Hahó, gyerekek! Hosszas kiahgyás után, fél lépéssel az érettségi hajrá előtt itt vagyok ismét. Két dolgot mondanék erről a fejezetről: címadásban még mindig pocsék vagyok, mint láthatjátok, valamint nagyon remélem, hogy örömötöket lelitek benne, és élvezni fogjátok az olvasását :3

*

Az egyik közeli mosdót célzom meg, ami, ha minden igaz, alig húsz lépésnyire, a következő kis beugróban lesz. Szinte megkönnyebbülök, amikor az egyszerű, halványkék falba süllyesztve meglátom a két ajtót egymás mellett. A hajamból és a ruhámból még mindig csöpög az innivaló; a cukros lötty már a póló alá is beszivárgott, és kezd megdermedni a bőrömön, amitől az undor fog el. Émelygek, hányinger kerülget az érzéstől, amit az üdítő rám száradó cseppjei váltanak ki belőlem. Szégyen, megaláztatás. Ezek villognak az agyamban, és akármilyen keményen harapok az alsó ajkamba, nem tudom visszatartani a könnyeimet, amik az előbbi kínos pár perc miatt csorognak végig az arcomon. Forrók, szinte égetik a bőrömet, még úgy is, hogy szégyenpírtól lángolok; lehajtott fejjel, a falhoz közel támolygok be a folyosóra, egy kis időre meg is állva, hogy a falnak dőlve összeszedjem magam.

Ha ettem volna valamit, biztos, hogy helyben kihányom, és ettől csak még nyomorultabbnak érzem magam. Három év alatt már meg kellett volna szoknom ezt a szinte mindennapos gyötrelmet, amit a baseball bunkók, élükön a feldúltan elcsörtető Jeremyvel okoznak nekem, de minden egyes alkalom csak rosszabbnak bizonyul az előzőnél. Most pedig végképp pocsék, hogy teljesen egyedül maradtam. Nem is értem, minek jöttem be suliba, sokkal szívesebben hallgattam volna végig egy fejmosást anyutól, mintsem, hogy földbe tiporják az így is hangyányi önbecsülésem.

Nagyot, hangosat szipogok, ahogy a kezemet a férfi mosdó kilincsére teszem. Rendbe kell szednem magam, és átöltöznöm sem ártana, de nem vagyok lány, nem tartok tartalék ruhákat a szekrényemben, még úgy sem, hogy tudom, nem egyszer jó szolgálatot tennének nekem, amíg suliban vagyok. Elmaszatolok egy újabb, forró könnycseppet az arcomon, ahogy lenyomom a kilincset, közben abban reménykedem, hogyha van is bent valaki, nem fog belém kötni, és egyszerűen átnéz rajtam, mint egy vékony kis üveglapon.

Megszorítom a kilincset, de az szinte a kezemben marad, amikor belülről valaki szintén lenyomja, és a feltáruló ajtónyílásban egy tőlem talán alacsonyabb, meglepett srácot pillantok meg a szemüvegem maszatos lencséin át. A kilincs kicsúszik az érzéketlenné vált ujjaim közül, ahogy zsigeri rettegéssel a szűk folyosó szemközti faláig hátrálok a Lincoln színeit viselő, baseball dzsekis sráctól. Egy gyors, rémült pillantás elég, hogy felismerjem benne a csapat kezdő fogóját, valamint azt, hogy esze ágában sincs egyszerűen elsétálni, mintha én ott se lennék. A levegőt kapkodom, ahogy megérzem magamon különös, vörösbe hajtó, áttetszően kék szemeit, és most már tényleg úgy tapadok a falhoz, mint egy ziháló kis matrica. A szemem ide-oda jár a mosdó, a sápadt, fehér hajú srác, a mögötte feltáruló, üres mosdó és a folyosó, mint menekülési útvonal között. Ha lenne bármi erő a lábamban, egyszerűen elfutnék arra, amerről idetámolyogtam, de a végtagjaimat kocsonyásnak érzem; csak egy tétova, reszketeg térdű oldalra lépésre futja tőlem, miközben ismét szipogok; a félelem egyszerűen elsöpörte a gátat a fejemben, és az előbbi után késleltetett reakcióként most kezdenek úgy igazán potyogni a könnyeim.

Még csak fél méterre se kerülök tőle, a srác megragadja a csuklómat, de inkább csak a ruhám ujját. Még az is ragad a rám borított üdítőtől, ezt tisztám látom az arcát, ami kis fintorba rándul, mintha szimplán megundorodna az érintésemtől, de még ennek ellenére sem ereszt el. Viszont a kezemet sem szorítja, hiába számítok fájdalomra. Még mindig remegve, szánalmasan kisírt szemmel nézek fel rá; talán ez az, ami véget vet a már kissé ijesztő, néma előadásunknak.

