Mondjuk inkább azt, hogy valami elromlott, nagyon csúnyán.

Több változás is feltűnhet azoknak, akik az elejétől fogva olvassák a történetet, ezek a teljesség igénye nélkül: Cee beszél franciául, az apjának más lett a keresztneve, Vince-nek változott egy beceneve. A stílusbeli eltérésekről már nem is beszélek.

Ismét köszönettel tartozom a barátomnak, mindig és örökké.

*

- Vince - szólok egy idő után -, anyu tudja.

Eter megszorítja a kezem, ahogy megtorpan egy virágágyás mellett. Kénytelen vagyok megállni.

- Úgy érted...? - Szinte ijedten néz rám. - De akkor... ő most... és te meg...?

Nem teljesen értem, mit szeretne, de bólintok.

- Elmondtam neki. - Vince közbevág, mielőtt folytathatnám.

- Várj! Itt vagy! - Úgy szorítja összekulcsolt ujjainkat, mintha csak most fogná fel, hogy mellette állok. Tétován megint bólintok a felkiáltásra. - Szóval nincs baj? Elfogadta?

- Igen - mosolygok rá, és megkönnyebbülök, amikor Eternal visszamosolyog. A lelkendezése engem is boldoggá tesz, mert így szinte biztos, hogy csak álmos volt korábban, azért nem törődött velem. A jókedvem kitart menet közben, pedig Vince és apám összeismertetése ennél nehezebb lesz, hacsak nem akarok rögtön eltűnni a szobámban Eterrel, miután kinyögte a nevét.

Egészen hazáig anyámról meg a vallomásomról beszélgetünk, persze nem túl hangosan. A reggeli furcsa érzésem már el is párolgott, nem tudom, mi járt a fejemben. Egy ideig gondolkoztam azon, vajon történt-e valami a bulin, amivel megharagíthattam Vince-t, de semmi nem jutott eszembe. Ittunk a srácokkal, nevettünk, beszélgettünk, játszottunk, és összebújtunk. Nem kezdtünk üvegpörgetésbe, így nem féltékenykedhet komolytalan csókocskák miatt sem. Együtt aludtunk, a ruhám rajtam maradt, szóval még csak amiatt se lehetne morcos, hogy rossz vagyok az ágyban. Vigasztal, hogy nem feküdtünk le, mert nem is emlékeznék rá. Lehet, hogy túl sokat várok, de az első alkalmamat nem részegen akarom megejteni, az egyik haverom nappalijában. Ezzel viszont kár törődni, és ha akarnám, se tudnám kikérni róla Eter véleményét, mert már az előkertben járunk. Kelletlenül még a kezét is elengedem, mert lehet, hogy nem csak anyu van már idehaza, mire Eternal csalódottan fordul el tőlem. Az arcától nevetnem kell, de visszafogom magam.

- Anyu! Megjöttünk - kiáltok be, míg kinyitom az ajtót, és beengedem Vince-t magam előtt. Talán szólnom kellett volna, hogy ő is velem jön, de ez megint túl későn jutott eszembe. Még a cipőmből se bújok ki, anyu feltűnik az előszoba végén.

- Ó, drágám, azt hittem, apád az - mondja, csak aztán fordul Eternalhoz. - Szia, Vince - mosolyog rá -, maradsz ebédre?

- Izé... köszönöm, de nekem tényleg nem kéne itt lennem - szabadkozik, félénk pillantásokat vetve anyámra. Sejtem, miért van megzavarodva: anyu ma a szokottnál is jobban kicsípte magát.

- Ne butáskodj - korholja szelíden. - Ragaszkodom hozzá, és Cee is örülne neki. - Röviden helyeslek, majd karon fogom Etert, és elindulok vele anyám nyomában. - Üljetek le - mutat az ebédlő felé -, mindjárt kész leszek.

Összenézünk Vince-szel, aztán a tenyerébe csúsztatom a kezem, és behúzom a szobába. Csak három teríték van az asztalom, de biztos, hogy perceken belül kapunk még egyet, így szenvtelenül ülök le az ablakkal szemben. Eter se tehet mást, követi a példámat, de látom, hogy előtte reménykedve néz a lépcsők felé.

- Ideges vagy? - kuncogok, míg az ölembe vett kezét simogatom.

- Egy kicsit - vallja be rövid tétovázás után, semmilyen arccal. Veszek egy nagy levegőt, és próbálom megnyugtatni.

