- A fenébe, Effie, le kell lépnünk! – Gyorsan felugrik, és felhúz a földről, de én csak értetlenül nézek rá. – Valaki kihívta a rendőröket!

Váratlanul emberek kezdenek kirohanni a hátsó ajtón. Egy szempillantás alatt rettenetes káosz kerekedik, mindenki hangosan sikítozik, közben a háttérben a zene még mindig szörnyen hangosan dübörög. A ház mögötti sikátor gyorsan megtelik menekülő fiatalokkal. Bailey kézen ragad, és elkezd húzni a sikátor vége felé. Lélekszakadva rohanok utána. Más sem hiányzik, minthogy bekasznizzanak. Bailey behúz egy fa mögé.

- Mit csináljunk? – kérdezem remegve.

- Felhívom Campbellt. Nála van a kocsikulcs – mondja kapkodva. A telefont a füléhez emeli, de aztán hamar le is ereszti. – Ki van kapcsolva. Hívom J. J.-t.

De sajnos ő sem veszi fel. Bailey próbálja újra hívni a fiúkat, de közben megérkezik egy rendőrautó, így egyre neccesebb, hogy esetleg észrevesznek.

- Gyere! - Bailey megint kézen fog, és futni kezdünk.

Az egyik kezemmel a hátizsákom pántját szorítom, a másikkal pedig Bailey kezét. Addig szaladunk, amíg már nem hallani sem a zenét, sem a szirénát, és a menekülő sikolyok is elhalnak. Kifulladva állunk meg. A térdemre teszem a kezem, és hangosan kapkodom a levegőt.

- Azt hiszem, haza kell gyalogolnunk – lihegi Bailey.

Fogalmam sincs, hol vagyunk, vagy, hogy milyen messze lehetünk az otthonunktól. Már épp pánikolni kezdenék, amikor Bailey megnyugtatóan hozzáteszi:

- Kábé tíz háztömbnyire lakom. A kocsim is ott van. Ha odaértünk hazaviszlek.

- Akkor jobb, ha indulunk. – Bailey zsebre teszi a telefonját, és elindulunk hazafelé.

Egy ideig csak figyelem, ahogy a jobb kézfejét masszírozza.

- Fáj a kezed a focitól? - kérdezem.

- Néha begörcsöl, de nem a focitól. Inkább a rajz miatt.

- Sokat rajzolsz?

- Ha van rá időm – válaszolja. Látom, hogy most is szenes a kézfeje belső fele. – Néha elvállalok egy-két munkát is. Főleg illusztrációkat, kisebb dolgokat – mondja.

Ezt nem is tudtam. Jobban le lehet terhelve, mint azt én gondoltam. El sem tudom képzelni, mikor van erre ideje.

- Szeretsz itt élni Jacksonvillben? - töröm meg a csendet.

- Hát, nem is tudom. Azt hiszem, igen. Itt vannak a barátaim.

- Szívesebben lennél Angliában? Liverpoolban?

- Nem. És tutira nem. Ha meglesz az ösztöndíjam, akkor megyek a Brownra. Játszani fogok, amit szeretek, és végre koncentrálhatok a rajzolásra, amit mindig is akartam.

- Nem sok a foci és a többi egyszerre?

- A focival ösztöndíjat kaphatok, ami bejuttat az egyetemre, ahol rajzolni tanulhatok. Egyszerű. Ha nincs a foci, nincs egyetem, nincs rajzolás sem. De ne érts félre, imádok játszani. Csak jobb lenne, ha nem ez lenne az egyedüli lehetőségem.

Pontosan értem, amit mond. A rá nehezedő nyomás miatt, hogy jól teljesítsen, a foci ami eddig a hobbija volt, most egy sokkal magasabb szintre emelkedett a fontossági listáján.

- Miket szeretsz rajzolni? – érdeklődöm tovább.

- A leginkább? Azt hiszem, illusztrációkat. Azzal akarok majd foglalkozni később.

- Hm. Ez érdekes – mondom elgondolkozva. - Szóval egész jól kitervelted már, mit akarsz csinálni.

- Mondhatni. Mostanában sok olyasmit akarok, amit azelőtt nem. És néha úgy érzem, hogy akár meg is lehetne. – Felém fordul, és egyenesen a szemembe bámul. Olyan áthatóan, hogy lehajtom a fejem, hogy ne lássa, elpirultam tőle, de Bailey végig komoly marad.

