Hahó, kedveseim! Közeledünk a történet végéhez, de semmi pánik, lesznek még itt jó dolgok c:
A fejezet rövidke, de fontos, és szerintem már elég sokan vártatok erre a pillanatra.
Jó olvasást kívánok!

Javításért, béta olvasásért, és a rengeteg hasznos tanácsért köszönet illeti K. barátomat, örökké.

*

Bármilyen hosszú volt az éjszaka Mattie-vel, másnap reggel valamivel nyolc után térek magamhoz; szombat ide vagy oda, az alig néhány óra alvásról nem is beszélve. Jól éreztem magam a legjobb barátommal, és egy kicsit el is tudtam feledkezni a mardosó bűntudatról, de épp csak kinyitom a szemem, eszembe jut, hogy milyen beszélgetés vár rám anyuval. Ezek után hiába igyekszem felvértezni magam, egyszerűen rám tör a pánik, és sokáig még ahhoz is gyengének érzem magam, hogy felkeljek az ágyból. A fejemre húzott takaró alatt görcsösen szorítom össze a szemem, és erőlködöm, hogy vissza tudjak aludni, de az adrenalin percek alatt magasra szökött bennem, így búcsút mondhatok az alvással nyerhető egy-két nyugodt órának.

Minél többet fekszem tétlenül, annál idegesebb leszek, így lassan erőt veszek magamon, és kibújok a takaró alól, nagy léptekkel a szekrényemhez trappolva, mielőtt újra elhagyna a bátorságom. Kapkodva rántok ki néhány ruhát a felső polcról, mire egy nadrág akad a kezembe, és ugyanolyan sietve húzom fel, mint ahogy a többi holmimat szétdobáltam a szobában. Csak ködösen dereng fel, hogy anyu a szobám összepakolására is megkért, de nem húzom az időt a ruháim hajtogatásával, hiszen lesz rá módon később is, jut eszembe keserűen, ha örökös szobafogságra ítél a készülő vallomásom után.

Farmerben, pólóban, kócos, mosatlan hajjal, és szemüveg nélkül hagyom ott az emeletet, a korlátba kapaszkodva, amíg hunyorogva leóvakodom a lépcsőn. Nem álltatom magam azzal, hogy nem találkozom anyuval már az első lépésnél a nappaliban, de végig nagy levegőket veszek, és igyekszem összeszedni magam, a fejembe plántálva azt, hogy innen már nem fordulhatok vissza. Sokat megadnék most azért, hogy Vince mellettem legyen, és biztatóan a kezemet szorítsa, de épp csak elképzelem, szinte az ájulás kerülget a gondolattól, hogy vele az oldalamon álljak anyu elé a hírrel: az egyetlen gyermeke meleg, és még a pasiját is hozta bemutatni!

A kezem remeg, ahogy az utolsó fokoknál nagy nehezen elengedem a korlátot, és félve bekukkantok a nappaliba, ahonnan a szokásos hétvégi zajok szűrődtek ki: rádió, anyu dúdolása, a hűtő zúgása, meg az edény csúszkáló hangjai a félévszázados, fagylaltszínű gáztűzhelyen. Épp csak annyi időt nyertem, hogy a kanapé mögött átvágva a konyhába érjek, de ebben a néhány másodpercben is igyekszem nyugtatni magam, nagy levegőket véve még akkor is, amikor megpillantom anyut, ma talpig pöttyösbe öltözve, nekem háttal állva. Az étel sercegése mellett is attól félek, hogy meghallja a torkomban dobogó szívemet, de valószínűbb, hogy a lábam alatt utolsót nyikkanó parketta hangja árul el, mielőtt belépnék a konyhába, a reggelizőpulton innen maradva, mintha csak félnék tőle. Azt hiszem, tényleg rettegek, de nem is igazán az anyámtól, hanem a reakciójától, és amilyen eltökélten pattantam ki az ágyból korábban, most olyan gyorsan hagy el az erőm, és kénytelen vagyok leülni az egyik székre, mielőtt a lábam összecsuklana alattam. A szék kihúzásának hangja már egyértelműen jelezheti anyunak, hogy itt vagyok, de egy hosszú percig még a gondolom, reggelinek szenteli a figyelmét, míg én feszülten markolom a nacit a combomon.