- Nyugi, apu nem bánt - cirógatom tovább a kézfejét. - Kedvelni szokta a barátaimat.

- Vajon ezt a barátodat is kedvelné? - Vince fészkelődik a széken, míg anyu átjön a konyhából, és leteszi elé a hiányzó terítéket.

- Biztos vagyok benne - mondom halkan, egy biztató mosollyal, de én is kezdek ideges lenni. Elkapom a pillantásom, hogy Vince nem lássa meg rajtam, és kinézek az ablakon. A gyepen és a virágokon túl egy taxi áll meg a felhajtó előtt, mire anyám szerelmes tini módjára felsikkant, és leejt egy villát az asztalra.

- Mi történt? - kérdi Vince, villámgyorsan kihúzva a kezét az ölemből.

- Jobb lesz, ha kimegyünk mi is - felelem a távolodó cipősarkak hangjával kísérve, míg felállok -, apu hazajött.

- Honnan...? - Eter elharapja a mondatot, mert ő is kinéz az ablakon, de nem hagyom sokáig bámészkodni. Még utoljára megszorítom a kezét.

- Kívánj szerencsét - mormolom, majd elindulok az ajtó felé, Vince-szel az oldalamon.

- Hé, én neked? És velem mi lesz? - suttogja már a folyosón, és hallom, milyen ideges, de nem jut időm válaszolni. Az ajtó kinyílik, anyám félreáll, de mielőtt egy lépést is tehetne, még a küszöbön megöleli apámat. Vagy egy tucatszor végignéztem már, de még most is zavarba tud hozni a hosszú csók, meg a szerelmes szavak, amiket ilyenkor váltanak, és sejtem, hogy Vince még nálam is kellemetlenebbül érzi magát. Vajon, ha sokáig nem találkoznánk, én is így ugranék a nyakába? Azt hiszem, igen, de ezt most nem mondhatom el neki, csak halkan kérem, hogy várjon, és odamegyek apámhoz.

- Szia, apu - mondom franciául, ahogy megölelem. Már bőven a válláig érek, de most is a fejemet simogatja, mintha csak gyerek lennék.

- Szia, Cecil - felel ugyanúgy, a nevemet, mint mindig, Szeszilnek ejtve, aztán kicsit eltol magától, hogy végigmérjen. - Nagyot nőttél! - Erre elvigyorodom. - Minden rendben?

- Aha - vágom rá, és segítek behozni a csomagjait az előszobába, közben a megfelelő szavakon gondolkozom. Apámmal gyerekkorom óta szinte csak franciául beszélek, de amilyen gyakran van távol, jócskán megkopott a szókincsem. - Apu, figyelj, szeretnék bemutatni valakit. Ő a barátom, Vince - intek a pár lépésre álló, értetlenül pislogó Eternal felé. A barátom és nem a pasim szót használom, de még így is a torkomban dobog a szívem, amíg az ítéletre várok.

Megállok Eternal mellett, aki sápadtan néz hol rám, hol apámra. Vagy a francia társalgásunk zavarta össze, vagy az, milyen szemérmetlenül hasonlítunk egymásra. Lehet, hogy tizenöt év múlva, meg, ha én is öltönyt kezdek hordani, akár Jacques Bordeaux-ként is bemutatkozhatnék, senki nem jönne rá, hogy nem apámmal van dolga. Legfeljebb a szemem színe árulna el, mert az övé inkább zöldbe, mint kékbe hajlik. Szeretnék valami biztatót mondani Vince-nek, de semmi nem jut eszembe. Szerencsére ő nélkülem is összeszedi magát, és megtalálja a szemkontaktust apámmal.

- Örülök a találkozásnak, Vince - szólítja meg apám kifogástalanul angolul, és a kezét nyújtja felét, amit Eter elfogad és röviden megszorít. - Jacques vagyok, Cecil apja. - Ugyan mosolyog, de végig formális marad, ennél többet viszont igazán nem várhatok apámtól. Mindenkivel távolságtartó egy kicsit, engem meg sose szólít a becenevemen.

- Én is örülök, uram - feleli Eter jámbor arccal. Megkönnyebbülök, amiért végig udvarias volt.

- Srácok, ezt folytathatjátok odabent is - csapja össze a kezét anyu türelmetlenül, ahogy átvág köztünk a konyha felé. - Üljetek le, mert kihűl az ebéd!

