Mattie a kezembe nyomja az innivalómat, majd leteszi a gőzölgő bögrét az asztal szélére. Nem jön oda hozzám, helyette a gépét kapcsolja be, és kihúzza a székét, hogy leülhessen. Közelebb mászom hozzá az ágyon, és felkönyökölök, hogy beleszúrhassam a szívószálat a dobozba, míg Mattie a kávé forrásával nem törődve egy nagyot kortyol a bögre tartalmából. Egy szempillantás alatt az asztalra csapja, majd vékony, szenvedős hangon felvisít, amitől a hideg is kiráz. Hamar rájövök, mi történt: a gyökér legjobb barátom most égette meg a száját, meg legalább a fél fejét a hülye, túlmikrózott kávéjával.
Szerencsétlen Mattie tovább nyöszörög, miközben két kézzel legyezgeti a száját, én pedig csak sóhajtok. Már kiröhögni sincs kedvem ilyenkor, mert túl sokszor fordul elő vele. Ehelyett odaadom Mattie-nek a Milky Wayem, hogy egy kicsit lehűtse vele magát, és rettegve figyelem, hogy a felét meg is issza. Na nem baj, majd kérek tőle egy másikat. Amikor végre kevésbé fájdalmas hangon nyög, kiveszem a dobozt a kezéből, és az utálatos bögréje mellé teszem az asztalra, Mattie-t pedig magam felé fordítom. Halkan káromkodik, és nagyon szívesen rászólnék, hogy fogja már be, de nincs kedvem most vitatkozni vele. A szék karfájánál fogva közelebb húzom az ágyhoz, és felülök, hogy Mattie-vel egy szintben legyek.

Felhúzott lábakkal ül a székben, mint általában, így a térdeire tudok támaszkodni. A kezeimre hajtom a fejem, az orrunk majdnem összeér. Mattie csak pislog rám, és látom rajta, hogy már kérdezné, mi a francot csinálok, de nem várom meg, hogy megszólaljon. Egy kicsit előrébb hajolok, és óvatosan, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat, megpuszilom a száját. Szokásos kis gesztus, és mindketten tudjuk, hogy nem lesz neki ettől jobb, Mattie mégis mindig végigpusziltatja velem az ilyen kis szar sérüléseit. Főleg az ujjait, mert hiába cigizik évek óta, még mindig olyan balfasz, hogy megégesse magát az öngyújtó lángjával. Ezt sem teszem másért, igazából fel sem tűnik, csak az, hogy Mattie milyen nagy szemekkel néz rám, amikor elhajolok tőle. A fejemet visszahajtom a térdére, úgy nézem Mattie arcát, amin lassan elterül egy vigyor.

- Hallod, máshol is fáj - suttog még mindig vigyorogva, mire felhúzom a szemöldököm. Mattie egyszerűen hülye, de én is, hogy felveszem az ilyen megjegyzéseit. Várakozóan néz rám, én pedig erőt veszek magamon, és visszamosolygok rá, miközben válaszolok.

- Provokálsz? - nézek egyenesen a szemébe, de nem fordítja el a pillantását. Sokáig nézünk farkasszemet, és már tudom, hogy vesztettem, mert Mattie addig fog bámulni, amíg minimum össze nem hugyozom magam a félelemtől, de kényszerítem magam, hogy ne nézzek félre. Megint beleszaladtam vele egy mindennapos szívózásba, és nem fogom hagyni magam.

- Minek tűnik? - A mosolya, ha lehet, még szélesebb lesz, miközben a hajamat kezdi simogatni, én pedig szusszanok egyet. Továbbra is Mattie arcát fürkészem, majd kihúzom a kezem a fejem alól, és kicsit hátrébb húzódom tőle. Az arcán olyan lenéző kifejezés ül, mintha folyamatosan azt sustorrogná a fülembe, hogy nem mered, amitől kedvem támad letörölni azt az önelégült vigyort a képéről. Ezt a nem mered megtenni játékot időtlen idők óta csináljuk, és tudom, hogy nem kéne foglalkoznom vele, mégsem bírom megállni.

- Kihívás elfogadva - mondom halkan, miközben elkapom az ölében nyugvó kezét, és annál fogva húzom közelebb Mattie-t, aki majdnem kiesik a székből. Még mindig elég lenézően pillant rám, tényleg azt hiszi, hogy nem merem megtenni. Ja, hogy mit is? Mattie-vel sokszor már szavak nélkül kommunikálunk, így most fél perc alatt sikerült felhúzni az agyam azzal, hogy gyáva vagyok lesmárolni őt. Igazából nem kéne foglalkoznom az ilyen csipkelődésével, mert ezer éve csináljuk ezt szimpla szópárbaj szintjén, de most elegem van belőle. Mattie hülye, tudja, meg nem félek megtenni, legalábbis vele nem. A legjobb barátom, könyörgöm! Miért kéne tartanom bármitől is vele kapcsolatban? Így csak simán magamhoz rántom Mattie-t, és még mindig a fél kezét fogva az arcához hajolok, majd megcsókolom.

Az ajkai forrók, talán a kávé miatt, talán mástól, és kicsit meghökkenek, ahogy hozzáérek. Meglepetésemre Mattie kinyitja a száját, és ráharapok, de érzem, hogy tovább vigyorog, mire kicsit erősebben szorítom a fogaim közé az alsó ajkát. Felszisszen, csak ekkor engedem el, és óvatosabban végignyalok rajta, végül megpuszilom a száját, mielőtt folytatnám. Mattie fura mód hagyja, hogy irányítsak, nem harap meg, amikor áttolom a szájába a nyelvem, amitől megkönnyebbülök, de próbálom nem mutatni.