- Kölyök, mi történt veled? - Szinte csak sóhajtja, ahogy lábbal belöki az idő közben becsukódott mosdóajtót, és még mindig a csuklómat fogva behúz maga után, nekem pedig eszembe se jut ellenkezni vele. Tompán érzékelem, hogy mögöttem is csak lábbal csukja be az ajtót, aztán a csöppnyi, mosdókagylókkal és tükörrel felszerelt helyiségben elenged végre, de csak azért, hogy a vállaimnál fogva szembefordítson magával. Érzem a vizslató, véreres pillantásokat magamon, ahogy tetőtől talpig lassan végigmér, nem hagyva ki se a ragacsos tincsekben összetapadt hajamat, se a meggyötört arcomat, de még az idegesen ökölbe szorult kezeimet sem. Én végig a padló kockaköveit bámulom magunk között; gazdagabb lehetek a letaposott sarkú tornacipőjének látványával, épp csak centikre az én cipőm orrától. - Ki bántott? - kérdezi az albínó ugyanazon a kissé ideges, de megnyugtatónak szánt hangján, mint az előbb, de, hogy nem válaszolok, csak szusszan egyet, és elenged végre. - Mosd meg az arcod, rád fér. - Ezzel ellép mellélem, és a mosdó hátsó falának támaszkodva csendben figyeli, ahogy lehajolok, és megnyitom a csapot; minden kis rezdülését látom a tükörben velem szemben. Még mindig engem néz, vagy, ha pontos akarok lenni, méreget, ami kezd egészen kényelmetlenné válni számomra.

Lassan dörzsölgetem végig az arcom, a szemüvegemet a csap peremére téve. Már van ebben gyakorlatom, bármennyire utálom is; a maszatos lencsékkel ráérek később is törődni. Egyelőre csak az arcom és a nyakam próbálom megszabadítani a ragacsos, tömény illatú üdítőtől, amitől már tényleg a hányinger kerülget, mind az érintése, mint a cukros, émelyítő szaga miatt. Amíg egy nedves papírtörlővel mosogatom a képem, igyekszem még csak tükörbe se nézni, és tudomást sem venni az engem leplezetlenül bámuló baseballosról, akitől még mindig a hideg kiráz, holott minden egyes kósza pillantás után egyre ismerősebbnek tűnik. Amikor nagyjából végzek a ragacs levakarásával az arcomról, már csak a rám tapadó ruha, és a tincsekben összeállt hajam van útban, de ezekkel sok mindent nem tehetek már, muszáj kibírnom, amíg hazaérek, és veszek egy hosszú, megnyugtató zuhanyt, amivel talán a szégyent is lesikálhatom magamról. De akármilyen kellemes gondolat, ez még órákra van tőlem; most arra kell koncentrálnom, hogy összeszedjem magam.

Nagy levegőket veszek, ahogy a szemüvegemet törölgetem a pólóm egyik szárazon maradt csücskébe, majd felveszem, és épp csak belepillantva a tükörbe eligazgatom kissé a hajam alatt. De talán hiba volt tükörbe néznem, mert a mögöttem álló, hanyagul a falnak támaszkodó, de még így is elég feszültnek tűnő, fehér hajú sráccal összeakad a tekintetünk, amit nem tudok hogy elkerülni. Kissé dermedtem fordulok meg, épp csak észlelve, hogy ellöki magát a faltól; újra két lábon áll, félig felhúzott, a csempének támasztott bal lábát is a földre eresztve, a karját pedig összefonja a mellkasa előtt. Alig egy magasak vagyunk, de a srác - most már beugrott, végzős - még így is tekintélyt parancsolónak tűnik, míg én szinte remegek, mint a nyárfalevél.

Elgondolkozva vet rám egy utolsó pillantást, mintha csak a szavait mérlegelné, de, hogy ez mennyiben függ az arcom állapotától, ami épp az értetlen és rémült között ingadozik, egészen addig rejtély számomra, amíg ki nem nyitja a száját. A hangja halk, kissé rekedtesnek hangzik, mint egy masszív dohányosnak, de cigi szagát egyáltalán nem érzem az aprócska fülke levegőjében.

Figyelmeztetem magam, hogy ne hagyjam elúszni a gondolataimat, de így is sikerül annyira elbambulnom, hogy ne értsem meg elsőre a mondanivalóját. Szégyenkezve pislogok rá a srácra, aki csak lemondóan sóhajt egyet, majd megismétli.

- Azt kérdeztem, hogy te ismered-e Keith... zajos öccsét - mondja kimérten, Mattie jelzőjét valahogy úgy megnyomva, mintha zajos helyett minimum azt mondta volna, hogy egy idegesítő kis pukkancs, ami, lássuk be, néha igaz is lenne rá. Persze kell vagy tíz másodperc, mire leesik, hogy Mattie-ről beszél, mert a drága barátom olyan keveset törődik a bátyjával, mintha nem is létezne. Azt hiszem, néha ezt is kívánja magában, így nem csoda, hogy Keith nevének említése először csak sötét foltot generál a fejemben. Aztán persze sikerül helyreigazítanom magam; végzős srác, a Lincoln Cicák dobó sztárja, a haja rövid, vörösesbarna, a mosolya mindig kedves. Ja, és nem utolsó tényező, hogy Mattie drágám bátyja, akit az én haverom talán szívből gyűlöl valami érthetetlen okból.

