Amikor hétfőn belépek a könyvtárba, ahol Reeddel lesz találkozóm, úgy érzem, végre a szerencse mellém állt, amikor meglátom, hogy Elice és három másik pomponos lány az egyik asztalnál gyűlt össze. Valami beadandón dolgozhatnak, mert az asztaluk tele van könyvekkel és jegyzetekkel. 

-            Sziasztok, csajok! – köszönök nekik oda jókedvűen.

-            Nahát, Effie, sosem gondoltam volna, hogy te valaha is feltűnsz itt a könyvtárban. Igazából eddig abban sem voltam biztos, hogy tudsz olvasni. – Elice-nek persze fogalma sincs róla, hogy amúgy kitűnő tanuló vagyok. 

-            Jaj, nézd már, hogy te milyen kis kedves tudsz lenni – felelem ironikusan, majd nevetve otthagyom őket.

A tervem már össze is állt a fejemben. Csak el kell érnem, hogy lebukjunk, és Elice mindenképp megtudja, mit csináltam az álomfiújával a leghátsó sorban. Az sem érdekel, ha ezért egy hét elzárást fogok kapni.

Reed tényleg ott vár a terem leghátuljában, amit könyvespolcok fognak közre, így egy kis sarkot kialakítva, ami rejtve marad a kíváncsi szemek elől. Amikor meglát, kertelés nélkül a csípőmre csúsztatja a kezét, és magához húz, majd végigméri a testem.

-            Tetszik, amit látsz?- incselkedem.

Reed a szemeit a lábam meztelen részein legelteti, majd a vállamra teszi a kezét, és a könyvespolcnak tol. A tenyerét a fejem mellé támasztja, így közrefogva azt, elzárva a meneküléstől. Nem mintha az lenne a célom. 

-            Rohadt szexi vagy! – mondja mély, érzéki hangon, és teketória nélkül szájon csókol.

Teljesen úgy érzem, uralkodni akar rajtam, pedig most az én szabályaim szerint fogunk játszani. Nem vált ki belőlem jó érzést a csókja, egyszerűen csak meglepett vele, de nem húzódom el. A számhoz préseli az ajkát, és megpróbálja kinyitni a száját, de ezt nem akarom engedni, ezért a mellkasára teszem a kezem, és eltolom magamtól. Reed értetlenül néz rám. Figyelemelterelésképp megint magamhoz rántom. Zajt kell csapnom. Miközben Reed az ingem gallérjánál csókolgatja a bőröm, észrevétlenül lelökök egy könyvet, ami a súlyánál fogva, zajos puffanással ér földet. Reed felkapja a fejét, és a könyvre néz, de két oldalról megragadom az arcát, és ismét a számhoz húzom. Már hallom is a lépteket, amik mindjárt lebuktatnak minket, ezért átölelem Reed nyakát. Mrs. Hoppyból, a könyvtárosból, apró nyikkanás tör ki, amikor meglát minket. Szinte röhejes, amikor elkapja Reed ingjének hátulját, és lehámozza rólam szerencsétlent.

-            Már megint te, Seth?

-            Hé, nyugalom, nem csináltunk semmit! – emeli fel védekezőn a kezét Reed.

-            Azt látom. Na nyomás az igazgatói irodába!

Reed felém néz, megrántja a vállát, aztán nagyképűen elmosolyodik. Úgy látszik, nem én vagyok az első, akivel lebukott már itt. Emiatt viszont szégyellem magam.

-            Miss Lockhart? – néz rám mérgesen Mrs. Hoppy.

-            Mi az? – kérdezem ártatlanul.

-            Ha nem akarja követni Mr. Reedet, akkor azt ajánlom, keresse meg a következő óráját.

Miközben kifelé megyek, elkapom Elice gyilkos pillantását. Rávigyorgok, csak hogy tovább bosszantsam. Esküszöm, ettől máris sokkal jobb napom lett, és megérte ez az egész cirkusz Reeddel. Feléjük intek, mire mind utálkozva elfordulnak tőlem. Majdnem hangosan felnevetek. Pontosan ezt a reakciót vártam. Most legalább már tudja, kivel kezdett ki.

v  

A kedd reggelem nem indul éppen zökkenőmentesen. Az első órám mindjárt matek, és Summers eléggé meggyötör minket az egyenletekkel. Aztán egy unalmas angol Mr. Riggsel, amit spanyolóra követ Miss Garziával. Mivel otthon franciát tanultam, a spanyolt teljesen az alapoktól kellett kezdenem. Csakhogy Miss Garziának elfelejtettek szólni, hogy ez itt a kezdő csoport, nem pedig a közép-haladó, ugyanis spanyolon kívül más nyelven nem hajlandó megszólalni. Pedig egyik szünetben hallottam, hogy folyékony angolsággal beszélgetett a srácok edzőjével. Daviddel kerülök egy párba, amikor a szituációs párbeszédet gyakoroljuk. Miss Garzia akárhányszor hátat fordít nekünk, azonnal visszaváltunk angolra, és a rögbiről kezdünk beszélgetni. Sokkal érdekesebb, mint az, hogy hogyan kérek egy pohár vizet az étteremben. A tanárnő olyan elégedett az óra végén a csoportunkkal, hogy korábban elenged minket az órájáról. Így viszont korán érkezem az ebédlőbe, még senki nem ül az asztalunknál a csapatból. Sorba állok Daviddel, mert Julie ma nem csinált nekem ebédet.