Már nem szorítom olyan erősen a csuklóját, és a kezem is lejjebb csúszik, inkább már csak kapaszkodom a kézfejébe, minthogy lefogjam. Finoman csókolom Mattie-t, az egész szája meleg, és ahogy a nyelvem hozzáér, nekem is melegem lesz tőle. Próbálom erre fogni azt is, amikor érzem, hogy kipirul az arcom, és kapkodni kezdem a levegőt, hogy megnyugodjak, de csak még idegesebb leszek tőle. De az idegesség nem is jó szó rá, inkább izgatottnak érzem magam, és hiába van nyitva a szemem, csók közben nem merek a spanomra nézni.

Mattie továbbra is hagyja, hogy vezessek, de ettől a frász jön rám, mert hirtelen azt se tudom, mit csináljak. Tessék, eddig tartott a határozottságom! Nem is tudom, mit gondoltam, amikor engedtem Mattie hülye megjegyzésének! Nem is akarok smárolni vele! Attól függetlenül, hogy nem rossz, az ajka pedig finom édes még a Milky Waytől, amit pár perce ivott, nem akarom. Legalábbis az agyam nem akarja, mégis kényszerítenem kell magam, hogy ne kezdjem el az ajkait nyalogatni a csokis tej íze miatt. Levegő után kapkodva húzódom el tőle, Mattie pedig lehunyt szemmel hátradől a székében egy mélyen benntartott lélegzetet kiengedve.

- Sokkal jobb - sóhajt, mire az arcom még melegebb lesz, és kétségbeesetten rejtem a kezeim mögé a vörösségét. De mindez felesleges, hiszen Mattie még csak rám se néz, amikor végre kinyitja a szemét. Ehelyett belekapaszkodik az asztalba, a gépe felé fordítja a székét, és a monitorra mered, mintha mi sem történt volna. A térdei még mindig felhúzva, és ha magamból indulok ki, nem tudom, hogy bírja ki, hogy így üljön. Összeszorítom a számat, veszek egy nagy levegőt, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a félig már álló farkamat.

- Most mit akarsz? - nézek Mattie-re, aki nem nagyon zavartatja magát, már Steamre jelentkezik be éppen, a fejhallgatóját pedig kihúzza a hangfalból. Milyen kedves, legalább feltűnt neki, hogy itt vagyok, és nem tűnik el a hangszigetelt tappancsok mögött!

Miközben a válaszát várom, elveszem a spanom elől az innivalómat, és lassan szürcsölni kezdem. Tényleg nincs már sok benne, de majd kérek egy másikat Mattie-től, csak meg akarom várni, hogy játszani kezdjen. Imádom zavarni gémelés közben, főleg, ha éppen Counter Strike-ozik, mert én azt utálom. Persze azt is tudom, hogy Mattie meg allergiás erre, és engem csak azért nem csapott még le érte, mert a legjobb barátja vagyok, de így még jobban szeretem. Annak ellenére is imádom őt ugráltatni, hogy simán kiszolgálhatnám magam, mivel Mattie-éknél lényegében otthon vagyok. Erre is csak az a magyarázatom, mint sok más dologra: azért teszem, mert a legjobb barátom, és imádom bosszantani. Mattie is ezt teszi velem, csak más formában, például a hülye csipkelődésével. Iszom még egy kis kortyot, miközben Mattie székének oldalához dőlök, és nézem, hogy mit csinál.

- Hülye kérdés volt, Cee. Természetesen gémelek. - Úgy néz rám, mint egy komplett idiótára, de lényegében igaza van. Pontosan tudom, hogy Mattie éjfélnél, de inkább egynél előbb sosem hagyja ott a gépét, akár beszél velem közben, akár nem. Igazi gémer pöcs, és hiába nem mondom neki, büszke vagyok rá ezért. - Amúgy játszhatunk együtt is, vagy kezdj magaddal, amit akarsz.

Mattie újfent rám vigyorog, nekem meg borsódzik a hátam. Igazából nem mondott semmi furát, de attól, hogy kezdjek magammal, amit akarok, nem épp helyénvaló gondolataim lettek. Mattie vagy pontosan tudja, hogy érzem magam, vagy csak piszok nagy szerencséje van, amikor ilyen megjegyzéseket tesz. Inkább nem mondok semmit, mert nem vagyok biztos abban, hogy a hangom normális lenne, csak nézem, ahogy Mattie elindít egy számomra nem túl ismerős játékot.

- Te, mi az az Isaac? - kérdem a haveromtól, ahogy egy kattintással átugrik valami intrót a játék előtt, és megnyomja a start gombot az említett főcím alatt. Ő csak megrántja a vállát, és püfölni kezdi a WASD-ot meg a nyílgombokat a billentyűzetén, melynek hatására egy rózsaszín kisfiú a könnyeivel kezd el lődözni valami porcica szerű szörnyet.

- Figyeld és meglátod - mondja nagy kegyesen, én meg a szememet forgatom. Sokat nem is látok belőle szemüveg nélkül, így újra meg kell keresnem a párnák között, hogy felvehessem. Amikor végre megvan, a monitorra szegezem a pillantásom, de a helyzet nem lett jobb, mert nem jövök rá, hogy mi akar ez lenni.