Elfojtok egy vigyort, amikor apu játékosan meghunyászkodik, és az ebédlő felé indul, míg anyu eltűnik a nappalin át. Amikor már egyikük se figyel, átölelem Vince-t és arcon puszilom.

- Remek voltál - mondom halkan, mielőtt elengedném, de ő még a derekamon nyugtatja a kezét egy percre.

- Igazán? - hitetlenkedik, amitől csak még jobb lesz a kedvem.

- Naná! Szerintem nyert ügyünk van.

- Miről beszéltetek? - kérdi ugyanolyan halkan, és visszahúz magához, de épp csak szájon csókol.

- Ja, tényleg... nem értetted, ne haragudj! - Egy kicsit zavarba jövök. - Majd ebéd után elmondom, oké?

Vince egyik hajtincsét tekergetem, amikor anyu átjön a konyhából az első fogással. Halkan köhint Eternal háta mögött, mire azonnal szétrebbenünk, ő meg a fejét csóválja, de nincs rosszallás az arcán. Tetten ért szégyennel kullogok a nyomában, és Vince is csendben van, míg leül mellém az asztalnál.

Maga az ebéd átlagosan zajlik, a szüleim nem csinálnak ügyet abból, hogy Eter is velünk van. Bármennyire féltem az érdeklődésnek álcázott, vallatásnak is beillő kérdésektől apám részéről, azok csak nem jönnek; kedélyesen beszélget főként anyámmal, de még azt se túl sokáig. Vince meglepően csendben van mellettem, az ételt piszkálja, és alig néz fel a tányérjáról. Vele szemközt anyu, velem szemben pedig apu ül, és hálás vagyok, amiért nem sokat foglalkoznak velük. Eter még így is feszültnek tűnik, de szavakkal most nem tudnám megnyugtatni.

Másik kézbe veszem a villámat, és a felszabadult jobbom észrevétlenül ejtem az asztal alá. Közömbös arccal rágcsálok egy szál sült krumplit, míg Eternal után tapogatózom, a kezem végül megállapodik a combján. Azonnal rám néz, talán mondana is valamit, de csak rámosolygok két falat között, megsimogatom, és remélem, érti, mit akarok ezzel. Vince sóhajt, hálás pillantást vet rám, aztán már egymásra se nézünk, nehogy túl feltűnő legyen a szüleimnek. Viszont, ahogy hallom, egy kicsit el is feledkeztek arról, hogy itt vagyunk, és nem tudom, miről volt szó, de apám mentegetőzését még sikerül elcsípnem.

- Drágám, kérlek! Nem mehetnénk esetleg egy hónap múlva? Párizsba szerettelek volna vinni titeket, és már a jegyeket is lefoglaltam. - Ahogy ezt meghallom, a torkomon akad a falat, és rögtön elengedem Vince-t, hogy az innivalóm után kapjak. Dermedten nézek apámra, ezt nem gondolhatja komolyan! De amíg én fuldoklom, anyu szót emel helyettem, azon a ritkán hallott, idegesen pattogó hangján, ami magasabb a kelleténél.

- Jacques - csapja le a villáját -, beszélhetnénk egy percre? Odakint. - Hogy nyomatékosítsa, feláll, csípőre tett kézzel várva, hogy apám kövesse. Szegény megszólalni se tud.

Csak pislogok rájuk, mire anyám, valószínűleg Vince miatt felölti a legszebb mosolyát, és hozzánk fordul.

- Fiúk, a desszertet megehetitek odafent - közli, majd választ sem várva a kezünkbe nyom egy-egy kistányért, rajta habos süteménnyel. Bocsánatkérőn nézek Eternalra, aki halkan megköszöni, és elindul a lépcső felé. Szorosan a nyomában vagyok, és elkapom a kezét a fordulóban.

- Sajnálom - bukik ki belőlem -, fogalmam sincs, mi volt ez. Ne törődj vele, jó? Nem mindig ilyenek. - Még sokáig szabadkoznék, de Vince egy rövid csókkal elhallgattat.

- Semmi baj, az én szüleim rondábban veszekedtek ennél - mondja szomorkásan, de amint észreveszi magát, vidámságot kényszerít a hangjára. - Ugyan, cin, nincs gond, tényleg. Gyere, ez a süti könyörög azért, hogy megetessem veled!

Visszamosolygok rá, és már szinte jól érzem magam, de alig megyünk tovább, odalentről sokkal hevesebb vita szűrődik fel.

