Délután kettő óra van. A kocsiút a nyaralótól hazáig rettenetesen hosszúnak tűnt. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a némaságom, sőt Campbell még viccelődött is, hogy Lucas távolléte miatt vagyok ilyen szerencsétlen hangulatban. Ez részben igaz is, de az agykapacitásom legnagyobb részét mégis a Reed okozta gondok uralják jelenleg.

A ház üres és néma, amikor megérkezem, George és Julie majd csak később érnek haza. A lábamon lévő seb lüktetni kezd, ezért a táskám kipakolását későbbre halasztom. Legszívesebben eldőlnék az ágyamon, de tudom, hogy akkor azonnal Reed fenyegetőzésén kezdenék el agyalni, és szépen lassan az őrületbe kergetném magamat vele. A gyomrom a telefonhívása óta vacakol, és mióta eldöntöttem, hogy elmegyek a találkozóra, az evésre gondolni sem tudok. Nem fogom megadni neki azt, amit akar, de nem engedhetem, hogy szétküldje azokat a képeket, mert az tönkreteheti Lucas jövőjét. Bárhogyan is, de meg kell oldanom ezt a dolgot anélkül, hogy Lucas tudomást szerezne róla. Viszont már csak a gondolattól is, hogy beszélnem kell Reeddel, a rosszullét környékez. Most azonban nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy összeroppanjak. Lucas hamarosan haza fog érni, és ha nem szedem össze magamat, akkor azonnal rá fog jönni, hogy valami nem stimmel.

Figyelemelterelés gyanánt ráveszem magam, hogy elővegyem a Zabhegyezőt. A szünet után, le kell majd adnom belőle egy esszét, így ez jó indok, hogy eltereljem a gondolataimat. Kiülök az erkélyre, amit az ideköltözésünk óta csak egyszer tettem meg még hónapokkal ezelőtt J. J.-vel. A levegő majd jót fog tenni a hangulatomnak. Rákényszerítem magamat, hogy oda is figyeljek a szövegre. Már csak úgy ötven oldal van vissza, de körülbelül a tizedik után érezni kezdem, hogy a szemeim le-lecsukódnak.

Arra ébredek fel, hogy az arcomat égeti a nap. A gyomrom hangosan korogni kezd, ekkor jövök rá, hogy ma még semmit sem ettem, pedig a telefonom szerint délután fél négy van. Főzési kedv híján zabpelyhet eszek, de néhány falat után hányingerem támad, ezért inkább hagyom az egészet.

Úgy döntök, hogy átmegyek J. J.-hez, talán az általános jókedve segít majd elfeledtetni a gondokat egy kis időre. Becsöngetek, de amikor a mamája nyit ajtót, nagyon meglepődöm. J. J. szülei a legtöbbször még ünnepnapokon is dolgoznak.

- Oh, Effie, drágám! J. J. még nincs itthon. Cassie szüleinél ebédelnek – mondja, de közben látom, hogy alaposan szemügyre vesz. - Jól vagy?

- Persze. Csak... Majd később visszanézek.

- Ha van kedved, gyere be nyugodtan – ajánlja fel kedvesen, mielőtt otthagyhatnám. – Épp vacsorát főzök, segíthetnél. – A hangja kedves és invitáló, és ettől melegség jár át. Szükségem van némi figyelemelterelésre, így biccentek, és beljebb lépek a házba.

Mrs. Williams egyenesen a konyhába vezet, és megkér, hogy segítsek neki krumplit pucolni.

- Azért vagy így letörve, mert Bailey elutazott, igaz-e? Mikor is jön meg? – kérdezi, Mrs. Williams beszélgetést kezdeményezve. Látom J. J. pletykásabb, mint gondoltam, ha a mamájának máris bejelentette a dolgot rólunk.

- Majd csak holnap este – válaszolom. - Mióta elment, nem tudtunk beszélni, arrafelé nem valami jó a szolgáltatás.

