Finálé.

Megjegyzés: A Cecil név egyik jelentése vak.

*

Mattie az ágyon kuporogva talál. Fél kézzel a telefonomat szorítom, a másikkal a párnát a fejem alatt, és csak bámulok magam elé, amíg a szemem szúrni nem kezd, hogy pislogjak. Nem tudom, mennyi idő telt el a hívás és a barátom érkezése között, de ezalatt végig a legkevésbé fontos dologgal törődtem: Mattie attól fél, hogy kárt teszek magamban. Amíg nem parancsolt rám, hogy ne csináljak butaságokat, addig nem is gondoltam erre, tényleg.

Csak akkor emelem fel a fejem, amikor már az ágy mellett áll. Kótyagosan bámulok Mattie-re a félrecsúszott szemüvegem felett, ám hiába próbálok felülni, nem erőm hozzá. A barátom leguggol, és a kezei közé fogja az arcomat.

- Cee - suttog -, mondd el. - Végig az arcomat tanulmányozza, én viszont sokáig kerülöm a pillantását. Nem bírok a szemébe nézni, ahogy belekezdek, és utána is csak félve tekintek rá. Tartok Mattie reakcióitól, mert túl sok mindent hiszek el róla.

Eleinte nehezen találtam a szavakat, de most csak úgy ömlenek belőlem. Kapkodva előadom apám érkezését, az ebédet, a szüleim veszekedését, majd Vince-szel a sajátomat, végül azt, hogy hagyott faképnél bármilyen magyarázat nélkül. Mire idáig jutok, már válogatás nélkül kimondok mindent, ami az eszembe jut, az összes félelmemmel és kétségemmel együtt, ami azóta is gyötör, hogy Etert utoljára láttam. Csak futólag nézek a barátomra, aki a földön ül a fejem mellett, és egy hajtincsemmel játszik éppen. Az arcán nem látok érzelmet, mintha nem is hallaná, amit mondok neki, de jobban ismerem már ennél. Szinte kevésbé féltem attól, hogy mindezt elmondjam neki, minthogy most becsukjam a számat, mert akkor szembe kell néznem Mattie ítéletével, és nem vagyok biztos abban, hogy el tudom viselni.

A barátom tovább tekergeti a hajamat, miután elhallgatok, aztán megsimogatja az arcomat, mielőtt elengedne. Felkel a földről, és mellém ül az ágyon, de nem szól egy szót sem, amitől kezdek ideges lenni.

- Szösszencs - néz rám szomorúan végül -, ez nagyon el lett baszva. - A gyomromat egy fájdalmas csomónak érzem, ahogy ezt mondja. Nem lehet, hogy a viselkedésemre értse! Egyszerre tiltakoznék ellene, és kérdezném meg, hogy gondolta, de nem tudom kinyitni a számat, csak riadtan bámulok Mattie-re. A fejét csóválja, és kerüli a pillantásom. - Sajnálom, hogy egy ilyen idiótával jöttél össze.

Pislogok, és közelebb csúszom hozzá, de Mattie nem sokat törődik ezzel. Nem értem, amiről beszél, de nem zökkent ki rögtön annyira, hogy felelhessek neki.

- Miről beszélsz? - Kell vagy fél perc, mire összeszedem magam. - Miért mondod ezt rá?

- Talán jobban örülnél, ha rád mondanám? Komolyan nem vetted észre, drága, kicsi Cee? - Mattie hangja dühös, de nem rám haragszik. Ezt bizonyítja azzal, hogy a kezemre teszi a kezét, és valahogy lefeszegeti az ujjaimat a telefonról, majd közéjük csúsztatja a sajátját.

A kezemet szorongatja, és nem folytatja, amitől rossz érzésem támad. Valami azt súgja, nem kéne nyaggatnom, hogy fejezze be, amit elkezdett, mert jobb, ha nem hallom, de a kíváncsiságom erősebb ennél. Felkönyökölök, és belekapaszkodom a pólójába, hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Miről beszélsz? - szegezem neki újra azzal a kétes magabiztossággal, amiről érzem, hogy bajt hoz még rám. A barátom a fejét rázza, és még szorosabban fogja a kezemet.

