Kedves Olvasóim!

Hát elérkeztünk ide, az utolsó fejezethez. Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok!

FIGYELMEZTETÉS: A történet olyan cselekmény leírást tartalmaz, amit a 14 éven aluli olvasó koránál fogva nem érthet, esetleg félreérthet. Kérlek, a továbbolvasáshoz ennek megfelelően dönts! Köszönöm.

Summerrose

Lucas

Elveszem tőle az utolsó képet is, és megfogom mindkét kezét.

- Nem értek egyet a terveddel, de megértem, hogy miért teszed – mondom. – Veled megyek a rendőrségre, és nem foglak magadra hagyni, rendben? Talán ők majd kitalálnak egy jobb, járhatóbb utat is arra, hogyan ne kerülj bajba a feljelentés miatt. - Effie bátortalanul biccent a fejével.

Hagyom, hogy a kezemet szorongassa, ahogy a kocsimhoz vezetem, és beültetem. Nem szól egy szót sem, és aggaszt, ahogy falfehér arccal kifelé mered az ablakon. A tarkójára csúsztatom a kezemet, és gyengéden masszírozni kezdem. A vállai ellazulva lejjebb ereszkednek, és egy reszketeg sóhaj hagyja el a száját. Sebességbe teszem a kocsit, majd a kezéért nyúlok, és az ölembe húzva összekulcsolom az ujjainkat.

A rendőrségre vezető kocsiút alatt nem szólunk egymáshoz. Effie a fejtámlának dönti a fejét, és próbál uralkodni a kapkodó lélegzetein. Tudom, hogy helyesen cselekszik, mégis hatalmas önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne tapossak a fékre, és vegyek egy éles kanyart hazafelé, amiért így látom.

Miután a recepción felveszik mindkettőnk adatait, egy egyenruhás rendőr közvetlenül Ashton hadnagy irodájához kísér minket. Rettentő feszültnek érzem magamat, mégis bátorítóan próbálok mosolyogni Effie-re, amikor a rendőr kopogását követően egy női hang beinvitál minket az irodába.

- Oh, Elisabeth – mondja az asztal mögött ülő rendőrnő kissé lehangoltan -, azt reméltem, hogy netán meggondoltad magadat a feljelentést illetően.

Feláll az asztala mögött, és lesimítja a ruhája elejét.

- Ön is tudja, hogy nincs más lehetőség - válaszolja Effie csüggedten.

- Mégis, azt reméltem, meggondolod majd magadat.

- Nem tehetem, sajnálom. – A hadnagy megértően biccent, de amikor Effie a kezemért nyúl, a tekintetével követi a mozdulatát. Meglepődötten húzza fel a szemöldökét, mintha csak most jött volna rá, hogy nem csak kettesben vannak.

- És a fiatalember? – kérdezi, és ellépve az asztala mellett, védelmezően megindul Effie felé.

- Lucas Bailey – mutatkozom be határozottan, és tisztelettudóan kinyújtom felé a karomat. A nő elfogadja és megrázza a felkínált kezet, de közben vizsgálódva végigfut a szemével. Próbálja eldönteni, hogy barát vagy ellenség vagyok-e.

- Lydia Ashton hadnagy – hangsúlyozza a rangját.

- Lucas azért van itt, hogy segítsen – töri meg Effie a kínos helyzetet. – Ugye nem gond, ha bent van ő is?

- Talán jobb lenne, ha csak kettesben beszélnénk a dolgokról.

- Kérem, hadd maradhasson. Szükségem van rá – Effie egyenesen Lydia szemébe néz, amitől olyan érzésem van, mintha szavak nélkül is megértenék egymást.

- Rendben – sóhajtja a hadnagy. - Üljetek le ide – mutat az asztalával szemben lévő egyszerű, szürke székekre, de közben egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a szemét.

Ahogy mindketten helyet foglalnunk, és arra várunk, hogy a rendőrnő előkeresse az ügy aktáit, Effie-t figyelve csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak többet tehetnék érte. A tehetetlenség egyre jobban megőrjít. Megdörzsölöm a tarkómat, hogy némiképp enyhítsem a bennem növekvő feszültséget. Effie anélkül, hogy rám nézne a kezemért nyúl, mire összefűzöm az ujjainkat. A testtartásából, és hogy nem néz rám, tudom, hogy nem büszke arra, hogy kölcsönvette a bátorságom egy darabját. Megszorítom a kezét, hogy jelezzem, mellette vagyok. Az, hogy végre képes segítséget kérni és elfogadni azt csak még inkább megerősít abban, hogy mennyire erős. Az érzés, hogy meg akarom őt védeni mindentől sohasem abból eredt, hogy gyengének gondoltam. Sőt, a határozottsága miatt szerettem bele, azért ahogy a gyógyulását létraként használta fel. Minden egyes lépcsőfokkal messzebb jutott a fájdalmas múltjától, amíg szépen lassan bátrabbá és felszabadultabbá nem vált. Nincs semmi kételyem afelől, hogy egyedül is eljutotta volna idáig. Megtalálta volna az útját, hogy megállítsa Reedet akár vele vagyok, akár nem.

Amikor Ashton hadnagy előhúzza a borítékból annak a képnek a másolatát, amit Reed és Mike terjesztenek, érzem, hogy az izmaim megmerevednek. Effie meg sem moccan, de az ölében tartott kezét olyan szorosan fogja marokba, hogy az ujjai fehéredni kezdtek. Tanácstalannak érzem magam, nem tudom, hogy hogyan segíthetnék neki megnyugodni. Azért vagyok itt, hogy támaszt nyújtsak neki, ha szüksége van rá, de tudom, hogy ő akarja megvívni a saját harcait. Hátradőlök a székben, ezzel is kivonva magamat a beszélgetésből. Nem fogom őt zavarba hozni azzal, hogy azelőtt közbelépnék, hogy ő bármilyen módon megkérne rá.

- Le fognak tartóztatni? – bukik ki belőle a kérdés, ami már egy ideje emészthette.

- Nem, Elisabeth. Addig nem, amíg Mr. Reed meg nem teszi a feljelentést, és a bíró meg nem ítéli, hogy szükséges-e a letartóztatásod vagy védekezhetsz szabadlábon.

- Szóval akkor ma este még hazamehetek?

- Nagy valószínűséggel igen. Figyelj, Elisabeth. Könnyű testi sértésért nem feltétlenül ítélnek majd börtönbüntetésre, főként figyelembe véve, hogy Seth Reed maga is bűntényt követett el ellened. Ráadásul az őt letartóztató rendőrökkel is agresszívan viselkedett. Viszont szükséged lesz egy jó védőügyvédre.