- Ismerem őt is és az apját is, mióta négy éve ideköltöztek. Bailey állandóan nálunk lógott. Már akkor sem jött ki valami jól az apjával. A fiammal folyton azt a labdát dobálták a hátsó kertben. – Mrs. Williams ábrándozva néz maga elé, aztán elmosolyodik a kellemes emlék felidézése közben.

- Köszönöm, Mrs. Williams... – egy pillanatra kérdőn néz rám, mire hozzáteszem –, hogy meghívott magukhoz vacsorázni. - Azt hiszem, látja rajtam, hogy a szavaim mögött több bújik meg egyszerű hálánál.

- Semmi gond, Drágám. Amúgy, szólíts nyugodtan Carolnak. Annyira még talán nem vagyok öreg. Idén leszek ötven éves. Bár ez neked biztosan ős öregnek hangzik. – Elneveti magát, majd kissé megrázza a fejét.

- Ugyan, még nagyon fiatalnak... fiatal vagy, Carol – javítom ki magam. Erre kedvesen megsimogatja a hajamat. - A mamám is idén töltené be az ötvenet – mondom lelkesen, hogy jobban érezze magát.

- Óh, nagyon fiatal anyuka lehetett, amikor a bátyád megszületett.

- Igen, huszonegy éves volt – válaszolom.

- Biztosan nehéz lehetett a szüleitek nélkül. Azért úgy látom, elég szépen elboldogultatok a bátyáddal. Szoros kapcsolat van köztetek, igazam van?

- George rengeteg mindent feladott értem. Az autóbaleset három nappal a diplomaosztója után történt. Úgy volt, hogy itt marad az Államokban, és játszani fog, de miattam hazajött. Keményen megdolgozott mindenért, amink van. Nem hiszem, hogy valaha is elég hálás lehetek neki ezért. Néha talán jobban is próbálkozhatnék. – Féloldalas mosolyra húzom a számat.

- Hiszen felvettek az Oxfordra. Ez azért biztosan elég büszkévé teszi.

- Igen, azt hiszem – válaszolom bizonytalanul, és elfordítom a fejemet. A kezemben lévő krumplipucolót piszkálgatom.

- Nem örülsz neki, hogy bekerültél? – kérdezi meglepődötten Carol.

- De örülök, nem erről van szó. Csak még várok egy visszajelzésre a Rhode Island-i kortársművészeti akadémiától, de egyelőre elég reménytelennek tűnik a dolog – mondom csalódottan.

- És ezt azért szeretnéd, mert New Yorkban van, így Bailey-vel egy városban lennétek? Mert az elég felelőtlen döntés lenne – mondja kissé korholón.

- Nem, már sokkal korábban eldöntöttem, hogy ezt akarom – magyarázom meg a dolgot. - Akkoriban még szerelemről szó sem volt közöttünk – mondom határozottan.

- Szóval szerelem? Akkor szereted a mi Bailey-nket?

- Igen, nagyon. Úgy érzem, mindennél jobban – vallom be őszintén. Lehet, hogy Carol a kijelentésemet éretlennek gondolja, mégis úgy érzem, ha létezik lelki társ, akkor én megtaláltam az enyémet. – Honnan tudhatja az ember, hogy a szerelem, amit érez, az elég erős-e? – kérdezem kíváncsian némi gondolkodás után.

- Azt hiszem, talán abból tudni igazán, hogy... hmm, hogy is mondjam? Tudod, amikor arra kerül a sor, hogy el kell engedned azt, akit mindennél jobban szeretsz, hogy ő boldog lehessen, akkor mutatkozik csak meg igazán, hogy milyen erős a szerelmed a másik iránt.

Fél oldalról nézem Carol könnyes szemét. Nem vagyok benne biztos, hogy tudja-e, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ő és a férje küszködnek. Elszomorodom a gondolatától, hogy esetleg ezzel önkéntelenül is, de arra utalt, hogy ő és Mr. Wilson el fognak válni. Carol láthatja rajtam, hogy elszomorodtam, mert mosolyt erőltet magára, és másfelé kezdi terelni a beszélgetésünket, amiért hálás vagyok neki.

