Kisebb kihagyás után itt az új fejezet. Nem hosszú és nem is mozdítja előre a történetet így akit nem érdekel, kihagyhatja, nem veszít sokat, de nekem nagyon fontos volt, hogy megírjam. Személyes jellegű, és nem a tartalma, hanem a szereplők miatt.

Ajánlanám egy különleges barátomnak a születésnapja alkalmából. Szeretlek. Mindig felhúztalak a padlóról, és ez most sincs másképp. Mindig itt leszek neked, csak, hogy tudd.

*

Nesztelenül osonok be a terem nyitott ajtaján, de felesleges erőlködöm, talán akkor vennének csak észre, ha az asztalokat és székeket feldöntve csörtetnék a helyemre, a terem utolsó padjai egyikébe. Viselhetek akármit, az embereknek ugyanúgy láthatatlan maradok, de most külön örülök ennek. Szívesen eltűnnék most, és épp csak leülök a szokásos székemre, máris a padra fektetem a fejem, nem foglalkozva se a tanár magyarázásával, se mással. Nem csinálok semmit, mindössze csendben gyötrődöm, egy ideig nem törődve se az asztal keménységével, se a fizikai fájdalmammal. Végül mégis ez az, ami egy kicsit magamhoz térít, és a sajgó arccsontomat tapogatva kelletlenül kiegyenesedem bő húsz perc fekvés után. Normál esetben feleannyi ideig se bírnám, de ez a nap már túlmutat a normalitáson.

Hátradőlök a széken, kicsit lejjebb csúszom, de a szememet még véletlenül se hunyom le. Amint megtenném, újrajátszódna előttem a Vince-szel lezajló párbeszéd minden kínos részlete, és nem akarom még egyszer átélni, mert fáj. Azt hiszem, rendesen elbasztam, és most idegeskedhetek az órák végéig, hogy legalább megpróbáljam valahogy rendbe hozni. Már ha Vince még egyáltalán kíváncsi lesz rám addigra. De nem gondolhatok mindig rossz dolgokra! Reggel például még minden rendben volt velünk! De akkor mi történt, hogy hirtelen teljesen megfordult a helyzet? Ezen töprengek az ujjaimat tördelve, miközben a csoporttársaimat fürkészem. Ugyanazok az arcok vesznek körül év eleje óta, de ők ugyanúgy átnéznek rajtam, ahogy én igyekszem figyelmen kívül hagyni őket.

Most mégis megakad a szemem valakin az első sorok egyikében. Tőlem jobbra ül, és csak az asztalra borult hátát látom, meg a vállai rázkódását. Kék póló van rajta, a karjai keresztbe téve a feje alatt a padon, és a kezébe temetett arccal fekszik már percek óta, mintha rosszul lenne. Vagy mintha sírna.

Na és? Mi van akkor, ha sír? Erre gondolva fordulok el tőle, hogy mással foglalkozzam, de a pillantásom egy idő után mindig visszatér a kék pólósra, így feladom, és tovább bámulom a hátát a köztünk ülők takarásában. Láthatóan senki nem foglalkozik vele, biztos hangtalanul könnyezik, vagy talán el is aludt már, de az utóbbit elvetem, amint ismét látom a vállait meg-megrándulni fektében. Semmi mást nem látok belőle, csak a kék felsőt és a csupasz könyökét az asztal szélén, mert a fejét teljesen lehorgasztja, és amúgy is távol van tőlem.

Azon gondolkozom, mi baja lehet. Vagy, hogyha baja is van, azok, akik körülötte vannak, miért nem veszik észre? Kezdek vele együtt érezni, mert amikor bejöttem a terembe, én is valahogy így éreztem magam, de a könnyek már nem szúrják a szemem, helyette csak valami zsibbadt bódultságot érzek, mintha épp álmodnék. Nem tudom, boldog lennék-e, ha ez a nap meg se történt volna. Ha percekkel később felébrednék otthon az ébresztőm hangjára, és kapkodhatnék, hogy felöltözzem, mielőtt találkozom Eternallal. Vajon mi történne? Másképp csinálnék-e bármit is? Nem tudok válaszolni magamnak erre a kérdésre, és túl sokáig nem is gondolkozhatok rajta, mert az óra végét jelző csengő durván félbeszakít, és meg is ijeszt kissé, amitől riadtan ugrok fel a helyemről.