Lesújtva méregetem a kínálatot. Mondhatni elég korlátozottak a lehetőségeim, ha olyat akarok enni, amiben sem hús, sem tejtermék nincsen, vagy éppen nem áll takonyra hasonlító barna lötyiben.

-            Te mit eszel? – kérdezi David, látom, hogy ő is fintorogva méregeti a mai választékot.

-            Uh, nem is tudom. Bármit, amiről el tudom dönteni, hogy miből van.

-            Azt hiszem, az ott csirkecomb – bök a megtéveszthetetlen kinézetű ételre.

-            Nem eszem húst, vegetáriánus vagyok – válaszolom lazán.

-            Komolyan? – néz rám meglepődötten. Unottan megrántom a vállam, már megszoktam az emberek hülye reakcióit.

-            Mióta? – David hangja inkább érdeklődőnek tűnik, amin meglepődöm. Remélem, nem kezd el ostoba kérdéseket feltenni.

-            Hét éve. És allergiás vagyok a tejtermékekre is – teszem hozzá, csakhogy teljes legyen a kép.

-            Ez elég király, főleg, hogy hús nélkül is ilyen szuperül játszol. – David ezzel a mondatával teljesen meghökkentett. - Hát, akkor sok szerencsét a mai ebédedhez – mondja, és játékosan rám kacsint, majd elmosolyodik. Úgy vigyorgok vissza rá, mint egy tökkelütött. 

Úgy döntök, hogy sült krumplit kérek, és némi zöldséget, majd fizetek.

-            Nincs kedved velünk kajálni? - kérdezi David. Az asztalunk felé pislantok, ahol már ül egy-két focista fiú.

-            A barátaim hamarosan megérkeznek, és... - Nem akarom, hogy J. J. azt gondolja, lepattintottam őt a bulin történtek miatt. - Majd legközelebb, rendben? – teszem hozzá David búskomor arcát látva.

Szerencsére David lazán kezeli a dolgot, és elbúcsúzik tőlem, közben kedvesen mosolyog, majd elindul a barátai asztalához.

J. J. és Bailey pár perc múlva együtt érkezik meg, aztán köszönés nélkül leülnek a szokásos helyükre. Gondoltam, nem teszem szóvá a dolgot, mert nem akarok megint veszekedni. Egyikükkel sem beszéltem a bulin történtek óta. Viszont a hangulat elég lelombozó attól, ahogy velem viselkednek, így már kezdem bánni, hogy nem fogadtam el David ajánlatát. Nem sokkal később megérkezik Campbell és Scott is. Mind furán csendben vannak, pedig általában ők a leghangosabbak az ebédlőben. Amikor felnézek, észreveszem, hogy mind engem néznek. Nem is néznek, egyenesen bámulnak. Megállok a rágásban, és érdeklődve húzom össze a szemöldököm. Ezek meg mit akarnak?

-            Mi van veled meg Reeddel? Azt hittem, utáljuk – jegyzi meg J. J. Ő az első, aki meg mer szólalni.

-            Ti utáljátok – dünnyögöm.

-            Szóval...? 

-            Tegnap összefutottunk a könyvtárban...

-            És akkora volt a lendület, hogy a szájában kötöttél ki? – szól közbe Campbell. Leejtem az asztalra az evőeszközömet, és dühösen nézek rá. Szóval a pletyka már terjed, hála Elice lepcses szájának.

-             Állj le, Campbell! – szól rá J. J. rosszallóan.

-            Jól van, oké! Bocsi. – Emeli fel a kezét védekezőn.

-            Hallottuk mind, hogy mi történt a könyvtárban – folytatja J. J. most már sokkal szigorúbb hangon.

-            Ha kérdezni akarsz valamit, akkor ki vele! Te tudod a legjobban, hogy nem bírom, ezt a macska kerülgeti a kását dolgot!

-            Jól van, ebből elég! – tör ki türelmetlenül Campbell. - Részleteket kérünk!

Komolyan a srácok rosszabbak, mint a pomponos lányok együttvéve. Fáradtan felsóhajtok.

-             Nincsenek részletek.

-            Akkor ti most jártok, vagy mi van? – kérdezi fintorogva Campbell.

-            Persze, és jövő héten meg is esküszünk. Jesszusom! Álljatok már le! - Eltolom magamtól a tányérom, elment az étvágyam.– Érdekes, Campbellt nem kérdezitek ki minden egyes lányról, akit elcsábít. Akkor engem miért? – kérdezem, és válaszra várva J. J. felé fordulok, aki csak megrántja a vállát.

-            Azt hallottuk, hogy Mrs. Hoppy alig tudott szétszedni titeket – idétlenkedik Campbell, mire J. J. megint bosszúsan ráförmed. Nem válaszolok neki, csak megrántom a vállam, és a kezemre hajtom a fejem. Mondjanak, amit akarnak.