- Miért kényszerítesz erre? Nem akartam én lenni az, aki elmondja - vágja rá azonnal, de ettől sem értem jobban, mit akar. - Kérlek, Cee, ne legyél buta! Még most sem látod? Csak dugásra kellenél neki!

Leforrázva meredek rá, és elengedem a felsőjét.

- Ez hülyeség - hallom a saját hangom, de egészen távolról -, Vince azt mondta, szeret engem. Azt mondta...

- Azt mondta, hogy viszonzást vár a fáradozásaiért, amiket miattad tett - vág a szavamba Mattie. - Nagyjából azt jelenti, hogy igazán lefekhetnétek már, mert tele van a töke veled. - Lehet, hogy nem ilyen durván akarta, mert a haverom elhallgat, amikor találkozik a pillantásunk. Nem tudom, nem akarom elhinni, amit mond, de bárhogy ellenkeznék vele, minden érvem hamisnak tűnik az ő szemszögéből. - Sajnálom, Cee. Igazán. - Lehajol hozzám, hogy tovább babrálja a hajamat, de elhúzódom. Mattie csüggedten sóhajt, aztán elveszi a kezét az enyémről. - Ez elég szarul hangzott... de igazam van. Ez a... Vince egy rohadt percig se szeretett téged.

- Nem, ilyen nincs! - húzódom egészen a falig, mikor végre rátalálok a hangomra. Mattie sajnálkozva néz rám, de nem válaszol. - Hogy mondhatod ezt?! Nem igaz, Mattie, nem igaz! Ne csináld te is ezt velem! Te mondtad a múltkor, hogy Vince jó srác! Elfogadtad! Én meg ismerem, és nem hazudhatott nekem, ilyen nem létezik. Hittem neki - könyörgőn nézek a barátomra, majd dühösen rázom a fejem, amikor érzem, hogy sírni kezdenék. - Hittem neked is!

- Elég legyen - mászik utánam, a faltól már nincs hová menekülnöm. Mattie a vállamra teszi mindkét kezét, amitől még jobban összezavarodik minden a fejemben. - Csitt, szöszi - duruzsolja, amikor ellenkeznék, magam sem tudva, mit mondhatnék az előbbieken túl. - Ssh, hallgass el. Így. Jól van. - A haverom halkan beszél hozzám egészen addig, amíg nem csillapodik a karom remegése. - Figyelj, reméltem, hogy minden rendben lesz, oké? - mormolja a fülem mellett, egy kicsit szorosabban tartva. - Nem hazudtam neked, érted? El akartam hinni, hogy jól választottál, és semmi gond nincs vele. Azért próbáltam vele összebarátkozni, mert jót akartam neked. - A torkom kiszárad, és hiába nyitom a számat, nem tudok megszólalni. Reménytelenül erőlködöm tovább.

Mattie közben elhúz a faltól, és átölel, úgy hadarva, hogy csak minden negyedik, ötödik szavát értem. Túl sok mindent érzek egyszerre. Iszonyt, undort, hitetlenséget, bánatot, aztán, ezeken túl már csak az ürességet. Egy idő után nem érzek semmit; a testem elernyed a karjában, Mattie pedig ringatni kezd, úgy ismételgetve, hogy nem akart ártani nekem, mint egy altatódalt.

- Nem értem - suttogom a vállának, meg sem próbálva összeszedni a gondolataim. A ringatás azonnal megszűnik, és talán, ha felnéznék, Mattie kérdő pillantását látnám, de meg se moccanok, csak beleszusszantok a pólójába. - Miért vagy te is fura? Te semmi rosszat nem tettél velem. - Mattie erre szorosabban húz magához, és mond valamit, de alig értem. Mire ismétlésre kérném, mégis sikerült felfognom, mit hallottam, amitől csak még inkább megzavarodom.

