Két hónap telt el a tanács óta. Azóta nem sok minden történt. Egy nap Elrond újra összehívott minket. Aragorn és Boromir képviselte az embereket, én és Legolas a tündéket, Gimli a törpöket, Trufa, Pippin, Samu és Frodó a hobbitokat és még velünk jött Gandalf. Ezzel kezdetét vette a 10. kalandom. Elrond ruhát, takarókat és ételt adott, ám mielőtt elindulhattunk volna magához hívott.

-Loril nagyon vigyázz magadra és a társaidra!

-Úgy lesz!-mondtam mosolyogva.

  Az út nagy részén Gandalf mellett sétáltam. Már vagy egy órája mentünk, amikor Pippin odajött hozzám.

-Mesélnél nekünk! A Vándor nem akar, mi pedig unatkozunk!- kérleltek.

-Miről akartok hallani?

-Hmm...Magadról!-mondták.

-És micsodát?

-Kalandokról!

-Hát jó. Hol is kezdjem... Hadd meséljem el a legutóbbi kalandom. Mintha csak tegnap lett volna...hát igen már vagy hatvan éve...

-Neked az tegnap?!-hüledezett Trufa- Hiszen akkor én még nem is éltem!-mondta.

-A tündék életében az csak egy pillanat. Na, de térjünk vissza a lényegre. Gandalf egy nagyon izgalmas küldetést ajánlott. Segítenem kellett törpöknek. Nagyon mókás népség!-mondtam. Trufa és Pippin figyelmesen hallgatták a történetem. Persze egyes részleteket kihagytam.

Már vagy 20 perce meséltem nekik.

-És mi volt az erdőben?-kérdezte Pippin.

-Pókok, méretes pókok. Meg csúnya erdőtündék.-sandítottam Legolasra.- És ezek az erdőtündék nagyon vendégszeretőek voltak. Börtönbe zártak minket! Hát igen...A királyuk...Na igen...Nem akartok vele találkozni. Ott hencegett megállás nélkül. A falra másztam tőle! Valami Thriandulnak hívták. A fia meg valami Legoland vagy mi volt. Mindketten nagyon idegesítőek voltak. A király folyton arról papolt, hogy nem jutunk ki...Borzalmas! Aztán kijutottunk. Az erdőtündék leitták magukat a szürke földig. Hát igen, a tündék nem bírják az alkoholt. Négy pohár után már mind aludt. Bezzeg a bátyáim... Na de hol is tartottam? Ja igen. Beültünk a hordókba...Eru egye meg, de hideg van!(írói megjegyzés:De Eru nem ette meg a havat)

Már több napja sétáltunk. A hideg egyszerűen borzasztó volt. 

-Van másik út, Gandalf! - monda Gimli  -Miért nem megyünk Mórián át?

-Nem mehetünk arra!-mondtam. - Móriában valami gonosz rejtőzik! Érzem!

-Döntsön a Gyűrű hordozó! Bár bevallom én se megyek arra szívesen.-mondta Gandalf.

-Na Frodó, mi a döntésed?

-Menjünk Mórián át!- mondta Frodó, bár rajta is látszott kételkedik abban, hogy Mória biztonságos.

Féltem. Rettegtem. Féltem Mória sötétjétől és az ott lakotó gonosztól, amelyet a törpök ébresztettek fel. Sötét. Ez volt az amitől egy igazán nagy harcos is vissza rettent. Az ismeretlen. Én nem is ettől féltem, hanem attól, hogy sejtettem, hogy mi rejtőzik a sötétben. Lelkem legmélyén igen is tudtam, hogy ez valamelyikünk életébe fog kerülni. Csak egy dolgon járt az eszem. Frodót megóvni. Ő volt a csapat legfontosabb tagja. Minden rajta állt. Rajta és a gyűrűn. 

-Gyere Loril indulunk! -zökkentett ki a gondolkodásból Legolas.

-Oké.-mondtam, de magamban már ástam a sírom. Nem vagyok én vakond, hogy a föld alá menjek!