Mattie rózaszín kis síró babája, pontosabban a címszereplő, Isaac teremről teremre vándorol, miközben mindenféle emberi belsőszervre emlékeztető szörnyet sír halálra. Sima felsőnézetes cucc, és az egész olyan, mint valami netes flashjáték, de tudom, hogy nem az, mert majdnem hét dolcsi Steamen. Nem drága, de Mattie-ből nem néztem volna ki, hogy ilyenekkel játszik, mert grafika és realizmus megszállott. Ez a valami meg mindkettőnek a teljes ellentéte. Mondjuk elég aranyos, már ha aranyosnak lehet mondani azt, hogy be vagy zárva egy pincébe, és valami negyven teremmel odébb többek közt a saját anyáddal kell megküzdened, aki meg akar ölni, az egyetlen fegyvered pedig az, hogy rásírsz. Persze Mattie még nem tart itt, de ennyit sikerült idő közben kihúznom belőle.

Nekem ez az egész játékmenet abszurd, de a kinézete, meg a nem is olyan rejtett bibliai utalások ellenére is kezdem érteni, hogy Mattie mit szeret benne. Kikapcsol, megfelelően véres és öldöklős a maga módján, és ennyi. Nekem annyira nem jön be, Mattie kis furcsaságai ellenére én FPS buzi vagyok, de amilyen jól elvan ezzel, nem kérem meg, hogy hadd TF2-zzek vele. Arra meg végképp nem, hogy ezt a bizarr, babás játékát kipróbálhassam. Amennyit bőg az a szegény kisfiú, már nekem is sírhatnékom van tőle!

Egy idő múlva már nem is figyelek arra, hogy mit csinál Mattie, csak elnyúlok az ágyán és a szemközti falat bámulom. Az oldalamon fekszem, így a szemüveg hamar nyomni kezdi a fejemet, és muszáj levennem. Ilyenkor nagyon utálom, hogy szemüveges vagyok. Mintha nem lenne amúgy is elég bajom! Az pedig, hogy esetleg hülyén nézek ki a szódásüveg szemüveggel, meg a vastag, fekete kerettel, hidegen hagy. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet, szóval nem is foglalkozom vele, csak azzal, hogy fáj. Gyorsan megszabadulok tőle, és magam mellé teszem az ágyra, így már tettetni sem tudom, hogy figyelek arra, amit Mattie csinál. Viszont nincs is szükségem rá, mert a barátom nagyszerűen elvan a kis síró babájával, csak néha-néha pillant rám, amikor épp nem kell harcolnia.

Igazából nem foglalkozik velem, én pedig nem erőlködöm, hogy beszélgessünk, mert pontosan tudom, hogy Mattie-t szinte lehetetlen kizökkenteni. Nem is próbálkozom vele, mert igazából elég fáradt vagyok. Amióta letettem a fejem, egyre álmosabbnak érzem magam, pedig még biztos nincs késő. A telefonomat nem találom, tuti, hogy valahol az ágy másik felén, vagy Mattie cuccai között hagytam, de nem keresem meg csak azért, hogy megnézzem, mennyi az idő. Összekuporodom, felhúzom a térdeimet, ami farmerben nem a legkényelmesebb ugyan, de egy idő után már nem is érzem, hogy zavarna. Párna helyett a takarót gyűröm a fejem alá, és már nem is foglalkozom Mattie ütemes billentyűnyomkodásával. Meglepő, hogy a legjobb barátom még nem kezdett el kurvaanyázni, de ezt annak tudom be, hogy még egyszer sem halt meg játék közben. Viszont csak örülni tudok neki, mert miközben a halk kattogást hallom, ahogy az iránygombokat püföli, lehunyhatom a szemem, és pihenhetek egy kicsit.

Igyekszem még csak nem is gondolni Eternalra, mert az egyből elsöpörné az álmosságom, de ez nagyobb kihívás, mint hittem. A másnapon jár az agyam, és azon, hogy mégis mivel magyarázom meg neki azt, hogy két napja kerülöm. Pedig ez egyáltalán nem igaz, eszem ágában sincs elkerülni őt, és ugyan megígértem neki a randink után, hogy amint hazaértem, beszélek vele, de tegnap reggel óta, amióta elmentem suliba, nem is voltam otthon. Persze tudom, hogy erre nem foghatom, miért nem kerestem őt. Beszélhettünk volna akár úgy is, hogy Mattie gépét használom egy kis ideig, hiszen többnyire engedélyt sem kell kérnem ahhoz, hogy hozzányúljak. Hiába utálja, ha a cuccait piszkálják, én ez alól kivétel vagyok. De még a mobilomon lévő Steam alkalmazás is elég lett volna, hogy egy pár szavas megnyugtató üzenetet küldjek Eternek, csak annyit kellett volna tennem, hogy berántom Mattie-ék wifijét két percre. De múlt délután, a legjobb barátom vigasztalgatása közben valahogy nem ezen járt az eszem, még akkor sem, amikor Mattie már megnyugodott és csendben szuszogott, a fejét a mellkasomon pihentetve. A srác túl békés volt ahhoz, hogy akár véletlenül is felébresszem, így lemondtam arról, hogy a telefonommal babráljak, a gépéről már nem is beszélve. Ma pedig egyszerűen kiborultam, és hiába gondoltam arra, hogy beszélek Eternallal, a vele lévő lány miatt nem mertem.