- Hagytál elveszni... - mondom halkan, amit korábban Mattie is, és ízlelgetem a szavakat. - Komolyan nem tudom, miért teszitek ezt velem - nyögök fel, közben olyan szorosan markolom a pólóját, hogy talán a hátát is végigkarmolom kissé. - Beszélj világosabban! Mi köze ennek bármihez?

Annyira tehetetlennek és elveszettnek érzem magam még a barátommal is, hogy legszívesebben felordítanék. Minden egyes szó, amit Mattie kiejt a száján, vagy még több fájdalmat, vagy csak félelmet okoz. Félek, mert nem értem őt. Félek, mert nem tudom, mit rontottam el.

- Még régen, amikor tizenöt voltál - mondja, és ettől megremegek. Hogy jön ez Vince-hez és a kapcsolatunkhoz? Nincs időm megkérdezni, Mattie csapong, mint általában, én meg nem tudok tovább nyugton maradni az ölelésében. Kipirosodott arccal nézek rá, és már könyörögni tudnék azért, hogy ne rejtvényekben beszéljen, de sokadszor is a torkomra fagynak a szavak az arcára vetett pillantás után. - Cee, elbasztuk. Elbasztad te, el én is, meg ő is - ráncolja a homlokát Vince-re utalva -, de én a legjobban, mert hagytalak lelépni egy ilyennel.

- Hé, ne beszélj így Vince-ről! - rázom meg a barátom vállát hirtelen jött dühvel, de már menet közben megbánom. Mattie felemeli a fejét, és rám mosolyog, de a mosolya olyan keserű, hogy akár sírhatna is, nem különbözne tőle.

- Cecil, te tényleg vak vagy. - A nevem hallatán kiráz a hideg, mire a szomorkás mosoly mintha kiszélesedne. - Most mondtam, hogy csak meg akar dugni, még ez sem érdekel? Miért nem hiszel nekem?

- Nem ismered - mondom azonnal, de az érv gyengébbnek hat, mint az elhaló hangom.

- Te sem - közli Mattie színtelenül, mire a fejemet rázom.

- Dehogynem! - Amint kimondom, kétséget érzek, de igyekszem elhessegetni. Nem lehet Mattie-nek igaza, ebben nem engedem! - Biztos történt valami, és... és... Eter hamarosan megbékél.

Egy hosszú pillanatig úgy tűnik, hogy Mattie kibontakozik az ölelésből, de végül nem tesz semmit, csak kissé lesüllyednek a vállai.

- Legyen úgy - feleli -, de tudom, hogy ezt te sem hiszed el.

- De igen, nagyon is! - Kezdek dühös lenni a legjobb barátomra. Könnyek közt esdekeltem azért, hogy legyen mellettem, amíg sikerül összeszednem magam, de nem csak még jobban összezavar, hanem ellenem is van minden kiejtett szavával. Mi baja lehet Mattie-nek velem? Vagy mi baja van Eternallal? - Azt hittem, segítesz rajtam!

- Hogy segítsek, ha nem hagyod? - Valóban elenged, míg ezt mondja; egymással szemben ülünk az ágyon. Mattie is dühösnek látszik, most már tényleg miattam. - Fülig szerelmes vagy ebbe a szarháziba, akármit mondok vagy teszek, mit vársz még tőlem? Ne - emeli fel az egyik kezét rögtön, mert tiltakoznék -, ne mondd, hogy ne nevezzem így a szerelmedet, mert a faszom kivan már tőle! Te nem segítséget vársz tőlem, hanem azt, hogy ápolgassam a kicsi, törött lelkedet, és kézen fogva vezesselek vissza ehhez a nyomorulthoz, aki aztán újra és újra darabokra zúz, amíg meg nem unja, hogy nem kúrhat meg! Normális vagy, Cee?! Miért nem figyelsz arra, amit meg akarok értetni veled? Ez a fasz nem szeret téged. Én szeretlek, és nem akarom, hogy több hülyeséget csinálj miatta, felfogtad? - Lélegzetvételnyi szünetet tart, de ez elég, hogy összeszedjem magam.