- Nagyon tehetséges vagy, a rajzaid mind szuper jók. Biztosan minden összejön, amit akartál – mondom, csakhogy megtörjem ezt a kínos jelenetet, mire Bailey zavartan zsebre teszi a kezét. Egy ideig hallgat, mielőtt megszólalna.

- És neked mi a terved a jövőben? – kérdezi. Gondolhattam volna, hogy elő fog kerülni ez a téma is.

- Leginkább semmi – mondom, és zavartan felnevetek.

- Úgy érted, semmi? – kérdez vissza hitetlenkedve.

- Úgy értem, jelentkezem majd az Oxfordra és a Berkeley-re.

- Ezek mind elég kemény egyetemek a semmihez képest. És mit akarsz tanulni?

Már attól, ahogy a kérdést felteszi is, rossz érzés fog el.

- Hát, ez az. Nem tudom. Semmit. Így, ha máshogy alakulnak a dolgok, akkor úgyis jó lesz – mondom letörten.

- Hé, nincs ezzel semmi gond. Csak adj neki egy kis időt. Még rengeteg időd van dönteni.

- Hát épp ez az! Úgy érzem, kifutok az időből. És a legrosszabb tudod, hogy mi? Hogy azt remélem, az egyik suli elutasít, így nem kell majd döntenem közöttük.

Bailey felhúzza a szemöldökét, és meglepetten néz rám. Pontosan tudom, hogy mit gondol most rólam. Hosszú ideig hallgat, ami csak még jobban megerősíti bennem, hogy ostobának hisz.

- Láttam a SAT eredményeidet – szólal meg ismét. - Fel fognak venni mindkét helyre.

Hát erre nem számítottam.

- De biztos van valami, ami érdekel, nem? – próbálkozik.

Tudom, hogy csak segíteni próbál, hogy jobban érezzem magam, de nem akarok erről beszélni se vele, se mással, sem most, sem máskor.

- Persze. Úgy értem szeretek ezt-azt. Rögbizni mondjuk. Segít levezetni a feszültséget – hadarom, hogy túl legyünk végre a témán.

- Sokszor leszel agresszív? – kérdezi viccelődve, erre kissé feloldódok.

- Normális mennyiségben, gondolom. – Mindketten felnevetünk.

- Mi mást szeretsz még? – kérdezi bátorítva.

- Hát, tudod, szeretek fényképezni – teszem hozzá csendesen. - De ezen felül nem tudom, mit akarok csinálni, ki akarok lenni, vagy hol akarok élni. De itt mintha mindenki megtervezte volna már az egész életét, kivéve engem. – Bailey megállít.

- Tudod, hogy ez nem igaz.

- Lehet, hogy másik sulikban nem, de a Darnellben? Mindenki tudja már, mit akar – mondom elkeseredetten.

- Akkor melyik országban érzed magad jobban? – kérdezi.

- Nem is tudom. Angliában nőttem fel, de már nem köt oda semmi. Egyik ország sem vonz jobban a másiknál – mondom letörten.

Bailey látja, hogy kezdek mérges lenni magamra, ezért próbál felvidítani.

- Tudod, hogy szerintem hova kellene menned? A szépművészeti akadémiára Rhode Islandre.

- Persze, azt sem tudom, hogy az micsoda.

- Kár, pedig úgy hallottam, hogy az Akadémiának szuper tanszéke van a Semmiből. – Elnevetem magam. – Nem, komolyan, ha érdekel a fényképészet, és jó is vagy benne, márpedig abból, amit eddig láttam, nagyon is tehetséges vagy, akkor szerintem érdemes számításba venned.

Melegség jár át attól, hogy Lucas ennyire igyekszik, hogy jobban érezzem magam a továbbtanulás miatt.

Mielőtt válaszolnom kellene, szerencsére rezegni kezd a telefonom. Kiveszem a zsebemből, a kijelzőn J. J. neve villog. Amint a fülemhez teszem, máris a barátom idegesen hadaró hangját hallom:

- Effie? Minden rendben? Bailey veled van? Hol vagy?

- Igen. És igen, itt van ő is. Amúgy hazafelé gyalogolunk – válaszolok nyugodt hangon, hogy lecsillapítsam egy kicsit.