A velem szemben álló baseball dzsekis még mindig a válaszomra vár, és azt, hogy nem kezdett még rángatni, hogy szóra bírjon, a valószínűleg a gyorsan fogyatkozó türelme utolsó morzsáinak tudhatom be, így nem húzom tovább az időt, bólintok egyet. Erre csak elmosolyodik, valami különös mosollyal, amit nem tudok hová tenni. Nézem még egy kicsit, lopva felpillantva rá a szemüvegem vastag, fekete kerete és a kósza tincseim között, és eszembe jut, amire valószínűleg a fehér is rájött már. Lassan formálódik kérdéssé a gondolat a fejemben, és még lassabban szánom rá magam, hogy hangosan is kimondjam; olyan, mintha a nyelvem vagy egy mázsát nyomna, alig bírom megmozdítani, ahogy kinyitom a számat.

- Mi találkoztunk már? - szólalok meg tétován, persze szinte teljesen biztos vagyok benne, mit fog mondani. Alig pár napja, Mattie-éknél, a szűk, emeleti folyosó két oldalán álltunk ugyanígy, egymással szemben, egy elég kínos veszekedés közepén. Ezt olvasom le az arcáról, amin egy kis fintor is átfut; nem hibáztatom érte, nem épp kellemes első találkozás. A baseballos srác nem is bocsátkozik részletekbe, amikor válaszol, és nekem épp elég ennyi, hogy higgyek a szavának. Akármennyi dolog történt velem az elmúlt napokban, már egészen tisztán emlékszem rá, minden korábbi nyomorom ellenére is, ami elfoglalta a gondolataim egészét.

- Igen, nem rég - mondja kissé türelmetlenül, mintha a téma nem lenne neki túl szívderítő, aztán közelebb jön hozzám, és mielőtt még bármit tehetnék, fél kézzel megfogja az állam, és a fejemet ide-oda fordítva már sokadszor, alaposan végigmér. Az arcom már csak sápadt, a korábbi, tűzvörös foltok eltűntek róla szerencsére, de a szemem még mindig vörös és duzzadt, mintha csak órákat bőgtem volna egy bezárt vécéfülkében, a másodikon. Szégyenkezve kapom el a pillantásom az arcáról, de szerencsére hamar elenged, remegő kezét pedig a dzsekije zsebébe rejti. - Halljam, ki bánt el veled - erőltet egy kis nyugalmat a hangjára, de a szeme így is elég dühösen csillog, ami egy kissé megrémít. Ez a nézés nem sok jót ígér; a szám kellemetlenül kiszárad, ahogy válaszolni próbálok, a lehető leggyorsabban.

- Egy baseballos - nyögöm ki halkan, közben átfut az agyamon, hogy én magam is egy baseballos sráccal állok szemben, szóval talán nem a legjobb ötlet panaszkodni a csapattársairól. Azt nem feltételezem róla, hogy az engem zaklató srác meg ő puszipajtik lennének, de attól még biztos van köztük némi, sportolókra jellemző összetartás. Ebből kiindulva azt hiszem, nem is kérdés, hogyha az embernek egy síróbaba meg a csapattársa között kell választania, akkor kinek az oldalára fog állni. Szinte nem is merek így ránézni a fehér hajúra, csak egy gyors, kitérő pillantást engedek meg magamnak a feje közelében, a töredezett csempén. Egy kis sóhajt hallok, mire összerezzenek, ezzel egy időben pedig a legváratlanabb dolog történik; a velem szemben álló halkan elneveti magát.

- Nyugi, Cee. - Megrezzenek és felnézek. Kérdőn néz rám vissza - Cee, ugye..? - Aprót bólintok; meglep, hogy emlékezett a nevemre, de ezt nem teszem szóvá. A srác viszont, hogy már biztos a dolgában, egy kicsit lágyabban folytatja. - Ne parázz tőlem, nem öllek meg. Mondd tovább.

Még mindig kissé idegesen állok, fél kézzel a mosdó peremét markolva a hátam mögött, hogy valamiben megkapaszkodhassak, ha esetleg kimegy a talaj a lábam alól. A fehér közben csendben várja, hogy megszólaljak végre; most épp nem tűnik idegesnek, de ez mindössze a felszín. Nem látok a szemei mögé, amiket most várakozóan függeszt rám, engem pedig különös hideglelés kap el a vérerekkel pettyezett, vízszerűen áttetsző, kék szemeitől. Hevesen gondolkozom közben, én tudom-e az ő nevét, de hiába gyötröm magam, hogy visszaemlékezzek arra a pár kínos percre Mattie és Keith szobája között állva a Calaghan-ház felső folyosóján, semmi olyan infó nem jut eszembe, ami a srácra vonatkozna, és lényeges lehetne most nekem. Próbálom kiverni a fejemből, majd megkérdezem tőle, ha még számítani fog két perc múlva is, és tényleg nem fejjel egy vécékagyló fölött végzem. Elfagyó ujjakkal karmolom tovább a mosdót magam mögött, ahogy igyekszem összeszedni magam, hogy képes legyek egy érdemi választ kicsikarni magamból.