- Fejezd be! - kérem, és megragadom a kezét. Kétségbeesetten nézek rá. Nem akarom elhinni, amit mond, de nem tudok elmenni mellette. - Mattie, kérlek... szeretlek, ezért kérlek, hogy hagyd ezt abba! - Megint a fejemet rázom, a szemüveg pedig lecsúszik az orromról, és az ágyon köt ki. - Én... nem... nem akarom, hogy ilyeneket mondj.

- Fáj? Csak őszinte voltam. - Mattie lesüti a szemét, amikor ránézek. Az ölében fekvő kezünket bámulja. - Nem tudnám elviselni, hogy bajod essen... - Mintha mondani akarna még valamit, de aztán függőben hagyja a mondatot. - Akarod, hogy itt maradjak? - kérdi hosszú csend után, mire bólintok. Mattie talán nem látja, de a kezét nem eresztem, így nyugton marad, és kis idő múlva újra mellé húzódom, hogy beletemethessem a fejem a ruhájába.

Kora este van már, a barátom és én az ágyon fekszünk a félhomályban. A gépem azóta se jelzett új üzenetet, ahogy a mobilom is néma maradt, és egy kicsit én is alábbhagytam a feszült várakozással. Mattie kezét szorongatom neki háttal, átöleli a mellkasomat, és a nyakamba szuszog, mint korábban annyiszor. Sokáig nem beszéltünk, de aztán, mintegy mellékesen részletesen is elmondtam neki, hogy elutazunk az Államokból. Mattie közben csak hümmögött, mintha nem is érdekelné, ami újabb kis fájó pontot gyújtott a lelkemen.

Szembefordulok vele, mire hátrébb húzódik a mellkasomtól.

- Lehet, hogy hosszú ideig most látlak utoljára - mondom szomorkásan, ahogy a sötétben próbálom kivenni a vonásait. - Olyan hihetetlenül hülyeség ez az egész! Az egész nap, a holnap, minden.

Folytatnám még, de Mattie közbeszól, ami úgy ér, mintha eleresztett volna, hogy a tenyerét a számra tapassza.

- Tudom, én sem akarom, hogy elmenj - mondja ki, amit az előbb képtelen voltam rendesen elmondani neki. - Nem akarlak utolsó alkalommal szomorúnak látni. - Megsimogatja az arcomat, én meg lehunyom a szemem. Én sem akarok szomorú lenni, de nem rajtam múlik, mi lesz ezután.

Mattie lélegzetét érzem az arcomon, aztán a száját az ajkamon, mire megdermedek, és ránézek. Az egyik keze a fejem alatt, a másik az arcomon, mozdulatlanul. Már csak az ajkával simogat, de azt sem igazán, amitől úgy érzem, az egész csak a fejemben játszódik le, túl hihetetlen. Nincs oka, hogy ezt tegye, ahogy nekem sincs ilyesmiről képzelegni, mégis borzongást érzek a gerincem mentén, és zsibbadtságot a számban. Súlyosnak érzem az ajkaimat, mégis kinyitom a szám kissé.

Le akarom hunyni a szemem, hogy elmenekülhessek a bűntudat elől, amit a csók ébreszt bennem. Utálom magamat, mert utálnom kell magamat, amiért ezt teszem, pont most, és pont a legjobb barátommal, mégsem húzódom el tőle, és nem szólok rá, hogy hagyja abba. Mattie nem erőszakos ezzel a csókkal, és nem érzem magam olyan rosszul, mint Vince alatt múlt éjjel, de mégsem teszek semmit, mert muszáj, hogy bűnösnek érezzem magam miatta. Nem az a hangocska kántálja ezt, amelyik figyelmeztetett, hogy ne kíváncsiskodjam, hanem egy erőszakosabb, ami minduntalan Vince dühös arcát juttatja az eszembe, meg a csalódottságszerűséget, amikor mondta, hogy túl késő... jóvátenni?