- Hány tojást kérsz? - hallom dallamosan, mintegy köszönésképpen, amitől összeszorul a torkom. Lázasan kutatok válasz után, de csak az jár a fejemben, hogy be kell vallanom mindent; képtelen lennék reggelizni.

- Én... anyu... - kezdem tétován, remegő ujjakkal szorítva a farmeromat, de a szavak kibuknak belőlem, mielőtt megfontolnám őket. - Valamit el kell mondanom! - hallom szinte felkiáltásként, válaszul a rádióból ömlő édes dallamokra.

- Azt mondd el először, szívem, hogy mit akarsz reggelizni! - szól rám anyám határozottan, miközben egy adag sonkás tojást pottyant egy tányérra a serpenyőből. Az illatától felkavarodik a gyomrom.

- Semmit! - mondom gyorsan, és mielőtt vitába szállna, folytatom, időt sem hagyva magamnak a gondolkodásra. - Anyu, nekem tényleg... tényleg... - Eddig jutok csak a mondandómmal, halkan ismételgetve, mintha győzködném magamat, de képtelen vagyok többre. Anyu leteszi a tányért a pultra, és szapora léptekkel mellettem terem, mire lehajtom a fejemet, képtelennek érezve magamat, hogy a szemébe nézzek.

- Valami baj van? - A homlokomra simítja a kezét, amit melegnek érzek, még úgy is, hogy az arcom valószínűleg lángol a szégyentől, a kezem mégis jéghideg az ölemben.

- Én... Ígérd meg, hogy nem fogsz utálni! - nyögök fel a térdemet bámulva, míg igyekszem normálisan venni a levegőt. Inkább hallom, mint látom, hogy anyu kihúzza a tőlem balra lévő széket, és leül mellém, a kezét végre levéve a homlokomról. Tudom, hogy a következő kérdése az lesz, hogy gondolhatok ilyen hülyeségeket, de ezt már nem várom meg. Nem tudnám neki elmagyarázni, mennyire fáj, hogy hazudtam neki, és az is, hogy ilyen vagyok. Hallom ugyan, hogy beszélek, de a hang, ami a torkomból jön, teljesen idegennek hat; arra koncentrálok, hogy ne kezdjek pityeregni, amíg a zoknis lábamra meredek. - Szerelmes vagyok egy srácba. - Akár egy agyonhallgatott dalból is idézhettem volna, annyira hétköznapinak, mégis távolinak érződik ez a pár szó a maga egyszerűségében. Nincs benne semmi rossz, jut eszembe egy pillanatra, nincs, csak az, hogy én mondtam ki, és pont az anyámnak.

A csend, amire számítottam, hosszan és súlyosan omlik ránk, csak a rádió töri meg, de még az sem képes elsodorni a gondolataimat a konyhából. Még mindig félek ránézni anyura, aki szótlanul ül mellettem, és ha odafigyelnék, azt hiszem, még a lélegzetvételét is meghallanám. Ugye, lélegzik még egyáltalán?! Ettől még jobban megrémülök, és bárhogy küszködtem azért, hogy összeszedett maradjak, és ne fakadjak könnyekre, mint egy csecsemő, érzem, hogy a sírás szorítja a torkomat, és ha nem is kezdek bömbölni a kétségbeeséstől, egy-két könnycsepp hullik a combomra, sötét foltot hagyva a nadrágomon.

Lehet, hogy a csend csak másodpercekig tartott, lehet, hogy percek teltek el, de a következő, amit érzek a félelmen túl, hogy anyu magához szorít, egyik kézzel a hátamat, a másikkal a fejemet simogatva. Könnyfoltos arcom a vállához szorul, érzem a nyakára hintett parfüm enyhe illatát, és ettől csak még nyomorultabbnak érzem magam. Annyira szeretem őt, és most fájdalmat okoztam neki! A kezem remeg, és túl nehéz ahhoz, hogy felemeljem, pedig szívesen kapaszkodnék bele anyámba, hogy biztonságot találjak, elbújhassak a hajában és a ruhájában, mint egy gyerek, és megmenekülhessek a szemében ülő bánat elől. Ám, amikor a hangját hallom, mégsem szomorúság vagy düh érződik belőle, ami jobban összezavar, mint az eddigi idegességem; anyu halkan, nyugtatóan beszél hozzám, míg az ujjai a hajamba siklanak, és megcsókolja a lehajtott fejemet, mikor szipogva közelebb húzódom hozzá.