Mire teljesen észbe kapok, már csak néhányan szedelőzködnek a terem különböző pontjain, de amíg egyáltalán felveszem a földre dobott táskámat, már egyedül vagyok a négy fal között. Egyedül, leszámítva a második padba ücsörgő kéket, aki még mindig az asztalon nyugtatja a fejét, és úgy tűnik, esze ágában sincs megmozdulni. Lassan a vállamra veszem a táskát, és a székemet óvatosan a helyére tolva indulok el a padsorok között. Azt hiszem, amikor bejöttem, akkor is el kellett mennem mellette, de egyszerűen nem vettem észre, annyira fel voltam dúlva Vince és a saját ostobaságom miatt. Most is simán el akarok mellette sétálni, de amikor a padja közelébe érek, minden akaratom ellenére sem tudom egyszerűen elfordítani a fejemet, és magára hagyni.

Kis ideig tétován állok az asztal sarkánál, nézem, ahogy csendben fekszik, és azt, hogy néha-néha megrázkódnak a vállai, talán miközben kifújja a levegőt. Gondosan vágott, barna haj bukkan elő a kezei közül, a tarkóján még egészen rövid, felül már valamivel hosszabb. Tipikus baseball frizura, amitől még a hideg is kiráz, de mire egyáltalán végiggondolhatnám, mit csinálok, a kezem már a vállán van, és óvatosan megsimogatom, nem akarva ráhozni a frászt.

- Hé, mi történt? - kérdem halkan, közben arra gondolok, mégis mi a francot csinálok itt ezzel a sráccal. Nem ismer, én se őt, és nem valószínű, hogy elmondaná, bármi baja is van, helyette inkább elküld a francba, amiért egyáltalán megszólítottam. De várakozásommal ellentétben lassan felnéz, én pedig, miközben elengedem a vállát, szembetalálom magam egy sírástól kivörösödött, szomorúan csillogó kék szempárral.

- Te meg ki vagy? - kérdez vissza kicsit rekedtes hangon, egy nagyot nyelve, hogy visszatartsa a könnyeit. Nem hibáztatom, akármi történt a sráccal, elég rossz bőrben van. Nyugtalanul kapkodja a tekintetét köztem meg a terem nyitott ajtaja közt, mintha arra gondolna, hogy a következő pillanatban kirúgja maga alól a széket, és kirohan, pedig én nem akarom bántani! Hogy is tudnám? Ugyanannyira meg vagyok szeppenve, mint ő, de ezt az érzést hamar legyűröm, leginkább a hangja hatására. Olyan szomorú az egész kisugárzása, hogy képtelen vagyok magára hagyni, pedig nekem is lenne épp elég bajom. Viszont ahogy a barnára nézek, egy időre ki is megy a fejemből minden rossz gondolatom, és helyette azzal foglalkozom, hogy minél szelídebb hangon válaszoljak neki, nehogy tovább rontsak a helyzeten.

- Hívj Cee-nek, ha gondolod. - Egy kicsit eltávolodom tőle, hogy a közelben lévő üres padtól elhúzhassak egy széket, majd mellé ülök. Van vagy fél méter kettőnk közt, nem akarok ennél közelebb menni hozzá, mert valószínű, hogy már az is túl sok volt neki, hogy a vállához értem.

Kényelmetlenül érzem magam, nem tudom, mit kéne csinálnom. Mattie-t könnyű megvigasztalni, az valahogy ösztönös, hiszen ezer éve ismerem már, és tudom, mivel nyugtathatom meg, de ezzel a teljesen idegen sráccal nem tudom, mit kezdhetnék. Várom, hátha mond valamit, közben összekulcsolom az ujjaimat az ölemben, mielőtt tördelni kezdeném a kezeimet az idegességtől. A teremben meleg van, és a fejem kezd fájni a vékony kötött sapka alatt. Gyorsan lekapom magamról, és az előttem lévő asztalra teszem, közben végig magamon érzem a mellettem ülő pillantását. Mintha furcsállná, amit csinálok, pedig szerintem az szembetűnőbb lett volna, hogy épp egy hülye srác faggatja, aki májusban is sapkában mászkál.

