FIGYELMEZTETÉS: A történet olyan cselekmény leírást tartalmaz, amit a 14 éven aluli olvasó koránál fogva nem érthet, esetleg félreérthet. Kérlek, a továbbolvasáshoz ennek megfelelően dönts! Köszönöm.

Summerrose

Mozdulatlanul ülök a kádban, és mereven nézek magam elé. Újra megnyitom a meleg vizet. Tavasz van, a levegő ismét meleg, de én rettenetesen fázom. Felhúzom a térdemet a mellkasomhoz, és átölelem a lábamat a kezemmel. A hajamról a hátamra és a vállamra csöpög a víz. Összeszorítom a szemem, és sírni kezdek. Hangosan, úgy ahogy a torkomon kifér.

Olykor arra gondolok, hogy ha többé nem sírnék, akkor talán a fájdalom is múlni kezdene. Mégis, akarom, hogy fájjon, mert ez emlékeztető, hogy ismét képes vagyok szeretni. Csak ne fájna ennyire.

Ma van a szünet utáni első tanítási nap. J. J. hamarosan itt lesz értem, hogy elvigyen. Tudja, hogy elszúrtam. Mindent őszintén bevallottam neki. Azt hittem, az emberek az igazságtól erősebbek lesznek, de én most végtelenül gyenge vagyok. Mindent megpróbáltam már, hogy Reedet megbüntessék, de akármerre indulok, zárt ajtókba ütközöm. A rendőrség tehetetlen, a képek csak zsákutcákba vezettek. George és Julie holnap hazajönnek, és akkor el fogok mondani nekik is mindent. Addig huszonnégy órám maradt, hogy helyre hozzam a dolgokat. Egyetlen lehetőségem van, és habár az eszem azt mondja, felesleges, a szívem azt súgja, „Próbáld meg!". Ezért is fogom feljelenteni Reedet, még ha ez azt is jelenti, hogy engem is le fognak tartóztatni.

Már tegnap megtettem volna, de Ashton hadnagy kérte, hogy gondoljam át még egyszer. De nincs már min gondolkoznom. Elegem van a menekülésből. A félelmem eddig egy híd volt előttem, tele tövisekkel. A bátorságom kellett hozzá, hogy megtaláljam az útját, hogyan törhetem le ezeket az akadályokat, hogy aztán képes legyek továbbhaladni az önmagamhoz felé vezető úton. Itt az ideje, hogy bátran szembeszálljak a gondokkal, őszintén, hazugságok nélkül. Nem félhetek attól, hogy mi lesz, ha Reedet mégis felmentik. Apa mindig arra tanított, hogy tartsak ki az elveim mellett, és akkor az utak majd megnyílnak előttem. Csak hinnem kell magamban.  Már tudom, hogyan lehetek szabad. Lucas megmutatta, hogy csak azért, mert egyedül vagyok, még nem jelenti, hogy el is vagyok veszve. Kár, hogy túl későn jöttem rá erre.

Szeretném, ha mellettem lenne, amikor megteszem a feljelentést, de azt hiszem, ahhoz túlságosan elrontottam mindent. Hazudtam annak, akit a világon a legjobban szeretek. Elvesztettem a bizalmát. Elvesztettem őt.

J. J. autójának a dudálása szakítja félbe a gondolataimat. Felveszem a lépcső mellett heverő hátizsákom, és veszek egy mély levegőt, mielőtt kilépek az ajtón, hogy megkezdjem az utolsó tanítási napomat. Amikor beszállok J. J. mellé, ő egy ideig csak némán bámul rám.

-            Mi az? – kérdezem, amikor megunom a dolgot.

-            Ma reggel is sírtál – közli tényként.

-            Hiszen tudod, ez az új kedvenc időtöltésem – ironizálok, de nem nézek rá. J. J. felhorkan a gúnyos válaszomra.

-            Legalább a pulóveredet vedd le. Odakint szuper meleg van. Vagy már ennyire akklimatizálódtál, mióta utoljára láttalak?

-            Fázom – válaszolom csendesen.

A Darnell logós, sötétkék pulóveremet viselem, és harisnyát is húztam. J. J. mélyet sóhajt, és együttérzőn átfogja a kezemet. Ő a világ legönzetlenebb barátja, és soha nem lehetek elég hálás neki azért, hogy ennyit segített, és végig mellettem állt. Rettenetesen fog hiányozni. Ismét sírhatnékom támad, ezért inkább elfordulok, és monoton hangon folytatom.

-            Menjünk, mert el fogunk késni.