Közelebb csúszom Mattie-hez, ameddig csak a testünk engedi, és eltemetem magam a csókban, ha csak egy rövid időre is. Nem akarok törődni a bűntudattal, a fájdalommal, azzal, hogy mindent elrontottam, és most talán csak tovább súlyosbítom... A barátom szája cigi- és sütemény ízű, azt a habos sütit érzem, ami ebéd óta állt a szobámban, és Mattie-nek nem sokkal korábban sikerült rávennie, hogy megegyem a sajátom.

Amikor véget ér, mindketten levegőért kapkodunk, de sokáig nem szólunk egymáshoz. Belekapaszkodom a barátomba, a nyakához nyomom az arcom, és a torkában dobogó szívét hallgatom.

- Ez bűnös - hallom Mattie-t a fejem felett, a szokottnál magasabb hangon, és csak későn jövök rá, hogy engem utánoz éppen. Félelmetes, de pont ez jutott eszembe, amikor rákezdte.

- Az - suttogom, pedig nem akarok helyeselni. - Mi van Dimmel? - Ez az egyetlen, amit képes vagyok kimondani, mert Eterre most gondolni sem akarok.

A barátom sóhajt, és olyan sokáig marad csendben, hogy kezdem azt hinni, nem is válaszol már, de talán meggondolja magát, mert újra meghallom, egy kicsit közelebbről.

- Volt már olyan, hogy nem akartál törődni valakivel, de aztán már nem tudtál mással foglalkozni rajta kívül? - A szavai túl ismerősek, mígnem beugrik, hogy nemrég ugyanitt mondta ezt nekem, kapkodva, fél üveg vodka után. - Emlékszel erre? Akkor nem Dimre gondoltam.

Mattie nem mond többet, de nem kell rákérdeznem, tudom, mire célzott, csak nem akarom elhinni. Levegőt se veszek addig, amíg sötét szikrák nem kezdenek pattogni a szemem előtt, aztán zihálva borulok a mellkasára. A barátom eddig lazán tartott maga mellett, de most mintha remegne a keze.

- De... Mattie... ez... - Fogalmam sincs, mit akarok mondani, egyszerre túl sok és túl kevés dolog jár a fejemben ahhoz, hogy beszélni tudjak. A haverom mintha mégis értené, amit nem tudok megfogalmazni; érzem, hogy kifúj egy hosszabb ideje benntartott lélegzetet, csak aztán szólal meg újra.

- Ez nem jelent semmit, komolyan. Az utolsó csókunk. - Semmilyen a hangja, ami a frászt hozza rám. - Remélem, hogy kibékülsz a pasiddal. - Meg sem erőlteti magát, hogy hihetővé tegye a hazugságot, én meg nem bírom tovább, belekapaszkodom Mattie-be, és a pólójába fúrt arccal elbőgöm magam.

~*~*~*~*~

Eter és én két nappal később találkozunk újra, nem sokkal a franciaországi nyaralásunk előtt. A számat harapdálom, amíg a parkban várok rá, és a pad alatt rugdalom a port, csak hogy csináljak valamit. Olyan ideges vagyok, mint legelős alkalommal, amikor a suliban játszottuk el ugyanezt, és az érzés csak fokozódik, amikor meglátom őt pár más járókelőn túl. Nem tudom, miért ezt a helyszínt választotta, hogy beszélgessünk, hiszen Vince, amikor végül válaszolt egy üzenetemre, elmondta, mennyire bánja, amit csinált, és szeretne bocsánatot kérni tőlem személyesen. Ahogy a földre kapom a pillantásom, mielőtt megláthatja az arcomat, eszembe jut, hogy Vince akár át is jöhetett volna hozzánk... de nem szívesen vinném fel a szobámba a legutóbbi rossz élmények miatt.

Kénytelen vagyok felnézni, amikor Eternal odaér hozzám, és még a padról is leszállok, hogy aztán csak ostoba zavarral álljak vele szemben, és fogalmam se legyen arról, mihez kezdjek most. Nem merem megölelni a pasimat, még ilyet! De tényleg csak állok vele szemben, szinte félve, míg Vince oda nem húz magához.