- Magas, a haja rövid, barna - kezdek suta jellemzésbe a baseball bunkó zaklatómról, ugyanis sikerült annyira elkalandoznom, hogy a neve eltűnjön a tudatom egy hátsó, kellemetlen élményekkel foglalkozó szegletében. - Baseball dzseki volt rajta, farmer, edzőcipő. - Némán gratulálok magamnak ezért a szellemes és pontos leírásért, hiszen legalább húsz srác mást sem visel ma a suliban, mint a Lincoln Cicák egyendzsekijét, beleértve azt is, akivel épp beszélgetek. A fehér mégis figyelmesen hallgat, mintha valami hatalmas dolgot mondanék ezzel, én pedig kissé tétován folytatom; más jellemző nem igazán jut már eszembe, azt leszámítva - ...hogy két srác volt még vele - mondom ki hangosan is, amire gondolok, majd, ahogy bizonyosságot nyerek magamban, egy kicsit gyorsabban folytatom. - Az egyik vörös, a másik szőke.

Felnézek a kék szemű srác arcába; halvány, fehéres szemöldökét dühösen összevonta, amit inkább csak a homlokráncolásából veszek észre. Azt viszont már sejtem, hogy nem rám haragszik, komolyan, mit tettem volna, hogy haragudjon? Valami kellemetlen hang üti meg a fülemet, ahhoz hasonló, mint amikor valaki körömmel végigkaristol egy táblát; a gyomrom idegesen rándul össze tőle. De nem tábla zaja ez, hiszen a közelben egy sincs; a srác csikorgatja a fogát velem szemben.

- Sikorskij - csikorog tovább, én pedig látom, ahogy feltűrt ujjú baseball dzsekije alatt megfeszülnek a karizmai. Idegesen nyelek egyet; nagyjából most vált nyilvánvalóvá, hogy a zaklatóm és ez a srác nem igazán szívlelik egymást, és akkor talán még enyhén fejeztem ki magam. Csendben állok közé és a mosdók közé ékelődve, és visszafojtott lélegzettel várom, hogy mi történik. Egyszerűen annyira dühösnek tűnik, hogy már az is átfut az agyamon, hogy a srác mindjárt beleüt egyet a tükörbe mögöttem, és az darabokban fog a porcelánkagylóba hullani. Ez viszont, akármennyire valószínűnek tűnik egy hosszú pillanatig, mégsem következik be. A rövid, fehér hajú srác végül lehunyja a szemét, kifúj egy mély, elég régóta visszatartott lélegzetet, aztán felnéz rám; mintha egy másik ember lenne, az arcán kisimulnak a vonások. - Kösz, kölyök - mosolyog rám, de biztos látja a döbbent arcomat, mert újra próbálkozik. - Cee. - A nevem sem igazán nyugtat meg, valahogy fura ezt a becézést hallani egy nagyjából idegen szájából, még akkor is, ha elég kedvesen, de, ha korrekt akarok lenni, mindenképp gúny nélkül mondja. Tanácstalanul nézek rá, mert látom, hogy még nem fejezte be. Azonban csak egy kissé előrébb lép, ami már szinte intim közelségnek hat, lévén, hogy alig fél méter maradt a mellkasom és az övé közt, majd az oldalamnál ő is a mosdónak támaszkodik. - Jobban vagy már? - kérdezi most már tényleg elég barátságosan, amitől ugyan egy pillanatig kétszeres tempóval ver a szívem az idegességtől, lassan, amint felfogom, hogy nem vagyok veszélyben, sikerül megnyugodnom.

- Fogjuk rá - nyögöm ki sután, de sikerül egy mosolyt erőltetnem az arcomra, és akármilyen vérszegény is, úgy tűnik, a baseballos megelégszik vele. Ekkor minden további nélkül átkarolja a vállam, ami elég könnyen megy neki, mert úgy érzem, mintha centiket zsugorodnék a meglepetéstől, és maga mellett vezetve kiterelget a mosdóból, vissza a folyosóra.

Az ebédszünet még javában zajlik; hiába éreztem végtelennek előbb a megaláztatás, majd a mosdóban töltött idő perceit, legfeljebb, ha tíz telhetett el, sírással, vigasztaló szavakkal, és mindennel együtt. De, ha belegondolok, nem is voltak vigasztaló szavak, a fehér srác egyszerűen azzal képes volt megnyugtatni egy kicsit, hogy nem inzultált tovább, és mellettem maradt, még akkor is, ha a rajta lévő dzseki szinte ordít az ellenkezőjéért. Ahogy kivisz a kis mellékfolyosóról, még mindig átkarolva tart, mintha csak attól félne, hogy elsodródom mellőle az emberek között, és csak akkor állít meg egy percre, amikor a lépcső tövébe érünk.