Még mindig fogalmam sincs, hogy ki ő! Túl könnyű lenne hinni Mattie-nek, és azt képzelni, hogy csak spanok Örökkévalómmal, de a haverom miatt azt is valószínűtlennek tartom, hogy a barátnője lenne. Olyan szívesen megkérdezném róla Vince-t, ha tehetném! De a telefonszáma továbbra is rejtély számomra, és egyszerűen nincs erőm felkelni az ágyból, hogy a mobilomat előkerítve írjak neki. Félig vagyok már csak magamnál, Mattie fojtott káromkodása elúszik a fejem mellett és megül a szoba csendjében. Ő tovább csapkodja a billentyűket, én pedig a szemhéjam belső felét tanulmányozom, és próbálom kiverni Eternalt a fejemből. Most sem járok sikerrel, bármennyire igyekszem másra figyelni, a gondolataim minduntalan visszakanyarodnak hozzá, a mai nap eseményeihez, meg a holnaptól való félelmemhez. Alig pár órám maradt arra, hogy valami magyarázattal álljak elő a viselkedésemet illetően, amit előadhatok Vince-nek, ha találkozunk, de nem tudok erre koncentrálni. Az egyik percben még az jár a fejemben, vajon Vince megbocsát-e nekem valaha, amiért ilyen sok időre felszívódtam előle, a másikban pedig már alszom. Azt hiszem, kimerülhettem, mert az álmom mély, teljesen ki vagyok ütve, és képes vagyok figyelmen kívül hagyni a külvilágot, hiába vagyok érzékeny a legapróbb zajokra is.

Hirtelen térek magamhoz, egy ideig teljesen össze vagyok zavarodva, és azt sem tudom, hogy hol vagyok. Meg is rémülök, amíg fel nem ismerem a legjobb barátom szobájának ismerős bútorait magam körül, végül pedig a srác hangját is meghallom. Az éles hang, ami ébresztett, megszűnt, helyette csak Mattie fojtott sutyorgása száll felém a beállt csöndben. Furcsa mód még a játékot is abbahagyta, pedig a gyerek nem hiába hívatja magát Mattie Prónak; akármennyire utálja, ha valami elvonja a figyelmét, még úgy is tökéletes köröket nyom le bármiben, hogy közben telefonál. Megfordulok, hogy ránézhessek, de csak az oldalát látom, miközben a füléhez szorítja a mobilt, néha egy-egy pillantást vetve az ágya felé, gondolom, hogy nem ébredtem-e fel miatta.

- Tudom, de... nem lehet. Alszik. - Mattie hangja kapkodó, olyan, mintha mentegetőzne valamiért, ami kíváncsivá tesz. Elnyomok egy ásítást, miközben nesztelenül fekönyökölök, próbálva kiszabadítani magam a derekam köré tekeredett takaró szorításából. Mattie közben tovább ellenkezne, de a beszélgetőtársa valamivel eléri, hogy a mondat közepén elhallgasson. Továbbra is csak a hátát és a jobb oldalát látom az ágyból fekve, így mindössze a vállai leejtéséből tudom, hogy bármi van, megadta magát. Ez elég furcsa, hiszen a legjobb barátom harcias alkat, és nem jellemző rá, hogy ilyen simán behódoljon bárkinek is. Előbb áll le vitatkozni akárkivel, a szüleitől kezdve a tanárokon és a bátyján át egészen ismeretlen emberekig a neten, akikkel együtt játszik, de még velem is, minthogy befogja a száját, és azt tegye, amit mondanak neki. Ehelyett csak egy utolsó, elkeseredett sóhajt hallat, majd a telefont még mindig a füléhez tartva kimászik a székéből.

- Oké, felébresztem. Várj egy kicsit - mormolja, miközben megfordul, és az ágyhoz lép. Szegény Mattie, eléggé meglepődik, amikor összeakad a pillantásunk, és rájön, hogy már nem alszom, de az arckifejezése alapján csak megkönnyebbült ettől, és felém nyújtja a telefont. Akkor látom csak, hogy a sajátom az, úgy látszik, tényleg Matti asztalán hagytam valamikor, de talán csak a haverom volt olyan kedves, hogy elvette tőlem, és felvette, mielőtt a csengőhangom teljesen felébresztett volna. Kérdőn nézek rá, miközben a fülemhez emelem a készüléket. Azt, hogy ki hív, el is felejtem megnézni. De erre nincs szükségem, mert Mattie, miközben a kezembe nyomja a mobilt, hangtalanul az anyu szót tátogja nekem, és egy széles vigyorral ül le mellém. Ha eddig sejtésem se volt, mit akar tőlem, most már biztos vagyok benne, hogy semmi jót! Mattie közben könyökkel oldalba bök, hogy felé forduljak, és szintén hangtalanul, erősen artikulálva suttog el egy mondatot, mire lever a víz. Le fog baszni téged! A barátom továbbra is csúfondárosan vigyorogva ül mellettem, gondolom, a világért se maradna le arról, hogy anyánk leüvölti a fejemet, de próbálom figyelmen kívül hagyni a kárörvendő fejét, miközben veszek egy mély levegőt, és csukott szemmel szólok bele a telefonba.