- Jacques Bordeaux, hogy az ördögbe képzelted, hogy a megkérdezésem nélkül ilyet csinálsz? Egy hónapra el akarsz cibálni a szüleidhez, és nem is szólsz róla? Mikor akartad közölni, a repülőtéren? - Halk, kapkodó válasz érkezik apámtól, de mintha csak olaj lenne a tűzre. Anyám tombol. - Igen? És az én szüleimmel mi lesz? Ő ugyanolyan ritkán látják a fiunkat! Csak egy másik államba kéne mennünk, nem egy másik földrészre, de neked, drágám, ez nehézséget okoz! Nem is tudom, mit gondoltál! Cee majd repesni fog az örömtől, hogy itt hagyja a barátait egy fél nyárra?

Ennél többet nem hallok, mert csapódik mögöttem a szobám ajtaja, de már csak annyira futja, hogy a tányért letegyem valahol. Hitetlenkedve nézek Eternalra, aki még mindig az ajtónál áll, krétafehér arccal.

- Babám, ez mi a franc volt? - jön oda hozzám, mire a mellkasához nyomom az arcom, és rázom a fejem. - Nem akarom, hogy elmenjetek! - tör ki, és ettől csak még szorosabban kapaszkodom belé.

- Én sem! Nem hagyhatlak itt! Nem, nem akarom! - nyöszörgöm, amíg próbálom leküzdeni azt az ostoba, idegesség miatti sírást, ami rám törne. Eter a hajamat simogatja, és csendben az ágyamhoz kísér. Amikor már ülünk, újra magához húz, és lassan ringatni kezd, amíg le nem csillapodom kissé.

- De... mikor? Miért? - suttogja a hajamba, én viszont nem tudok válaszolni.

- Láthatlak még valaha? - gyötrődöm, míg felnézek rá, Eternal pedig hevesen bólogat. Megpuszilja az orrom, de még csak el se mosolyodom.

- Most is látsz - simogatja a hátam, ahogy lefektet. Amikor Vince is mellém dől, a karja alá húzódom.

- Megígéred, hogy beszélünk minden nap, akkor is? - Az arcát nézem, ami sápadt ugyan, de már nem tűnik olyan zavartnak. Kifújok egy régóta benntartott lélegzetet, amíg a válaszára várok.

- Ez még kérdés volt? - Szeretnék egy mosolyt, valami kis biztatást, akár csak azt, hogy összekócolja a hajam, mint mindig, ha badarságokat mondok, de semmi nem jön Eternal nyugtató cirógatásán kívül. - Itt vagyok, ne félj. - A fejemnek dönti a fejét, így nem tudok a szemébe nézni. Felhagyok a próbálkozással, újra a mellkasához nyomom az arcom, és belélegzem a ruhái jól ismert illatát. Jó érzés egy kicsit visszavonulni Eterrel, és biztonságot lelni az ölelésében. Talán el is szundíthatnék, ha nem zavarna össze a lépcsőn elcsípett civakodás.

Vince csendben fekszik mellettem, a lapockáim között simogat, lassan haladva a gerincem mentén. Összerezzenek, amikor a keze a derekamnál jár, és halk, csuklásszerű hangon mormolok a pulcsijába a csiklandós érzéstől. Eter megpuszilja a fejem, és a mocorgásommal nem sokat törődve folytatja, óvatosan a pólóm alatt is. A tenyere meleg, lassan siklik a derekamon, mialatt a számat is összeszorítom, lenyelve egy kellemes sóhajt. Percek múltán Eter lejjebb folytatja a cirógatást, röviden elidőzve a farzsebemben, de amikor a combjaim között jár, belekapaszkodom a pólójába.

- Talán most nem kéne. A szüleim... - kezdem, és kibújok az öleléséből, hogy ránézhessek Eternalra. Hagyja ugyan, de a keze még mindig a lábam közt van. Harag nélkül mondom, miért is lennék dühös rá, ha jólesik az érintése, Vince arca mégis megfeszül a szavaim hallatán.

- Lent még nem zavart ennyire, hogy az orruk előtt tapizol! - mondja ingerülten, míg elhúzódik tőlem. Döbbenten bámulok rá.

- Én nem is! - mondom rögtön. Vince mit gondol, mire készültem? Kiverem neki ebéd közben, csak úgy viccből?! - Nem úgy akartam, ahogy hiszed!