- Hol lesz órád? - kérdezi könnyedén, én pedig újfent meglepődöm. Miért foglalkozik velem? Ezt persze nem merem ugyanígy megkérdezni tőle, igazából hálás lehetek, hogy nem bánt, de akkor sem tudom hová tenni. Talán el akar kísérni? A gondolat, hogy végigmasírozom a sulin ennek a srácnak a társaságában, egyszerre hozza rám a frászt, és tölt el valami különös biztonságérzettel. Végül is ebben a kicsinyes hierarchiában az albínó, lévén, hogy baseballos, tekintélyt parancsoló az olyan halandók szemében, mint akár én is vagyok. Szerintük. Szóval az, hogy a társaságában mutatkozom, olyan, mintha védelmet élveznék a világ összes gondjától, mármint, amik az iskolában várhatnak rám.

A szám, ha lehet, még inkább kiszárad; elég nehezen megy a beszéd, amikor válaszolni próbálok. Még mindig kissé kétkedve nézek a sápadt srácra, aki szorosan tart maga mellett; a gesztus inkább védő, mint birtokló, nem hasonlít arra, amikor Vince karolgat, hogy bizonyítsa vele az összetartozásunk.

- B-304 - sóhajtom végül, ahogy egyre nyomasztóbb gondolataim végére érek. Épp csak eszembe jut Örökkévalóm, máris úgy érzem, hogy kifakulnak a folyosó színei körülöttem, csak azért, mert ő nincs itt, hogy kiszínezze nekem a világot. A hülye, szentimentális maszlagokért pedig legszívesebben pofán is verném magam, de azt hiszem, már csak valami ilyesmi hiányzik ahhoz, hogy a mellettem lévő srác ne csak lúzernek, hanem komplett idiótának is nézzen.

Azt várom igazából, hogy valami bólintással, vagy ehhez hasonlóval nyugtázza, majd elenged, és, ha jó napom van, még minden jót kíván, mielőtt hátat fordítana nekem, hogy a fontos, baseballos ügyeit intézze tőlem távol, de a srác csak megindul velem a lépcsőn felfelé, az említett terem irányába, minden fordulóban gondosan körülnézve, mintha csak egy forgalmas úttesten vezetne át botladozó kisgyerekként. Minden megtett lépés után kezdem egyre furábban érezni magam, és az arcomat borító vörösség is mind jobban égeti a bőröm. A baseballos mindezzel nem sokat törődik, csak célirányosan vezet végig a széles, most még viszonylag kihalt folyosókon, hogy aztán megállítson az általam mondott terem csukott ajtaja előtt. Odabentről gyér beszélgetés foszlányai szűrődnek ki, de egyikünk sem foglalkozik vele.

Egyik lábamról a másikra nehezedem, mint valami ideges diáklány; itt akaratlanul is Vicet képzelem magam elé, ahogy egy álságos, szégyenlősnek tetsző mosollyal ide-oda billeg a kockakövön. A gondolat megmosolyogtat, de gyorsan rendezem a vonásaimat, remélve, hogy a sápadt srác nem veszi észre. Már elengedett, de még mindig mellettem áll a folyosón, zsebre tett kézzel, engem figyelve, és ez a pillantás, ami olyan, mintha ízekre akarna szedni, hogy még a bordáimat is alaposan szemügyre vehesse, már kezd egészen kiborítani. Mi érdekeset találhat rajtam még ennyi idő után is? Zavartan a hajamhoz kapok, ami már megszáradt ugyan, de most kellemetlenül ragad, és tömény, cukros illat száll belőle, mint a Vince-től kapott, fekete pulcsiból is; a kezemet még azelőtt visszaejtem magam mellé, mielőtt ténylegesen is hozzáérnék.

- Mi az..? - kezdem halkan, tétován, amikor már nem bírom tovább, hogy bámuljon. Egy kissé megrezzen, amit először el sem hiszek, de gyorsan össze is szedi magát; mire pislogok, olyan, mintha meg se történt volna az előbbi kis megingása. A kék szemű egy aprót sóhajt, mielőtt válaszolna, én pedig a hülye tévképzetek miatt megint attól rettegek, hogy meg fog ütni, de most nem a falat mögöttem, hanem az arcomat az előbbi szemtelen kérdésért.