Igazából alig húsz fok van kint, nálunk a nyarak sem túl melegek, de ez egy normál embernek akkor is elég fura lehet. Nem foglalkozom azzal, hogy bámul engem, de elég nehéz figyelmen kívül hagyni a tekintetét, ami olyan, mintha a vesémbe fúródna. Helyette inkább felnézek, hátha kinyitja a száját, és talán mond még valamit, mert nincs merszem kérdezősködni. Különös mód működik, vagy egyszerűen megunja a hallgatást, mert épp csak felemelem a fejem, meghallom a hangját, az előbbinél kicsit tisztábban, de még mindig csak suttogásként.

- Scott Wallis - mutatkozik be, miközben még mindig engem bámul, mintha valami érdekes lenne rajtam. Talán tényleg van, nem mindenki szokott TF2 karakterként mászkálni egy suliban, de nekem nem ez tűnik zavarónak. Helyette automatikusan a szemüvegemet kezdem piszkálni, hogy megigazíthassam, pedig biztosan áll a helyén, nagyobbrészt a hajammal takarva. Gyorsan abbahagyom, mert rájövök, hogy idiótaként viselkedem, szegény srác meg csak szipog tovább magában, így amikor ezt észreveszem, előkotrok egy kicsit gyűrött, de tiszta papírzsepit a táskámból, és odaadom neki. Halvány, szomorú mosollyal elveszi, és egy szó nélkül belefújja az orrát. Tapintatosan másfelé nézek, már ha tapintatnak lehet nevezni, hogy nem vagyok kíváncsi a testnedveire. Amikor már nem hallok semmit, ismét Scott felé fordulok, aki azonban a padra szegezi a pillantását, fél kézzel a zsepi csücskét tépkedve. Inkább adok neki még egyet, hogy inkább azt tépkedje, közben gondolkozom, mit tehetnék, mert a srác nem úgy néz ki, mint aki a nevén kívül bármi mást is mondana önszántából.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezi végül rövid hallgatás után, engem pedig igazán meglep vele. Tényleg nem tűnt beszédes típusnak, de ami azt illeti, én sem vagyok. A hangjára úgy kapom fel a fejem, mintha legalábbis rám kiabált volna, pedig még mindig nem több suttogásnál. Mit lehet erre a kérdésre felelni? Bocs, láttam, hogy egész órán bőgtél, és tudni akarom, mi a bajod? Ez nagyjából leírja a helyzetet, de ha magamból indulok ki, utálom, ha éreztetik velem a gyengeségem, így ezt a választ gyorsan kiverem a fejemből. Scott közben csak sóhajt egyet, mintha nem is várna választ az előbbi kérdésre, fáradt kézmozdulattal leint, aztán visszadől a padra, de most már a karjaira fekteti a fejét. Egy pillantást vet rám, aztán újra elkalandozik a tekintete. Meg sem próbálom követni.

- Végül is mindegy - mondja kicsit hangosabban, az ajkán szomorú, önironikus mosollyal. - Ennyire látványos volt a vergődésem, mi?

Mintha viccelni próbálna, de a hangja továbbra is elég keserű, épp csak eltűnt belőle a sírás utáni rekedtség. Még mindig réveteg a tekintete, mintha átnézne rajtam, valami érdekesebbet találva a mögöttem lévő falon. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de az egész helyzet olyan béna, hogy úgy érzem, mindennel, amit csinálok, csak rontok rajta. Viszont a hallgatás sem megoldás, így az első eszembe jutó dolgot hangosan is kimondom, nem is igazán figyelve arra, mit ejtek ki a számon.