~

Ha a pokol legmélyebb bugyrában a bűnösök az örök kínszenvedés tüzében égnek el, akkor én is csatlakoznék hozzájuk, mert még az is jobb, mint középsuliba járni. A szekrényemre valaki fekete filccel rávéste, hogy RIBANC. Akármerre megyek a folyosón, mindenhol összesúgnak mögöttem. Mostanra már mindenki értesült arról, hogy Lucasszal egy pár voltunk. A képek miatt persze mind azt hiszik, megcsaltam őt Reeddel, ezért még inkább megvetnek. Az órák között átjutnom egyik teremből a másikba kész kínszenvedés. 

Lucas nem jön be művészetre. Mr. Mitchem kiosztja a projektekre az osztályzatot. A miénktől teljesen le van nyűgözve. A Lucas rajzából és az én képeimből kirakott játék baba arca tényleg nagyon szuperül néz ki. Mindketten ötöst kaptunk. Örülök neki, de fejben már lemondtam a RISD-ről. Ha nem is zárnak börtönbe, az ügy akkor is belekerül majd a nyilvántartásomba, ami gondolom, azt vonja majd maga után, hogy az egyetem nem tart majd rám számot.

A könyveimet a mellkasomhoz szorítva próbálok eljutni az angol teremhez, mintha így elrejthetném előlük a szégyent, amit érzek. Aztán ismét eszembe jutnak apa szavai, így hátrafeszítem a vállamat, és felemelem a fejemet. Itt nem én vagyok az, akinek szégyenkezni kell!

Az újonnan szerzett belső erőmet a hangosbemondóban megszólaló igazgató recsegő hangja töri ketté.

-            A végzős évfolyam összes diákját várom az ebédlőbe eligazításra! – harsogja.

Megtorpanok, és a hátamat a falnak vetem. A szívem azonnal heves kalapálásba kezd. Kifulladva kapkodok levegő után. Mintha csak azt jelentette volna be éppen, hogy mindenki gyűljön össze a nyilvános kivégzésemre. Egy kéz csúszik a vállamra.

-            Effie, jól vagy? – J. J. őszintén aggódó hangja segít, hogy ismét képes legyek uralkodni a légzésemen.

-            Semmi gond. Jól vagyok – bizonygatom. Megpróbálkozom egy mosollyal is, de J. J. ábrázatát látva nem lehetek valami meggyőző.

-            Csak maradj mellettem. Nem lesz semmi baj – mondja, és a vállamat átölelve maga mellé húz.

Lucas

-            Te meg mi a francot képzelsz, mit csinálsz? – Letépem a faliújságról a képet, amit ez a srác ragasztott ki Effie-ről. Összegyűröm a kezemben, és olyan durván nyomom a srác mellkasához, hogy attól hátratántorodik. – Ha még egyszer meglátom, hogy kiteszed ezt a képet, akkor legközelebb a torkodon fogom lenyomni őket, megértettél? – Az ujjamat vészesen közel emelem az arcához.

-            Én csak... Mike Sanders utasított, hogy...

-            Mike? – kérdezem, és megragadom a srác ingjének a gallérját. Legszívesebben beváltanám az előbbi ígéretemet, és lenyomnám a torkán az összes képet.

Mike. Már megint, Mike.

Az egész testem megfeszül, ahogy elengedem a srác gallérját, és belebokszolok a feje mellett lévő szekrénybe. A srác megrezzen, ahogy az üres folyosón még pillanatokig visszhangzik a fém csattanása. Fiatal, talán még csak elsős lehet. Biccentek a fejemmel, jelezve, hogy tűnjön el.

Még csak a nap felén vagyunk túl, de ez már a második összetűzésem volt. A rendőrség hiába fenyegetett meg mindenkit, hogy aki a neten terjeszti a képeket, azt előállítják, most már papírformában tűzdelik ki a folyosó minden zugába. Düh és csalódottság keveredik bennem. Megmozgatom a fájós öklömet. Azóta sajog, hogy beleütöttem a gipszfalba a szobámban, miután otthagytam Effie-t a parkolóban. Ha betont ért volna, most törött lenne, így viszont csak egy lyuk tátong a falamon. Üresnek és fáradtnak érzem magamat. Három napja alig alszom. Bűntudatom van, amiért egyedül hagytam, azután amit vele tettek, de ettől a hazugsága nem vált semmissé. Szeretem őt, de nem tudom, hogy csak azért akarok megbocsátani neki, mert sajnálom azért, ami vele történt, vagy pedig mert tényleg képes lennék újra bízni benne.