- Kicsim, hogy utálnálak? - kérdezi anyu lágyan, és valószínűleg nem vár feleletet, belőlem mégis kitör, olyan szúró fájdalmat hagyva maga után, mintha belerúgtam volna az asztalba.

- A pasikat szeretem, nem vagyok normális! - Megint idegennek hat a felkiáltás, mintha az, akit anyám átölel, valaki teljesen más volna, én pedig a konyha sarkából, tompán nézném a jelenetet. Az idegen újabb csókot kap a fejére, ami egy kicsit észhez térít, de a szememet lesütöm, és csak annyi telik tőlem, hogy ne sírjak tovább, hiába érzem a csuklásszerű nyomást a mellkasomban.

- Nincs ezzel semmi baj - hallom a fejem fölül, a hajamhoz intézett nyugtatását. - Normális vagy, szívem, teljesen normális. - Anyu abbahagyja a hátam simogatását, de csak valamivel utána ereszt el, én pedig teszek egy erőtlen kísérletet, hogy a keze után nyúlva marasztaljam. Megszorítja az ujjaimat, amit tényleg érzéketlenné hűltek idő közben, és a kezébe veszi a sajátom. - Nézz rám, kérlek - hallom tényleg kérésként, de csak a fejemet rázom tehetetlenül. Anyu feláll mellőlem, amitől újra elönt a rettegés, de a lelkem hiába sikoltozza, hogy maradj, ha hangosan csak egy kis nyögésre futja a cipősarkai kopogása nyomán. - Hozok neked egy teát, Cilly - hallom nem túl messziről, mégis torzan, mint egy falon át, de mire újra visszaül mellém, sikerül annyira összeszednem magam, hogy a közelségét helyesen érzékeljem. Anyu újra megfogja a kezemet, és az ujjaim közé zár egy gőzölgő bögrét, de még ezután se engedi el az enyémeket. - Tudod, hogy ugyanúgy szeretlek, mint eddig is - inkább mondja, mint kérdezi, én pedig aprót bólintok, és a mai gyötrelmes reggel során először nézek fel anyámra. Sok mindent vártam, de azt még álmomban sem, hogy képes lesz rám mosolyogni ezek után, de az arca akármilyen feszült, anyu, amikor találkozik a pillantásunk, elmosolyodik, mintha csak igazolni akarná, hogy nem haragszik rám emiatt. A bögrét markoló ujjaimba kezd visszatérni az élet, de ettől nem érzem jobban magam.

- Én... sajnálom - suttogom, és újra lesütném a szemem, de ahogy megszólal, kénytelen leszek ránézni anyámra.

- Nincs mit sajnálnod. Apáddal csak azt akarjuk, hogy boldog legyél. - A mosoly nem tűnik el az arcáról, bármilyen nehéz is lehet rávenni magát, én viszont ahelyett, hogy lecsillapodnék tőle, érzem, hogy lassan elsápadok.

- Kérlek, ne mondd el apunak! - tör ki belőlem azonnal, mire anyu megrázza a fejét.

- Nem fogom, majd te elmondod neki, ha szeretnéd - mondja, miközben elengedi a kezemet, és szembefordul velem a bárszéken ülve. Megkönnyebbülten bólintok, és gyorsan belekortyolok a forró teába, hogy egy kicsit elfordulhassak tőle. - Sose meséltem el, kicsim, hogy miért nem szeretnek engem a francia nagyszüleid, igaz? - A hirtelen témaváltásnál csak az lep meg jobban, amit anyu kérdez, és ez a zavaromat feledve egyből visszakérdezésre sarkall.

- Nem szeretnek? - visszhangzom a bögrét szorongatva, értetlenül nézve anyu sminkelt arcára.

- Az enyhe kifejezés, kicsim, még mindig utálnak - hallom, a mosolytól pedig, ami az arcán játszik közben, megborzongok. Időm sincs közbevágni, de ugyan, mit mondhatnék erre? Anyu folytatja, én meg feszülten hallgatom. - Tudod, apád szülei sokáig nem engedték, hogy találkozzunk, mert szerintük nem voltam elég jó hozzá. - Úgy tűnik, mintha azt akarta volna mondani, nem méltó, de így is érződik belőle. Nagyon ostobán nézhetek rá, mert anyu felnevet, igaz, a legkisebb öröm nélkül. - Anyád, akit látsz, iskolakerülő volt, cigizett, és a mintapéldája volt egy tipikus rosszkislánynak - sóhajt merengőn -, de az egészből már csak a bőrkabát maradt meg.

