Eszem egy kicsit, közben végre sikerül megállapodnom a szokásos helyen; egy agyzsibbasztó animációs filmeket közvetítő mesecsatornán. Mattie meg én néha elütjük a hétvégéket ennek a vacaknak a nézésével, vagyis azt az időt, ami reggel nyolctól délután egyig, talán kettőig terjed, és az embernek közben semmi ereje nincs kikelni az ágyból. Épp valami neonszínű parádé megy, ahol állatok meg szellemek, meg... nos, ha jól látom, egy kenyérpirító van. Meg sem próbálom követni az eseményeket, de amikor a következő jelenetben egy beszélő, két lábon járó hal, vagy mi a fene kezd el videojátékozni, ránézek Mattie-re, és attól a halpofától, amit vág, kiszakad belőlem egy nasitól fuldokló röhögés.

- Matt - nyöszörgöm -, nézd má', ott vagy! - mutatok a halra a tévében, mire a haverom felháborodottan azonnal visszavág.

- Mert nekem ilyen halpofám van? Igen? Ne idegesíts! Komolyan így nézek ki? - néz rám sértetten, újra azzal a száját összeszorított, szemeit kidüllesztett dühös harcsafejjel, amitől néha már fetrengek a röhögéstől.

A haverom rettenetes, főleg, ha eldönti, hogy bármit, amit mondok vagy teszek, azonnal kifiguráz, amit alapvetően szeretek benne, csak elég veszélyes, hogy nevettet, amikor eszem valamit. Most is kicsin múlik, hogy ne köpjem le vagy épp ne haljak meg, mert nem kapok levegőt, de Mattie szerencsére valamelyest állít magán, és legalább addig vár a következő húzásával, amíg kissé összeszedem magam.

Mindig így szoktak telni az együtt töltött napjaink: ostobaságokat teszünk és még nagyobb ostobaságokról beszélünk, nevetünk, sírunk, játszunk. Most csak kiélvezem a társaságát, meg a hülye történeteit, amiket megoszt velem, miközben a rajzfilmek véget nem érő sorozatát nézzük. Ezen kívül még egy gyomorrontást is biztosíthatunk magunknak, már ha a haverom csodás ételkölteményeire gondolok, többek közt a paprikás chipsre csokival és kólával, de mivel általában ilyen vackokat eszünk az üresjáratnak tetsző hétvégéken, már inkább csak azon lepődöm meg, hogy Mattie megetet, nem azon, hogy pontosan mivel. Ám viszonozom a kedvességét, és ellenállok a késztetésnek, hogy a kezébe harapjak, amikor a számba tol egy darab kekszet gumicukorral, és én is gazdagabbá teszem őt pár szem chipsszel, egy kis időre félbeszakítva vele a mondandóját.

Drága haverom épp arról beszél, hogy milyen új játékot nézett ki magának, és milyen király lenne, ha együtt próbálhatná ki velem, de nem sikerült meggyőznie annyira, hogy vágyat érezzek egy fél vagyok kidobására csak Mattie két szép szeme miatt. Hiába győzköd, egyelőre nem adom be a derekam, Mattie pedig megint megsértődik, és elmond minden idiótának, de két perc múlva már le is csillapodik kissé, talán attól, hogy miután gyorsan és szégyentelenül a lepedőbe töröltem a kezem, a haját simogatom. Ettől mindig kezes lesz, mint valami elkényeztetett macska, de ez nekem csak jól jön; sokkal jobban bírom a srácot ilyenkor, mint amikor a fejemet készül leszedni, de ez talán érthető.

A beszélgetés is hamar visszazökken a rendes kerékvágásba, a tévében futó műsor pedig hol háttérzajjá alakul mögötte, hol a szóváltásunk alapját képezi. Kicsit éberebb is leszek, ironikus módon épp lustálkodás közben, mintha Mattie koffeinbombája meg az elfogyasztott sok cukor rám is hatással lenne, és azon gondolkozom épp, mivel töltsük a délutánt. Már fordulok is Mattie felé, hogy rákérdezzek, de épp csak egy hére futja az időmből, mielőtt a szívem kis híján kiugrana a helyéről, ahogy egy fülsértően hangos, könnyű rockszám első akkordjai elvágják a szavamat.