- Szöszi - kezdi, mire összerezzenek, ő pedig a fejét csóválja. Úgy néz rám, mintha nem is értené, miért félek tőle, és miért várom, hogy bármelyik pillanatban megrángasson, mint a Lincoln Cicák úgy hetven százaléka. Sőt, olyan, mintha ez a félelmek egy kicsit bántaná is. Nagyot nyelek, és csendben hallgatom. - Ha bármi gáz van, szólj nekem, világos? - Inkább hangzik parancsnak, mint kedves felajánlásnak, de eszemben sincs ellenkezni vele. A srác modora egy kissé sajátos, de annak ellenére is, hogy nem finomkodik velem, és nem gügyög hozzám úgy, mint egy kisbabához szokás, valahogy el tudom hinni ebben a percben, hogy nem akar nekem rosszat. Mivel nem válaszolok, megismétli az előbbit, egy kissé nyomatékosabban. - Tényleg bármi van, azonnal szólj. Remélem, értesz. - A szeme mintha megvillanna, ahogy ezt mondja, nekem pedig csak pár heves bólintásra futja, de úgy tűnik, ez is elég neki. Már indulna, mire észbe kapok, és gyorsan folytatom, ezzel megállásra bírva.

- Oké - kezdem lassan, a fehér srác pedig felém fordul -, de ki vagy? Kit keressek? - Ezt már elég bizonytalanul teszem hozzá, megint csak attól félve, hogy az egész valami ostoba vicc. Ez viszont már számomra is túl abszurd lenne, így gyorsan száműzöm annak a gondolatát a fejemből, hogy a fogó csak húzza az agyamat, és most a legjobb esetben is mindössze a képembe röhög, mielőtt itt hagyna, rosszabbra pedig már nem is akarok gondolni. Ez viszont nem történik meg, mindössze halk, velős káromkodás hagyja el a srác vértelen ajkait, amibe egy kis őszinte csodálkozás is vegyül; nem tudom, az lepte-e meg jobban, hogy nem tudom, hogy hívják - pedig illene, könyörgöm, mégis csak egy baseballos -, vagy az, hogy ő nem mondta ezt meg eddig nekem, hiába beszélgettünk.

- Obermark, Harley - mondja a srác gyorsan, ahogy elvágja a félhangos káromkodások folyamát egy sóhajjal. Olyan sorrendben mondja a nevét, ahogy a sportbemondók szokták a meccsek előtt, amikor a csapatok felsorakoznak; ettől borsódzik a hátam. Mintha ez feltűnne neki, mert valamivel kedvesebb kifejezést varázsol az arcára beszéd közben. - Hívj simán Harleynak. - Én pedig már azelőtt tudom, mit fog mondani, mielőtt egyáltalán levegőt venne a folytatáshoz: - És, ha még egyszer zaklat valamelyik idióta, tudod, kit keress. Mondjuk nem hinném, hogy Sikorskij-nak lesz még kedve a mai nap után - teszi hozzá az utóbbit inkább csak magának, én pedig idegesen nyelek egyet, ahogy látom, miképp költözik valami gonosz kis fény a szemébe a srác említésére, ami egészen eddig hiányzott belőle, mikor még csak velem foglalkozott. Aztán ez a fény, ahogy jött, ki is hunyt, és megint egy kifejezéstelen, de nem rémisztő, sápadt arc fogad, ahogy Harley összeborzolja a fürtökben összeragadt hajamat, nekem meg nagyjából a földön koppan az állam ettől. - Na, majd összefutunk még...

- Mattie-nél - nyögöm ki.

- Keithie-nél - hallom ezzel egyszerre, majd elvigyorodik, és a kínos, de érdekes egybeesés miatt én sem állom meg mosolygás nélkül, a helyzet abszurditása ellenére sem.

Kék szemű leveszi rólam a kezét, és látom rajta, hogy elborzasztja az ujjai ragacsossága, de nem törli a nadrágjába, helyette csak zsebre teszi ismét, amitől valahogy jobban érzem magam. Szerintem Harley nem tudja, de ezzel nem szégyenített meg, amiért, bármilyen hülye dolog, de hálás vagyok neki. Megfordul, és lazán végigsétál a folyosón, a főlépcső felé; a többiek mintha utat nyitnának neki az egyre sűrűsödő embertömegben. Ahogy köztük lépdel, látom még a fehér haját, meg az utálatos, felmagasztalt dzseki hátán az Obermark nevet csicsás, csupa nagybetűs College Fontsszal szedve, alatta pedig a tenyérnyi Lincoln logót, egy kört, benne egy stilizált, kiáltásra tátott szájú, harcias, fekete pumafejjel.

Még elsuttogok egy köszit a távozó Harley lépteinek, de talán még a közvetlenül mellettem álló sem hallotta volna meg, hiszen alig nyitottam ki a számat. Észre sem vettem, mikor lettek hirtelen ennyien a folyosón és a termek közötti kis beugrókban, de ez csak annyit jelent, hogy az ebédszünet a végéhez közelít, én pedig megint éhen maradtam. Csüggedten lököm be a 304-es terem ajtaját, és hálás vagyok, hogy a bent ücsörgő lánycsapat még csak figyelemre se méltat, ahogy elmegyek mellettük, és lehuppanok a hátsó sor közepén az egyik kis, egyszemélyes padba.