- Az nem gond – mondja Effie magabiztosan, mintha már előre kigondolta volna ezt a részt. – Nemrég megkaptam az örökségemet. Az elég lesz arra, hogy fizetni tudjam az ügyvédet.

- Effie, nem hiszem, hogy az örökségedet fel kéne használnod erre. A szüleid azt a jövődre gondolva hagyták rád – mondom elfojtott hangon. Lydia egyetérthet a véleményemmel, ugyanis már nem néz rám gyilkos tekintettel.

- Talán segítene, ha belevonnád a bátyádat is a dolgokba – mondja Lydia. - Tudom, hogy nagykorú vagy, de most minden segítség jól jöhet.

- George csak holnap este ér haza. Személyesen akarom elmondani neki a dolgot. Csak azt remélem, lesz rá alkalmam.

- Ne szaladjunk előre ennyire. Amíg nem tudunk többet, felesleges spekulációkba bonyolódni. – Effie biccent, de tudom, hogy rettentően aggódik a bizonytalan jövője miatt. – Viszont szeretném, ha még egyszer végigmennénk annak az estének az eseménysorain. Kérlek, ne hagyj ki semmilyen részletet. Bármilyen apró momentum a segítségünkre lehet. Rendben? – kérdezi a hadnagy, ahogy szétteríti maga előtt a dokumentumokat.

Effie mereven megfeszül, érzem, hogy a keze megremegett egy pillanatra. Aggódva rákapom a szememet. Lehet, hogy érzékelte, hogy nem akarok beleszólni a dolgok menetébe, de ettől még hallani fogok mindent. Dolgokat, amiket talán nem akarna, hogy tudjak? Mielőtt bármit tehetnék vagy mondhatnék, Effie vesz egy mély levegőt, a tekintetét egy pillanatra a mennyezetre emeli, hogy erőt gyűjtsön, majd láthatóan megborzong. Amikor újra beszélni kezd, a hangja hideg, de szenvedélyes, tárgyias mégis törékeny.

- Reed azzal az indokkal hívott oda aznap este, hogy megtorolja, amiért felfüggesztették, mert feljelentettem az iskolasegítőnél, miután felpofozott Halloween estéjén. Azzal fenyegetett, hogy szétküldi ezt a képet, ha nem teszem, amit mond. Amikor megmondtam neki, hogy nem félek tőle, megragadott a karomnál fogva, és magához rántott. A hajamba markolt, hogy satuban tarthasson.

A lábaimban lévő izmok megfeszülnek a testemet átjáró dühtől. Effie szemei élettelenül néznek előre, ahogy a fejében felidézi azt a szörnyű éjszakát.

- Sanders készített rólunk egy képet. Elküldték Lucasnak, hogy bánthassák vele. Jake, a harmadik fiú, aki kihívta a rendőrséget, próbálta megállítani őket, de addigra Reed és Mike túlságosan belelendültek a dologba. Részegek voltak, és bosszúra szomjasak. Ellenkezni akartam, de Reed a torkomra szorította a kezét. – A hangja elcsuklik, de megköszörüli a torkát, és tovább folytatja. - Nem kaptam levegőt. Csak szabadulni akartam, ezért hátravetettem a fejemet, akkor törhettem be az orrát. Nem akartam bántani, de tennem kellett valamit – hadarja kétségbeesetten. - Sikerült kiszabadulnom a szorításából, de mielőtt elérhettem volna a kocsimat, Sanders elkapott, és a bokámnál fogva a földre rántott. Reed azt akarta, hogy könyörögjek a bocsánatáért. Amikor ellenkeztem, megütött. A földre estem. Ami ezután történt, az egy kissé zavaros a fejemben. Valamelyikük felrángatott a földről, aztán Reed megint fojtogatni kezdett, de ekkor megérkeztek a rendőrök. Ide hoztak, és a többit már tudja.

Egy kövér könnycsepp folyik ki a szeméből, mégsem sír. Mintha csak a lelke végre felszabadult volna a teher alól, amit eddig magában hordozott. Erősebb, mint ahogy valaha is láttam, és összetörtebb, minthogy azt képes leszek valaha is elviselni.

A vallomása után a csend úgy zuhan ránk, mint az angol eső. A szívem heves dobolása a mennydörgés, Effie fájdalma pedig egy villám erejével csapódott belém. Bárcsak kitörölhetném az összes rossz emléket az életéből. Azon kapom magamat, hogy küzdenem kell azért, hogy a helyemen maradjak. Pedig legszívesebben az ölembe húznám és megölelném, csókolnám, bármit megtennék, amivel elterelhetem a figyelmét a fájdalmas emlékekről.

Effie hosszú pillanatokig lehajtott fejjel ül, a levegővételei szaggatottak és elkínzottak, de amikor ismét felemeli a fejét, és Ashton hadnagyra néz, a tekintete magabiztos. Az állkapcsa megfeszül, ahogy beszélni kezd:

- Hagytam, hogy megfenyegessen, hogy fojtogasson, hogy megüssön, de azt nem fogom hagyni, hogy büntetlenül megússza.

Egy pillanatra felém fordul, és mintha a szemeivel azt kérné tőlem, hogy értsem őt meg. Elmondott mindent, amit korábban még meghallgatni sem voltam hajlandó, amikor magára hagytam a fájdalmában.

- Nem úszhatja meg – suttogja el a szavakat, mindnek jelentőséget adva.

Ashton hadnagy megköszörüli a torkát, de nem emeli fel a szemét az asztalon lévő papírokból. Szórakozottan rakosgatja az iratokat egymásra. Tudom, hogy rá is hatással voltak Effie szavai, akárcsak rám. A lábaim mintha elfelejtették volna, hogyan kell működniük, megremegnek, ahogy felállok a székemből, majd letérdelek Effie elé. A szemei könnyesek, de a tekintete szinte ragyog, ahogy szerelmesen rám néz. A kezem remeg, ahogy az arcára teszem a tenyerem.

- Annyira sajnálom. – A hangom megtörik. Effie az arcán tartott kezemre helyezi apró tenyerét, majd elfordítja a fejét, hogy a tenyerembe csókolhasson.