David és a barátai közben már végeztek is az ebéddel, de mielőtt kimenne az ajtón, felém int, hogy magára vonja a figyelmem. Felemelem a fejem, és elnézek J. J. és Bailey válla között. „ Majd látjuk egymást rögbin." – olvasom le David szájáról, mire lelkesen bólogatok. „Oké" – tátogom vissza, és én is mosolyogva integetek.

-            Ez meg mi volt? – kérdezi Campbell, miközben mind David felé fordulnak, aki épp elhagyja az ebédlőt. – Te aztán nem vesztegeted az idődet.

-            Camp, állj már le. David a rögbis csapatkapitányom, csak ideköszönt.

-            Tuti, hogy rejszolás közben rád szokott gondolni.

-            Tudni akarom, hogy mi az, hogy rejszolás? – kérdezem J. J.-től, de ő csak megrázza a fejét.

Bailey váratlanul olyan idegesen löki hátra a székét, hogy az recsegve egy métert hátracsúszik, és majdnem feldől. A zajra mind odakapjuk a fejünket, de ő se szó se beszéd, elrohan.

-            Ennek meg mi baja? – kérdezi J. J., de csak megrántom a vállam.

-            Hallottam őket veszekedni tegnap, edzés előtt – suttogja Scott.

-            Kit? Bailey-t meg Davidet? – értetlenkedik Campbell.

-            Nem te ostoba, Bailey-t és Ashley-t. Elég feszült volt a légkör.

-            És min veszekedtek? – kérdezi Campbell, de Scott csak megrántja a vállát. – Azt nem hallottam, mert telefonon dumáltak. De nem furcsa, hogy Ashley tavaly majdnem minden meccsén kint volt, idén meg még egyszer sem jött el?

-            Talán beszélned kéne vele – hozakodom fel J. J.-nek. Lehet, hogy haragszom Bailey-re, de rosszat nem akarok neki.

-            Inkább térjünk vissza Reedre... - kezdi, én pedig a kezembe hajtom a fejem.

v  

Julie és George sajnos ma elutaznak, pedig még csak szerda van. Igazából a bátyámnak lesz valami NFL-es csapattréningje Orlandóban, de Julie is vele megy. Engem is hívtak, de visszautasítottam. Szerettem volna, ha kettesben tudnak tölteni egy kis időt, és amúgy is holnap meccsem lesz a rögbisekkel, amit semmi pénzért ki nem hagynék.

Amikor lemegyek a földszintre, Julie épp egy sült tojást tesz a bátyám tányérjára. Isteni illata van. Leülök mellé, és levágok egy darabot a tojásból a villájával. George csak mosolyogva megrázza a fejét, amikor bekapom a falatot.

-            Mi az? – kérdezem teli szájjal, mire ő felnevet.

-            Hogy áll a rögbi csapat az idényben? – kérdezi.

-            Elég jól. Ha a holnapi meccset megnyerjük, bekerülünk a megyeibe. De a Falconok nagyon jók – mondom, miközben Julie elém is lerak egy sült tojást.

-            De most már te is a csapatban vagy, úgyhogy jobb, ha felkötik a gatyájukat. – Hálásan mosolyogok vissza rá, mindig is tudta, hogyan kell belém önbizalmat önteni. – Sajnálom, hogy nem tudok kimenni, megnézni téged.

-            Ha bejutunk a megyeibe, akkor lesz még rá alkalmad.

-            Akkor ajánlom, rúgd szét a Falconok seggét. – Hangosan felnevetünk.  – Amúgy milyen az új suli? – vált témát.

-            Oh, tudod, csak a szokásos. Legalizált emberkínzás, amit az amerikai állampolgárok adójából fizetnek.

-            Effie! – szól rám George rosszallóan. – Szóval, akkor kértél már időpontot az iskolai tanácsadótól? – kérdezi, és egyenesen rám néz, de csak megforgatom a szememet. – Effie, idén végzel. Csak azt mondom, ideje kideríteni, hogy merre tartasz.

-            Miért? Valószínűleg úgyis csak elvállalok majd egy alantas melót, ahol a fizetésem még a minimálbért sem éri majd el, így én is egy lehetek majd a huszonegyedik századi jobbágyok között.

-            Mióta beszélsz úgy, mintha nem lenne életcélod? Azt hittem, jelentkezel az Oxfordra.

-            Jelentkezem is.

-            Ahhoz tudnod kellene, hogy milyen szakot jelölsz meg.

-            Megjelölöm majd a Berkely-t, ott legalább nem kell döntenem – vitatkozom.

-            Effie, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Azt szeretném, ha találnál valamit, ami boldoggá tesz. Kövesd az álmaidat! – mondja, aztán bekap egy újabb falatot, de közben engem néz.

-            Mikor veszed el Julie-t feleségül? – kérdezem hirtelen. George utálja, ha a házasságot felhozzák előtte. Már évek óta jegyben járnak és Julie hiába esküvőszervező, még mindig nem tűzték ki az időpontot.

-            Mi van? Ez meg hogy jön ide? – kérdezi bosszankodva.

-            Már három éve eljegyezted. Nem gondolod, hogy ideje lenne, ha bekötnék a fejedet?