- Csak segíteni akarok! - Tudom, hogy ezzel nem válaszolok az előbbi kérdésére, de legalább őszinte vagyok vele. Tényleg szívesen segítenék neki, rossz néznem a fancsali képét, de nem tudom, mit csináljak. Rossz belegondolni, de Scottot látni olyan, mintha csak tükörbe néznék. Az arca sápadt, néhol égővörös foltokkal tarkítva, és sejtem, hogy nem csak az előbbi pityergése miatt, ehhez legalább egy fél napot át kellett bőgnie ezelőtt. Vagy akár egy éjszakát, és ez a karikás szemeit tekintve elég valószínűnek tűnik.

Ahogy megszólalok, megrebbennek a pillái, újra rám fókuszál. A pillantása lemondó, a hangja ezzel szemben furcsán vádló, amit nem tudok hova tenni.

- Segíteni? Mivel? Visszaadod őt nekem? - Úgy néz rám, hogy a hideg is kiráz tőle, de mintha észre sem venné. Vagy pont ezt akarta elérni? Akaratlanul is hátrébb húzódom kicsit, nekidőlök a szék háttámlájának, pedig nem ijedtem meg tőle. Anélkül kérdezek vissza, hogy végiggondolnám, mit mondok, ami, miután becsukom a számat, már egyáltalán nem tűnik jó ötletnek.

- Mégis kiről beszélsz? - Tényleg ostobaság volt megkérdezni, egyrészt, mert a mellettem ülő Scott fáradtan, fájdalmasan felnyög, mintha legalábbis gyomorba ütöttem volna, másrészt, mert rájövök, hogy mire gondol. Na jó, ha nem is tudom biztosan, de azért sejtem, hogy mi van vele, és erről az arca is tanúskodik, mert úgy néz ki, ahogy én is festhettem az előző két gyászos délutánomon. Mint akit most dobtak. Azt hiszem, tényleg felért a hülye kérdésem egy gyomorba vágással. Bocsánatkérő pillantást vetek rá, de vagy nem látja, vagy nem érdekli. Hallom, hogy egy mély levegőt vesz, de csendben maradok. Talán mond valamit, nem akarom kizökkenteni. Összeszorítom a számat, várom, hogy megszólaljon, de amikor végre kifújja a levegőt, és beszélni kezd, megint összerezzenek. Olyan, mintha először hallanám. A hangja végre tiszta, annak ellenére is, hogy a sírós rekedtségére számítottam, és inkább tűnik dühösnek, mint csalódottnak, persze meg is játszhatja, és ahogy nézem, az arca is erről árulkodik.

- Riddle-ről! - Úgy vágja a képembe ezt a nevet, mintha a legjobb barátomé lenne, de minimum ismerném őt, én meg csak pislogni tudok. A hangja tényleg elég dühös, valami utálat féle süt belőle, ahogy kiejti a száján, de az arca épp az ellenkezőjét mutatja. Könnyezik, de nem törődik vele, összeszorítja az ajkait egy pillanatra. - Itt hagyott engem! Volt pofája itt hagyni ezekkel!

Hirtelen lendülettel fordul felém, már attól félek, hogy leborul a székről, de helyette csak az arcomba tolja a bal kezét, amit csak most tudok jobban szemügyre venni. Ugyanúgy kötés fedi az alkarját, mint nekem, de nem hinném, hogy Scott is épp Scoutnak lenne öltözve, így egy kicsit aggódom, mit akar ezzel. Kezdi letekerni a szoros gézt a karjáról, én pedig már tiltakoznék, amikor sejteni kezdem, mi van alatta, de egy-két rántással megszabadul a kötéseitől. Minden tekerés után egyre sötétebb vörössé, majdnem barnává válnak a csíkok, végül egy vastag gézlap is kiesik közülük, ahogy az egész az asztalra pottyan. Az már tiszta vér, de látszik, hogy nem friss a sérülése, mert szinte feketévé száradtak rajta a foltok.