Effie

Ki gondolta volna, hogy alig tizenöt perc ekkora változást képes eredményezni egy ember életében. Ahogy beléptem ebbe a szobába, tudtam, hogy nem lesz könnyű érzelmileg, de nem gondoltam volna, hogy fejben átélni a korábbi gyötrelmeket ennyire kimerítő lesz. Senki sem kényszerített rá, mégis megtettem. Őszintén, köntörfalazás nélkül. De most, hogy Lucas itt térdel előttem, és a bocsánatomat kéri rájöttem, hogy a múlt nem csak rám van hatással.

Nem azért tettem, hogy ezzel őt bántsam. Nem azért mondtam el, mert kegyetlenül tudatni akartam vele, hogy min mentem át. Sőt, ha lett volna választásom, azt akartam volna, hogy Lucasnak sose kelljen hallania a történetemet arról az estéről. Nem akarom, hogy az én terheimet is cipelnie kelljen, amikor megvan a maga keresztje. Már így is többel tartozom neki, mint amit valaha is képes leszek viszonozni. Egyszerűen csak képtelen voltam leállni. Ki kellett végre öntenem magamból azt, ami eddig a testemet mérgezte, hogy végre képes legyek meggyógyulni. Meg akarom mondani neki, hogy nincs semmi, amiért elnézést kellene kérnie, de Ashton hadnagy izgatott hangja belém fojtja a szót.

- Azt hiszem, megtaláltam a kulcsot az ügy nyitjához – mondja, miközben összerendezi az előtte heverő iratokat. - De ehhez szükségem van mindkettőtök segítségére – mutat ránk a kezében tartott tollával.

- Bármit, ha az segíthet – szólal meg Lucas.

- Elisabeth, azt mondtad, hogy Mike Sanders készített rólatok egy képet, igaz?

- Igen, így volt. De a mobil nem az övé, hanem Reedé volt – magyarázom zavartan. Nem értem, mi köze ennek az ügyhöz.

- És ugyanezzel a készülékkel küldték szét a rólad készült képeket is?

- Igen. Mike ugyanazt a telefont használta. De nem értem, hogy...

- Lucas, megvan még a telefonodban ez a kép?

- Persze. Meg kell, hogy legyen – mondja, miközben visszaül a mellettem lévő székre. Zavartan előhúzza a mobilját a nadrágja zsebéből, és átnyújtja a hadnagynak. – Reed üzenetet is küldött aznap este a számról.

- Nagyszerű. Ha az informatikusaink képesek lesznek visszavezetni a két kép eredetét arra a készülékre, ami Seth Reed tulajdonában van, akkor nem kell felmondanod a korábbi megállapodásotokat, miszerint egyikőtök sem tesz feljelentést testi sértés miatt. Seth Reedet és Mike Sanderst rágalmazásért elő fogják állítani. Az új törvény szerint a mások megaláztatására és bántására használt intim tartalmú képek továbbadása és terjesztése bűncselekmény, és ezért akár két év börtönt is kaphatnak. Habár minden eset más, a körülmények csak tovább súlyosbítják a helyzetüket. A zsarolásért már akár öt év is kiszabható.

- Akkor ez azt jelenti... azt, hogy... - dadogom.

- Még nem mondhatok semmi biztosat. – Lydia hangja nyugodtabbra vált. - Először az informatikusaink át kell nézniük ezt a készüléket, hogy meglegyen a kapcsolat. De ha bebizonyosodik, hogy Seth Reed telefonjáról küldték el a képet, és az még mindig a tulajdonában van, akkor nincs az az ügyvéd, aki felmentethetné.

Lucas és én szinte egyszerre kapjuk egymás felé a fejünket. Felugrik a székéből, és engem is magával húzva hevesen megölel. Megkönnyebbülten karolom át a nyakát, ahogy magához préselve elemel a földtől. Ashton hadnagy torokköszörülése rángat vissza minket a valóságba, mire azonnal letesz. Lydia felé fordulunk, de Lucas közben a derekamnál fogva az oldalához húz.

- Az ünneplés előtt várjuk meg, mit mondanak a szakemberek, rendben? – mondja szigorúan, de miután biccentünk, ő sem tud elfedni egy apró mosolyt a szája sarkában megbújni.

Ashton hadnagy Lucas telefonjával a kezében hagyja el a helyiséget, így kettesben hagy minket.

- Tudtam, hogy minden rendben fog jönni – suttogja Lucas, ahogy magához szorítva a hajamat és a hátamat simogatja.

- Hallottad, még semmi sem biztos.

~

Több mint két órája ülünk Ashton hadnagy irodájában, aki még mindig nem tért vissza. Az első tizenöt perc felhőtlen boldogsága hamar végeláthatatlanul nyomasztó várakozássá alakult át. Egyik percben még épp meggyőzöm magam, hogy minden rendben lesz, míg a következőben már egy képzeletbeli börtöncellában ülök. A folyosóról beszűrődő legkisebb nesz hallatán is azonnal felkapjuk a fejünket. Lucas egy pillanatra sem engedte el a kezemet, de az arckifejezése minden egyes múló perccel aggodalmasabbá válik. Rettegek, hogy mi lesz, ha a rendőrnő legközelebb már bilinccsel a kezében tér vissza. A bizonytalanság okozta nyomás elviselhetetlenné kezd válni, és hiába próbálom elfojtani a sírást, egy kósza könnycsepp mégis kiszökik a szemhéjam alól.

- Hé, ne sírj – mondja Lucas gyengéden, és letörli az arcomról a könnyeket.

- Szerinted mennyi idő, míg kiderítenek valamit? És mi lesz, ha közben Reed megszabadult a telefontól, és ez is csak egy újabb zsákutca?

- Akkor azt is megoldjuk. Hiszen hallottad, a hadnagy szerint nem biztos, hogy letartóztatnak.

- Félek – mondom ki őszintén. Ahogy Lucas magához ölel, az egész lényemet hála járja át. Hihetetlen érzés, hogy van itt velem valaki, akiben bízhatok, és aki segít átvészelni bármi is várjon rám.

- Ha a telefonból nem is derül ki semmi, akkor sem fognak itt tartani. Akárhogy is, te meg én együtt megyünk innen el. Nem foglak magadra hagyni – mondja magabiztosan, mire enyhén biccentek, és a mellkasára fektetem az arcomat. Az egyenletes szívdobogása egy kissé ellazít.

Amikor az ajtó váratlanul kitárul, mindketten egész testünkkel a belépő alak felé fordulunk. A szívem olyan erővel dübörög a mellkasomban, hogy attól szédülés fog el. Ashton hadnagy arca semmit sem árul el. Némán int a székek felé. Feszülten várom, hogy végre megszólaljon.