-            Most azt akarod mondani, hogy vegyem el Julie-t?

-            Csak azt akarom, hogy boldog legyél, George. Kövesd az álmaidat! – megpaskolom a vállát, és nyomok egy puszit az arcára, majd felkapom a táskámat a földről, és elindulok az ajtó felé. – Ideje suliba mennem. Még dumálunk, bratyó – kiáltok vissza jókedvűen, mire a bátyám bosszankodva megrázza a fejét.

A reggeli óráim eseménytelenül zajlanak. Azt hiszem, volt egy pillanat angolon, amikor lebukott a fejem. Szerencsére senki nem vette észre. Az ebédet a srácokkal együtt töltjük el. Az egész ebédlő tőlünk zeng, mint általában mindig. Szerencsére többet nem kerül szóba Reed, aminek nagyon örülök, Bailey viszont még mindig furcsán viselkedik velem, és érezhetően mérges rám. Azóta sem beszéltünk a dologról, ami a házban történt, és valójában azóta nem is beszélünk, úgy általában sem. Délután amerikai történelmem van a srácokkal, így mind együtt megyünk a teremhez ebéd után. Erre az órára jár az összes végzős diák, ezért a nagy előadóban tartják. Nem padok vannak, hanem lelátó rendszer, ami remekül alkalmas arra, hogy az ember eltűnjön. Majdnem egy egész sort elfoglalunk a srácokkal. Meglepődöm, amikor Bailey helye mellettem üres. Végignézek a sorunkon, és látom, hogy épp leül Campbell mellé a sor végén. Összenézünk, de amikor a tanár beszélni kezd, elfordítja a fejét. Gondolom, így sztrájkol a viselkedésem ellen. Ennél látványosabban nem is haragudhatna rám.

-            A múltkori óránkon – kezdi Mr. Freeman -, az 1929-es nagy világgazdasági válságot kezdtük boncolgatni. A mai órán a csoportok kapnak egy újságcikket a New York Timesból, ami alapján a feladatotok az lesz, hogy felderítsétek az okokat a piac összeomlásáról. Továbbá spekulációkat várok az összeomlás rövid- és hosszú távú... Elice Deveroux! – kiállt fel hirtelen Mr. Freeman, amitől az előttem ülő srác hirtelen felriad a szunyókálásából, és lelöki a könyvét a földre.

Mr. Freeman mérgesen nézi Elice-t, ugyanis ki nem állhatja, ha megzavarják.

-            Miss Deveroux, azt hittem, ennél ügyesebben szokta az órai levelezéseit intézni. Csak nem rossz napja van?

-            Kérem Mr. Freeman, ne vegye el!

A hangja túl mesterkélt, kíváncsi vagyok, miben mesterkedik. Elice soha nem bukik le levelezés közben, hacsak nem terve van vele. Mr. Freeman odamegy hozzá, és elveszi tőle a levelet. Lassan kihajtogatja, és átfutja a szemével, majd hangosan olvasni kezdi az egész évfolyam előtt.

-            Azt a szégyenteljes ripacs Lockhart lányt rajtakapták a suli könyvtárában, miközben épp rámászott Reedre. Mindezt csak azért, hogy botrányt indítson a suliban, és elvonja a figyelmet a csúnya kis titkáról...

-            Mr. Freeman – szól közbe J. J. –, Elice csak felhasználja arra, hogy Effie-t rossz színben tüntesse fel.

-            Mr. Williams, csak nem bolondnak nevez? – kérdezi Mr. Freeman felháborodva.

-            Ha ő nem, majd én! – mondom harciasan. Fel akarok ugrani, de J. J. visszanyom.

-             Mi volt ez, Lockhart? – szól rám idegesen a tanár, mire megint ki akarom nyitni a szám, de J. J. rosszalló tekintetét látva inkább beharapom azt.

-            Most már kíváncsi lettem... - mondja Mr. Freeman, és tovább olvassa azt a hülye levelet. – Szóval, hogy elvonja a figyelmet a csúnya kis titkáról, miszerint kirúgták az előző iskolájából, mert fizikailag bántalmazta egy másik iskolatársát. 

Mr. Freeman döbbenten elhallgat. Ezt meg honnan a fenéből sikerült Elice-nek kiderítenie? Nem hiszem el. Az osztály zúgolódni kezd, akik ismernek, mind felém fordulnak.

-            Mások jó hírének a megsértése súlyos vád! – kiált fel Mr. Freeman indulatosan. – Úgy fogok tenni, mintha soha nem olvastam volna el ezt a szemetet – motyogja maga elé. Erőt vesz magán, és megköszörüli a torkát. – Most pedig mindenki lapozzon a harmadik fejezethez, és...

-            De Mr. Freeman! – szakítja félbe Mike Sanders, amitől Freemannél már végleg felmegy a pumpa. – Kihagyta a legjobb részt! – Mike felröhög, és felém fordul.  – Arról, hogy én és a haverom, Jake... nos, hát, hogy mi is kipróbáltuk a kis pajkos bajkeverőt – mondja fellengzősen.

-            Hogy mi? – felháborodva nézek rá, de Mike csak gonoszan vigyorog. Vajon Elice vette rá, hogy ezt mondja?