Amint elkészülünk a vacsorával, Mr. Wilson is csatlakozik hozzánk. Miközben Carollal az asztalra halmozzuk az ételeket, ámulva nézi az egyre csak érkező fogásokat. Még sohasem voltam velük a barátom nélkül egyedül. Talán csak a jelenlétem miatt, de végre nem veszekednek egymással. Sőt, ami azt illeti, mindenféléről beszélgetnek velem. Egészen felnőtt dolgokról is. Mr. Williams először mindent átgondol, és soha nem beszél meggondolatlanul, mégis mindenből képes viccet csinálni, ami eléggé hozzájárul a vacsora sikeréhez.

Amikor végzünk, segítek mindent bepakolni a mosogatógépbe. Épp amikor az utolsó tányért öblítem le, befut J. J. és Cassie is. J. J. mackós ölelésébe fog, amitől végre egy kicsit megnyugszom és felengedek.

A telefonom csörgése ébreszt rá, hogy mennyi is az idő. Amikor meghallom Lucas hangját a vonal másik végén, majdnem elsírom magamat. Azt mondja, hogy negyed óra múlva nálam lesz. Egy gyors, izgatott búcsú után, szabályosan átrepülök az úttesten a házunkhoz. A lépcső alján hatalmas bőröndök állnak, George és Julie ma este utaznak el arra az esküvőre, amit Julie már hónapok óta szervez. A konyhapulton egy cetli vár azzal az üzenettel, hogy vacsorázni mentek az egyik újdonsült barátjuk házába, így lesz legalább egy óránk Lucasszal, mielőtt megjönnek.

Folyton az utcát lesem, így amikor meglátom a sarkon befordulni Lucas terepjáróját, felrántom az ajtót, és izgatottan szaladok ki a házból. Már annyira vártam, hogy megint megöleljen, hogy amikor kiszáll a kocsiból, egyenesen a karjába repülök. Attól, ahogy magához szorít, könnybe lábad a szemem. Itt az utcán beletúrok a hajába, és megcsókolom. Lucas nevetve húz be a házba, közben úgy szorítom az összekulcsolt kezünket, mintha az életem múlna rajta.

- Hiányoztam? – kérdezi nevetve, és átkarolja a vállamat, ahogy az oldalához szorít.

Felmegyünk a szobámba, és elterülünk az ágyamon. Lucas kimerült a sok vezetéstől és az apjával töltött időtől. Az oldalához bújok, és nem is igazán fogom fel, amit mond, csak hallgatom a búgó hangját. A hajammal játszadozik, míg én az arcomat a nyakához szorítom. Minden lélegzetvételnél érezni akarom az illatát. A bennem gomolygó rossz érzéseket igyekszem elfojtani magamban. Csak rá koncentrálok, és ettől egy kissé megnyugszom. Amíg itt van velem, nem lesz semmi baj. Rengeteget csókolózunk, és folyamatosan simogatjuk egymást, olyanok vagyunk, mint két dörgölőző kismacska.

- George és Julie ma este elutaznak – motyogom a nyakhajlatába, hogy ne kelljen ránéznem.

- Van valami terved? – kérdezi, és kissé elhúzódik, hogy megcsókolja a homlokomat.

- Arra gondoltam, hogy holnap átjöhetnél.

- Rendben.

- És talán itt is aludhatnál nálam. – A plafont bámulom, de érzem, hogy Lucas felém fordulva engem néz. Jó ideig nem szólal meg, de annyira ideges lettem a hallgatásától, hogy nem merek ismét rákérdezni a dologra.

- Egy feltétellel – mondja határozottan, amitől izgatottá válok. – Csak akkor alszom itt nálad, ha George beleegyezik.

Nem hiszem el, hogy ezt akarja. Mindketten tudjuk, hogy nem aludni jön majd át. George pedig nem ostoba, ezért pontosan tudni fogja ezt. Lucas most mégis azt akarja, hogy gyakorlatilag kérjek engedélyt a bátyámtól arra, hogy lefeküdhessek vele.