- Anyu? - kérdem tétován, mire a vonal másik feléről már hallom is a megkönnyebbült sóhajt. De tudom, hogy ezzel még nincs vége, sőt! Anyu csak akkor szokott így sóhajtozni, ha előtte idegeskedett valami miatt, és annak tudatában, hogy mennyire félt engem, alapos fejmosásra számíthatok.

- Cecil! Hol a csudában vagy? - kezdi indulatosan, én pedig akaratlanul is összerezzenek. Ha a teljes nevemen szólít, nagy bajban vagyok. Szívesen válaszolnám ezt neki, de anyu akármilyen laza, csak rontanék a helyzetemen, ha most poénkodni kezdenék. Tanácstalanul nézek Mattie-re, de neki esze ágában sincs segíteni. Teljesen megértem, hiszen ő próbálkozott, de ember legyen a talpán, aki anyunak ellent mer mondani akkor, ha ideges. Szerintem a haverom is csak azért merte elsőre visszautasítani, hogy átadja nekem a telefont, mert nem szemtől szemben beszéltek. Igaz, hogy Mattie megúszta ennyivel, de én biztos, hogy nem! Nem is értem, hogy miért kérdezte, hol vagyok, ha már a legjobb barátom vette fel helyettem a mobilomat. Ha nem is feltétlenül nála, de mindenképp vele töltöm az időmet, erről most bizonyosodhatott meg! De eszem ágában sincs a szemére vetni, én még élni akarok! Ezalatt pedig azt értem, hogy nem akarok gépmegvonást, szóval semmiképp nem dühíthetem fel az anyámat.

- Mattie-nél - mondom gyorsan, közben a következő lépésen gondolkozom. Tudom, hogy valamit még mondanom kéne, mert ez nem elég meggyőző, így csitítgatásba kezdek. - Nyugi, jól vagyok. Nem történt semmi.

- Nyugodjak meg? Vasárnap óta nem voltál itthon! - csattan anyám hangja pofonként az arcomon, még a hangszórón keresztül is, így akaratlanul eltartom a fülemtől a telefont, pedig még csak nem is kiabál. Anyu még úgy is nagyon félelmetes tud lenni, hogy egyáltalán nem emeli fel a hangját, de most már közelít afelé. Az álmosság legkisebb morzsája is eltűnik, ahogy egyre kisebbre húzom össze magam, miközben hallgatom. Mattie kárörvendő arca is lassan szánakozóba csap át, pedig anyánk még csak el se kezdte a leteremtésemet. Mintegy végszóra, újra megszólal, én pedig felfogom, hogy korántsem fejezte még be, épp csak levegőt vett, hogy folytatni tudja. - Mégis mit képzeltél, mit csinálsz, fiam? Fel se hívtál, hogy hol vagy! Apáddal halálra aggódjuk magunkat miattad!

Összeszorítom a számat, és csendben hallgatom anyu szidalmait, mert tudom, hogyha visszakoznék, csak rosszabb lenne. Azt meg sem említem neki, hogy tegnap még hazaszóltam, hogy a legjobb barátomnál maradok, és akkor nem volt vele semmi baja! Igaz, hogy ma erről megfeledkeztem, de komolyan, tizenhét éves vagyok, néha belefér, hogy kimaradjak otthonról, nem? Másoknál valószínűleg igen, de nálam nem, hétköznap meg főleg nem, amire anyu ki is tér, mint következő probléma. Nem vetem a szemére, hogy kedd van, mert nem akarok vele veszekedni. Azt a mondatát pedig, hogy apám és ő a körmüket is tövig rágták az aggodalomtól, egyszerűen figyelmen kívül hagyom, mert anyu erősen túloz. Vagyis apura értve mindenképp, mert ő sokkal engedékenyebb, szóval ha menni akarok valahová, vagy bármire szükségem van, akármennyire imádom anyámat, nem hozzá fordulok első körben. Sóhajtok és az égre emelem a szemeim, mire Mattie felröhög mellettem, anyám pedig élesen szól bele a telefonba.

- Figyelsz rám, fiam? - Összerezzenek, mintha rajtakapott volna azon, hogy a szememet forgatom a kioktatása miatt. - Maradj ott Mattie-nél, öt perc, és érted megyek.

Ennek hallatán viszont már heves ellenkezésbe kezdek. Nem akarom, hogy anyu eljöjjön értem kocsival és fuvarozzon, mint egy tízévest! Oké, hogy az éjszaka közepe van, meg az is, hogy félt engem, de már nem vagyok gyerek, le tudok sétálni két utcányit úgy, hogy ne essen semmi bajom. Meg az sem utolsó szempont, hogyha haza is parancsol, legalább amíg sétálok, kitalálhatom, hogy osonjak fel a szobámba anélkül, hogy egy újabb letolást kapnék, még mielőtt lefekszem.

- Nem kell! Haza tudok menni! Maradj otthon... - csuklik el a hangom, amikor meghallom, hogy anyu szusszan egyet, mellette pedig valami tompa kopogást hallok, mintha cipősarok ütődne a betonhoz. Azt hiszem, már elkéstem.