- Sikerült némi előrelépést tennünk az ügyben – mondja, miközben leül a székében.

Kihúzom magamat, igyekszem megérteni a rendőr beszédet.

- Előrelépést?

Lydia előredől, és az asztalra helyezi mindkét kezét.

- Egy csapat épp úton van Mr. Reed otthonához. Beletelt egy kis időbe, de sikerült házkutatási parancsot kérnünk.

Az információ, amit a hadnagy éppen közölt, lehetőségek százait indítja szabadjára a fejemben.

- Szóval, ha...

- A képek ugyanarról a készülékről lettek szétküldve, mint amiről Lucas üzenetet kapott. Ha Reednél van a telefon, előzetes letartóztatásba kerül. Te pedig szabadon távozhatsz.

A szoba hirtelen forogni kezd velem. Minden zaj megszűnt, csak a fülemben lévő csengő zúgást és a saját ziháló lélegzetemet hallom. Úgy érzem, mintha levélvágó hangyák masíroznának végig a gerincemen. A bőröm összehúzódik, és feláll a szőr a tarkómon. Lucas vállamra simuló, meleg keze rángat vissza a valóságba. Szédülten fordítom felé kábult tekintetemet. A mosoly az arcán szinte fülig ér. Hiába parancsolok magamra, mégis reménykedni kezdek. Talán mégsem kell lemondanom az egyetemről, a jövőmről, de ami a legfontosabb, Lucas és én együtt maradhatunk. A szék megnyikordul alattam, amikor belezuhanok. Nem akarok reménykedni. Ennyire közel a megoldáshoz, rettentő csalódás lenne, ha kihúznák alólam a szőnyeget.

A hadnagy övére csatolt rádió recsegni kezd, majd egy mély férfihang szólal meg a másik oldalon. Lydia lecsatolja a készüléket, és megindul az ajtó felé, közben a szájához emelve beszélni kezd:

- Itt Ashton hadnagy. Van már valami hír? – kérdezi, de még azelőtt kilép az irodából, hogy a másik oldalon lévő rendőr megszólalhatna.

Olyan mereven ülök a székemben, mint egy keményre edzett acélrúd. Lucas ádámcsutkája idegesen ugrál fel-le. A szája megremeg, de mielőtt bármit mondhatna, felé fordulok.

- Köszönöm, Lucas. Nélküled nem bírtam volna végigcsinálni. – Az arcomra teszi a kezét, és gyengéden megcsókolja a számat.

- De igen, Effie. Nélkülem is elég erős vagy.

Amikor Lydia visszatér a szobába, már nem igyekszem annyira elhúzódni Lucastól.

- Megvan a mobiltelefon. Seth Reed előzetes letartóztatásban úton van az őrsre – mondja izgatottan, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.

Meggörnyedek az információ következményeitől. Egy teljesen új érzés vette át a megkönnyebbülés helyét. A bűntudat. Úgy szorítja a torkomat, mint Reed vasmarka.

- Mi lesz most vele? – kérdezem.

- Behozzák ide, hogy felvegyük a vallomását, és kikérdezzük az ügyről. Aztán a bírósági meghallgatásig előzetesben tartjuk.

- És...

- Elisabeth – állít meg Ashton hadnagy -, most menjetek szépen haza. Holnap délután a bátyáddal együtt várlak titeket, hogy megbeszéljük az ügy részleteit. Addig pihenj, rendben? – A szavai inkább utasítások mintsem kérés.

Nem emlékszem, hogy mondtam-e bármit is válaszul. Arra sem, hogy elbúcsúztam-e tőle, vagy hogy hogyan hagytam el az épületet. Képtelen vagyok másra gondolni, minthogy Reedet le fogják tartóztatni. Börtönbe kerül miattam. A bűntudat olyan erősen szorítja a mellkasomat, hogy alig kapok levegőt. Megint érzem Reed kezét a torkomra szorulni. A vállaim remegni kezdenek, ahogy próbálom visszafojtani a sírást. Lucas besegít a kocsiba. Nem kérdezi meg hogy jól vagyok-e, tudja, hogy nem. Beindítja az autót, és elhajtunk a rendőrőrs elől. Helyesen akartam cselekedni, de tényleg ez volt a helyes út? Bűntudat gyötör, mégis rettentő dühös vagyok egyszerre. Össze vagyok zavarodva. Lucas az egyetlen, aki megérti, mi történik most velem, legalábbis egyelőre. Arra még gondolni sem akarok, hogy holnap George elé kell állnom, és elmondanom neki mindent, ami eddig történt.

A műszerfalat bámulom, de a szememet ellepő könnyektől egyre inkább elhomályosodik előttem minden. Bárcsak elfelejthetném ezt az egész estét. Nem akarok arra gondolni, hogy megütött, sem azokra az ocsmány dolgokra, amikkel megfenyegetett, hogy mit tesz velem, ha beszélek. Mérgesen ökölbe szorítom a kezemet. Hogy merészelt hozzám érni? Hogy mert megütni? Gyűlölöm, amiért így érzek miatta.

Lucas kisegít a kocsiból. Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy a lakásához hozott. Nem akarom, hogy magamra hagyjon. Amikor felnézek rá, ő fájdalmasan néz vissza rám. Letörli az arcomról a könnyeimet, és óvatosan megcsókolja a számat. Átöleli a derekam, és felvezet a lépcsőkön. Amint beérünk a lakásába, bezárja mögöttünk az ajtót.

- Bocsáss meg, hogy akkor este otthagytalak a parkolóban – mondja elkínzottan, ahogy felém fordul.

Nem akarom, hogy magát hibáztassa. Jogosan volt rám mérges, hiszen hazudtam neki. Ne fogom hagyni, hogy még ezt a terhet is magára vegye. Nem is tudom szavakba önteni, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy végig mellettem állt. Akárhányszor megtörtem, ő mindig ott volt, hogy segítsen, mind barátként, mind a szerelmemként.

- Lucas, nem csináltál semmi rosszat. Minden okod megvolt dühösnek lenni rám. Nekem épp elég, hogy ma este végig velem maradtál.

- Nem voltam ott veled, amikor Reed fájdalmat okozott.

- Az nem a te hibád, amit Reed velem tett. Ne hibáztathatod magadat mindenért. Én jutattam őt börtönbe, nem te – mondom a könnyeimmel küszködve.

- Miről beszélsz?