Mielőtt a fejemet az asztalra hajtanám, még előszedem a mobilomat és a fülhallgatómat, majd alig egy percen belül kellemes, közepesen gyors zenébe temetkezem. Mást úgysem csinálhatnék; semmilyen tanszer nincs nálam, és ha lenne, se tudnék az órára figyelni. Most, hogy ismét egyedül vagyok, és magamban nyugtázom, hogy egy újabb barátot szalasztottam el, amikor Harley a dolgára sietve magamra hagyott odakint, a nyomasztó gondolatok visszalopóztak a fejembe, és én megint azon rágódom, mit fogok csinálni Vince nélkül két teljes napon át. Sőt, két és fél, de talán ezt a pénteken még kibírom; Mattie legalább itt lesz nekem, hogy tartsa bennem a lelket, és ő majd egy kicsit eltereli a figyelmemet Örökkévalóm hiányáról.

Ami azt illeti, Mattie-t is elég régen láttam, főleg úgy, hogy korábban már az is végtelen időnek számított, ha csak két szünetet távol maradtam tőle. Most pedig, hogy az én drága barátom egyre kevesebbet látogatja az iskolát, én is egyre ritkábban látom, főleg, hogy nem is keresem őt túl gyakran, amiért haragszom magamra. Most már változtatnom kell ezen, mégiscsak a legjobb barátomról van szó! Ha elveszteném, azt hiszem, beleőrülnék, még, ha a korábbi, részleges eltűnése, amit én okoztam, még csak meg sem rázott. Azt hiszem, utálni való vagyok ezért, de most már nem engedem ki többször a kezeim közül, akár akarja, akár nem.

Lassan elmosolyodom; felvidít kissé, hogy a szobámban vergődő Mattie-re gondolok. Persze szerintem ő lenne az utolsó emberek egyike, aki azért panaszkodna nekem, mert vele akarom tölteni az időmet; egyszerűen imád nálam lógni, és ezt már évek óta jól tudom. Meg nem egyszer ki is használtam, de az más téma.

Szinte már hiányzik a haverom csipkelődő, de mindig vidám hangja, az orromba furakodó energiaital és kávé szaga, amiket mellettem ülve fogyaszt el börge- és doboz számra, meg a vele múltatott, cigis, gémelős esték, amiket sürgősen be kell pótolunk, ha lehet, már ma délután két óra húszkor elkezdve. Persze kicsit korábban érek haza, mint kettőhúsz, de számítok arra, hogy valamennyit csak várnom kell Mattie-re, főleg, ha kitalálja, hogy még egy cigit is el óhajt szívni, mielőtt feljönne hozzám, azt pedig vagy megvárom vele a konyhában ülve, vagy tölthetem egyedül fent, a szobámban. És, hogy őszinte legyek, az utóbbi eshetőség nem vonz azok után, hogy hiába vesznek körül emberek most is, még legalább két órát kell eltöltenem szellemileg teljesen magányosan, távol mindenkitől, aki fontos nekem. És eközben rájönni, hogy Vince-től is egyre távolabb kerültem minden percben, amit az őt szállító busz megtett Boston felé, csak még nyomorultabbá teszi a lassan virágzóvá vált kedvemet; csalódottan léptetek át két számot is a mobilom lejátszási listáján, mire valami olyat találnék, ami egy kicsit is javít az elbaltázott hangulatomon.

Mire az óra elkezdődik, már kicsit bizakodóbban nézek a nap további része elé, még egy kis unatkozásra, és kaja utáni kesergésre is futja az erőmből; és mire végre kicsöngetnek, ami még vagy húsz számot vesz igénybe a lejátszási listámról, már csak feleannyira érzem magam nyomottul, mint előtte. Azonban a teremből még így sem szívesen megyek ki, hogy az utolsó órámra igyekezzem; a Harleyval való találkozás ellenére is félek attól, hogy ismét összefutok Jeremyvel és a bandájával, még akkor is, ha az érintett szinte sírva viharzott el mellettem az ebédlőből. Talán visszajön, hogy ezt a sértést, amit nem is én ejtettem a tekintélyén, most rajtam bosszulja meg, így nem túl kellemes érzésekkel állok fel a helyemről, amikor a többiek is elkezdenek kifelé szivárogni a teremből. Menet közben zsebre teszem a kezeimet a kissé elázott, de már egészen tűrhető felsőm mélyén, és úgy óvakodom végig két szinten, mint egy kísértet, ezalatt a maradék cuccomat és a táskámat is sietősen magamhoz véve, hogy erre óra után már ne legyen gondom. Minél hamarabb haza akarok menni, és kezd egészen erőssé válni a késztetés, hogy az utolsó órámat egyszerűen ellógjam, de meggátol benne anyám feddő pillantása, ami már csak a gondolat miatt is felrémlik előttem; pontosan tudja az órarendemet, sajnos. Olyan, mintha még mindig csak tíz éves lennék, és ez kezd egyre jobban bosszantani, de nem tehetek semmit jelenleg, hogy változtassak rajta.