-            Bailey! Minden rendben? – hallom meg magam mögött Campbell feszült hangját.

Hátraperdülök, és szólásra nyitom a számat, hogy elmondjam neki, semmi sincs rendben. És nem is lesz, amíg el nem tűntemet Reed és Mike mocskát. A francba is, ha kellene, feladnám magamat, csak hogy végre abbahagyják a képek terjesztését. A szemem sarkából meglátom Effie szekrényét, amire rávésték azt az undorító gúnynevet. Olyan érzésem van, mintha valaki szíven szúrt volna, aztán elfelejtette volna kihúzni a kést.

-            Hagyd azt a kölyköt. Inkább menjünk, mert el fogunk késni. – Campbell a vállamra teszi a kezét, és jelentőségteljesen megszorítja.

Elernyesztem az izmaimat, és beleegyezően bólintok, mire Campbell is megnyugszik.

~           

Campbell mögött lépek be az ebédlőbe, hagyom, hogy ő vezessen a tömegben. Még mindig érzem a feszülést az izmaimban. Campbell hirtelen megáll előttem, mire felkapom a fejemet. Mike gúnyosan vigyorgó képpel áll tőlem alig ötlépésnyire, de nem engem, hanem az előtte ácsorgó lányt bámulja. Megtántorodom. Az a sötétbarna, hosszú haj csakis egyvalakihez tartozhat. A szívem szabályosan lángra lobban. Az izmaim azonnal megfeszülnek. Effie testtartása rettentő merev, hiányzik belőle az a légies könnyedség, ami általában jellemzi. Mike-ra emeli a tekintetét, a feje felfelé biccen, amitől a haja hátraomlik, így látni engedtetve az arccsontján lévő elhalványuló véraláfutást. Hogy mertek azok a seggfejek kezelt emelni rá? Nem tudják, hogy miken kellett keresztülmennie? Fizetniük kell azért, amit tettek!

Előrerendülök, de egy, a karomra szoruló kéz visszaránt, amitől hátratántorodom.

-            Ne csinálj hülyeséget, haver! – figyelmeztet Campbell, de lerázom magamról a kezét, és szilárdan megindulok Mike felé.

Ha az a rohadék még egyszer hozzá mer érni Effie-hez, nem ússza meg épségben. Már épp közéjük akarok ugrani, de amikor Effie száját elhagyja a feljelentés szó, megtorpanok. A tömeg eltakar előlük, így egyikőjük sem vesz észre, de tisztán hallom a beszélgetésüket.

-            Hogy te mennyire ostoba vagy! – Mike hátraveti a fejét, ahogy hideg gúnnyal felnevet. – Talán elfelejtetted, hogy a múltkor is te húztad a rövidebbet?

-            Nem érdekel, ha letartóztatnak. Az sem, ha börtönbe kerülök. De akkor mindketten jöttök velem – Effie válasza kemény, közben harciasan megveti a lábát.

-            A helyedben kétszer is meggondolnám, hogy miket beszélek! – sziszegi Mike, és durván megragadja Effie karját, mire ő megrándul. - Nehogy még a végén...

-            Engedj el! – Effie hangja határozott. Elrántja a kezét, mire Mike meglepetten hátrahőköl. – A helyedben, Mike, inkább kiélvezném a szabad óráimat az üres fenyegetéseid helyett.

Azért rohantam ide, hogy megvédjem őt Sanderstől. Azonban egy ijedt lány helyett olyan valakit találtam, akit habár friss zúzódások borítanak, félelem nélkül, magabiztosan áll ki magáért. Uralja önmagát és a helyzetet is. Úgy látszik, hogy... felesleges vagyok.

Mike arca megnyúlik Effie szavaitól. A szemeim kikerekednek. Effie komolyan gondolta, amit mondott. Fel akarja bontani az egyezséget a rendőrséggel, még ha az a jövőjébe kerül is.

Effie olyan váratlanul pördül meg a tengelye körül és lendül előre, hogy időm sincs reagálni, így egyenesen a mellkasomnak csapódik. A bőre ugyanolya meleg és puha, mint ahogy emlékeztem rá. A zakóján keresztül is érzem, hogy remeg a teste. A tenyerét a mellkasomra fekteti, és eltolva magától felemeli a fejét, hogy rám nézzen. A könnytől nedves szemeit rémülten kapkodja ide-oda, amikor rájön, hogy ki vagyok, és hogy végig itt álltam mögötte. Tesz egy lépést hátrafelé, mire a tenyere lecsúszik a hasamról, majd a teste mellé esik. Rá akarok szólni, sőt legszívesebben jól lehordanám azért, amit kitervelt. Csakhogy a szemében most is benne van az a tűz és küzdeni akarás, mint amikor megismertem. A tekintete találkozik az enyémmel, mire a vállai megfeszülnek.