-            Fáj az igazság? – gúnyolódik Mike. 

Undor fog el, ahogy ránézek Sandersre. Ökölbe szorítom a kezemet. Még egy szó... még egy...

-          Lotyó – mondja mély, gonosz hangon.

Ez az utolsó csepp a pohárban. Felpattanok, hogy én magam fogjam be a száját, de Bailey megelőz. Amint Sanders kiejti a száján a szitokszót, felugrik, és szabályosan kirángatja őt a szélső padból. A terem falához löki, és a karját Mike torkának nyomja, aki ettől riadtan zihálni kezd. Bailey morog neki valamit, de nem érteni, hogy mit.

-            Hé, hé, hé! Uraim! – kiállt fel Mr. Freeman. - Mr. Bailey, elég ebből! – figyelmezteti a tanár, és megindul feléjük.

Bailey elengedi Mike-ot, aki megrángatja az inge alját, mintha ezzel helyrehozhatná a becsületén ejtett foltot.

-  Mr. Bailey, szíveskedjen jelentkezni Hallmann igazgató úr irodájában. A folyosó végén balra! MOST!

-            Mintha nem tudnám – dünnyögi vissza Bailey, és elindul a kijárat felé.

Mike azonnal védekezni kezd, és az ártatlanságát bizonygatja, de Mr. Freeman leállítja.

-            Vissza a helyére, Mr. Sanders, vagy követheti Mr. Baileyt az igazgatóhoz.

Alig tudok koncentrálni az óra további részében. Mi a fene történt? Vagyis pontosan tudom, hogy mi történt, de mégis. Akkor ez most azt jelenti, hogy Bailey nem utált meg? Gyakorlatilag megvédett engem az egész osztály előtt, és ezért az igazgatóhoz került, valószínűleg büntetést is kapni fog. Remélem, nem a csapata kárára. Ami a hétvégén a házban történt, ahhoz képest ez most teljesen más helyzet volt. Bailey tulajdonképpen megvédte a becsületem, akármennyire ódivatúnak is hangzik a dolog. Egyszerre vagyok mérges rá, hogy szándékosan bajba sodorta magát, főleg egy olyan barom miatt, mint Mike, és érzek hálát, azért amit tett. Azt hiszem, tartozom neki némi magyarázattal és legalább egy köszönömmel.

Amint vége az órának, kirohanok az előadóból. Az igazgatói irodához akarok sietni, hogy még elkapjam Bailey-t, de J. J. megállít a terem előtt a folyosón.

-            Effie, Effie, várj már meg! – Megragadja a karomat, és visszahúz.

-            Ne itt, ne mindenki előtt! – kérem.

-            O-Oh, úgy látom Effie inkább a Bulldogoknak szurkol. – Mary és Elice együtt jönnek ki a teremből, és gúnyosan szólnak oda hozzám.

-            És láthatólag már elég sok trófeát be is zsebelt érte! – kontráz rá Elice.

Felmorgok, és neki akarok menni, de J. J. elállja az utamat. Úgy kell elrángatnia tőlük.

-            Nem verhetsz meg mindenkit, akivel valami problémád van! – förmed rám J. J..

Nekitol a folyosó falának, hogy ne tudjak kiszökni. Elice vihogva elvonul a hülye pomponos lányokkal.

-            Hátha sikerül! – harciaskodom.

-            Mégis mi volt ez az egész?

-            Figyelj, Reed és én csókolóztunk, oké? De Mike meg Jake? Még csak nem is találkoztam velük kettesben soha. Nem értem, honnan szedték ezeket a marhaságokat - mondom elfojtott indulatossággal.

-            Oké, értem. A kamasz srácoknak mocskos fantáziájuk van. De mi van a kicsapással? Az igaz? – Elfordítom a fejem.

-            J. J., én...

-            Szóval eddig titkolóztál? – szól közbe. - Az állítólagos legjobb barátod előtt? – Lemondóan megrázza a fejét, aztán dühösen itt hagy a folyosón. A lelkiismeretem azonnal közbeszól, ez az egész túl ismerős. Hiszen én pont azt vártam Bailey-től, hogy őszinte legyen velem, miközben én sem voltam az J. J.- vel. Ráadásul ugyanazzal a mocskos eszközzel vágtam vissza Elice-nek, mint amit ő használ ellenem, így csakis magamnak köszönhetem, hogy háborút indított ellenem.

-            Ne már J. J.! A fenébe, hadd magyarázzam meg! – Utána akarok rohanni, de belebotlom Davidbe.

-            Ez igaz? – kérdezi, és megáll előttem karba tett kézzel, így elállva előttem az utam. Látom, ahogy J. J. eltűnik a folyosó végén.

-            Lehetnél egy kicsit konkrétabb is – mondom bosszankodva.

-            Reed, Sanders és Jake? Azt mondják, hogy egyszerre...

-            Nem, egyáltalán nem! – mondom határozottan.

-            Szóval semmi alapja a pletykának? Azt mondod?