- Nem lehetne, hogy...

- Nem – zárja szigorúan rövidre a dolgot. – Belementem, hogy eltitkoljuk J. J. előtt a kapcsolatunkat. Cserébe azt akarom, hogy ezentúl ne kelljen többet hazudnunk senkinek sem.

Mélyet sóhajtva kifújom a levegőt. Odalentről mozgolódás hallatszik, valószínűleg a többiek megjöttek a vacsorából.

- Most... most kérdezzük meg? – kérdezem karcos hangon. Úgy érzem magam, mint akit épp kínoznak.

- Igen, most. Aztán indulnom kell haza – beszéd közben elfojt egy ásítást.

- Máris?

- Ha nem indulok el, félek, el fogok aludni.

- És az olyan nagy baj lenne? – motyogom magam elé.

- Reggel korán átjövök, rendben? – Biccentek a fejemmel, mire Lucas felül, és lecsúszik az ágyról. Kinyújtja felém a karját. – Az előbb kérdezni akartál valamit George-tól. – Hallom a hangjában lévő incselkedő tónust.

- Talán inkább neked kéne megkérdezned, hogy elveheted-e a szüzességemet. George biztosan értékelnék a dolgot – morgom vissza bosszankodva.

- Alvásról volt szó. Kezdem azt hinni, hogy meg akarsz rontani – mondja vidám hangon, közben idétlenül vigyorog.

- Ezzel nem segítesz, Lucas – szólok rá. Megenyhül az arckifejezése, és komoly tekintettel néz rám, amikor észreveszi, hogy mennyire ideges vagyok.

- George értékelni fogja az őszinteséget, és ezután bízni fog benned... bennünk, mert tudni fogja, hogy nem akarunk a háta mögött... öhm...

- Szexelni? – fejezem be helyette fanyarul a mondatot, mire ő zavartan biccent a fejével.

- Valami ilyesmi. De talán ne említsd előtte a szex szót. Azt hiszem, attól kiakadna.

Lucas a kezemet szorongatja, vagy talán inkább én az övét, ahogy lefelé indulunk a lépcsőn. George és Julie a konyhában vannak, és élénken beszélgetnek meg nevetgélnek, amikor belépünk. Remélem, a bátyám jókedve kitart legalább a mondandóm feléig.

- Bailey! – George megtörli a nedves kezét egy konyharuhában, majd azonnal Lucas felé nyújtja azt, mire ő elengedi az összekulcsolt kezünket, hogy viszonozza a gesztust.

- Hogy sikerült az esküvő? – kérdezi Julie izgatottan.

- Azt hiszem, egész jól – válaszolja Lucas illedelmes hangon. Amint visszaengedi a kezét a teste mellé, azonnal a tenyerébe csúsztatom az enyémet.

- Jó, hogy visszajöttél – veszi át ismét a szót George. – Effie lassan rekordot dönt a balesetekből, ha nem figyelsz rá oda. – Lucas rám kapja a tekintetét, és értetlenül néz rám. Látom, hogy valami magyarázatot vár.

- Csak egy apró baleset volt egy kagylóval a parton. Egy picit felhasította a lábamat, de már gyógyulóban van. – Legyintek, mintha semmiség lenne. - Amúgy, George, kérdezni akartunk tőled valamit. – Hadarom, hogy Lucasnak ideje se legyen kérdőre vonni, amiért megint eltitkoltam előle ezt a dolgot. De attól, ahogy a bátyám várakozóan rám néz, bennem reked a levegő.

- Mit? – kérdezi George balsejtelműen.

- Mivel holnap elutaztok, ezért... szóval Lucasszal... ő és én arra gondoltunk..., hogy esetleg... talán... - kifulladva elhallgatok.