-            Sajn...  - Nem hagyom, hogy befejezze. Megragadom a kezét a csuklójánál, és húzni kezdem magam után.

A folyosók üresek, az alsóbb éveseknek már elkezdődött az órájuk. Egyetlen szó nélkül, engedelmesen követ a parkolóba. Amikor a kocsimhoz érünk, elengedem, mire esetlenül megáll előttem. A harag és megbántottság szorítja a mellkasomat, amitől nehezen kapok csak levegőt, de nem fogom hagyni, hogy megtegye ezt az őrültséget. Le kell beszélnem róla, de nem itt. Kinyitom előtte a kocsim ajtaját, ő pedig szó nélkül beül.

Némán tesszük meg a lakásomig az utat. Nem hallom, csak érzem, hogy mögöttem van. Az bejárati ajtó halkan kattan, mire megfordulok, hogy ránézhessek. Effie a hátát az ajtónak veti, és a földet bámulja.

-            Luc... - Mielőtt kiejthetné a nevemet, elé lépek, és birtokló ölelésbe fogom, mert attól félek, hogy bármelyik percben ellökhet magától.

Az előbbi határozott fellépése ellenére a teste olyan törékeny. Olyan meleg, olyan apró. Egyszerűen... hibátlan. Felsóhajtok, ahogy a mellei a felsőtestemhez préselődnek. Már nem elég, hogy megérinthetem. Olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire csak merem. Túlságosan is szorosan. Erősen szorítom, azért hogy megvédjem, azért mert szeretem, de leginkább, mert annyira fáj, amiért hazudott. Azt akarom, hogy érezze a gyötrelmet, amit az elmúlt három napban éreztem miatta. Képtelen vagyok elengedni. A lánynak, akit a karjaimban tartok, nincs szüksége az én sajnálatomra. Hazudott nekem ez igaz. Az is igaz, hogy a bizalmatlanságával csak engem is azzá tett. De az, hogy képes lenne mindnet feladni azért, hogy helyrehozza ezt a bűnét, az azt mutatja, hogy Effie nem nyugszik bele abba, hogy minden elromlott. Küzdeni fog önmagáért.

Egy apró, reszketeg sóhaj szökik ki az ajkain, ahogy a kezemet a tarkójára csúsztatom. A keze lassan, hezitálva emelkedik fel és öleli át a nyakamat, ahogy az orromat a nyakhajlatához szorítva beszívom az illatát.

-            Lucas... - az ajkain kiszökő suttogás gyengéden simogatja az arcomat. Még mindig hatással van rám, ha a keresztnevemen szólít.

A kezei visszahanyatlanak a teste mellé, ahogy ellépek tőle. Összefogom a karomat magam előtt, hogy kontrollálni tudjam a mellkasomban dübörgő szívemet. 

-            Fel akarod jelenteni őket? – kérdezem számonkérőn.

Effie nem válaszol semmit, csak gyötrő csendbe burkolózik. Felemeli a fejét, és egyenesen a szemembe néz, miközben elém sétál. A tekintete ellágyul, némán kérve, hogy nézzek rá. A száját kezdi harapdálni, és az arca elszomorodik, miközben felemeli a kezét, és a tenyerét gyengéden az arcomra fekteti. Az érintése féltő, úgy érzem, búcsúzkodni akar tőlem. Az ujjai végigsiklanak az arcomon, majd elhúzza a kezét. Elkapom a csuklóját, és legszívesebben magamhoz rántanám. 

-            Ma délután - A hangja reszket.

Vágyakozva néz rám, amitől megremeg a térdem. Küzdenem kell, hogy fel tudjam idézni a kérdésemet. 

Haragudni akarok, de már képtelen vagyok rá. Miért nem vettem észre, hogy idő közben mennyire csodálatos teremtménnyé alakult? Be kellett volna bizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzá, mert a fenébe is, Effie vagy tízszer jobb annál, mint aki én valaha is lehetek. A szám bizseregni kezd, hogy hozzáérhessen az ajkaihoz. A nyelvem fáj, hogy táncra kelhessen az övével. A bőröm minden centimétere vágyakozástól ég, hogy újra megérinthessem. 

-            Miért csinálod ezt? – nyögöm ki, miközben Effie elém lép, és a fejét a szívemre hajtja.