- Bassza meg! - káromkodik Mattie folyamatosan, ahogy a tőle telhető legnagyobb tempóban kikecmereg az ágyon heverő zacskók és dobozok közül, hogy a szétszórt cuccait felforgatva előkerítse a telefonját. - Hol a faszban...? - hallom, mialatt a levetett, tegnapi nadrágja átrepül a fél szobámon. A telefonja tovább csörög, már legalább fél perce, makacsul játszva azt a lassan felismerhetővé váló zenét, ami túlharsogja még a tévé moraját is. Ha ez nem kelti fel a fél szomszédságot, köztük drága anyámat, akkor semmi.

Megjegyzem, a szám elég jó, és a saját csengőhangomból kiindulva, ha valami kellemes, sokszor nem veszem fel a hívást, csak azért, hogy hallgathassam még egy kicsit, de Mattie egyre idegesebben kutat az eltűnt mobilja után, és már olyan rossz nézni a dühös gyötrelmét, hogy inkább felkelek és én is segítek neki. A hang egy újabb kupac ruha alól szűrődik ki, és a cuccaimat felforgatva végül meglelem Mattie telefonját. Mielőtt még a haverom agyvérzést kapna a hiányától, a kezébe nyomom, rá sem pillantva a kijelzőjére. Gőzöm sincs, hogy hogyan került a ruháim alá, amikor a barna csak tegnap érkezett, és akármilyen rendetlen, ennyire nem szokta elszórni a cuccait, ez a tény pedig jobban lefoglal, semmint elolvassa a nevet az agresszíven villogó képernyőn. Láthatóan erre Mattie se veszi a fáradtságot, csak azonnal felveszi és a füléhez tartja a telefont, és lelkes hellóval nyitva a beszélgetést, de az az átszellemült öröm, ami kigyúlt az arcán, rögtön el is oszlik, amikor megszólalnak a túloldalon.

Leveszem a hangot a tévéről, hogy Mattie nyugodtan tudjon beszélni, mondjuk szinte várom is, hogy kimenjen a szobából. Haverom viszont úgy áll leforrázva a szoba közepén, hogy hamar rám hozza vele a frászt, pedig nem szól semmit, csak bámul ki az ablakon. Leülök az ágy szélére, és hol a néma képsorokat, hol Mattie arcát fürkészem. Barátom, aki csak egy halk ahát meg egy mégis mit présel ki magából, már egyáltalán nem tűnik rémültnek. Az arca inkább dühös, majd, ahogy újra beszélni kezdene, és a vonal másik felén valószínűleg elhallgattatják, feszülten dacossá válik, és egy hisztérikus de miért keretében kiviharzik a szobámból, majd becsapja az ajtót maga mögött. Anyám most mondhatott búcsút a szép álmoknak.

Nem tudom, hogy a haverom után kéne-e mennem, vagy megvárni, amíg visszajön, hogy elmondja mi a baja. Már akkor, persze, ha hajlandó rá, és ez Mattie-nél mindig kérdéses. Végül is nem tűnt különösebben feldúltnak, inkább idegesnek, de ha a végén törni-zúzni kezd azok után, amit mondanak neki, egyikünk se járna túl jól.