- Végre, drágám - suttogja, ahogy óvatosan cirógatja a hajamat. - Annyira, de annyira sajnálom, ami történt! Én csak... igazán. Meg tudsz bocsátani? - hallom Vince esdeklő hangját, amitől meglódul a szívem, és érzem, hogy gombóc növekszik a torkomban. Én is megölelem, de reszketek a félelemtől.

Eter is észreveszi, hogy valami nincs rendben, amitől csak még rosszabbul érzem magam.

- Jaj, cukrom, mi a baj? Mi történt? - emeli fel az állam, amikor a lehajtott fejemet ingatom. - Ugye, nem haragszol rám nagyon?

- Nem... megbocsátok - préselem ki a fojtogató érzéssel nem törődve, de újra lesütöm a szemem. Eternal viszont már nem törődik ezzel, csak még szorosabban ölel magához, nem foglalkozva azzal sem, hogy egy park közepén állunk délután.

- Istenem, köszönöm! Ez nagyszerű, habcsókom! - lelkendezik, és a kétségeimre fittyet hányva szájon csókol, végtelen idő után. - Elmondhatatlanul boldoggá tettél - mondja halkan, ahogy még egy puszit ad a számra, mire elpirulok, de inkább csak a szégyentől. Tényleg boldog vagyok, hogy újra látom Vince-t, és hogy ismét átölelhetem, de nem tudok maradéktalanul együtt örülni vele. Félek, hogy elveszítem őt mindezek ellenére, még akkor is, ha a szüleim kitalálnák, hogy mégsem megyünk Európába.

- Vince - nyöszörgöm, a közelségétől egy kicsit tompán, mire azonnal élénk választ kapok.

- Igen, cukrom? Szeretnél elmenni valahová? - simogatja a hajamat Vince, olyan örömmel, mintha soha egy rossz szót nem váltottunk volna. A fülemig pirulok, mire elneveti magát. - Nagyon aranyos vagy így, tudod? - Megpuszilja az orromat, mire egyszerre szeretném addig csókolni, amíg bírom szusszal, meg egyszerűen eltűnni a szeme elől.

- Vince... szeretnék mondani valamit - próbálom újra, amikor Eter már csak a derekamat fogja, és tétován a pad felé bökök a fejemmel. Leül, én mellé, és próbálom legyűrni az ellenérzéseimet, ahogy beszélni próbálok. Vince átkarolja a vállam a pad támláján, mintha csak egy rossz véletlen lenne valami szombat esti filmben, amitől csak még ostobábbnak érzem magam, hogy mindezt tönkreteszem.

- Hallgatlak, cukrom - néz rám vidáman, kis várakozással, mire kénytelen vagyok egy újabbat nyelni, mielőtt belekezdenék.

- Miután... hazamentél - mondom lassan, kényszerítve magam, hogy ne kapjam el a pillantásom Vince kíváncsi arcáról -, beszéltem Mattie-vel.

- És? - kérdi Eter rögtön, amitől felkavarodik a gyomrom. Olyan ideges vagyok, hogy már egy ideje hányingerem van, de nem járathatom le magam azzal, hogy lehányom Vince cipőjét. Erőt veszek magamon, és próbálom elhinni, hogy jót teszek kettőnknek az őszinteséggel, de már nem megy igazán.

- Megkértem, hogy maradjon ott, és... sajnálom - bukik ki belőlem, de most nem várom meg az értetlenkedését. - Smároltunk. Egyszer, tényleg, és... és... Vince, tényleg sajnálom, el akartam mondani, hogy...

Kapkodva próbálok valami magyarázatot adni Eternek, de nem találom hozzá a szavakat. Rá se merek nézni, amióta elkezdtem a vallomásom, de még így is érzem, hogy a karját leveszi a háttámláról.

- Cin, jól értem? - kérdi Vince egy kicsit távolabbról. - Te komolyan megcsaltál a legjobb haveroddal?

Minden szónál egy kicsit hangosabb lesz, míg nem szinte kiabál, és bármennyire félek, ez kényszerít arra, hogy szembenézzek Eternallal. Szinte tombol, már felállt mellőlem, és félig hitetlenkedve, félig valami fura megvetéssel néz rám, falfehéren a sötét göncei fölött.