Hangot adnék a hitetlenkedésemnek, hiszen ez jobban mellbe vágott, mint az, hogy el kellett mondanom neki a saját kis dolgaimat. Hogy lehetne pont ő valami tanárok réme? De anyu láthatóan még mindig nem fejezte be, így csak csendben, megrökönyödve várom, hogy egy lélegzetvételnyi szünet után folytassa.

- Mégsem ez volt a legnagyobb bajuk - hallom elgondolkodó, szinte ábrándos hangját -, hanem, hogy szegény családból származom. Szegényebből, mint az övék - sóhajt szomorúan. - Egy olyan apróság miatt tiltották tőlem, hogy nem vagyok jómódú, francia úri kisasszony, mint akit szerintük érdemelt volna. - Anyu a kezemet simogatja, de a sajátja remeg közben, mire erőt veszek magamon, és megszorítom az ujjait. Hálásan mosolyog rám. - Nem érdekelte őket, hogy szeretjük egymást, nem érdekelte őket semmi... és ezt a hibát én nem fogom elkövetni. - Eddig elgondolkozva nézett át a vállam fölött, most viszont egyenesem a szemembe néz, amitől gombóc növekszik a torkomban. - Ezért akárkit választasz is, ha boldog vagy mellette, maradéktalanul elfogadom. - Rám mosolyog, mire nekem is remegni kezd a teás bögrét tartó karom. Leteszem kettőnk közé a pultra, és még mindig szótlanul megölelem az anyámat. El sem hinné, milyen hálás vagyok neki ezért. A hátamat simogatja, én pedig még inkább magamhoz szorítom őt. - Ne félj, oké? Tőlem nem kell.

Talán ez zökkent ki valamennyire az előbbi döbbenetből, mert sikerül végre ránéznem, ahogy kicsit lazítok a korábbi, görcsös ölelésen.

- Köszönöm - nyögöm ki rekedten. - Te vagy a legjobb, anyu.

Még annyi mindent szeretnék hozzátenni, például, hogy sajnálom őt, amiért ezen ment keresztül, hogy csodálom is azért, hogy nem adta fel aput és a szerelmét, és egy pillanatig még a saját életemet is meg akarom neki köszönni, de mielőtt egy hang is elhagyná a számat, egy újabb, megértő mosollyal sikerül elhallgattatnia. Olyan, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben, és a szeme is azt súgja, hogy érti, és felesleges lenne kimondanom.

- Szeretnél még valamit mondani? - kérdi inkább, és ettől tényleg olyan érzés fog el, mintha a belsőmbe látna. Újra elkap a félsz amiatt, hogy mi lesz velem, ha mindent bevallok neki, pedig épp az előbb biztosított arról, hogy nincs félnivalóm, és ha már idáig eljutottam, tartozom neki a befejezéssel.

- Ami azt illeti... igen. - Lehajtom a fejem, szinte várva, hogy sürgetni kezdjen, de anyu türelmesen várja, folytassam, csak annyi zaj zavar meg a gondolataim összeszedésében, amíg teljesen felém fordul a széken. - Nekem van... izé... szóval van egy barátom. Vince - mondom ki végre, még mindig lehajtott fejjel várva az ítéletét. Nem merem konkrétabban a tudtára hozni, hogy a pasim, de láthatóan nem is kell, mert anyu feláll mellőlem, és azt feleli, amitől a lelkem mélyén régóta tartottam:

- Tudom, szívem. Sejtettem egy ideje.

Még a levegő is bennem reked, ahogy újra ránézek, döbbenettel az arcomon. Azt hiszem, újra elsápadok, de nincs időm törődni vele.

- Hogy..? - bukik ki belőlem, mire egy kis nevetés jön válaszul.