Próbálom elkapni a pillantásom, nem akarom látni a kezét, de konokul az arcom előtt tartja, és a szemem sarkában úszó barnásvörös foltok szinte kényszerítenek arra, hogy ránézzek a felém nyújtott baljára. Scott keze tele van vágásokkal, némelyik már egészen régi lehet, mégis rózsaszínen, hússzínűen világítanak a sápadt bőrén. De nem csak vágások vannak rajta! A karja belső felét karmolásszerű vörös csíkok is tarkítják, amik még feljebb is folytatódnak, de észreveszek egy sötét, zöldeskékben játszó foltot is a csuklója körül, mintha alaposan megszorongatták volna. Mégsem ez vonja magára a figyelmemet, hanem egy széles, vörös vágás, amiből most, felszakítva vér és valami fényes, átlátszó dolog szivárog. Lefolyik Scott karján, amit még mindig nem vesz el az arcom elől, nekem pedig muszáj nagyot nyelnem, hogy visszatartsam a hányingerem, de félek, hogy az arcommal már nem tudok mit kezdeni. Nem elsősorban a sebtől lettem rosszul, hanem attól, ahogy kinéz. A vágások egy nagy, stilizált R betűként futnak össze a régebbi, kisebb sebei felett, a szárai a fél alkarját betöltik, és ahogy látom, elég mélyek. Sosem fog eltűnni onnan.

Amikor végre leejti a kezét az asztalra, fellélegzem, de ettől egyből borzasztóan érzem magam. Tudom, hogy nem akart megijeszteni, mégis levert a víz a látványától, és jobban érzem magam, hogy nem látom már a karját. De az a vérvörös R betű úgy égett a retinámba, mintha a Napba néztem volna, még akkor se tűnik el néhány másodpercig, amikor pislogok, majd inkább le is hunyom a szememet kis időre. Amikor vége felnézek, Scott fájdalmas arcát látom, ahogy próbálja visszatenni a kötszert a karjára, de fél kézzel nem nagyon boldogul. Egy szó nélkül kiveszem a kezéből a véres gézt, miközben pár gyors mozdulattal letekerem a sajátom.

- Hagyd, segítek - mondom, majd óvatosan megfogom a kezét, és magam elé húzom, rászorítva a sebre az előtte heverő, még tiszta papírzsepit. Tudom, hogy nem a legjobb módja a sebkezelésnek, amit most csinálok, de ha hagyom így mászkálni, csak rosszabb lesz neki, és ahogy látom, már attól összerezzen, ha csak levegő ér hozzá. Egyz só nélkül fogom oda a zsepit a karjához, amit már kezd átitatni a vére, de nem törődöm vele, elkezdem körbetekerni a fáslival. Scott sem mond semmit, csak tűri, hogy ellássam, közben a padlót bámulja, mintha nehezére esne rám néznie. Amikor már az utolsó pár centit is a karja köré tekertem, meghúzom neki, majd gyorsan elengedem őt, mert már kezd zavarni a bőre forrósága. Nem teljesen olyan, mintha lázas lenne, inkább, mintha egyszerűen belülről emésztődne fel valami borzasztó tűzben. Nem szándékosan húzódom el tőle, de Scott biztos azt hiheti, mert halkan megszólal, miközben az ölébe húzza a kezét, és a rajta lévő friss kötést simogatja.

- Bocs... ezt nem kellett volna - hallom ismét csak suttogásként, ahogy az előbbi sértett düh elszállt a hangjából. Tudom, mire gondol, tényleg nem kellett volna megmutatnia, de gőzöm sincs, mit mondhatnék erre. Valamivel meg kéne vigasztalnom, de abban nem vagyok jó, így csak bólintok egyet, jelezve, hogy semmi baj, és reménykedem, hogy nem érti félre úgy, mint az előbbi mozdulatomat. Nyugtató szavak helyett csak egy kérdés jut eszembe, amit valahogy ugyanolyan halkan ejtek ki, mint ő, mintha azzal, ha hangosabban beszélnék, tönkretennék valamit kettőnk között. Valami bensőségest, ha így akarok hozzáállni ahhoz, hogy egy láthatóan problémás srác friss sebeiről diskurálok.