-            David, mondd, mit akarsz? – kérdezem türelmetlenül. Épp J. J.-vel kéne megdumálnom a dolgokat, mielőtt teljesen rossz következtetéseket von le. – Majd később megbeszéljük, oké? – hadarom, és ellépek mellette. Először Bailey-t kell megkeresnem, aztán valószínűleg lesz egy érdekes beszélgetésem J. J.-vel.

Mire az igazgatóihoz érek, Bailey-nek már nyoma sincs. Nem tudom az órarendjét, konkrétan bárhol lehet az épületben.  Még van egy órám a suli végéig, és azt legalább tudom, hogy J. J. hol lesz utána.

A fiúöltöző előtt várakozom. Amikor J. J. észrevesz, mérgesen néz rám, de nem küld el. Bemegy az öltözőbe, én meg szó nélkül követem. Még alig néhányan vannak csak bent a csapatból, de amikor meglátnak, csak furcsán néznek rám, de senki nem mer szólni. J. J. leül a padra a szekrényével szemben, de én túl nyugtalan vagyok, hogy egyhelyben tudjak maradni. Karba tett kézzel fel-alá kezdek járkálni idegességemben.

-            Nézd, nem azért nem mondtam el, mert nem bízom benned, csak nem vagyok éppen büszke erre az egészre. Fogalmam sincs, Elice honnan a fenéből tudta meg. Azt hittem, a diákok adatai titkosak.

-            Szóval, ha Elice nem tálal ki, soha nem mondod el? – kérdezi mérgesen, de nem emeli fel a hangját.

-            De elmondtam volna... idővel – teszem hozzá bizonytalanul.

-            Ha nem akarod elmondani, miért rúgtak ki, akkor...

-            Nem rúgtak ki – szólok közbe -, csak felfüggesztettek. Egy kicsit hosszabb időre. – J. J. türelmetlenül bámul, látom, hogy rendes választ vár. Egy ideig hallgatok, nem tudom, hol kezdjem el az egészet, de próbálok minél inkább lényegre törő lenni. – Azért függesztettek fel, mert megvertem egy srácot. – Látom, hogy J. J. majdnem elneveti magát, de aztán visszatartja a mosolyát, és komolyan néz rám.

-            Egy fiút? Megvertél egy fiút? - hitetlenkedik.

-            Meg, mert gusztustalan dolgokat mondott rólam.

-            Mégis mit? – Leülök J. J. mellé.

-            Azt mondta, anyátlan drogos vagyok – suttogom. Nem akarom, hogy bárki más meghallja. J. J. megdöbbenve néz rám.

-            Miért mondta ezt?

-             Amikor kiderült, hogy altatót szedek, sokan kiközösítettek, és azt kezdték híresztelni, hogy őrült vagyok. De nem vagyok őrült! Csak nem tudtam aludni a baleset után. Folyton anyát láttam, véresen...

J. J. vigasztaló mackós ölelésébe fog, ami most kifejezetten jólesik.

-            El kellett volna mondanod. Ha tudtam volna, akkor...

-            ...akkor sem tudtad volna megelőzni – fejezem be helyette.

-            És most is szeded ezeket a gyógyszereket? – kérdezi óvatosan.

-            Nem, már nem kell. Tényleg jól vagyok. Te is tudod, hogy jól vagyok. - J. J. eddig az egyetlen, akit beavattam a baleset részleteibe is.

-            Tudom, hogy jól vagy. – Bátorítóan megszorítja a vállam. - Kijössz az edzésre? – kérdezi témát váltva, amiért hálás vagyok neki, így beleegyezően bólintok.

Egyre több fiú érkezik meg az óráiról az öltözőbe, hogy edzés előtt átöltözzön, így gyorsan távozom, mielőtt kínossá válna a helyzet.

Elfoglalom a helyemet a kilátón, és várom, hogy a srácok kijöjjenek a pályára, és megkezdjék az edzést. Úgy negyed óra múlva lassan szállingózni kezdenek kifelé, immár teljes felszerelésben. Amikor meglátom Bailey-t, megkönnyebbülök. Ha itt van az edzésen, akkor nem kaphatott túl nagy büntetést. Felállok a helyemről, de ő nem vesz észre, vagy nem akar, nem tudom. Gyorsan a fejébe nyomja a sisakját, és kiszalad a pályára. J. J. követi Bailey-t a sisakjával a kezében, majd amikor észrevesz, hozzám kocog a korláthoz.

-            Tudod, hogy mi történt? – mutatok Bailey felé, aki olyan erővel dobja el a labdát, hogy az legalább ötven yardot repül.

-            Hallmann megfenyegette, hogy nem játszhat, ha nem javít a magatartásán – válaszolja J. J, miközben mindketten Bailey dühös mozdulatait nézzük.

-            Ezt ő mondta?

-            Igen, csak egy kicsit más szavakkal – fordul vissza felém J. J.

-            Nagyon mérges rám? – kérdezem aggódva.

-            Eff... - kezdené J. J., de a mester mennydörgő hangja belé folytja a szót.

-            Mégis mi folyik itt a pályámon? Mondtam már, hogy ne hozzátok ide a barátnőiteket. - Aztán észreveszi, hogy én vagyok, és csak int. - Lockhart, nem a meccsre kéne készülnöd? – kiált oda nekem, de meg sem várja, hogy feleljek. - Fiúk, irány a pálya! Bailey – kiált oda hozzá a mester -, melegítsd be a csapatot.