Fogalmam sincs, mi van Mattie-vel, mert nem hallom már odakintről, és lépések se közelednek, meglepő módon semmilyen irányból. Lehet, hogy anyu már rég nem is volt az emeleten, de ezt az ajtócsapódást akkor is hallania kellett még a konyhában is, és akármekkora állatok vagyunk Mattie-vel kettesben, az ilyesmi azért még nem mondható normálisnak. Nem sokat vagyok azonban egyedül, mert kicsivel azelőtt, hogy rászánnám magam arra, hogy Mattie után induljak, a barna visszajön a szobába, szerencsétlen ajtómat most sem igazán kímélve. Sietve felállok, de egy lépést sem tehetek felé, Mattie már el is megy mellettem, és a telefonját szorongatva leül az ágy szélére, olyan mérhetetlen haraggal az arcán néz rám, mintha tényleg dühös lenne az egész világra. Semmit sem értve ülök vissza mellé, és mint tapasztalt legjobb barátja, csokit nyomok a szájába, hogy az édességtől lenyugodjon egy kicsit, és csak azután kérdezek bármit is, hogy lenyelte az első falatot.

- Mi történt? - fordulok Mattie felé, aki fejrázással hárítja el az újabb kockát; tűnődve eszem meg, figyelve a sápadt arcát, amit dühös pír kezd elönteni beszéd közben. Igazán nem is várt a kérdésemre, akkor szólal meg ő is, amikor én kinyitom a számat, így a további érdeklődést inkább visszafojtom, és hagyom Mattie-t beszélni, úgysem tehetek mást, ha segíteni akarok rajta.

- Haza kell mennem - közli fogcsikorgatva, és erősen kell fékeznem magam, hogy ne egy automatikusan jövő, csalódott nyöszörgéssel válaszoljak erre a kijelentésére. Általában, ha Mattie-nek ilyen váratlan programja adódik, ami elszólítja tőlem, foggal-körömmel küzdök, hogy magam mellett tartsam, de talán ez nem a legjobb alkalom, mert olyankor igaz, hogy a haverom se nagyon akar itt hagyni, de a szemei mégsem forognak vérben miatta. Nyelek egyet és türtőztetem magam, hogy ne kezdjek azonnal kínlódásba a saját, önző érdekeim miatt, és nem is kell sokat várnom, hogy a haverom kifejtse a dolgot, ugyanis még levegőt venni is alig áll meg beszéd közben. - Anyám hazarendelt, vágod? - tajtékzik, mintha ez tényleg olyan hatalmas baj lenne. Ezzel kicsit meglep, mert hiába normális dolog egy családban, hogy legyenek közös programjaik, teszem azt egy hétvégi ebédet együtt költsenek el, Mattie-t eddig nem igazán hívta ezért az anyukája. Vagyis csak ilyesmiért még egyszer sem. Alisha megszokta már, hogy Mattie nálunk tölti az ideje nagy részét, mert tényleg családtagnak számít, ahogy én is odaát, a Calaghan házban, így nem csinált belőle gondot soha, hogy a haverom nem ment haza egy esetleges vasárnapi díszebédre. Most viszont még dél sincs, és Mattie máris ideges a családja miatt, ami nem jó jel, akármilyen is a viszonyuk általában. Talán kiülhetett az értetlenség az arcomra, mert Mattie frusztráltan szusszan egyet, és folytatja, még az előbbinél is nagyobb indulatokkal. - Betörtek a boltba! A faszom bele! - dühöng tovább, mire én csak egy dolgot tudok kinyögni.

- Melyikbe?

- Melyikbe? - visszhangozza a haverom síri arccal. - Apáméba, persze! Anyámnak hol van boltja? Ne idegesíts már te is, könyörgöm!

- Oké, bocs - préselem ki lassan magamból, ahogy átkarolom, de Mattie dühösen lerázza magáról a kezemet. Az előbbi tényleg ostoba kérdés volt tőlem, de hirtelen nem volt időm gondolkozni: Alisha egy fodrászatot vezet, míg Chris, Mattie apja egy kisbolt tulajdonosa tőlünk pár sarokra, az utca másik végén. Haverom viszont ügyet sem vet a szabadkozásomra, ehelyett kapkodva feláll, majd újra a ruháit kezdi keresni. Még csak a pólója van meg, amikor azt is dühösen ledobja, és szembe fordul velem.