- Ne vitatkozzz, Cecil! Öt percet kapsz, ne akard, hogy be kelljen mennem érted, Alisha sem örülne neki - sóhaj egy újabbat, már nem olyan mérgesen, viszont még ettől sem tudok megnyugodni. Tudom jól, ez csak arra vonatkozott, hogy Mattie anyja és ő jóban vannak, és ha már mindenképp muszáj lenne előrángatnia engem a legjobb barátom szobájából, anyáink a késői időpont ellenére is váltanának pár szót, aminek ránk nézve nem sok jó következménye lenne. Anyám közben bontja a vonalat, én pedig megsemmisülten teszem zsebre a mobilomat, és állok fel az ágyról. Amint megfordulok, Mattie sajnálkozó arcával kerülök szembe, miközben szenvtelenül kinyújtja a kezét felém, hogy segítsem fel őt. Elkapom a csuklóját, és talpra állítom, miközben felkapom a pulcsimat az ágyról, belebújok, és az államig húzom a cipzárt. Nem lehet kint olyan hideg, de úgy érzem, jobban járok, ha annyira elrejtőzöm, amennyire csak tudok.

- Kicsinált? - kérdi Mattie az előbbi beszélgetésre utalva, miközben kedvtelenül turkál a ruhái között, hogy ő is magára vegyen egy felsőt. Talán fél percig próbálkozik, de mivel semmit nem talál a földre dobott ruhakupacban, feladja, és inkább odajön hozzám. Mindennemű együttérzés nélkül támaszkodik a vállamra, és tudom, csak az tartja vissza attól, hogy a képembe röhögjön, hogy megütném miatta. Igyekszem még csak nem is törődni vele, miközben lelököm a kezét a vállamról, hogy elindulhassak.

- Csak fog - mondom, Mattie csendes szitkozódását figyelmen kívül hagyva. Már a kilincsen van a kezem, amikor eszembe jut valami, és visszafordulok hozzá. Mattie imád drámázni, szóval most én sem fogom vissza magam, hadd örüljön. A lehető legsiralmasabb képpel nézek rá, amit jelen helyzetben nem is kell nagyon tettetnem, és amikor a pillantásunk találkozik, síri hangon szólalok meg. - Ha nem élném túl, tudd, hogy szerettelek.

A komolyságot pontosan négy másodpercig tudom tettetni, amíg Mattie értelmezi a szavaimat, és el nem röhögi magát, mire már én sem bírom tovább. A falnak támaszkodó, röhögéstől fuldokló barátom láttán én is elnevetem magam. Akármilyen pocsék a helyzet, valahogy nem tudom teljesen rossznak látni, amíg Mattie is velem van közben. A srác a könnyeit törölgeti, de végül összeszedi magát, és felnéz rám, miközben fél kézzel a vállamba kapaszkodik, hogy felegyenesedhessen. Most az egyszer hagyom neki, nem akarom, hogy összeessen, mert nem tudnám felnyalábolni a földről.

- Ja, ember, én is téged - mondja még mindig vigyorogva, mire csak sóhajtok. Mattie ilyen alkalmakkor szereti elhitetni velem, hogy a halálos ítéletemre készülök, pedig csak haza kell mennem. De úgy látszik, hogy ez még nem jutott el a tudatáig, mert amikor végre kinyitom az ajtót, és elindulok kifelé, meglepetten néz rám. - Te meg hova mész?

Legszívesebben már a falat fejelgetném, de rájövök, hogy az célravezetőbb lenne, ha Mattie fejét verném ugyanoda. Ezt persze nem osztom meg vele, nincs időm most arra, hogy szívózni kezdjünk. Ismerem anyámat, komolyan gondolta azt az öt percet, és még sokat is mondott vele; úgy vezet, mint egy őrült! Persze nem félek mellette a kocsiban, de mindennapos, hogyha a táblára negyven van írva, ő csak azért is hatvannal menjen. Ezt a legjobb barátomnak is tudnia kéne, hiszen lényegében őt is anyám nevelte fel, de annak a hülyének még tetszik is, amikor ezt csinálja. Szerinte menő, szerintem meg szörnyű, főleg most, hogy alig maradt időm kiérni a házból. Csak sóhajtok egyet, miközben már a folyosón próbálok hang nélkül végigmenni, mert nem akarom Mattie családját felverni. Ő ezzel nem sokat foglalkozik, csak trappol a nyomomban, hogy utolérjen. A lépcső tetejénél ér mellém, mire sokatmondó pillantással nézek rá, amiből már csak tudnia kéne, mégis hová megyek, de vagy nem esik le neki, vagy csak direkt játssza a hülyét, hogy engem idegesítsen. Ilyenkor nagyon imádom a srácot, és meg is látszódhat rajtam, mert újra elvigyorodik.

- Szerinted hová megyek? - sóhajtok, amikor már az előszobában rángatom fel a cipőmet, Mattie pedig csúfondárosan szemlélve engem, a mögöttem lévő ajtónak támaszkodik. Nem válaszol, helyette felkapcsolja a villanyt a verandán, amit egy hálás biccentéssel reagálok le. Akármennyire kiismerem magam a házukban, nem lenne szerencsés, ha az utolsó két lépcsőfokról esnék le, és a nyakamat törném. Kinyitom az ajtót, és kimegyek, Mattie pedig egy szó nélkül jön utánam, amin meglepődöm. Nem rá vall, hogy ne kezdjen csipkelődni, amikor alkalma adódik rá, de most csak lazán, még mindig mezitláb támaszkodik a falnak, és engem bámul, miközben az utat fürkészem. A haverom pólóban és farmerban áll mögöttem, és meg sem rezzen, én pedig mélyen a pulcsim zsebébe dugom a kezeim, de még úgy is kiráz a hideg a csípős esti levegőtől. Anyu egyelőre sehol, mire megkönnyebbülten sóhajtok egyet, és visszafordulok a barátomhoz.