Bailey bólint, aztán a szeme egy pillanatra találkozik az enyémmel. Úgy néz rám, hogy attól gyöngyözni kezd a homlokom az izzadságtól.

A pálya széléről nézem végig a bemelegítést, majd ahogy alakzatba állnak, és a taktikai lépéseket gyakorolják. Bailey többször is hibázik, nem tűnik valami összeszedettnek. Attól tartok, hogy ehhez nekem is van némi közöm. A kispadnál várom be őket az edzés végén. Bailey mindig ide szokott jönni hozzám, hogy beszéljünk, de most, amikor ránézek, csak elmegy mellettem, és eltűnik az épületben. Úgy döntök, hogy megvárom az öltöző előtt, hogy beszélhessek vele, így legalább nem tud meglógni előlem. Utálom, hogy ilyen feszült közöttünk a légkör.

Akárhányszor kinyílik az ajtó, a szívem kalapálni kezd. Szinte már mindenki elhagyta az öltözőt, de Bailey még most sincs sehol. Amikor már öt perc telik el úgy, hogy senki nem jön ki, úgy döntök, megkockáztatom a dolgot, és bemegyek. Bailey egyedül van odabent, a szekrények közötti padon ül. A haja még vizes, ettől sokkal sötétebb szőkének hat, és víz a homlokára csepeg az előrelógó tincsekből. Gondterheltnek tűnik, ahogy összeráncolja a homlokát. Az arca fájdalmas grimaszba torzul, ahogy próbál fáslit tekerni a csuklójára, de az anyag lecsúszik a kezéről.

-          Bailey?

Becsukódik mögöttem az ajtó, így a zajra felkapja a fejét. Az ajtónak döntöm a hátamat, és közvetlenül rá nézek. A csodaszép kék szemei meglepődötten bámulnak rám. Ellépek az ajtótól, leteszem mellé a táskámat, és leülök mellé a padra. Óvatosan a kezembe veszem a csuklóját, megnyugszom, amikor hagyja magát.

-          Bailey, ez a jobb kezed, a rajzos kezed! – bólint, majd lesüti a szemét.

Elveszem tőle a fáslit, és óvatos, gyengéd mozdulatokkal rögzítem a csuklóját. Néhányszor megrándul az arca, de hang nélkül tűri a dolgot.

-           Így ni, jobb, mint újkorában – mondom, miközben rögzítem az anyagot. - Jobban kellene vigyáznod rá, mert egy nap még milliókat fog érni – mondom viccesen, de ő komoly marad.

Nem szól hozzám egy szót sem, sőt egyszerűen csak itt akar hagyni.

-            Most meg hova mész? – kérdezem tőle türelmetlenül.

-            A kocsimhoz – mondja érzelemmentesen.

Utána sietek, és még elkapom a karját azelőtt, hogy ki tudna menni az ajtón. Megáll, a szemembe néz, majd a karjára kulcsolódó ujjaimra kapja a tekintetét. Hirtelen elrántom a kezem, így Bailey ellép tőlem, és a hátát a szekrényeknek dönti.

-            Mit akarsz? – kérdezi hidegen, majd karba fonja a kezét a mellkasa előtt, de közben rám sem néz.

-            Miért kerülsz? – kérdezem egyenesen.

-            Csak elfoglalt vagyok. – El akarja lökni magát a szekrénytől, de a mellkasára teszem a kezem, és visszalököm. Összeráncolja a homlokát.

-            Sajnálom, ahogy szombaton viselkedtem, és a történelem órát is. – Épp próbálok tőle elnézést kérni, a hangom mégis túl mérges egy bocsánatkéréshez.

-            Hagyjuk! – morogja vissza.

-            Nem akartam, hogy bajba kerülj.

-            Nem kerültem bajba – vágja rá. 

-            Bailey! – mondom a nevét kérlelőn. Nem akarom, hogy ilyen ellenségesek legyünk egymással. Egy kicsit leengedi az eddig mereven tartott vállát. – Ugye tudod, hogy nem igaz - mondom elkeseredetten -, amit Mike mondott.  – Látom a testtartásából, hogy megkönnyebbül.

-            Tudom – mondja hosszabb hallgatás után. Az, hogy ennyi ideig tartott kimondania, kételkedésre ad okot bennem.

-            Biztos vagy benne?

-            Igen, biztos. Azért jó a te szádból is hallani, rendben? – mondja, és szombat óta először végre a szemembe néz.

-            Csak gondolom, hogy az milyen lehet – mondom keserűen.

-            Ezt meg hogy érted?

-            Tudod, hogy miről beszélek – fakadok ki megint, de Bailey csak hallgat. Percekig csak állunk egymással szemben, és egyikünk sem szól semmit. „Kérlek, mondd el!", akarom mondani hangosan is, de nem megy. Látom, hogy jár az agya, ezért adni akarok neki egy kis időt. A hajába markol, és gondterhelten felsóhajt.

-            Ne találkozz Reeddel! – meghökkenek azon, amit kér.