- Fogalmad sincs, mit hiszek - ül fel, és elhúzza a kezét, amikor megfognám. - De mondd, akkor hogy gondoltad! - Nem vár választ, pedig már nyitom a számat. - Jó, persze, csillagom, amit te csinálsz, az úgy jó, ahogy van, de ha én szeretnék valamit, az máris rossz, ugye?

- Te meg miről beszélsz? - ülök fel én is zavartan, és próbálok rájönni, mi történt Eternallal.

- Mintha nem tudnád! - vág vissza azonnal. A szemei sötétlenek. - Akármit csinálok, tiltakozol, hogy ne, nem jó neked.

- Nem igaz - mondom erőtlenül, a gondolataim pedig száguldanak. Mikor állítottam le Vince-t úgy, hogy ne lett volna rá okom? Semmi nem jut eszembe. Teszek még egy kísérletet, hogy megfogjam a kezét, de Eter felpattan mellőlem, mintha megégettem volna.

- Dehogynem! - fordul velem szembe. - Mit hallgattam egész éjjel? Ne, Vince, ne csináld, nem akarom, ne itt! Akkor nyögnéd, hogy fejezzem be, amikor épp leszoplak! - veti oda, a szeme szikrákat szór. Leforrázva kapaszkodom a takaróba. - Könyörgöm, Cee, csak egyszer ne legyél olyan - itt nagy levegőt vesz, mintha valami ronda jelzőt akarna lenyelni, de hasztalanul - pöcs, hogy meggondolod magad az utolsó pillanatban! Vagy komolyan azt akarod, hogy tíz év múlva, a nászágyon feküdjünk le?

Kis szünetet tart, amit kihasználok, de ész nélkül vágok közbe, nem gondolkozva azon, mit mondhatnék.

- Vince, nem igaz! Nem érted - nyöszörgöm. - Én sem értem... Kérlek szépen, Vince, nem tudom, miről beszélsz! - Riadtan, könyörögőn nézek fel rá. - Ez nem olyan egyszerű nekem...

- Mert nekem egyszerű? - vág vissza. - Szerinted olyan kurva egyszerű dédelgetni az én kis félénk egérkémet? Megadni neki minden szépet és jót, hogy boldog legyen és jól érezze magát? Szerinted mit meg nem tettem azért, hogy neked a legjobb legyen, édes habcsókom? - A becézést úgy mondja, mintha egy sértés lenne. - Kedves voltam veled, türelmes voltam, bemutattalak a barátaimnak és megismertem a tiédet! Veled voltam, kerestelek, elkényeztettelek! Szerettelek. - Lemondóan néz rám, amitől a hideg is kiráz. - Sőt, még most is szeretlek - teszi hozzá, talán csak azért, mert látja, amint elsápadok, de a szavaiban nincs melegség. - Olyan nehéz lenne, ha ezek után te is mutatnál felém egy kis szeretetet?

Megszólalni se tudok, de Eter ezt is válasznak tekinti, mert az ajtó felé indul. Ahogy látom távolodni, egy kicsit magamhoz térek, és végre utánamegyek. Még a szoba közepén sikerül utolérnem.

- Állj meg! Hová mész? - Belekapaszkodom a karjába, és Vince most nem szedi le magáról a kezemet. - Miért... miért csinálod ezt? - Elcsuklik a hangom, szorosabban fogom a kezét, mint eddig bármikor, de semmi hatása.

- Haza, cin, hogy nyugodtan csomagolhass. - Közönyös a hangja.

- Ne! - majdnem sikítok, és megölelem Etert. Nem emeli fel a karját, hogy viszonozza.

- Cin, ez nevetséges - mondja a fülem mellett. Olyan gyorsan fordulok felé, hogy egymáshoz ütődik a szemüvegünk. - Ne csináld ezt, most ne, légy szíves. - Hiába becézget, egy csepp szeretetet sem érzek belőle, ami jobban fáj, mintha szitkokat vágna a fejemhez. Vince már nem tűnik se dühösnek, se feszültnek, mintha az előbbiek után az egész elszállt volna, de más érzelem se maradt benne. Talán egy percig hagyja még, hogy rajta csüngjek, aztán elhátrál tőlem. Azonnal utána kapok, de még a levegőben megfogja a kezem.