- Vince, én nem... mi csak... - Tényleg szeretném megérteni vele, hogy mi történt, de lehetőséget sem hagy rá. Azonnal a szavamba vág, figyelmen kívül hagyva a szánalmas kísérletemet a helyzet megmentésére.

- Hallottam elsőre is, smároltál Mattie-vel, vágom! Meg ne ismételd! Nem akarom tudni, mi a szart csináltál még vele!

Kocsonyás tagokkal tápászkodom fel, és indulok Vince felé, de elhátrál tőlem. Ettől még jobban megijedek, hiszen nem akarom, hogy elmenjen, így pánikszerűen nyúlok a karja után, hogy maradásra bírjam, de Eternal elüti a kezemet.

- Hozzám ne érj! Jesszusom, undorító vagy, Cee! - rivall rám, a szavai fejbe kólintanak. Még tiltakozni se tudok, csak kitágult szemmel bámulok rá. Vince reszket, az arca egyszerre sápadt és vörös, és amikor észreveszi, hogy nézem, elfordítja a tekintetét. - Végeztem veled, hallod? Menj vissza Mattie-hez, vagy akihez akarsz, nekem ez nem kell. Nem hiszlek el! Ki akartam veled békülni, te meg a képembe vágod, hogy kavarsz a haveroddal! Akkor is csináltad, amikor együtt voltunk? Várj, ne mondd, el tudom képzelni! - Elfordítja a fejét, amikor még egy tétova lépést teszek felé. Mikor ment tönkre minden, hol rontottam el?!

- Félreértesz... drágám, kérlek, hallgass végig - szipogom, de fogalmam sincs, mit mondjak ezek után. Vince már kiabál velem, míg én szinte némán könyörgök, ám már késő, magukra vontuk jó pár ember figyelmét.

- Nem érdekel, mit akarsz! Nem vagyok a drágád, nem vagyok már semmid! Kibaszottul nem hiszlek el! Végeztem veled, örökre. - Csak képzelem, vagy Eter tényleg könnyezik, ahogy ordibál velem? - És ne merj követni! - vágja hozzám, aztán hátat fordít, és eltrappol a hátrébb bámészkodó lányok, meg egy kutyát sétáltató öregember mellett, de ezt már fel sem fogom igazán.

Visszabotorkálok a padhoz, eldőlök rajta, és lehunyt szemmel, csendesen elsírom magam. Csak akkor indulok haza, amikor már olyan nyomorultul érzem magam, hogy sírni sem tudok többé.

~*~*~*~*~

Smexy: szia
Mattie:DPro™: szia
Smexy: Eter szakított velem
Mattie:DPro™: mikor?
Smexy: két napja. Vagy három, nem t'om. Elmondtam neki, és szakított. És én már nem érzek semmit, abszolút semmit a világon.
Mattie:DPro™: Cee, ne legyél hülye. Ilyen nincs!
Smexy: de mondom, és vágod, holnap utazunk, és nem is érdekli őket, hogy mennyire szarul vagyok, és nem akarok menni, és tök egyedül vagyok, és nem akarok menni, és a faszomkivan. Mi lesz most velem?
Mattie:DPro™: nyugi, figyelj, otthon vagy?
Smexy: nem akarom, hogy átjöjj
Mattie:DPro™: mikor indultok holnap?
Smexy: nem tudom, nem is érdekel
Mattie:DPro™: Cee, ne csináld ezt, hallod?!
Smexy: nem csinálok semmit, csak nem érdekel
Mattie:DPro™: oké, megkérdezem anyádat, te meg ne csinálj hülyeséget, érted?
Smexy: ezt hányszor mondod még el? Nem csinálok semmit. Semmit a világon.