- Baszni az egészre! - morog, ahogy otthagyja a cuccait a földön. - Majd eljövök értük egyszer. Már akkor, ha anyám kienged a házból még ebben az életben! - ironizál valami eszméletlenül magas, irritáló hangon, ahogy csak akkor beszél, ha tényleg nagyon ideges. Nem sokáig használt a nyugtató édesség, ezen már talán egy fél doboz cigi elfüstölése se segítene. Az egyetlen, amit Mattie mégis felvesz, az a cigije: az is, amit ő hozott magával, meg az is, amit apám vésztartalékából nyúltam le nagy kegyesen a számára. Mindkettőt a nadrágzsebébe gyömöszöli a mobiljával együtt, aztán felkapja az egyik pulcsimat, és elindul az ajtó felé. A nyomába eredek, és azelőtt elkapom a karját, hogy elérné a kilincset.

- Matt, várj már! - fordítom magam felé, mire szikrákat szóró szemekkel néz rám. Tényleg nagyon dühös lehet, de kezd nyilvánvalóvá válni, hogy nem az apja boltja miatt. Legalább annyit sikerül elérnem, hogy nem kezd kiabálni, ami már tényleg kilátásban volt nála, csak dühösen fúj néhányat, de végre rám figyel, én pedig próbálom néhány másodperc alatt megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel lecsillapíthatnám. - Miért hívott haza az anyud? - Megdörzsölöm mindkét karját, amikor érzem, mennyire megfeszülnek az izmai a kezem alatt.

- 'tudom én? - köpi a szavakat lassan sápadva. A lángoló dühe úgy tűnik, kezd elenyészni, de pontosan tudom, hogy Mattie ettől nem lett se nyugodtabb, se kevésbé veszélyes. - Drága anyámnak kell az egész rohadt rokonság, hogy elkísérjük apámat a rendőrségre, mintha nem találna oda egyedül! - vicsorog, közben újra előveszi azt az ironizáló, keserű fejhangját, aminek az abszurditásától kénytelen vagyok elnyomni egy zavart kuncogást. Nem Mattie idegességén szórakozom, egyszerűen a helyzet olyan borzasztó, hogy a saját feszültségemet vezetem le az örömtelen nevetéssel. Szerencsére a haveromnak nem tűnik fel a köhögésnek álcázott, elhaló hangom, annyira belelovalja magát a sértett előadásába. - Még Bostont is iderángatta munkából, vágod? Nem normálisak, baszki! Miért nem tudja apám egyedül elintézni? Mi a fasznak kellek még én is hozzá? - fortyog tovább, ahogy újra a kilincs után nyúl, és én már nem állítom meg benne. Mattie aközben is tovább panaszkodik, hogy mindketten lemegyünk a lépcsőn az előszobába. - Faszom! Úgy viselkednek, mintha összedőlt volna a világ, pedig csak a kurva zárat törték fel! Anyám mégis visít, mint akit ölnek! - Ezt, és még hasonló, dühös szidalmakat hallgatok végig csendben Mattie-től, míg a cipőjét rángatja a lábára. Én is fűzni kezdem a sajátom, türelmesen várva, hogy Mattie tajtékzása egy kicsit alábbhagyjon.

Értem én, hogy nem a haverom szereti túlságosan a családját, de akármit érez a dolog kapcsán, egy kicsit furcsán reagálja le, még önmagához képest is. Oké, tényleg nem épp ésszerű, hogy Alisha a teljes rokonságukat együtt akarja tudni egy szimpla kárbejelentéshez, ami nem több egy óránál, de abban igaza van, hogy némi lelki segítségnyújtás nem jönne most rosszul nekik, de talán inkább csak neki. Mattie anyja, amilyen határozott és rátermett nő, idegileg annyira labilis is néha, és hiába nem hallottam még se sírni, se kiabálni, most mindkettőt kinézném belőle, és nem is lepődöm meg, hogy Mattie nem vágyik rá, bármi is várja majd odahaza. Tovább dühöng, már valamivel kisebb hangerővel, de még ez is elég ahhoz, hogy az emeletről nesztelenül távozó, idelent szorgoskodó anyámat sietős magassarkú kopogással kísérve elszólítsa a konyhából. Vagy ez, vagy a haverom kontrollálatlan szitkozódása a lépcsőn lefelé, ám anyám már itt van, és csak egy pillantást vet kettőnkre, mielőtt engem kikerülve odamenne Mattie-hez, és passzos kék ruhái egyikében leguggolna hozzá, mindkét kezét a vállára téve.