- Fejezd be, már késő van ehhez. - Fogja a kezemet, de nem néz a szemembe. Vince így azt sem láthatja, hogy a sírás határán vagyok. - Maradj csak, kitalálok egyedül is. - Egy pillanatra megszorítja az ujjaimat, mielőtt elengedne, aztán kimegy, de én a szoba közepén maradok, és a csukott ajtót bámulom.

Tudom, hogy utána kéne futnom, elkapni, megállítani, és megmagyarázni neki mindent, de a lábamban nincs erő, hogy követhessem. A lépcső nyikorog a súlya alatt, és tudom, ha kimennék, azelőtt elérném őt, hogy az aljáig jutna, mégis hagyom elmenni. Mi ütött Eterbe? Mit tettem, amiért megharagítottam?! Vagy inkább mit nem, és már nem csak a múlt éjszaka zavaros emlékei között vájkálok, hanem végigpörgetem az ismeretségünk minden pillanatát.

Fogalmam sincs, meddig állok egy helyben, de amikor magamhoz térek egy kicsit, előkotrom a mobilomat a zsebemből. Vince számát tárcsázom, viszont hiába várok tíz csörgést, nem veszi fel. Idegesen megyek a gépemhez, lerogyok a székre, és írok neki egy sms-t.

Sajnálom, beszéljük meg!

Gondolkozom, mit tehetnék még hozzá, de nem jönnek a megfelelő szavak. Öt, tíz, húsz perc múlva se kapok választ, de ekkor már a monitort figyelem, hogy meglássam a nevét, ha bejelentkezik valahol. Ennyi idő alatt hazaérhetett már, és muszáj lenne beszélnünk, ám Eternal nem jelentkezik.

Mi a franc történt az előbb? Nem tudom megérteni, de épp nem is törődöm a miértekkel. A mobilomat szorongatom, bámulom a monitort velem szemben, és várom, hogy bármi jelet kapjak Vince-től, de azt hiszem, hiába. Elkap a vágy, hogy ismét felhívjam, de a hangpostánál csak az lenne rosszabb, ha egyből kinyomná. Összeszorítom a szemem, veszek néhány mély levegőt, és próbálok gondolkozni. Segítség kell, most azonnal, mielőtt a világ tényleg szétesik körülöttem!

Kétszer is elhibázom, mielőtt sikerül kiválasztanom Mattie számát a többi közül, de végül fel tudom hívni. Nem érdekel, ha felébresztem, az se, ha fontos dolga van, csak azért fohászkodom bárkihez, aki meghallgat, hogy vegye fel, és a hangja megnyugtasson.

Az arcom ragad a félig száradt könnyektől, ahogy várok. Még ezalatt is a képernyőt figyelem, hátha történik valami, de Eter felszívódott, amit még egy óra múltán is képtelen vagyok felfogni.

- Szöszi? - Megrezzenek, és egyből az ajtóra nézek, pedig tudom, hogy Mattie nem jöhetett a szobámba. - Mi az? Mit akarsz? Meg amúgy hova lettetek?

Most egy hosszú történet jönne tőle arról, mi történt, miután hazajöttünk Vince-szel, de képtelen vagyok csendben végighallgatni.

- Mattie! - szinte felsírok. - Mondd, hogy át tudsz jönni! Kérlek! - nyöszörgök. - Muszáj! Beszélnem kell veled, és... jaj - szipogok, de sikerül visszanyelni a könnyeimet. Viszont ezzel nem verhetem át a legjobb barátom, mert felfogja, hogy nem vagyok rendben.

- Megütött? - Ezt hirtelen nem tudom hová tenni. - Megfojtom - sziszeg, de nem vár választ. - Elköltöztök? Bajod esett? Cee, mondj már valamit!

Olyan érzés kap el, mintha a vállamat rázná.

- Nem, nem - mondom, és próbálok rájönni, mi volt a korábbi tulajdonképpen. A legkevésbé fontos dolgot mondom ki először. - Franciaországban leszek a nyáron. De nem ezt akartam, jó ég! - A vállamhoz szorítom a mobilt és a kezembe temetem az arcomat. - Gyere át, könyörgöm! Tényleg, tényleg szükségem van rád...

Mattie csendben van, ami mintha sose akarna véget érni.

- Oké. Nemsokára. - Félek tőle, amikor tőmondatokban beszél. - Ne csinálj semmi hülyeséget, hallod?

Addig nem teszi le, amíg a szavamat nem adom rá, de miután Mattie bontja a vonalat, azon kezdek agyalni, vajon mire érthette.