Smexy kijelentkezett

~*~*~*~*~

Mattie tényleg beszélhetett anyámmal, mert másnap reggel ott vár a házunk előtt, cigizik, és segít apámnak a csomagokkal, mielőtt elindulnánk. Mellém ül a kocsiban, és szinte meg sem szólalunk a repülőtérig, amiért anyu furcsálló pillantásait kapom a visszapillantó tükörből, de még az ő kedvéért se veszek erőt magamon, hogy mosolyogjak. Tudom, hogy ő sem örül ennek az útnak, így legalább erre hivatkozhatok, amiért nem repesek a boldogságtól a nyaralás miatt. Igazából annyira magam alatt vagyok Eternal elvesztése miatt, hogy még a felkelés is nehezemre esik napok óta, ezért nem beszélgetek Mattie-vel sem. Többek közt, persze, hiszen bármi, amit mondhatnék neki, nem olyan téma, amit a szüleink előtt is felhozhatnék, így a vállára döntöm a fejem, és próbálok elfeledkezni mindenről a nyár első, rémes hetéből.

Később szerencsére kettesben maradtunk a haverommal pár percre, de bárhogy akartam eddig, nincs erőm nekitámadni.

- Mit keresel itt? - Csak lagymatag érdeklődésre futja számonkérés helyett, mire Mattie vállat von.

- Látni akartalak - közli, és félrehúz a tömegből.

- Láttál - mondom savanyúan. Egy kicsit jólesik, hogy legalább ő elbúcsúzik tőlem, de ettől csak még szomorúbb vagyok. - Most már menj haza, oké?

- Csak akkor, ha megígéred, hogy visszajössz egy darabban. - Sejtem, hogy viccelni próbál, de az arca komoly marad. - Aggódom érted, szöszi.

- Ugyan, miért? Nem történt mást, csak nyilvánosan szakított velem a pasim. - Mosolyogni akarok, de lefelé gördül a szám. Nem értem, miért vagyok ilyen undok vele.

- Akkor, asszem, te nyertél. Az enyém nem nyilvános szakítás volt - vonja meg a vállát ismét, napok óta az első valódi érzelmet kicsalva belőlem a szavaival.

- Mi van? - tátogok, de Mattie nem hajlandó kifejteni.

- Mindegy most. Elmondom, ha visszajössz, és még érdekel. - Átkarolja a vállam, és az arcomhoz nyomja az arcát. - Figyelj, tudom, hogy nem jelent semmit, mert épp összetört a kis szíved, de várni foglak júliusban. Kivéve, ha összeszedsz valami francia libát - mondja Mattie, aztán megpuszilja az arcomat, amitől remegni kezd a térdem. Az előbbi kérésemhez hívem elenged, hogy visszamehessek a szüleimhez, ő meg hazainduljon, de sikerül összeszednem magam annyira, hogy Vince-szel ellentétben őt már ne hagyjam elmenni.

- Tudni akarom, milyen őrültséget csináltál miattam - megyek utána, mielőtt alig két lépést tenne. Mattie a fejét rázza egy bánatos mosollyal.

- Szakítottam Dimmel, a részletek meg ne érdekeljenek. Menned kéne, nem? - Szabadulni próbál tőlem, de megfogom a kezét, és nem eresztem.

- Oké, Matt, de miért? - kérdezem. Talán felesleges, de hallani akarom.

- Miattad - mondja, amire számítok, a gyomrom mégis kavarog tőle. Kihúzza a kezét a szorításomból. - Bocs, hogy összezavartalak - teszi hozzá a haverom, aztán inkább a cipőmet bámulja az arcom helyett.

- Ennél jobban már nem tudsz, nyugi - mondom sután, de tovább bámulom Mattie-t. Szeretnék emlékezni rá. Amikor felhangzik a beszállásra figyelmeztető hang a fejünk felett, összenézünk a barátommal. Nagyot nyelek, és mielőtt meggondolnám magam, teszek felé egy lépést, és még egyszer, szorosan megölelem. - Nem akarom megbánni - suttogom, mielőtt elengedném, és nem számít, hogy Mattie érti-e, mire gondolok. Nem mond semmit, még akkor se, amikor elengedem, és elindulok, de amikor hátranézek, még látom Mattie kócos fejét egy kis időre, aztán az emberek eltakarják őt a szemem elől.