- Kicsim, mi történt? - kérdezi aggodalmasan, le sem véve a szemét az eddig a cipőfűzőjével bajlódó, falfehér arcú Mattie-ről. Én közben a haverom háta mögött állva hevesen rázom a fejemet, jelezve anyunak, hogy talán nem kéne megkérdenie, de tényleg csak a srácra figyel, nem rám, így a mentési kísérletem kudarcba fullad. - Mi van Alishával? - folytatja tovább, mire felnyögök. Anyu ezek szerint csak a szóáradat végét hallotta, és már várom is, hogy Mattie a név említésére újabb hisztériába kezd, de csak vesz egy mély levegőt, ökölbe szorítja a kezét, majd a tőle telhető legnagyobb összeszedettséggel a hangjában válaszol anyánknak, egy pillanatra még a dühös remegését is kontrollálva.

- Apám boltjába betörtek... elvileg. És haza kell mennem - közli kurtán, majd újra a cipőjével babrál, talán azért, hogy elnyomja a kitörni készülő sértett szitkokat. Anyunak ezzel szemben hirtelen csak egy döbbent kis ó hagyja el a száját, aztán magához öleli Mattie-t, mint kisebb koromban engem, amikor nyugtatgatott.

- Jaj, szegény kicsikém... - suttog, miközben simogatja a hátát, ami talán a haveromat is meglepi, mert bármit akart is még mondani, egészen csendben marad. Anyu ezután gyorsan elengedi, és a kezét nyújtja felé, hogy felsegítse, amit Mattie el is fogad, így már hárman állunk a szűk folyosón, az ajtó előtt. - Várjatok! Hazaviszlek, Mattie, egy pillanat! - És már rohan is a kulcsaiért, vagy csak azért, hogy elzárja a gázt az ebéd alatt. A távozását a házicipő vékony sarkainak kopogása és csendes sopánkodás kíséri.

- Tessék, még ez is! - nyög fel Mattie a falnak támaszkodva, miközben lehunyja a szemeit. Mielőtt bármit mondhatnék, felém fordul, pedig épp csak levegőt vettem, hogy megszólaljak. - Csak fogd be, oké? Nem akarom hallani. Komolyan, én csak cigizni akartam most már!

- Akkor gyújts rá - nyomok a kezébe egy öngyújtót, és kiterelem a verandára. Mattie lerogy az egyik párnás műanyagszékbe, és már egy fél szálat elszív, mire végre kulcscsörgést hallok odabentről, nem sokkal később pedig anyu kiáll a Lincolnnal a garázsból.

A haverom csak lassan, nehezen áll fel a párnák közül, még menet közben elszívva a fennmaradó fél szálát, míg anyu idegesen dobol a kormányon, de legalább a pillantása eltűnik egy sebtiben felkapott, sötét napszemüveg mögött. Épp csak beszállunk mind a ketten, a motort felbőgetve kikanyarodik a felhajtóról, és úgy száguld végig az álmos kertvárosi utcán, hogy egy autóversenyző is megirigyelhetné tőle.

Jóformán arra nincs időm, hogy a biztonsági övet eligazgassam magamon, már le is fékez Mattie-ék háza előtt, a zöldellő előkert dús négyszögével szemben, és a haverom oldalán mindketten elindulunk a ház felé, a járdát kikerülve, egyenesen a gyepen átgázolva. Mattie ugyan nem dühöng már, de alig valamivel tűnik nyugodtabbnak, mint odafent a szobámban; nem is igazán figyel oda semmire, csak csendben, fogcsikorgatva nyit be a házba, ahol bele is fut az idegesen toporgó, a nappali ablakában csüngő édesanyjába. Mattie kurtán biccent neki, Alisha pedig először nem is reagál rá, csak akkor eszmél fel kicsit, amikor mindhármunkat megpillant a nappali előtti keskeny előtérben.