- Te is ott voltál, hallottad, nem? Reed miattam előzetesben van. Börtönbe zárják – emelem fel a hangom, ami egyre feldúltabb.

- Nem, bébi. Nem miattad – mondja gyengéden, és a testemet magához vonva átölel. Még sosem szólított így. Az új, bensőséges becenév kizökkent egy pillanatra.

Lucas a kanapéhoz húz, és leültet maga mellé. Nem akarok Reedre gondolni, vagy a fájdalomra, amit okozott. Lucas aggodalmasan néz rám, én pedig közelebb hajolok hozzá. A kezemet a hajába csúsztatom, és szenvedélyesen megcsókolom. Hezitálva csókol csak vissza, de nem hagyom, hogy elhúzódjon tőlem. Azt akarom, hogy elfelejtesse velem a fájdalmamat. Utálom magamat azért, hogy most is az jár a fejemben, ami azon az estén történt. Önző módon azt akarom, hogy megszabadítson az emlékektől. A nyakát kezdem csókolgatni, közben az inggombjaival bajlódom, de mielőtt sikerülhetne kioldanom, Lucas lefogja a kezemet, és a vállamnál fogva eltol magától.

- Effie, miért csinálod ezt? – kérdezi zavartan.

- Kérlek, szükségem van erre. Nem akarok rá gondolni. Kérlek. – Ismét az ingnyakára csúsztatom a tenyerem.

Lucas lefogja a csuklómat, és teljes testével elhúzódik tőlem. Idegesen felpattan a kanapéról, és a tarkóján lévő haját markolászva fel-le kezd járkálni.

- Effie, mi van veled? – torpan meg előttem. - Egész úton hozzám sem szóltál, tudom, hogy valami nincs rendben. Beszélj hozzám, kérlek. Mondd el, hogy mi a baj – néz rám kétségbeesetten.

- Nem tudom, mi a baj! – tör ki belőlem a válasz. – Azt hittem, ha sikerül elérnem, hogy megbüntessék, majd minden rendben lesz, de nem lett. Bűntudatom van, hogy miattam kerül börtönbe, de közben meg gyűlölöm azért, mert megütött. Mintha még mindig érezném az arcomon az ütést, érzem a nyakamon, hogy kiszorítja belőlem a levegőt – hadarom hisztérikusan, és a nyakamat kezdem tapogatni.

- Effie, nyugodj meg – kéri, és visszaülve mellém lefogja a kezemet. – Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de minden rendben van. Itt vagyok veled – mondja nyugodt, magabiztos hangon, és magához húzva szorosan átölel. Behunyom a szememet, és a légzésére koncentrálok, ami azonnal megnyugtat. – Sajnálom, hogy így érzel – mondja, ahogy elhúzódik, és az arcomat kezdi simogatni. – De Reed jogosan került letartóztatásra. Nem a te hibádból, hanem azért mert bántott téged.

Az agyam tudja, hogy amit mond, az mind igaz, de a szívem nem tudja ezt ilyen könnyedén elfogadni. A vállára teszem a kezemet, és megint megcsókolom.

- Kérlek, segíts – súgom az ajkai közé.

Lucas továbbra is fájdalmasan néz rám, de amikor újra megcsókolom, visszacsókol.

A csípőmre csúsztatja a kezét, és a szoknyámba markol, mire felsóhajtok. Felállok, közben őt is magammal húzom. Egy pillanatra sem akarok elszakadni tőle. A szobája felé kezdek araszolni, közben az ingje gombjaival bajlódom. A hátam a folyosó falának nyomódik, ahogy Lucas hozzám préselődik. A keze a fenekemre csúszik, és belém markolva felkap a csípőjére. A lábammal átkulcsolom a derekát. Érzem, hogy mennyire kíván. Végigcsókolja az arcomat és az államat, de amikor a nyakamra szorítja a száját, képtelen vagyok levegőt venni. Megfeszülök, és mozdulatlanná dermedek. Lucas elhúzódik a bőrömtől, és a vállgödrömbe fúrja az arcát. Elkínzottan kapkodja a levegőt. Elengedi a combomat, így lassan visszaereszkedem a lábamra.

- Sajnálom, nem megy – mondja elgyötörten. – Segíteni akarok, de nem így. Mindent megtennék azért, hogy enyhítsem a fájdalmad, de nem úgy, hogy közben azt érzem, azzal, hogy megérintelek, csak őt juttatom az eszedbe.

A szememet elöntik a könnyek a szavaitól. Lucas magához húz, és szorosan átölelve a fejemre hajtja az övét. A mellkasához fúrom az arcomat, és a pólóját markolva sírni kezdek. Az egyik kezével a hajamat, a másikkal pedig a hátamat simogatja. Amikor csillapodik a zokogásom, megfogja a karomat, és eltol magától, hogy a szemébe nézhessek.

- Sajnálom, hogy ilyenre kértelek – mondom szégyenkezve.

- Effie, mindenben melletted akarok állni, segíteni akarok neked, de szerelemből akarok veled lefeküdni, érted? Azt akarom, hogy tudd, hogy azért érek hozzád, mert örömet szeretnék szerezni neked. És szeretném, ha te is ezért akarnál velem lenni. Bánt, hogy magadat hibáztatod, és hogy szomorú vagy, mert rohadtul nem ezt érdemelnéd. Rettentő nehéz végignéznem, hogy neked is végig kell ezen menned. – Idegesen a hajába markol. - Nem tudom, mivel tehetném jobbá, vagy hogy helyes-e megtennünk azt, amire kérsz. Ugyanolyan tehetetlennek érzem magam, mint amikor... - végül idegesen elharapja a mondat végét, és lebiccenti a fejét.

- Mint amikor Kate volt bajban? – kérdezem, de Lucas kerüli a tekintetem. Az arcára teszem a kezemet, és gyengéden kérem, hogy nézzen rám. Elgyötörten emeli rám az óceán kék szemeit, de végül aprót biccent a fejével.

Bele sem gondoltam, hogy benne milyen érzéseket kelthet az, amit Reed tett. Hiszen végig kellett néznie, ahogy a testvére szenved miatta. És most ugyanez történik velem is. Értem, hogy miért érzi úgy, hogy nem volt képes megakadályozni, hogy megismétlődjön a múlt.

- Sajnálom, annyira sajnálom. Ha nem találkozom vele, akkor...

- Nem mond ezt! Soha többé ne kérj bocsánatot azért, amit Reed tett. Értetted? Soha! - mondja feldúltan, és erősen a karomba kapaszkodik.