Julie oldalba böki a bátyámat. Azt hiszem, mostanra a borzalmas makogásom ellenére is rájöttek, hogy mit akarok kérdezni. Julie a keze mögé próbálja rejteni a vigyorát, ahogy Lucast és engem néz, George arca viszont kivehetetlen érzelmeket tükröz.

- Azt akarod, hogy Bailey itt aludhasson nálad, míg mi nem vagyunk itthon? – kérdez vissza, közben a homlokán a ráncok mély barázdákba rendeződnek.

- Igen, azt – válaszolom határozottan, de a hangom remegése elárul.

- És hol aludna? Az ágyadban?

- Igen, ott. – Inkább lehajtom a fejemet, hogy ne lássák rajtam mennyire zavarba jöttem.

- Nem túl korai ez egy kicsit? – kérdezi, mire Julie ismét oldalba böki, és jelentőségteljesen meresztgeti a szemét, ahogy a fejével felénk bök. – Csak azt akarom tudni, hogy mennyire lesz rendszeres ez a dolog – mondja felháborodva inkább Julie-nak, mintsem nekünk. - Mert attól, hogy tizennyolc évesek, még nem lesznek mindjárt felnőttek is. Még mindig iskolába járnak, és...

- George, nem azt kérte, hogy Bailey költözzön ide. Hanem csak azt, hogy egyetlen egy éjszakát hadd maradhasson itt – szól közbe Julie, mire George elhallgat.

- Rendben – mondja George egy kissé nyugodtabban. - És mégis hogy zajlana ez az itt alvás? – kérdezi ismét felénk fordulva, és összekulcsolja a kezét a mellkasán.

- Én azt hiszem, inkább megyek. Talán jobb lenne ha... - kezdené Lucas, de a bátyám azonnal félbeszakítja.

- Oh, nem, nem, nem, fiatalember. Tudtommal te akarsz a húgommal kettesben aludni az ágyában, míg Julie és én távol leszünk, úgyhogy maradsz, ahol vagy. Szeretném hallani, hogy mégis hogyan képzelitek el a dolgot!

- George, elég! – szólok közbe. – Inkább hagyjuk. Fel sem kellett volna hoznom. – Csalódottá válok, hogy ennyire támadóan viselkedik.

- Nem, Elisabeth. Félreértesz. – George egy nagyot sóhajt. - Én nagyon is értékelem, hogy megkérdeztél minket, és nem titokban akartátok csinálni. – A szavai hallatán egy kissé lejjebb hajtom a fejemet, mire Lucas megszorítja az övével összekulcsolt kezemet. – Értékelem azt is, hogy nem akkor akartok a házunkban szexelni, amikor mi is itthon vagyunk.

- Azt sem szeretnénk, ha kocsikban meg szertárakban vagy elhagyatott sikátorok falának dőlve csinálnátok. Akkor már inkább gyertek ide – veszi át a szót Julie, akinek mindig is könnyebben ment a szexről való beszélgetés, de most legszívesebben elsüllyednék a föld alá.

- De – emeli fel a kezét figyelmeztetően George -, a szex, az felnőtt dolog, aminek felnőtt következményei lehetnek. Szeretném tudni, hogy biztonságban vagy akkor is, ha én nem vagyok itt, hogy vigyázzak rád.

- Nekünk mindennél fontosabb az, hogy biztonságban legyetek – erősíti meg Julie a bátyám szavait. – George épp csak azt akarta kifejezni a harciasságával, hogy törődik veletek, ugye? – Julie küld felé egy jelentőségteljes pillantást.

- Igen, így van. Éppen ezért lesznek szabályok és határok – tűzi közbe George.

- Tudjuk, hogy mit éreztek – veszi át a szót Julie -, tudjuk, hogy kívánjátok a másikat, és hogy mennyire izgalmas ez a mostani helyzet, de a szex nem csak fizikai kontaktus, hanem kölcsönös, szereteten alapuló együttlét, ami hatással lesz a kapcsolatotokra. Ezért, ha bármikor úgy érzitek, hogy nem akarjátok, hogy a másik megtegyen egy bizonyos dolgot, akkor mondjatok nemet. Kommunikáljatok. És mindig használjatok óvszert. Aztán később átbeszélhetjük, hogy ha szeretnétek más fogamzásgátlási módszert kipróbálni, rendben? – Azt hiszem, bólintottam, de annyira zavarban vagyok, hogy az is lehet, csak akartam.