- Mattie! - mondja szinte sírva, de a haverom elengedi a füle mellett a hirtelen kitörését, és megáll mellettem, amíg anyu odamegy Alishához és röviden, szorosan megöleli. Halk, viharos beszélgetésbe kezdenek, míg Alisha bekíséri anyámat a nappalin át a konyhába, és kávét tölt mindkettejüknek.

Már csak a hátukat látom távozóban, egy-egy foltnyi színes, könnyű ruhában, aztán visszafordulok Mattie-hez, de a hűlt helyét találom magam mellett. Meglep, hogy nem a szobája felé indul, hogy kimaradjon ebből az egészből, amennyire lehetséges, hanem az anyja után megy, végig a nappalin, a kanapé szélén ülő, valami könyvbe temetkező Keith-re ügyet sem vetve. A srác vet egy pillantást a távozó haverom után, majd, ahogy én is elmegyek mellette, összeakad a tekintetünk. Kipréselek magamból valami köszönésfélét, amit meglepő barátságossággal viszonoz, de többet velem sem törődik, csak a fejét rázza meg kissé, mielőtt újra felvenné a könyvet az öléből.

- Hol az apám? - hallom a legjobb barátomat, ahogy keresztbe tett karral, morcosan megáll a konyha ajtajában, és az anyját méricskéli. Alisha leteszi a kávéscsészéjét, és vesz egy mély levegőt, mielőtt válaszolna: ugyanúgy, ahogy Mattie is szokta, ha ideges. Most már világos, kitől tanulhatta.

- Az apád - nyomja meg Alisha ugyanolyan érdekes hangsúllyal a szót, mint a barátom korábban - ottmaradt a boltban a rendőrökkel. Majd kimegyünk hozzájuk, ha a bácsikád is itt lesz. - Mattie válla fölött jól látom, hogy Alisha a halántékát dörzsölgeti beszéd közben. Tényleg nem tűnik túl összeszedettnek, de ezt senki nem várhatja el tőle. A haveromat nem látom, pedig érdekelne, milyen reakciókat váltott ki belőle a válasza. Egy kicsit, és lássuk be, hogy jogosan félek attól, hogy megint hisztériázni kezd, és összevesznek az anyjával, de Mattie csak kifúj egy régóta visszatartott, mély lélegzetet, és a lehető legközömbösebb hangján válaszol.

- Oké. Majd akkor. - A hangjából süt, hogy nincs megelégedve a helyzettel, és az is, hogy ezer és egy dolgot vágna az anyja fejéhez ezzel kapcsolatban, de talán a feszültsége nagy részét már kiadta nálam a telefonhívás után, és Mattie most egyszerűen nem érzi úgy, hogy megérné balhézni Alishával. Ehelyett választ sem várva hátat fordít anyáinknak, és ugyanott, ahol jött, ki is megy a házból. Nem tehetek mást, szorosan a nyomában maradva követem, míg a haverom meg nem áll odakint, a terasz egyik végében, és nem csukódik a szúnyoghálós ajtó a léptem után. - El tudod ezt hinni? - pillant rám a barna a zsebéből előhalászott öngyújtó lángja fölött, miközben egy újabb cigire gyújt. - Anyám annyira... annyira...!