-            Nem ez a helyes kérdés – suttogja, és még inkább közelebb furakszik hozzám.

-            Akkor mi a helyes kérdés?

Effie

Elhúzódom Lucastól. A gondolata is fizikai fájdalmat okoz, hogy ismét el fog hagyni.

-            A helyes kérdés az, hogy mi lesz, ha nem teszem meg.

-            Nem fogom hagyni, hogy ezt csináld! – csattan fel Lucas mérgesen.

-            Nincs más lehetőségem – sóhajtom.

-            Az nem megoldás, hogy hagyod, hogy letartóztassanak!

-            Már mindent megpróbáltam, de a képekkel nem mentem semmire. Ha ennyiben hagyom, Reed megússza, és akkor hiába lesz minden. Nem hagyhatom, hogy mással is azt tegye, amit velem. Tőlem már elvett mindent, ami fontos volt. Nincs veszíteni valóm – mondom szomorúan.

-            De igen is van! Mi lesz az Oxforddal? Elveszítheted a helyedet.

-            Nem megyek az Oxfordra – válaszolom, mire Lucas idegesen a hajába fúrja a kezét.

-            Nem, Effie, az nem lehet. Nem adhatsz fel mindent. Még semmi sincs...

-            Nem... nem – állítom meg. - Azért nem megyek az Oxfordra, mert itt maradok az államokban. Felvettek a RISD-re. – Lucas felkapja a fejét, és egyenesen a szemembe néz. Remeg a szája, a keze, a térde. A tenyerébe hajtja az arcát, és kijózanítóan dörzsölni kezdi. Csak lassan emeli fel a fejét, a szemében könnyek csillognak, ahogy rám néz.

-            Ne haragudj. Én csak... Tényleg felvettek a RISD-re? – kérdezi, mint aki még mindig képtelen hinni a fülének. Elveszem a kezét a teste mellől, a kézfeje széntől maszatos, azt simogatom, ahogy beszélni kezdek.

-            Bocsáss meg, hogy hazudtam neked. Kételkedtem önmagamban, és emiatt benned is. De nem veled volt a baj. Hazudtam, mert nem bíztam magamban. Hagytam, hogy a múltam átírja a jelenemet. Féltem, hogy elveszítelek. Tudom, hogy ez nem ment fel a tetteim alól, és joggal haragszol rám, de szeretném, ha tudnád, hogy ha te nem bízol bennem már elejétől fogva, és mutatod meg, hogy megéri kitárni a szívemet, akkor most képtelen lennék kiállni magamért. Nagyon szeretlek. És ez az érzés soha egyetlen pillanatra sem szűnt meg bennem irántad.  – Lehajtom a fejemet, hogy a hajam elrejtse az arcomon lebukdácsoló könnycseppeket. Elfordulok, és elindulok az ajtó felé. Rettenetesen fáj a szívem, amiért itt kell őt hagynom.

Lucas meleg tenyere a csuklómra fonódik és megállít, mielőtt elérhetném az ajtót.

-            Most meg hová mész? – kérdezi, és visszafordít maga felé.

-            Tudom, hogy elbúcsúzni hoztál ide. Megértem, és...

-            Nem. Effie, félreértesz. Azért hoztalak ide, mert segíteni akarok. Együtt ki tudunk találni valamit. Kell, hogy legyen valami más módja is annak, hogy Reedet megbüntessék, minthogy letartóztassanak. – Lucas és a hatalmas szíve. Annak ellenére, hogy eljátszottam a bizalmát, mégis miattam aggódik. Meg sem érdemlem, hogy törődjön velem. 

-            Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de nem menthetsz meg folyton a hibáimtól.

-            Nem megmenteni akarlak. Azt kérem, hogy hadd állhassak melletted, amikor megmented saját magadat. – A szívem kihagy egy ütemet a szavaitól.

-            De azt hittem, hogy... - Elhallgatok. Nem akarom kimondani azt, hogy elhagyott.

-            Mielőtt újra elrohannál, nem akarod inkább meghallgatni, hogy mi a véleményem a történtekről? – kérdezi, mire szégyenlősem lehajtom a fejemet.

-            Nem tudom. Akarjam? – kérdezem bizonytalanul. - Tudom, hogy minden igaz volt, amit a szememre vetettél. Megértem, ha már nem bízol meg bennem. Rettentően sajnálok mindent. Viszont nem tudom visszaforgatni az időt, ezért próbálom helyrehozni a jövőt. 