- Értettem – válaszolom elnyelve a könnyeimet.

Lucas szeméből fájdalom tükröződik rám. Képtelen vagyok megszólalni, ezért csak a karjába simulok, és a mellkasára fektetem a fejemet. Olyan szorosan ölelem, hogy a karom is belesajdul. Annyira szeretem, hogy az már szinte fáj. El sem hiszem, hogy a bizalmatlanságom és a hazugságok ellenére is velem akar most lenni. Végigcsókolom a nyakát, az állát, és lábujjhegyre emelkedve a száját. Meg akarom vigasztalni.

- Nem is tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád amiatt, hogy megmerted tenni ezt a lépést – suttogja a fülembe. - Hogy feladtál volna mindent, csakhogy helyesen cselekedj. Végig erős tudtál maradni, és semmi okod arra, hogy bűntudatot érezz. Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek, és ez az egyik a rengeteg ok közül, amiért annyira szeretlek. Tudom, hogy nem lehetett könnyű közel engedned magadhoz a szüleid halála után, de köszönöm, hogy velem vagy és hogy szeretsz.

Nem szabad hagynom, hogy Reed beférkőzze magát a fejembe. Nem fogom engedni, hogy elrontsa azt, ami Lucas és köztem van. Ha Lucas képes volt továbblépni azon, amit Reed a nővérével tett, nekem is képesnek kell lennem elengedni a félelmemet. Nem akarom, hogy ez az este, amit még kettesben tölthetünk Lucasszal, Reedről szóljon.

- Nagyon szeretlek, remélem, tudod. Te vagy nekem a legfontosabb a világon – suttogom a fülébe.

- Én is szeretlek, Effie. Mindennél jobban. Ezért is szeretném, ha most vennél egy meleg zuhanyt. Segíthet, hogy megnyugodj és ellazulj. Aludnod kell.

- Nem akarok egyedül maradni.

- Nem vagy egyedül. A hálóban fogok várni rád, rendben? Ott foglak várni – mondja, és finoman eltűri a hajamat a fülem mögé. – Menj – súgja a fülembe, amitől jóleső borzongás fut végig a gerincemen.

Nehézkesen, de sikerül elszakadnom tőle, és a fürdőbe megyek. Azt remélem, hogy a víz majd lemossa rólam a bűntudatot. Gyorsan megmosakodom, majd megszárítkozva magam köré csavarom a törölközőt. Felveszem a földről a ruhakupacot, és a mellkasomhoz szorítva elindulok Lucas hálószobája felé. Ahogy belépek, hirtelen furcsán idegessé válok. A térdem megremeg az emlékektől. Még időm sem volt megemészteni a délután történteket. Lucas az ágy szélén ül, és amikor felnéz rám, a szeme a meztelen lábamról idegesen az arcomra ugrik.

- Ezek itt tiszták – mondja a mellette lévő ruhákra mutatva, majd idegesen felugrik az ágyáról. – Vedd fel őket. Addig én... én... - zavartan az ajtó felé mutat. Még látom, ahogy a hajába markolva eltűnik a fürdőben.

Amikor meghallom a zuhany zubogását, elengedem a törölközőt, és felveszem a Lucas illatú ruhákat. Egy ideig az ágya szélén ücsörögve várok rá, de a víz még negyed óra múlva sem áll el. Fázósan bújok be a takaró alá. Korábban ugyanez az anyag ölelte körbe a testünket, amikor szeretkeztünk. Hihetetlen, hogy reggel óta mekkora fordulatot vett az életem. Azt hittem, hogy Lucas sosem fogja megbocsátani, hogy hazudtam neki, most pedig itt fekszem az ágyában. Lehunyom a szememet, és azon gondolkozom, hogy milyen lesz egyetemre járni. Egy új városban, egy új helyen. A Brown gyakorlatilag az utca másik oldalán lesz csupán. Ha akarjuk, minden egyes nap együtt lehetünk majd. Felocsúdok a merengésből, amikor Lucas felemeli a takarót, és óvatosan becsúszik mellém. A meztelen felsőteste a hátamhoz simul.

- Fent vagyok – suttogom, és megfordulok a karjaiban.

A szemem hamar hozzászokik a sötétséghez. Lucas áthatóan néz rám, a szeme ide-oda ugrál az arcom különböző pontjaira.

- Nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok, hogy itt vagy velem. Nélküled nem tudnám végigcsinálni – suttogom, és az arcára teszem a tenyeremet.

Lucas a hátamra fordít, és az oldalamhoz húzódva fölém helyezkedik. A karjára támaszkodik, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Effie, erősebb vagy, mint azt gondolnád. Korábban is túlélted, és most is így lesz. Higgy magadban.

Nem hagyja, hogy válaszoljak neki, azonnal a számra tapasztja az ajkait. Ahogy a nyelve a számba siklik, a meleg tenyere a csípőmről a hasamra simul. A jóleső érzéstől felsóhajtok, és remegve engedem ki a levegőt. Összerezzenek, amikor a szája a nyakamra kúszik. Az izmaim akaratlanul is megfeszülnek, és az ujjaim a karjára szorulnak. Megint kapkodni kezdem a levegőt. Lucas elhúzódik tőlem, hogy rám nézhessen.

- Emlékszel? Azért érek hozzád, hogy örömet okozzak neked, mert szeretlek. – A szavaitól ismét ellazulok. – Bízol bennem, bébi? – kérdezi gyengéden, mire kinyitom a szememet, hogy rá tudjak nézni.

- Mindennél jobban – suttogom, és felemelem a fejemet, hogy megcsókolhassam. – Tetszik, hogy így szólítasz – sóhajtom a csókunkba. Érzem, hogy Lucas elmosolyodik.

A keze lassan lecsúszik az oldalamon. Mivel nincs rajtam melltartó, az ujjai végigsimítanak a mellem szélén. Szaggatottan sóhajtozok, ahogy a tenyerét a combom belső felére csúsztatja, hogy szétnyissa a lábaimat. Rám hengeredik, a lábait az enyémek közé fekteti, így az ágyékunk egymáshoz préselődik. Belenyöszörgök a csókunkba a hihetetlen érzéstől, ami végigfut rajtam. Amikor a keze végigsimít a nyakamon, nem rándulok össze, és nem gondolok a rossz dolgokra, mert bízom benne. Azért ér hozzám, mert szeret.