- Ő csinálta ezt veled? - Még csak rá se kell néznem a kezére ahhoz, hogy tudjam, érti, mire gondolok. Aprót bólint, még mindig a kötéseit babrálva, de még úgy is látom az arcára kiülő fájdalmat, hogy nem néz rám. Biztos, hogy nem a sebei fájnak neki elsősorban, ezt értem, de nem tudom, mit tehetnék vele. Azt sem tudom, miért kérdeztem, hiszen ettől csak neki lesz nehezebb. Kicsit közelebb húzom hozzá a székem, már közvetlenül egymás mellett ülünk, de még a zajra se néz fel, és az sem érdekli, hogy a vállához ér a sajátom, amikor odahajolok hozzá.

- Nem bántott mindig - suttogja, mintha csak magában beszélne, én pedig még a halksága ellenére is észreveszem, hogy remeg a hangja. Kiráz a hideg. Még mindig védi őt, ezek ellenére is! - Tényleg nem. De... nem hitte el, hogy szeretem őt. Utána erőszakos lett. Tegnap szakított velem...

Talán még mondott volna valamit, de ezeket a szavakat is épp csak ki tudja nyögni, egyre vékonyabb hangon. Scott vesz egy mély levegőt, de még ezzel se tudja leküzdeni az újra rátörő sírást. Amikor rázkódni kezdenek a vállai, összeszorítom a számat, és esetlenül, fél kézzel átkarolom, mire szinte rögtön közelebb húzódik a székén, én pedig lassan simogatni kezdem a vállát és a felkarját, hogy megnyugodjon kicsit. Nem szólok hozzá, nem kezdem csitítgatni, mert mit mondhatnék ilyen helyzetben? Most szakított, teljesen ki van borulva, és az a valaki, akiért sír, még össze is vagdalta a kezét! Eszembe jut, hogyha ezt csinálta vele, akkor az a szorítás a csuklóján se véletlenül kwrült oda, de gyorsan kiverem a fejemből, amikor már csak egy csupa seb, összetört Scottot látok magam előtt a vállamra borult, halkan, sírva szipogó srác helyett.

Tovább simogatom a karját, ügyelve, hogy véletlenül se érjek a sebeihez, hallgatom a sírását, és azon gondolkozom, milyen hülye vagyok, amiért otthagytam Vince-t a suli előtt. De nem csak emiatt, eddig is olyan hülye voltam! Ő szeret engem, vagy legalábbis nem utál úgy, mint ez a bizonyos Riddle Scottot, és lehet, hogy most szúrtam el az egyetlen esélyemet, hogy ezt a tudtomra is hozza! Legszívesebben az asztalba verném a fejem, aztán n is bőgnék, mint egy óvodás, csak tudom, hogy ez nem oldana meg semmit. És amúgy is, most nekem kell egy kicsit felnőttnek lennem, ha máskor képtelen vagyok is rá, és támaszt nyújtani ennek a srácnak.

Magam sem tudom, mikor kezdtem lassan előre-hátra dőlni vele, mindkettőnket elringatva. Scott kicsit csillapodik tőle, nekem pedig eltereli a gondolataimat Vince-ről és az elbaltázott esélyeimről vele kapcsolatban, így, mikor észbe kapok, már a tiszta kék szemeit látom alig pár centire az arcomtól, ahogy még mindig a ruhám hátuljába kapaszkodva felnéz rám. Egy kis, meglepett ó hagyja el a számat, majd valami bocsánatkérést motyogva gyorsan elengedem, és kivárom, amíg lefejti az ujjait a felsőmről, és ő is eltávolodik tőlem. Tényleg beszélek hozzá, leginkább hülyeségeket összehordva, de a csengő szerencsére elvágja a szavaimat, és egy kicsit észhez is térít, mert csak sóhajtok egyet, miközben felállok, és a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem.

- Scott... hol lesz a következő órád? Elkísérlek. - Igyekszem biztató mosolyt villantani rá, de se a biztatás, se a mosolygás nem az erősségem. Tuti, hogy veszett hülyén nézhetek ki, mert a srác most először tényleg elmosolyodik egy pillanatra, miközben kirúgja maga alól a széket, és felhúzza magát a csuklómba kapaszkodva.

- A másodikon - mondja, és hallom a hangján, hogy kicsit összeszedte magát -, amúgy maradjunk a Scottie-nál.