- 'éjt, Cee - mondja, és felemeli a kezét, én pedig elmosolyodom, és egymáshoz ütjük az öklünket. Olyan régen csináltuk már, hogy tízszer jobban esik ez a szimpla baráti gesztus, mintha három percig ölelgetném. Na jó, talán ez nem igaz, mert mindkettőt szeretem csinálni, de Mattie olyan régen éreztette már velem ilyen tisztán a haverságunkat, hogy furcsán boldognak érzem magamat tőle. Azt hiszem, sikerült bebiztosítania azt, hogy nem veszítettem el őt, akármi történt köztünk az elmúlt időben, és ezalatt nem csak az elhanyagolását értem. Elég furán nézhetek rá, mert ő is elvigyorodik, és a mosoly még akkor is az arcán marad, amikor leengedem a kezemet, és csak nézem őt.

- Neked is. Beszélünk, ha hazaértem - válaszolok, és csodálkozom, hogy a vigyort nem bírom levakarni az arcomról. Abszurd módon boldognak érzem magam, még a körülmények ellenére is. Tudom, hogy mondanom kéne még valamit, de egy köszönöm elég furán hangzana. Milyen dolog már megköszönni a haverodnak, hogy ráébresztett, mekkora idióta vagy? Szerintem ezt ő is érzi, mert nem firtatja, és amúgy is, ilyen alapon nevetségesen sok dologért kéne köszönetet mondanunk egymásnak. Helyette csak megrázza a fejét, és átnéz a vállam felett. Mattie arcát fürkészem, a mosoly még mindig nem tűnt el róla, de már nem barátságos, amilyennek elég ritkán látom, hanem a szokásos, rá jellemzően kárörvendő, aminek egyáltalán nem örülök.

- Naná, hogy beszélünk! Már ha hazaérsz egy darabban - biccent a fejével oldalra, mellettem elnézve, mire a torkomban dobogó szívvel fordulok meg. Nem túlzok, ha azt mondom, levegőt se kapok egy kis ideig, amikor meglátom a fekete kocsit begördülni a ház előtti salakos felhajtóra. Csikorognak a kövek az 1963-as Lincoln alatt, én pedig egy nagyot nyelek, hogy legyűrjem a gombócot a torkomból, miközben átvágok az előkerten, Mattie félig gúnyos, félig sajnálkozó arcát magam mögött hagyva.

Anyu a volánnál ül, és mivel a napfénytető le van engedve, még azt is tisztán látom, hogy a kormánykereket markolja. Egyetlen egyszer néz fel, akkor elmosolyodik, és int Mattie-nek, de mire hátrafordulok, a barátom eltűnik a házban. Most képes lemondani arról, hogy anyánk nyakába vesse magát, és percekig ölelgesse, miközben be nem áll a szája, mert ez nem a legjobb alkalom rá. A gyerek néha kifejezetten szemét tud lenni, és most is erről tesz példát, mert nem akarja elodázni a lecseszésemet még azzal a pár perccel sem, amíg odaköszön anyunak. Már csak fél kézzel fogja a kormányt, a másikat az ölében pihenteti, és most már lehajtott fejjel ül, amitől kezdem rosszul érezni magam. Még akkor se néz fel, amikor a kocsi oldalához érek, és kinyitom az első ajtót, hogy beszálljak mellé. Ha csak egy kicsivel menőbb lennék, a nyitott tető miatt megtehetném, hogy simán beugrom, de ez alapból meg sem fordul a fejemben. Leülök anyu jobbjára, és felkészülök a lehető legrosszabbra. Nagyon ritkán szokott élni a szülői tekintélyével, és leteremteni engem, de olyankor iszonyúan félelmetes tud lenni. Én soha nem is nézném ki belőle, hogy képes rá, de túl jól ismerem. Annak ellenére is, hogy anyu nagyon szép, és az ember nem tudja megállni, hogy ne figyeljen rá, ha feltűnik valahol, ha rólam van szó, olyan, mint egy kölykét védelmező vadállat. Többek közt ezért kezdtem el neki folyékonyan hazudni arról, hogy mi történik velem az iskolában. Nem megy túl jól, de annyi szerencsém van, hogy anyu bízik bennem, viszont azt hiszem, ezzel a lelépéssel el is játszottam a bizalmát.

Végre felemeli a fejét, de a várt szidás helyett anyu kinyújtja felém mindkét kezét, és szorosan magához ölel, amitől hirtelen még a pislogásról is megfeledkezem. Csak meredek magam elé, érzem anyu szorítását a hátamon, és miközben a hajamat simogatja, végigfut rajtam a hideg attól, hogy a vállai finoman rázkódnak néhány másodpercig. Sír? Ne már! Az ajkamba harapok, amíg ki nem serken a vérem. Dühös vagyok magamra, amiért megríkattam anyámat, azért pedig még jobban, mert nem tudom, mivel vigasztalhatnám meg.

- Végre már! - Tol el magától kissé, hogy végigmérhessen, én pedig érzem, hogy kezd vörösödni az arcom, ahogy anyám világoskék szemébe nézek. Ugyanolyan színű, mint az enyém, és a düh meg a megkönnyebbülés valami sajátos keverékét látom a pillantásában. Így csak anyu tud nézni, és csak akkor, ha aggódik értem. - Semmi bajod, fiam?