- Igen, persze, tudom, ne erőlködj - vágom rá, hogy lecsillapítsam kicsit, mire egy szúrós pillantás a jutalmam. Általában ráhagyom Mattie-re a családi dolgait, meg azt, ha szidni akarja a felmenőit vagy a bátyját, de sosem vagyok a segítségére benne. Neki legalább teljes a családja. Persze ez nem a legjobb alkalom, hogy az orra alá dörgöljem, de attól még nem hagy nyugodni Mattie viszonylagos jó sorsa. Gyorsan kiverem a fejemből az egész hülyeséget, és Mattie mellett felkönyökölök a lakkozott fakorlátra. - Ennyit arról, hogy mit nézünk meg este - mondom, igyekezve egy kis humorral elűzni a rosszkedvét, ami használhat valamennyit, mert szitkok helyett egy rövid, frusztrált sóhajt csalok elő vele a legjobb barátomból.

- Ja, tényleg muszáj volt elcseszni a hétvégémet! Nem értem, miért kellett ideparancsolni, ha nem az én gépemet lopták el - sóhajt újabbat, kifújva egy nagy adag füstöt. Inkább nem kezdek bele még egy meddő vitába Mattie-vel, főleg most, hogy már nem tűnik olyan idegesnek. A cigijét szorongatva figyeli az utcát, meg hallgatja a déli csendben kattogó, automatikus öntözőrendszer fröcsögését valamelyik távoli szomszéd udvarából. - Remélem, Boston majd jól kiosztja mindkettejüket, hogy cseszettül nem kellek én ide, meg nem kell hallgatnom az óbégatásukat egész végig - mondja kimérten, újabb füstkarikákat fújva.

Mattie arcát fürkészen, de már tényleg nem idegesnek, inkább csak törődöttnek tűnik. Neki se úgy alakult a hétvégéje, ahogy akarta, most már együtt tudok érezni vele. Ám ezt a marha nagy részvétemet nem nyilvánítom ki számára, tudom, hogy nincs rá szüksége, így csak állunk egy kis ideig csendben, a mozdulatlan levegőjű előkertet szemlélve, hallgatva a locsolót, meg az autók távoli zaját a kettes főút felől. Gőzöm sincs, mit mondhatnék a gondolataiba feledkezett haveromnak, főleg, hogy mi lenne az, ami nem rontja már tovább a helyzetet. Néha igazán nehéz beszélgetnem Mattie-vel, de ez jobbára a szar kommunikációs képességeim hibája, és nem is most kezdem épp őt okolni miatta. Gyötrődés helyett magam is töprengésbe merülök, céltalanul nézelődve az álmosító késő délelőttben. Ami egy kicsit magamhoz térít, az végül is Mattie füttyentése, amit a kocsifelhajtójukra gördülő, matt fekete BMW érdemel ki. Lendületesen elnyomja a cigijét a fakorláton, és mintha minden baját elsöpörték volna, a karomat megragadva rángat le a terasz alacsony lépcsőfokain, hogy elébe menjünk az érkezőnek, akár csak két izgatott kiskölyök.

- Boston? - súgom oda neki, amíg rángat, Mattie-től pedig csak egy rövid bólintást kapok válaszként, amikor már a kocsi előtt állunk, és a sofőrje hanyagul becsapja a makulátlan ajtót maga mögött.

- Helló, fiúk - mosolyodik el a férfi, ujjai közt pörgetve a slusszkulcsot, majd egy ügyes fogás után elrejti bő szabású nadrágja zsebében. - Szar, hogy ilyen körülmények között találkozunk, de majd legközelebb elmegyünk pizzázni, vagy valami - nevet fel kurtán, kevés örömmel, majd kitárja két szálkásan izmos, tetovált karját, hogy a ház felé tereljen bennünket. Mattie kis családja és anyu is kijöttek mostanra, talán a motorzúgás miatt, az érkező most hozzájuk fordul, röviden mindenkit üdvözölve. Anyámnak futólag kezet is csókol, amit nem tudok hova tenni, utóbbi finom, illedelmes nevetésével egyetemben.