-            Jó ezt hallani. Hogy végre bízol magadban. Nem azt mondom, hogy helyes volt, hogy hazudtál, mert nem volt az. Veszélybe sodortad magadat, de erre már te is rájöttél. Tudom, hogy sajnálod, és hogy megbántad, de ettől még fáj. Rettentően. De az, hogy nem vagy mellettem, az még ennél is rosszabb. Szükségem van rád, a jó és a rossz részekkel együtt. Szeretlek, úgy, ahogy vagy.

Olyan erősen dobog a szívem, hogy úgy érzem, el fogok ájulni. Lucas kinyújtja értem a kezét, én pedig a tenyerébe csúsztatom az enyémet, mire magához húz, és szorosan átölel.

-            Borzasztóan hiányoztál – suttogja a fülembe. A nyakhajlatába fúrom az arcomat, és kapkodva beszívom az illatát. Félek, hogy ez egy csak egy álom, amiből mindjárt felébredek a rideg valóságba, ahol Lucas már nem akar többé velem lenni.

Végigsimítja az orrát az enyém mellett, és amikor a száját az enyémre tapasztja, egy mély, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Mintha újra kapnék levegőt. Érzem a mosolyát.

Észre sem veszem, hogy hogyan jutunk el a szobájáig, de érzem a talpam alatt a puha szőnyeg süppedését. Hagyja, hogy a zakója alá csúsztassam a kezemet, és letoljam azt a válláról. Lehunyom a szememet, és megkeresem az ajkait. A csókjaink gyengédek, évődőek. Lucas érintése most is tűzforró a bőrömön. A kezem remeg, ahogy lesimogatom a válláról a fehér ingjét. Lucas hirtelen mindkét kezével átfogja az arcomat. Megijedek, hogy meg fog állítani, de végül csak még inkább elmélyíti a csókunkat. A légzésünk kapkodóvá válik, a csókjaink hosszúak és szenvedélyesek.  Az ujjai végigsimítanak a hátamon, ahogy lehúzza a ruhám zipzárját. Lesimítja a pántokat a vállamról és a csípőmig tolja, majd hagyja, hogy a földre hulljon.

Amikor újra összesimulunk, a meztelen mellkasunk egymáshoz préselődik. A testünk nyirkos, a bőrünk tűzforró. Lehunyom a szemem, és a számat a vállára tapasztom, ahogy lassan az ágyhoz vezet és gyengéden lefektet rá. A takaró a hátamra simul, összezárva a meztelen testünket. Lucas erősen szorít magához. A világ elnémul körülöttünk, a fejemben lévő gondolatok semmissé válnak, csak mi ketten maradtunk és a zakatoló szívverésünk. Felnézek Lucasra, a tekintetünk egymásba fonódik. Az ajkaink ismét egymásra találnak, nem tudjuk elégszer elsuttogni, hogy szeretlek.  

Végigcsókolja az állcsontomat, a nyakam legérzékenyebb pontjait, majd a szája egyre lejjebb siklik a kulcscsontom felé. A sóhajok apró nyögésekké formálódnak, ahogy a szája egyre közelebb kerül a mellemhez. Végigcsókolja a hasamat, a bugyim szegélye feletti érzékeny bőrt, és azt is, ami alatta van, ahogy az utolsó ruhadarab is lecsúszik a csípőmön. Felszínesen kapkodja a levegőt, ahogy ismét hevesen a szám után kap. Az összepréselődő mellkasunkon keresztül érzem a kalapáló szívverését. Türelmetlenül eltolom magamtól.

-            Van nálad?

Lucas átgördül a másik oldalára, és kihúzza az éjjeliszekrényének a fiókját. Amikor visszafordul felém, a hátát a fejtámlának dönti, engem pedig az ölébe húz. Lehunyom a szememet, amikor a kezét a hajamba fúrja, majd gyengéden megcsókolja a számat. 

-            Effie, nézz rám – kéri, de megrázom fejemet. – Kérlek, Effie, nézz rám! – Kinyitom a szememet, de enyhén lebiggyesztem a fejemet, hogy kerüljem a tekintetét. Lucas megfogja az államat, és felemeli a fejemet. – Szeretnéd, ha megállnánk? – kérdezi, és a hüvelykujjával megsimogatja az arcomat.

-            Nem – rázom meg a fejemet. – Én csak, nem tudom, hogy... hogy mit kell tennem.

-            Csak hallgass az ösztöneidre. Így te irányítod azt, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami kellemetlen.

Lucas keze a csípőmre simul, ahogy a vállaira teszem a kezemet.