Leveszi rólam a pólómat, és amikor visszaereszkedik rám, végigsimítja az orrát az enyém mellett. Ellazulok, ahogy végigcsókolja a mellemet és a hasamat. Hagyom, hogy a keze és tekintete bejárja a testemet. Jóleső nyöszörgéssel jelzem, hogy mennyire jó, és hogy mennyire élvezem azt, amit velem csinál. A hátát simogatom, és amikor a csípőjére simítom a tenyerem jólesően sóhajt fel. Elraktározom az emlékezetembe ezt a pontot, hogy tudjam, szereti, ha ott érintem meg. Szenvedéllyel csókol meg újra. Az arcomat simogatja, ahogy egymás szemébe mélyedünk. Nem akarom többé lehunyni a szemem és elbújni előle. Látni akarom, hogy mennyire szerelmesen néz rám, és azt akarom, hogy rajtam is lássa, mennyire szeretem őt.

Vágyakozva néz rám, miközben kihúzza az éjjeliszekrényének a fiókját. Az óvszer zacskójának zörgése izgatottá tesz. Vajon most is fájni fog? Nem hagyom, hogy a félelmem felülkerekedjen rajtam. Csak érezni akarom azt, amit az első alkalommal. Akarom, hogy az enyém legyen, és hogy én az övé lehessek.

- Szeretlek – súgja az ajkaim közé, ahogy a combjaimat szétfeszítve a lábaim közé helyezkedik.

A csípőmre szorítja a kezét, közben az ajkát az enyémhez préseli. Élesen beszívom a szájából kiáramló levegőt, amikor határozottan belém hatol. A felvillanó fájdalom szinte azonnal gyönyörbe csap át. Mindketten jólesően sóhajtunk fel. A nyakhajlatomra szorítja a száját, ahogy lassan mozogni kezd. A vállába kapaszkodva követem a mozdulatait. Erősebben markol a combomba, és feljebb húzza a lábamat a csípőjén. A fejemet hátrafeszítve hagyom, hogy a nyakamra szorítsa a száját, és gyengéden beszívja a bőrömet. A csókjainkkal próbáljuk megvigasztalni a másikat. El akarom venni az évek óta érzett fájdalmát amiatt, amit Reed a nővérével tett, és tudom, hogy ő is feledtetni akarja velem a fájdalmas múltamat. Összefűzi először az egyik, majd a másik kezemen is az ujjainkat, és a fejem fölé szorítja mindkét karomat. Egy pillanatra sem engedi el a tekintetemet. A szemeiben ott van benne minden, amire valaha is szükségem lehet. A bizalom, az őszinteség és az örökké tartó szerelme. Attól, ahogy rám néz, annyira kívánatosnak érzem magam. Sosem gondoltam korábban, hogy valaki képes lesz ezt éreztetni velem. Tudom, hogy mindennél fontosabb vagyok neki, ahogy ő is nekem. Könnyek lepik el a szememet, mire szenvedélyesen az ajkai után kapok. Bízom benne, és ezt a csókommal akarom bizonyítani neki.

Megszorítja az összekulcsolt kezünket, és a korábbi óvatoskodásának nyoma sincs, amikor tétovázás nélkül, hevesen belém furakszik. Az éjszaka csendjét fojtott nyögések és az ágy ritmikus nyikorgása tölti meg. Lucas nem áll meg egy pillanatra sem, erősen löki felém a csípőjét, minden egyes mozdulatával teljesen kitölt. Képtelen vagyok kontrollálni magamat, artikulálatlanul nyöszörgöm. Elengedi a kezemet, és a testem alá fúrja a karját, hogy még szorosabban ölelhessen magához. A hajába markolok, a másik kezemmel pedig a korábbi érzékeny ponton kezdem simogatni. A teste remegni kezd, élvezem, hogy én is örömet tudok okozni neki. Átkarolom a lábammal a derekát, mire a keze a csípőmbe markol, ahogy megpróbál még közelebb húzni magához. A szemhéjai lecsukódnak, a teste megremeg, ahogy a nyakhajlatomhoz csuklik a feje. A teste lassan elernyedve rám nehezedik, érzem a mellkasában doboló szívét. Felemeli a fejét, és óvatosan, mégis szenvedélyesen csókol meg újra. Legördül rólam, és mellém fekszik. Levegőt is alig kapok, amikor az oldalamra fordít, és a mellkasát a hátamhoz préseli. Eltűri a hajamat a nyakamból, és a fülem mögötti érzékeny részt kezdi csókolgatni, miközben a csípőmbe markolva belém csúszik. Lassan mozog, majd egyre gyorsabban. Addig ringatózunk, míg a párnába markolva fel nem kiáltok a gyönyörtől.

Fáradtan ernyedek el a karjaiban. Lucas maga felé fordít, az egyik karját a fejem alá, a másikat pedig a csípőmre teszi. Finoman simogatja az oldalamat, amíg a nap fel nem kel. Akárhogy küzdök, a kimerültségtől egyre nehezebbé válik nyitva tartani a szememet, majd a kialvatlanság urrá lesz rajtam, és édes, álomtalan álomba merülök.

~

Arra ébredek, hogy csörög a telefonom. Felveszem az éjjeliszekrényről, de a képernyője sötét marad. Rájövök, hogy nem is engem hívnak. Lucas telefonja a tegnap szanaszét hagyott ruháinkon hever, és J. J. képe villog a képernyőjén. Félig kihajolok az ágyból, hogy fel tudjam venni a földről. Odaadom Lucas kezébe, aki mérgesen morogva megérinti a képernyőt, majd a karjával eltakarja a szemét. Visszabújok az oldalához, és lehunyom a szememet.

- Minden rendben. Itt van nálam. – J. J. mély, morgó hangját hallom beszélni a másik oldalon, de a szavai kivehetetlenek. Biztosan aggódott már értem, a tegnapi megmagyarázatlan eltűnésem miatt. – Még nem tudja. – Lucas elveszi a karom a mellkasáról, és felül. A mellemre húzom a takarót, és aggódva követem a mozdulatát. – Nem, nem kell. Később beugrom érte. Oké, akkor később. – Ezzel leteszi a telefont. A mellkasomhoz szorítom a takarót, és várom, hogy felém forduljon, de nem teszi.

- Valami baj van? – töröm meg a feszült csendet.

- Nem, nincs. Vagyis, talán – motyogja.

- Ezt hogy érted? – Felém fordul, aztán gyengéden elmosolyodik, ahogy rám néz.