- Gyalogoltok? – kérdezi döbbenten.

- Igen, de csak Bailey lakásáig, aztán kocsival hazavisz.

- Rendben, vigyázz magadra! Holnap beszélünk, oké? – hadarja.

- Rendben.

Leteszem a telefont és visszacsúsztatom a farmerom zsebébe. A maradék utat Bailey lakásáig már némán tesszük meg.

- Nos, itt vagyunk. Ez az enyém. – Mutat a lakása felé.

- Igen, emlékszem – válaszolom. Talán elfelejtette, hogy voltam már nála? Bailey zsebre teszi a kezét, és zavartan felhúzza a vállait. Olyan ez az egész, mintha épp hazakísért volna egy randi után, és nem tudná eldönteni, hogy hogyan tovább.

- Ja, tudom, csak... ja – habogja. - Gyere, hazaviszlek, csak felugrok a kulcsokért.

Az autójánál várom, hogy visszajöjjön. Nem értem miért viselkedett ennyire zavartan az előbb. Nincs is nagyon időm ezen agyalni, mert tényleg két perc múlva már szalad is le a lépcsőn. Úgy negyedórával később, a házunk előtt parkolunk le. Felkísér a házhoz.

- Nem akarsz... bejönni egy percre? – kérdezem hezitálva.

- Mi van a tesóddal? – kérdezi aggódva.

- Hát, mondjuk úgy, hogy nagyon csendben kell maradnunk – válaszolom évődve.

- Oké – egyezik bele.

Nem akarok az emeletre menni, mert akkor biztos, hogy felébresztenénk George-ot és Julie-t, így inkább lemegyünk az alagsorba. Ledobok néhány párnát a földre, kiveszek a mini hűtőből két palack vizet, és az egyiket átnyújtom neki, majd elhelyezkedünk a kanapé lábánál. Éppen csak leülök a földre, amikor az ablakon kaparászást hallok.

- Várj – suttogom -, ez Honeybun lesz.

Bailey érdeklődve nézi, ahogy beengedem a vörös-fehér bundájú cicát az ablakon.

- Miért pont így hívod, hogy Honeybun? – kérdezi furcsállva.

- Az egyik fiúmról neveztem el – mosolygok.

- Komolyan? Így becézted? – kérdezi, és furán néz rám.

- Nem, dehogy! – válaszolom undorodva.

Nézem, ahogy a cica leugrik az ablakpárkányról. Azonnal Baileyhez megy, és a lábához dörgölőzik. Ő megsimogatja a fejét, mire Honeybun dorombolni kezd. - A neve Thomas Honeybun. Mármint a fiúnak, akivel jártam.

- Van valami történet is a név mögött? – kérdezi.

- Nem sok. Csupán az egyik rendesnek tűnő srác, akivel jártam, akiről később kiderült, hogy nem is olyan rendes.

- Szóval... ő az egyik? Olyan sok volt? – kérdezi Bailey, de zavarában kissé elneveti magát.

- Az egyik a kettőből. – A válaszomtól mintha felengedne.

- És mennyire volt komoly a dolog?

- Nem tudom, mi számít komolynak? – Ránézek, de Bailey kerüli a tekintetemet. Oh, szóval úgy, már értem. - Nem, addig nem jutottunk el. Én még soha...- szégyenlősen elpirulok. Most akkor végül is bevallottam neki, hogy szűz vagyok. Nem mintha szégyellni való volna, amiért még nem feküdtem le korábban senkivel, de ezt pont Bailey-vel megbeszélni elég ciki.

- Az jó – sóhajtja suttogva.

Honeybun az ölembe ugrik, és miközben a füle tövét vakargatom, elhelyezkedik, majd elégedetten szuszogva dorombolni kezd.

- Ez elég nyugis így – sóhajt fel Bailey, és egy kicsit lejjebb csúszik a párnákon. - Feltehetek pár kérdést? – kérdezi.

„Jaj, ne! Kérlek, ne rontsd el." Most jön az a rész, amikor faggatózni kezd a szüleimről, a balesetről...

- Mondd, mi hiányzik a leginkább otthonról? – szólal meg, mire feltör belőlem egy megkönnyebbült sóhaj.