Fáj, ahogy először belém furakszik. A nyakhajlatába fúrom az arcomat, hogy elfedjem a fájdalmas nyögésem. Lucas mozdulatlan marad. Nem sürget, csak gyengéden simogatja a hátamat, amíg a feszítő érzés alább nem hagy.

-            Jól vagy? – kérdezi gyengéden, mire biccentek, jelezve, hogy minden rendben. Az izmaim lassan ellazulnak, és ahogy ismét felemelem a csípőmet, már nem érzem a fájdalmas feszülést.

Bódultan ölelem át a nyakát, Lucas pedig magához szorít. A bizalom egy új szintjére jutottunk el, ahol képesek vagyunk mindenekfelett megbízni a másikban.

Lucas érzékien néz a szemembe, figyel, hogy meggyőződjön róla, minden rendben. Amikor először mozdul felém a teste, az elsőre kellemetlen érzést hamar gyönyör váltja fel, így válaszul felé homorítok a csípőmmel. Lassan megtaláljuk a ritmusunkat. A kezdeti lassú mozgásunk egyre inkább felgyorsul. A szoba csendjét halk, elfojtott nyögések töltik be. Lucas elragadtatottan dönti hátra a fejét, az ajkai elnyílnak, a szemei pedig lecsukódnak, ahogy a kezével a csípőmet markolva irányítja a mozgásomat. A keze a hátamra csúszik, és erősen magához szorít, majd a száját a nyakhajlatomhoz szorítva egy elfojtott nyögéssel elernyed az ölelésemben.

~        

Én ébredek fel először. Lucas hason fekszik mellettem, de a lábunk így is össze van gabalyodva. A takaró lecsúszott a csípőnkre. Lucas alvástól kócos haját és hosszú gerincét bámulom. Óvatosan érintem a hátához az ujjbegyemet és végigsimítom a gerince mellett. Lucas elégedett mosollyal az arcán emeli fel a fejét, és álmosan néz rám. Feltornássza magát a karjára, és fölém hajol, hogy megcsókolhasson.

-            Szeretlek – súgja az ajkaim közé.

Mellém fekszik, és birtoklón a mellkasához húz. A szíve fölé fektetem a fejemet. A meztelen bőrünket az ablakon beszökő lemenő nap sugarai simogatják. A szívem ismét elnehezül. Akármilyen csodálatos is volt ez a pillanat, még hatalmas feladat áll előttem. El akarok húzódni, de Lucas visszahúz. Ismét megpróbálkozom, de csak még szorosabban ölel magához.

-            Egészségügyi szünetet kérek – viccelem el a dolgot, mire Lucas elenged.

Tudom, hogy aggódva néz utánam, de nem merek megfordulni. Amint kilépek a szobából, a szememet ellepik a könnyek. A fürdőbe menekülök, és hogy időt nyerjek magamnak, megnyitom a zuhanyt. A víz zubogása elmossa az elfojtott zokogásomat.

Nem rejtőzködhetek örökre idebent, ezért ráveszem magamat, hogy kiszálljak, és megtörölközzek. Alig látok a szememet ellepő könnyektől. Lucas képes volt nekem megbocsátani a hazugságokat, erre most önszántamból el akarom őt hagyni. Miért ennyire nehéz helyesen cselekedni? Halk kopogás érkezik az ajtó felől, majd Lucas óvatoskodó hangja.

-            Effie, minden rendben odabent? – Megtörlöm az arcom és az orrom. Bután érzem magam, hogy itt bőgök a fürdőben. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt válaszolnék.

-            Persze, semmi gond. – Próbálom elfedni a sírástól rekedt hangomat, de azt hiszem, Lucast nem tudom átverni.

-            Most bejövök, jó? – Ahogy a kilincs megnyikordul, gyorsan elfordulok az ajtótól, és a törölköző szélével törölgetni kezdem a szememet. Érzem, hogy Lucas megáll mögöttem. – Miért bújtál el ide? – kérdezi aggodalmasan. Megfogja a vállamat, és kéri, hogy forduljak felé. Engedek a gyengéd kérésnek, és megfordulok, közben lesütöm a tekintetemet, habár a szemem alatti vörösséget nem tudom eltakarni előle.

-            Valami baj van? Fájdalmat okoztam? – kérdezget rémülten. Megrázom a fejemet.

-            Nem, dehogy. Nem erről van szó. Csak... mostanra már hozzászokhattam volna, hogy milyen elveszíteni azt, akit szeretek.

-            Effie, akármi is lesz, nem fogsz elveszíteni. Van közöttünk egyfajta... kötődés, azt hiszem. Egy kapocs, ami összetart, a múltunk, amiken átmentünk. Gyere, megmutatom! – Azzal megragadja a kezemet, és visszahúz a hálószobájába.