-            Miért? Egy jó okot mondj, miért ne? – kiáltok fel türelmetlenül, és még közelebb lépek hozzá. Szinte már érzem a szájából kiáramló levegőt, ahogy idegesen zihál, annyira közel állunk egymáshoz.

-            Mert Reed nem jó ember – Bailey egyenesen a szemembe bámul, ahogy beszél. 

-            Reed elmondta, hogy miért nem bírod. – Nyugtalanul tördelni kezdi a kezét. Tudja, hogy lebukott. – Mikor akartad egyáltalán megemlíteni, hogy van egy testvéred? Miért hazudtál? – Idegesen kapkodni kezdi a levegőt. – Azt hittem, őszinték vagyunk egymással.

-            Nem hazudtam neked! – csattan fel. - És ha Reed elmondta volna az igazat, nem találkoznál vele többet. Amúgy meg nem emlékszem, hogy említetted volna, hogy kicsaptak az iskolából.

-            Ez meg mégis milyen kitérő válasz? – kérdezem. Mindketten mérgesen a másik szemébe bámulunk, és közben fújtatunk.

-            Kicsaptak vagy nem? – kérdezi mérgesen.

-            Van testvéred vagy nincs? – vágok vissza, de ő csak makacsul hallgat.

Remegve kifújom a levegőt, és hátrébb lépek néhány lépést. Nem értem, miért viselkedünk úgy, mint két megvadult ragadozó, amik a zsákmány felett acsarkodnak.

-            Nem akarok veszekedni veled. Miért veszekszünk folyton? – török meg bánatosan, és nehézkesen sóhajtok.

Bailey leengedi a vállát. Megváltozik az arckifejezése, és bűnbánatosan néz rám.

-            Nem csaptak ki, csak felfüggesztettek verekedésért – mondom, majd elhallgatok, várom, hátha mond valamit, de csak az arcomat vizsgálja a szemével. – Tényleg van egy nővéred? – kérdezem csendesebben.

-            Van. A féltestvérem csak, de van. Amúgy soha nem állítottam, hogy nem lenne.

-            Miért nem mondtad nekem soha? – kérdezem csalódottan.

-            Effie... - a szemeivel könyörög, hogy ne kérdezzek többet. – Csak ígérd meg, hogy nem találkozol többet Reeddel! – A hangja most már szinte könyörgő.

-            Nem ígérem meg, amíg nem adsz rá okot. Miért nem mondod el, miért utálod ennyire?

-            Mert... mert nem lehet.

A válasza nem elégít ki. Ismét feszültté válok, és támadni kezdem a kérdéseimmel.

-            Miért nem? Miért nem mondod el, miért ütötted meg? Miért kockáztatod az ösztöndíjadat? Miért akarod, hogy ne találkozzak vele, amikor semmi jogod nincs ilyet kérni tőlem? 

Bailey válasz helyett csak idegesen belemarkol a hajába, és tépni kezdi.  El akar menni, és most nem állítom meg.

v  

Bailey-vel a dolgok semerre sem haladnak közöttünk. Múlt este végig azon agyaltam, amin veszekedtünk. Amikor kilépek a rögbi pályára dekoncentráltnak és kialvatlannak érzem magam. Körbenézek a lelátón, ami most kifejezetten zsúfolt egy rögbi meccshez képest, talán azért, mert a megyeibe való bejutásért játszunk. J. J.-t keresem a szememmel, de a tömegben nem sikerül kiszúrnom. Bailey nincs itt, mert elzáráson van a történelmen történtek miatt, de amúgy sem hiszem, hogy kijött volna megnézni.

A Falcon csapata nagyon jól játszik, sokkal szervezettebbek, mint mi. Az első nekiindulásból gólt szereznek, de ettől még nem adom fel. Korábban sokkal reménytelenebb helyzetből is sikerült már felhozni a pontokat. Próbálok üres pozícióba helyezkedni, de az ellenfél védője a sarkamban lohol, Tim, a szélső védő meg sehol. Feltartóztatták. A szemem sarkából észreveszem, hogy Bailey jön le a sorok között a lépcsőn. Akkor mégis kijött megnézni. De nincs időm bámészkodni, ugyanis nekem passzolják a labdát, erre az ellenfél hátsó védője, egy srác, felém kezd rohanni. Olyan gyorsan szaladok, hogy a tüdőm ég, csak reménykedem benne, hogy le tudom hagyni a fiút. A szemem sarkában egy másik mozgó test jelenik meg, és ekkor váratlanul az ellenkező irányból egy nagydarab csaj ugrik elém, és nekem ront. Észre kellett volna vennem, ha nem Bailey járna folyton a fejemben. Hatalmas fájdalom nyilall belém, ahogy a fejével az oldalamba csapódik, majd üvöltve felkap, és egyenesen a földhöz vág. A labda kirepül a kezemből, amikor a hátam fájdalmasan a földbe csapódik, amitől kiszökik a mellkasomból a levegő. Egy pillanatra oxigén nélkül maradok, aztán a fejem is a földhöz vágódik, mire fekete foltok jelennek meg a szemem előtt. Úgy érzem, egy pillanat kiesik. Aztán a feketeség és a villogó fények váltogatják egymást a szemem előtt, majd minden elsötétül.