- Csupán minden, és egyszerre semmi. Van ennek egyáltalán valami értelme? – kérdezem.

- Persze, én is hasonlóan éreztem magam, miután ideköltöztünk.

- Csak tudod, már elfelejtettem, mennyire kimerítő az új lánynak lenni a suliban – sóhajtom.

- Mikor és hol voltál a legboldogabb? – teszi fel a következő kérdését.

- A legboldogabb? – kérdezek vissza. – Lássuk csak. A legboldogabb akkor voltam, amikor George először megtanított dobni a rögbi labdával. Talán hat éves lehettem. Emlékszem, a papa nagyon büszke volt rám aznap – mondom álmodozó hangon. – Én jövök! – előzöm meg. – Mit bántál meg a legjobban?

Bailey fojtottan elneveti magát.

- Ez könnyű. Hat éves koromban mérges szömörce bokorra pisiltem - válaszol mosolygós hangon.

- Jaj, ne! – szisszenek fel fájdalmasan, majd halkan elnevetem magam.

- Oké, következő kérdés – mondja. - Mikor sírtál utoljára?

- Oh, én nem szoktam sírni – jelentem ki egyszerűen.

- Úgy érted, soha? – kérdezi kétkedve.

- Nem, soha – mondom állhatatosan.

- Mindenki szokott sírni.

- Ezzel én is tisztában vagyok, csakhogy én kisírtam magamat egy életre. – Azt hiszem, tudja, hogy mire gondolok, ezért nem erőlteti tovább a dolgot.

- Mi az az egy dolog, amit nem akarnál, hogy mások megtudjanak rólad? – kérdezem gyorsan, mert nem akarom, hogy netán rosszul kezdje érezni magát.

- Azon kívül, hogy hatévesen mérges szömörce bokorra pisiltem? – kérdezi halkan nevetve, mire én is csendben felkuncogok. – Ha elmondanám, elvenném a lehetőséget a következő embertől, hogy feltehesse ezt a kérdés – válaszolja kitérően, és a kezét a feje alá teszi.

- Kérdezhetek valamit? – kérdezem óvatoskodva.

- Mhm...

- Miért nem otthon laksz? A szüleiddel?

Bailey nehézkesen felsóhajt. Több mint két hónapja lógok velük, és eddig még egyszer sem került szóba a dolog. Egy ideig hezitál, de végül meggondolhatja magát, mert beszélni kezd:

- Anya Angliában maradt, amikor elváltak. Apám meg iderángatott bosszúból, vagy mittomén miért, soha nem magyarázta el igazán. Nem jövünk ki valami jól. Csináltam pár hülyeséget, de ő még csak meg sem próbált kiállni mellettem. Folyton azt hangoztatja, hogy mennyire csalódott bennem, meg hogy a művészetből nem lehet megélni. Neki persze kényelmesebb az, hogy külön élünk, és hidd el, nekem is.

- Annak a hülyeségnek, köze van Reedhez? Ezért pikkel rád a diri?

- Hagyjuk ezt, oké? - válik feldúlttá. - Amúgy is kimerítetted a keretedet a kérdésekből. Én jövök! – mondja lelkesen.

Nem akarom elrontani az estét a kíváncsiskodásommal, ezért ennyiben hagyom a dolgot. Végül is ő sem erőltette a kérdéseit a szüleimmel kapcsolatban. Egy ideig várok, hogy feltegyen egy újabb kérdést, de amikor oldalra fordítom a fejem, látom, hogy elgondolkozva a plafont bámulja. Kár, hogy az apja nem látja, milyen remek srác a fia. Visszafordítom a fejem, és lehunyom a szemem.

- Csak feküdjünk itt egy kicsit – kéri, és ásít egyet.

Hason fekve ébredek fel. A nyakam rettenetesen elzsibbadt. Nyújtózkodni akarok, amikor a kezem belebokszol valamibe. Vagyis inkább valakibe. Kinyitom a szemem, és felugrok. Bailey riadtan néz rám.

- Elaludtunk! – mondjuk szinte egyszerre. Ő is felugrik, és pánikszerűen szedelőzködni kezd.

- Effie? Az alagsorban vagy? – George kiabál le türelmetlenül. Riadtan nézünk össze Baileyvel, amikor a bátyám elindul lefelé a lépcsőn.