A ruháink még mindig a földön hevernek. Lehunyom a szememet. Még mindig érzem a csókjait a testemen. Remegve fújom ki a levegőt az emlékképektől. A gondolataimat Lucas az íróasztalában kutató zörgése zavarja meg. Amikor megtalálja, amit keresett, egy köteg papírral a kezében fordul vissza felém. Hezitálva veszem el a felém nyújtott lapokat. Elszakítom a tekintetemet Lucas gyönyörű kék szemétől, és végigpörgetem az oldalakat.  Megremeg a kezem, amikor rájövök, mit tartok a kezemben. Rajzok, ezek itt az ő rajzai.

Lucas a karomnál fogva lehúz az ágya szélére, amiért hálás vagyok neki, mert a lábaim épp készültek cserbenhagyni.

Az első oldalon egyetlen szó áll: Kötődés. Végigsimítom az ujjamat a cikornyás betűin. Lucas megfogja a lap szélét, és leteszi maga mellé az ágyra. Az első rajzon mi vagyunk, amikor először találkoztunk. A földön görnyedek, Lucas keze az arcomon. Egymás szemébe bámulunk. Kizárt, hogy abban a pillanatban ilyen szép lettem volna, mint amilyennek ő rajzolt meg. A képen szinte tündöklök, pedig bizonyára borzalmasan nézhettem ki a kócos hajammal és a homlokomon éktelenkedő vörös folttal. Lucas tekintete olyan kifejező, hogy látom benne a zavartság mögött meghúzódó vágyakozást. A következő oldalon az apja házában, a teraszon állunk. Látszik, hogy a szám sarka sebes, ahogy enyhén beharapom az alsó ajkamat. Lucas egészen közel hajol hozzám, úgy tűnik, mindjárt meg fog csókolni. Az ez után következő rajztól elpirulok. Alsóneműben állok a szekrényem előtt, a bőröndöm az ágyamon hever, teledobálva ruhákkal. Emlékszem, az eset utána mennyire zavarban voltam.  Lapozok egyet. A rajzon az arcom dühös, de a szemeim mégis inkább szomorúak, ahogy Lucasra meredek. Az utcán állunk a klub előtt, ahova a születésnapja éjszakáján mentünk. Aztán már Rothenberggel csókolózom, Lucas pedig zsebre tett kézzel, csalódottan néz minket. A kép sokkal kuszább, zaklatottabb. Ahogy az ez utáni is. Lucas felhúzott lábakkal ül a földön, a fejét a karjára hajtja, a háttérben az én elhalványodó arcom lebeg. Szinte érzem a képből áradó magányt. Látom, hogy szenved. Ahogy félretolom a rajzot, újra elmosolyodom. Itt már egymásba gabalyodva csókolózunk. A ceruzavonásai itt már szenvedélyesek, sokkal határozottabbak. Lábujjhegyen állok, az ő keze pedig a derekamnál a szoknyámat markolja, amitől az enyhén felcsúszott a combomon. Végigfolynak a könnyek az arcomon, ahogy felidézem azt a csodás pillanatot. A következő képen a rajz Effie is sír, ahogy lehajtott fejjel áll az iskola parkolójában. Lucas háttal rajzolta meg önmagát, de a testtartása pontosan tükrözi az összetört szívét.

Egyetlen kép maradt már csak az ölemben. Úgy remeg a kezem, hogy alig tudom megfogni a lapot. Az utolsó rajz az összes közül az egyetlen színes. Annak a képnek a másolata, amit Lucas nekem ajándékozott. Az ő és az én arcom fele alkot egy egészet. Mert mi így, együtt vagyunk egy egész. Ő és én összetartozunk. A múltunk történései összekötnek minket egy olyan kapoccsal, ami erősebb bárminél. És ezt úgy hívják, szerelem.   

El sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. Szinte hihetetlen. Nagyon várom a véleményeteket a történtekről. Eredetileg a fejezet nem itt ért volna véget, de annyira nincs időm írni, hogy már nem akartam tovább húzni a feltöltést. Szerintetek Lucas jól döntött, hogy megbocsátott Effie-nek?És mi lesz most? Szerintetek Effie el fog menni a rendőrégre? Nagyon várom az ötleteiteket, és ha tetszett ez a rész is, akkor csilaggal jelezd nekem, de a kommenteknek még ennél is jobban örülök!

Szép estét/reggelt/napot minden olvasómnak.

Ölel: Summerrose