ha ideges vagyok, akkor soha nem tudok rendesen beszélni! A srác megáll az alattam lévő lépcsőn, így az arcunk pont egy vonalba kerül, és a szemeimbe fúrja a tekintetét.

- Te sem mondtad meg, Egérke, emlékszel? Majd ha te is, én is - mosolyodik el, én meg nem tudok megszólalni. Várakozóan néz rám, de hogy nem mondok semmit, vállat ránt, és elindul. - Majd legközelebb. Amúgy többet kéne együtt kajálnunk.

Integet, és ezzel bemegy az épületbe, engem pedig a döbbenet a lépcsőhöz dermeszt, így percekig csak bámulni tudok utána.

Az utolsó két órámon testileg jelen vagyok ugyan, de ha valaki megkérdezné, hogy mi volt ott, nem tudnék válaszolni neki. A gondolataim megint ezerrel száguldoznak, és próbálom felfogni, hogy mi is történt az ebédszünetben, meg úgy egyáltalán. Miután a srác meg én elváltunk egymástól, szép lassan kezdett valami rossz érzés a hatalmába keríteni, és az mostanra nemhogy elmúlt volna, hanem egyre csak erősödött. A pulcsiját még mindig viselem, de kezd egyre kényelmetlenebbé válni, és a gyomrom is fáj már, mintha valami baj lett volna a sütikkel. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez hülyeség, és nem vagyok megmérgezve, vagy hasonlók, de attól még ugyanúgy rosszul érzem magam. Az asztalra hajtom a fejemet, de a fa keménységének kellemetlen érzése sem tudja elvonni a figyelmemet arról, hogy az egész belsőm mennyire fáj.

A gondolataim a szemüveges srácról megint Eternalra terelődnek, és a mellkasomon érzett szorítás felerősödik. Halkan, fájdalmasan sóhajtok fel, és összeszorítom a szememet. Bűntudatom van az ebéd miatt. Bűntudatom, hogy együtt lógtam ezzel a sráccal, bűntudatom, hogy viselem a pulcsiját, bűntudatom, hogy kellemes volt a társasága, és leginkább azért, mert mindezt nem Eternallal tettem. Ettől az eszmefuttatástól újfent rosszul leszek, de csak azért, mert tudom, hogy az egész igaz. Viszont nem akarom, hogy így legyen. Nem akarok szenvedni. Nem akarom, hogy Eternal hiányozzon nekem, ahogy most is teszi. Nem akarok arra gondolni, hogy egymás mellett ülünk, és beszélgetünk, közben eszünk valamint, szóval, mintha egy randin lennék vele. Nem akarom ezt az egészet, és mégis remegek, ha arra gondolok, hogy az ő pulcsiját viselhetem, meg, hogy fogja a kezemet, amikor mellette megyek. A padhoz nyomom a homlokomat, majd bele is verem a fejem legalább kétszer, nem törődve azzal, hogy észreveszi-e bárki is. Nem akarom ennyire szeretni Eternalt, mert fiú. Nem normális, hogy szeressem. Nem normális, hogy vele akarjak lenni, és mégsem tudom kiverni a fejemből. Az asztal lapjához szorítom az arcomat, és próbálom abbahagyni a remegést. Amikor megszólal a csengő, lassan állok csak fel, letörlöm a könnyeket az arcomról, majd felveszem a táskámat, és elindulok hazafelé.