Csüggedten, korgó gyomorral ülök be a most még üres terembe két szinttel lejjebb, és kibámulok az ablakon. Magamban fogadkozom, hogy vagy nagyon sietni fogok hazafelé, vagy út közben bemegyek valami kisboltba kajáért, ha nem akarok helyben éhen halni, de a sulis büfét, mint opciót, száműzöm a lehetőségek listájáról. Ma már épp elég volt abból a helyből és a rossz élményekből, többet nem kérek hétvégére, köszönöm szépen.

Sóhajtva, kissé tompán fektetem a fejemet a karjaimra, még mindig az ablakon kibámulva a könnyed, frissnek tűnő kora délutánba. Ragyogó napfény melengeti az arcomat, ami jólesik, mint Vince cirógatása nem sokkal korábbról. Épp csak ma délelőttről, de az egész olyan távolinak tűnik, mintha vagy egy éve lett volna, pedig akkor még csak nem is ismertük egymást!

A Greasyben töltött pár kellemes órát elemezgetem magamban, amikor a fülhallgatóból áramló halk, megnyugtató zenén át más hangok is befurakodnak a tudatomba; azt hiszem, az óra kezdődött el körülöttem, de még csak a szememet sem nyitom ki, amit egy ideje lehunytam már, fejemet továbbra is a fél karomon nyugtatva az egyik hátsó padban. Mindig egy hátsó helyet választok magamnak, távol mind a tanár, mind a többiek fürkész pillantásától, és igyekszem úgy tenni, mint aki nincs is jelen; mintha csak egy berendezési tárgy lennék én is, mint a székek és asztalok kusza egymásutánja. Most pedig különösen örülök annak, hogy senki nem tulajdonít jelentőséget az ottlétemnek; nyugodtan el tudok merülni a gondolataim között, amik mostanra mellőzik a Vince elvesztése miatti tompa sajgást. Épp a legutolsó, finomnak nem mondható csókját idézem vissza, megborzongva attól, amikor érezni vélem az ajkaimon a saját ízemet, amit azóta sem sikerült teljesen kiöblíteni a számból. Még akkor is ezzel a fura, sós-édes fantomízzel vagyok elfoglalva, amikor véget ér az utolsó órám, és kábulatból magamhoz térve szedegetem össze a földre dobott cuccaimat, majd az összeset a táskámba süllyesztem. A vállamra veszem, meglepően könnyű; alig két füzettel, meg egy tollal járok suliba, de amennyit figyelek órákon, ez még soknak is bizonyul néha.

Szedem a lábam, igyekszem minél hamarabb kikerülni az iskola vonzáskörzetéből, de, mivel nem csak én gondolkozom így, nehezen lépkedek a folyosókon, főként a kijáratnál tömörülő emberek között. Amikor végre a friss, tavaszi levegő borzolja a hajamat, fellélegzem; előttem egy szabad hétvége, tengernyi idő, és a magányosság, ami hirtelen úgy szakad rám a derült, kék égből, mintha a mögöttem álló Lincoln falai estek volna nagy darabokban a nyakamba. De gyorsan kijavítom magam; nem leszek teljesen magányos. Mattie itt lesz nekem ma fizikailag is, a hétvégén pedig legalább virtuálisan, ha nem sikerül kikönyörögnöm tőle, hogy maradjon. Nem szokásom bármiért is esedezni neki, de most egy kicsit feladhatom az önbecsülésem maradékát, szükségem van a társaságára. És nem is hiszem, hogy sokáig kéne győzködnöm, hogy minden más dolgát feladva, ami, azt hiszem, csak egy kiadós alvásban merülne ki odahaza, nálam maradjon. Végül is nálam mindig otthon lehet.

Ez a gondolat, valamint az eszembe ötlő kép Mattie vigyorgó, hullaszerűen beesett arcáról jobb kedvre derít, miközben kirántom a fülhallgató tappancsait a fülemből. Még az éhségről is megfeledkezem egy kis időre, ahogy nagy léptekkel átvágok a parkolón, és a sulit magam mögött hagyva hazafelé veszem az irányt. Alig múlt kettő; nem kéne sietnem, Mattie még biztos otthon van, és a maga kis dolgait csinálja; felesleges rohannom hozzá, mert csak anyut találnám odahaza. Anyut, és valami ínycsiklandozó ebédet, ami csak rám vár, így mégsem hibáztatom magam, amiért újra sietőssé válnak a lépteim.

Talán megérné reggelente egy kicsit korábban kelnem, hogy valami kaját csinálhassak magamnak, mielőtt eljövök otthonról, de ezt az ötletet rögtön el is vetem; nem vagyok egy francia szakács, mint alkalmanként az apám, és olyan jól sem alszom, hogy ezt a luxust, mint reggeli főzőcskézés, megengedhessem magamnak. Ezen gondolkozom még, ahogy végigmegyek a virágokkal szegélyezett úton a házunk felé, minden lépéssel egy kicsit közelebb tudva magam a szobám menedékéhez, és két emberhez, akik legalább biztos, hogy nem akarnak ártani nekem: anyuhoz, meg a régen látott öcsikémhez.