- Hogy honnan gondoltam? Cecil, nem estem a fejemre! - mondja anyu, mintha csak dorgálna, de semmi szigor nincs a hangjában. - Láttam, hogy néztek egymásra, és az előbb mondtam, én is voltam szerelmes tini, és apáddal ugyanezt csináltuk. Csak nem akartam beleszólni a dolgotokba, ennyi az egész. Vártam, hogy elmondd, ha el szeretnéd, és tényleg megtetted, amiért hálás vagyok. És büszke is vagyok rád, tudod? - Anyu már a pult túloldalán van, és velem szemben támaszkodik, a fejét a kezébe hajtva néz rám egészen kedves arccal, amitől csak még inkább megzavarodom.

- Nem is haragudtál érte? - csúszik ki egy ostoba kérdés a számon, de ő bíbor mosollyal a fejét rázza.

- Miért haragudtam volna? Meglepett, igen, és elég sokat gondolkoztam rajtatok - ahogy ezt mondja, nagyot dobban a szívem -, de minden rendben van. Vince rendes fiúnak tűnik, én pedig szeretlek mindkettőtöket. Szóval eszedbe ne jusson titkolózni, ha találkozni akarsz vele, meg attól rettegni, hogy nem hozhatod őt haza! - A döbbenetem láttán úja elneveti magát. - Ha az engedélyemre vársz, tessék: akkor találkozol vele, amikor akarsz, feltéve, ha nem megy a tanulás rovására, és nekem sem hazudsz többe arról, hogy kivel vagy és mit csinálsz. - Heves bólogatásba kezdek, és még mindig nehezen hiszem el, mennyivel jobban alakult ez a beszélgetés, mint eddig vártam. Viszont egy kicsit elbízhattam magam, mert amikor lemásznék a bárszékről, hogy visszamenjek a szobámba, anyu nem hagyja. - Várj, még! Lenne itt még egy dolog. - Anyu függőben hagyja mondatot, közben párat koppant a körmével a pult tetején, mire egy sóhajjal megfordulok. Sejtem, hogy mit akar mondani, és hiába próbáltam eddig elfeledkezni róla, most minden ellenérzés egyszerre szakad rám.

- Jaj, ne már! Hadd ne kelljen a szexről beszélnünk! - nyögök fel, mint egy hisztis gyerek, és annak is érzem magam. De ettől még nagyon kellemetlen lenne a saját anyámmal tanácskozni erről, akár virágnyelven, akár a tényszerűségnél maradva.

- Ha nem akarsz, nem kényszerítelek, de remélem, hogy van elég eszed védekezni. Neked is, meg a barátodnak is - teszi hozzá, mire elmormolok egy nanát, és reménykedem, hogy ennyivel pontot tehetünk a végére. - Ja, és ne csinálj semmit, amit nem szeretnél, oké? - mondja szinte mellékesen, de ezt az megjegyzését súlyosabbnak érzem, mint bármilyen tanácsot az óvszer helyes használatáról.

Most már tényleg lecsusszanok a székről, és vágyakozva nézek a nappali felé, hogy eltűnhessek anyu figyelő szeme elől, de mégsem akaródzik elindulnom. Úgy érzem, több hálát kéne mutatnom felé az előbbiek, és azt hiszem, minden miatt, amit talán el is kezdhetnék azzal, hogy legalább a bögrémet elviszem a mosogatóig, de még félúton se járok, amikor anyu kiveszi a kezemből.

- Jobban érezd már magad? - kérdi, ahogy leteszi a bögrét, és helyette egy tányért, meg egy csomag kekszet vesz elő a szekrényből. Bólintok egyet, de már csak a hátának, mert anyu épp a kekszet borítja ki, majd a felhalmozott édességgel teli tányért a kezembe adja. - Edd meg, cicám - csókol homlokon, én pedig nem is tudom, hogy a ritkán használt becézéstől, vagy a kezembe nyomott, főétkezés előtti szigorúan tiltott nasitól lepődöm-e meg inkább.

- Köszi - mondom zavartan, ahogy elveszem a tányért, anyu pedig kopogva visszasétál a félbehagyott főzőcskézéshez. - Megyek, és... rendet rakok odafent - folytatom, míg teszek egy lépést a nappali felé.

- Ajánlom is - hallom, és sejtem, hogy anyu mosolyog pakolás közben, mire kifújok egy nagyobb lélegzetet, és kisomfordálok a konyhából.