A két keze közé veszi az arcom, és gyorsan végigmér az utcai lámpák gyér neonfényében. Miközben gyorsan szemrevételez, én az arcát nézem, de szinte rögtön lesütöm a szememet. Anyám arca még a halvány pirosító alatt is sápadt, de a szeme száraz maradt. Ettől megnyugszom, de a tartásomon nem lazítok. Egy ilyen csodálatos nő szemeiben ne is legyenek könnyek! Főleg ne miattam, és ettől a gondolattól csak még rosszabbul érzem magam.

Sokszor gondolkozom azon, hogy lehet pont ő az én anyám. Főleg azután, hogy Mattie számtalanszor kérdezte tőlem, hogy egy ilyen szép nőnek, mint ő, hogy lehetek pont én a fia. Persze tudom, hogy csak viccelt, és ezt be is ismerte, miután gyomorba vágtam miatta, csak úgy barátilag, de tényleg érdekel, mert ő és én szinte teljesen különbözőek vagyunk. Elfogultság nélkül mondom, hogy anyu gyönyörűen néz ki, még most, az éjszaka közepén is. A sminkje csak leheletnyi, kimerül a feketére vékonyan kihúzott szemeiben és a mélybordó rúzsában. A haja rövid, fekete és szálegyenes, de mint mindig, most is be van sütve, és feltupírozva a feje tetején, egy kék, feltekert kendővel hátrafogva. Még a ruhája is olyan, mintha most lépett volna le valamilyen kifutóról, régi divat szerinti, égszínkék egyberuha egy fekete övvel, meg fekete magassarkúval. Tudom, hogy anyám nagyon fiatal, mert alig volt tizennyolc, amikor születtem, de most még harmincnak se néz ki, ahogy újra a karjába von, és egy-egy cuppanós puszit nyom az arcom két oldalára, vörös rúzsfoltokat hagyva vele a bőrömön.

Anyámra azt tudnám mondani, hogy valódi pin-up lány. A kilencvenes évek közepén volt tini, lévén, hogy akkor születtem, de amióta az eszemet tudom, sosem láttam őt úgy öltözködni, mint egy átlag nőt. Ha farmert és pólót vett fel néha, az már csodának számított. Anyám rajong a vintage-ért és összességében a hatvanas évekért, és ez nem csak az öltözködésén vagy a hajviseletén jelenik meg, hanem még a kocsinkon is, amiben épp ülök. A házunk szerencsére nem teljesen ilyen, de anyám miatt konyhánk berendezése teljesen ezt az időszakot tükrözi. Anyu szereti a kéket, és emiatt, meg a természetes fekete haja miatt régóta gondolok rá Scout anyaként, hiszen a játékbeli nő és az én anyukám között nevetségesen nagy a hasonlóság. Gondolkoztam már rajta, hogy egyszer megkérem, jöjjön el Matte-vel és velem Comic Conra, amikor cosplayezünk a játékból, mert neki még jelmezt sem kéne húznia hozzá, elég, ha reggel felöltözik. Egyszóval ő hihetetlenül csinos, én pedig a teljes ellentéte vagyok.

Amikor végre elenged, és beindítja a motort, az arcvonásai kisimulnak, sőt, még egy mosolyt is megenged magának. Én az ülésbe süppedek, és képtelen vagyok megszólalni. Annyi mindent érzek egyszerre, hogy nem is tudom, mit mondjak neki. A leggyerekesebb dolog, ami eszembe jut, hogy még mindig haragszom kicsit, amiért hazaparancsolt engem. Mondhatjuk hisztinek is, de én ma Mattie-vel akartam maradni! De ezt gyorsan kiverem a fejemből, nem akarok duzzogni úgy, mint egy kiskölyök. Egy kicsit félek, hogy anyu még nem ordította le a fejemet, pedig a telefonban nagyon idegesnek hangzott, de ezzel sem foglalkozom többet. Igazából csak örülhetek neki, lehet, hogy gond nélkül felosonhatok a szobámba, holnapra pedig már el is felejti, hogy bosszankodott miattam. Naiv vagyok, mert a kocsi épp csak legördül a felhajtóról, anyám felém fordul, félig felvonva a szemöldökét.

- Cilly, drágám, kapcsold be a biztonsági öved! - szól rám olyan kedveskedő hangon, amit általában csak nekem tartogat. A becézéstől perce rosszul leszek, de eszemben sincs ezt hangoztatni. Durcás képet vágva kötöm be magamat, miközben a rúzsnyomokat kezdem ledörzsölni az arcomról. Elneveti magát, majd a tekintetét ismét az útra szegezi, ahogy beletapos a gázba. - Ja, és ne hidd, hogy elfelejtettem a büntetésed. Majd holnap megbeszéljük, és ajánlom, hogy iskola után otthon legyél.

Nem reagálok, mire csak sóhajt, én pedig még mindig sérőtödötten fonom össze a karjaimat magam előtt. Most már van okom a hisztire, mert utálom, ha a szüleim megmondják nekem, hogy mit csináljak! De semmilyen megjegyzéssel nem akarom megkockáztatni azt, hogy anyu elvegye a gépemet, így az út további felében tüntetőleg hallgatásba burkolózom, és hátradőlve az ülésen a a csillagtalan, fekete eget bámulom a fejem felett.