- Boston, végre! - hallatszik Alisha megemelkedett, kétségbeesetten csengő hangja a teraszról, a következő pillanatban pedig már a barna hajú férfi nyakában van. Az első, abszurd gondolatom az, hogy a Boston arcát borító, többnyire kúpos tüskékben végződő piercingek hogy nem nyársalják fel szegény Alishát, amíg arcon csókolja. - Azt hittem, már sose érsz ide! - Ereszti el, mire a férfi felsóhajt, és fél kézzel rövid hajába túr, mintha nagyon kéne gondolkoznia a válaszon, de egyértelmű, hogy csak megjátssza az egészet.

- Húgi, kérlek, ne drámázz! - szól rá Alishára olyan stílusban, mintha alig lennének többek tizenötnél, a kezeit lassan zsebre téve. - Tudod, valakinek dolgoznia is kell. - Mattie-t ismerve már szinte várom, hogy az anyja is annyira felpaprikázza magát, ahogy ő szokta, de talán a meglepetéstől, talán mástól néma marad, így a másik be tudja fejezni, haverom legnagyobb örömére, aki csendesen szórakozik a háttérben. - Na, meddig akartok még itt állni? Igazán elintézhettétek volna nélkülem is, ez csak egy kis beszélgetés!

- Csak egy kis...? - tátog dühös tehetetlenségben Alisha, hosszú, hullámos barna fürtjeit a válla mögé dobva.

- Mondtam! - Mattie elégedett, szinte már diadalmas kiáltása szakítja félbe, mire mindenki rábámul, még én is, amikor mellettem visítja el magát, és abszolút nem tudom hová tenni, amit művel. - Én mondtam, hogy nem kellünk hozzá, de nem hitted el! Boston bácsi is mondta, na, akkor? Viszlát! - közli haverom szinte elégedetten, és már menne is be a házba, de az anyja elkapja a karját, mielőtt akár a lépcsőn felérhetne.

- Nem mész sehová, fiatalember, legfeljebb a kocsiba, most rögtön! - sziszegi Alisha, aki már kezdi elveszteni a türelmét. Boston bácsi a fejét csóválja mellette, és segít Mattie-nek, aki a karja kiszabadításával bajlódik, majd dacosan néz az anyjára. - Na jó, menjetek együtt - szusszant haverom anyja fáradtan, mind több és több hasonlóságot mutatva Mattie viselkedésével. Keith mellette marad, míg Mattie és a bácsikája a napon álló BMW felé indulnak.

- Imádkozz, hogy ezt túléljem - súgja Mattie, amikor elmegy mellettem, aztán síri arccal beszáll tetovált nagybátyja mellé a kocsi elülső ülésére, és eltűnik a szemem elől a kormozott ablakok mögött.

Anyu és Alisha ezalatt búcsúzkodnak egymástól, amire nem is figyelek oda igazán. Talán valami bocsánatkérés is elhangzik bizonyos viselkedések meg állapotok miatt, amire rövid, őszinte nyugtató szavak a válaszok, de tényleg igyekszem kivonni magam ebből a kaotikus helyzetből. Halkan elköszönök a barátom itt maradt, csonka családjától, majd ahogy Keith és Alisha eltűnnek a garázsban, anyu átkarolja a vállamat, és a saját autónk felé irányít, és amint beszálltam, a gyújtást ráadva készül lehajtani az útpadkáról.

- Szép darab, hölgyem, és a kocsi se utolsó - hallatszik a szurkosan fekete autóból, ahogy Boston elhalad mellettünk, anyu pedig mosolyogva, röviden int a félig letekert ablaknál ülő férfi felé. A túloldalon megpillantom a legjobb barátomat, akinek mintha elfújták volna a rossz kedvét: fele olyan nyúzottnak tűnik Boston mellett, mint egy perccel korábban, és nem akarok túl sokat gondolkozni azon, hogy a régen látott bácsikája, vagy az vidította-e fel jobban, hogy ha csak öt percig is, de nem kell tovább a családja közelében lennie.

Mielőtt integethetnék neki, mind a BMW, mind Calaghanék kis piros autója elhajt mellettünk, anyu pedig csak komótos tempóban követni őket, így még az üres utcán is hamar eltűnnek a szemem elől.