- Annyiszor elképzeltem már, hogy egy nap majd melletted ébredek fel. – A hajamat finoman a fülem mögé tűri. Felsóhajtok ettől a gyengéd gesztustól. – Gyönyörű vagy, bébi. – Most már tudom, hogyan érezheti magát, ha a keresztnevén szólítom. Szégyenlősen elmosolyodom, de rájövök, hogy Lucas tudatosan használja ezt a becenevet, csak mert ki akar térni a korábbi kérdésem elől.

- Miért kell J. J.-hez átmenned? – kérdezem.

- Mert nála vannak a cuccaim. - Értetlenül nézek rá, várom, hogy folytassa. – Míg külön voltunk, apám felmondta az albérletemet.

- Hogy mi? – kiáltok fel megütközve.

- Egyszerűen már nem fizeti tovább – mondja, és megrántja a vállát, mintha nem is lenne olyan nagy dolog.

- És Mrs. Wyndham csak úgy ki fog rakni? – kérdezem enyhén felháborodva.

- Nem, de nem várhatom el tőle, hogy ingyen itt lakhassak egész nyáron. Tudom, hogy szüksége van arra a kis plusz bevételre.

- És J. J.-nél fogsz lakni, azért vannak ott a cuccaid?– kérdezem aggódva.

- Nem. Vagyis... egy ideig igen – válaszolja, és felveszi az alsónadrágját a földről, magára rántja, és elkezdi szedegetni a ruháit a földről.

- Egy ideig? – kérdezem, de válasz helyett eltűnik a fürdőben. Felmarkolom a földről az ingjét, és összefogva magam előtt gyorsan utána sietek.

- Lucas? Kinél fogsz lakni? – A viselkedése miatt a legrosszabbra kezdek gondolni. Lehet, hogy Ashley-hez költözik? Nem, ez őrültség.

- De ne akadj ki, rendben? – mondja aggódva. Hezitálva bólintok, de a lábam remegni kezdett. – Visszamegyek anyához, Angliába.

- Mi... micsoda? – Szinte érzem, ahogy a fejemből kimegy a vér. Hátrálni kezdek, amíg a hideg csempének nem ütközik a hátam.

- Effie! Effie, nyugodj meg. Még itt vagyok – mondja, és elém lépve az arcomra teszi a tenyerét. – Csak a nyárról van szó. És már van egy tervem arra, hogyan lehetünk együtt.

- Terved? – kérdezem sírástól remegő hangon, és az arcomra pottyan egy könnycsepp.

- Ne sírj – kéri gyengéden, és megcsókolja a homlokom. – Azt akarom, hogy velem gyere. Legalábbis néhány hétre.

- Nem érted, Lucas. George biztosan nem fog elengedni, miután elmondom neki az igazságot Reedről és a rendőrségről. Örülhetek, ha nem küld zárdába az életem hátralévő részére. – Lucas beharapja a száját, de így sem tudja elrejteni a mosolygását, amit a szavaim váltottak ki belőle.

- Hidd el, csapnivaló apáca lennél – mondja viccesen, és végignéz a testemen. A fehér ingje épp csak eltakarja a fenekemet.

Durcásan elfordítom a fejemet, és hagyom, hogy a hajam eltakarja az arcomat.

- Gyere ide – kéri, és átöleli a testemet. A tenyere meleg a hátamon, ami jólesik, mégis továbbra is összekulcsolva tartom a kezemet a mellkasom előtt. - Biztos vagyok benne, hogy George megértő lesz majd veled, és tudni fogja, hogy mennyit jelentene neked, ha velem jöhetnél Angliába. Kérlek, bízz az ítélőképességében. Különben is, még egy egész hónap hátra van a suliból. Ne számít, hogy a nyarat együtt töltjük-e, vagy hogy holnap együtt lehetünk-e, mert még előttünk van az egész életünk. A „boldogan éltek még meg nem" még csak most kezdődik.

Nem akarok megint sírni, inkább leeresztem az inget szorongató kezemet, és átölelem Lucas nyakát. Az, hogy örökre velem akar lenni, elég ahhoz, hogy ne aggódjam túl a dolgot.

Közösen zuhanyozunk le és mossuk meg a fogunkat. Megszárítom a hajam és az övét is. Közben mentolos csókokat váltunk, és minden alkalmat megragadunk, hogy a másikhoz érjünk. Élvezem ennek az új világnak a felfedezését, ahol csak ő van és én. Minden együtt töltött pillanat felér egy csodával. Nem sietünk, komótosan öltöztetjük fel a másikat. Az ujjai végigsiklanak a hátamon, ahogy felhúzza a ruhámon a cipzárt. Megfordulok, és rámosolygok.

- Tetszik így a hajad – mondom, és belefúrom a kezem, mert megtehetem. Akárhányszor csak akarom, megérinthetem.

- Szeretlek – súgja a fülembe. - Azt akarom, hogy tudd, hogy nekem ez elég. Az, hogy szerethetlek, nekem elég.

~

Együtt megyünk át J. J.-hez. Amikor kinyitja az ajtót, őszinte mosoly terül el az arcán, amint a tekintete az összekulcsolt kezünkre téved. Boldogan húz mackós ölelésébe, amitől alig kapok levegőt. Könnyek szöknek a szemembe, amikor ő és Lucas úgy ölelkeznek össze, mint két rég nem látott testvér.

- Király, hogy megint együtt vagytok – mondja Lucasnak, és úgy meglapogatja a hátát, hogy attól fájdalmasan nyöszörög. – Örülök, hogy megint a régi önmagad vagy – fordul felém.

- Én is – mondom mosolyogva.

- Bailey szörnyű társaság volt. A leggonoszabb csapatkapitány. – Még hangosabban kezdek nevetni, amikor Lucas játékosan belebokszol J. J. vállába.

A hangos nevetgélésünkre Carol bújik elő a konyhából, és anyáskodón megölelget mindkettőnket. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ér, amikor Mr. Williams is csatlakozik hozzánk, és habár ő jóval visszafogottabban ünnepel, a kezét Carol derekára simítja, és megcsókolja az arcát. J. J.-re kapom a szememet, aki boldogan nézi a szüleit. Úgy látszik, nem csak Lucas és én találtunk újra egymásra.

Nem, nem káprázik a szemetek, tényleg nincs odaírva a végére, hogy "The End" mert még nem jött el az idő. Van számotokra egy epilógusom, ahol elbúcsúzhattok majd az összes szereplőtől és tőlem is. Holnap kerül majd feltöltésre. Ezért most itt nincs is még helye a búcsúzkodásnak. Várlak vissza titeket holnap is.

Ölel:

Summerrose