- Rendben – hallom meg magam mellett Lucas magabiztos hangját, amitől egy kissé felengedek. Örülök, hogy a bátyámék törődnek velünk, és hogy bíznak Lucasban és bennem is.

- Ha úgy érzitek, készen álltok, akkor én nem fogom ezt felülbírálni – folytatja George, és átöleli Julie derekát. – Csak legyetek biztosak benne. Mi mindketten azért vagyunk, hogy ha bármi gond van, akkor segítsünk. Azt szeretnénk, ha tudnátok, hogy bármikor fordulhattok hozzánk. Te is, Bailey. Ha valamit nem értetek, vagy bizonytalanok vagytok, esetleg tanácsra van szükségetek, akkor mi itt leszünk. Bíráskodás nélkül.

Meg kell köszörülnöm a torkomat, mielőtt beszélni kezdek, hogy ne hallatszódjon a hangomon, mennyire meghatott az, amit a bátyám az előbb mondott.

- Akkor ez azt jelenti, hogy Lucas itt maradhat holnap estére? – kérdezem.

- Igen, itt. De csak EGY estére – hangsúlyozza George. - Bármikor átjöhet, de holnaputántól mindenki a saját ágyában alszik. Megértettétek?

- Meg – mondjuk majdnem szinkronban Lucasszal.

- És köszönjük – teszi hozzá Lucas, mire megszorítom a kezét, és húzni kezdem az ajtó felé.

Teli szájjal vigyorgok, ahogy kilépünk a ház ajtaján, és a kocsijához sétálunk. Az utcán már sötét van, de ha nappal lenne, sem érdekelne, hogy ki lát minket, vagy mit gondol rólunk. Lábujjhegyre állok, és összeérintem a homlokunkat.

- Hát, ez elég jól ment, nem? – kérdezi mosolyogva.

- Azt hiszem, ezzel most te lettél a világ legjobb pasija. Köszi, hogy nem rohantál el hanyatt homlok.

- Nem mondom, hogy nem volt egy kissé kínos a dolog, de bárcsak valaki elmondta volna nekem ugyanezt azelőtt a tábor előtt. – Lucas szorosan magához húz, és az arcomhoz préseli az övét. – Ugye tudod, hogy holnap este nem kell történnie semminek, ha meggondolnád magadat.

- Tudom – mondom magabiztosan.

- Ígérd meg, hogy szólsz, ha így lenne – suttogja a fülembe.

- Megígérem. De tudom, hogy mit szeretnék. A múltkor is akartam, te is tudod, hogy akartam – suttogom.

- Szeretlek, Effie – mondja, és szájon csókol.

- Reggel, olyan korán gyere át, ahogy csak tudsz. – Lucas erre elmosolyodik, és a sötétkék szemei olyan boldogan csillognak, mint amikor megismertem.

A szája szélén apró gödröcskék jelennek meg, amiért még nehezebb elengednem. Olyan aranyos. Az orra enyhén megpirult, amitől ha lehet, most még jóképűbb.

- Szeretlek – súgom behunyt szemmel, és élvezem, ahogy az orromat simogatja az övével.

Olyan gyengéd, ahogy hozzámér, hogy sírni támad kedvem.

- Milyen volt a születésnapi bulid? – kérdezi, és eltűri a hajamat a fülem mögé, közben egyenesen a szemembe néz. A kérdésétől a szívem azonnal lesüllyed a gyomrom tájékára.

- Semmi különös. Mindenki jól érezte magát – válaszolom lazán.

- És te? Minden rendben volt?

- Persze – vágom rá talán túlságosan is erőltetetten, ezért próbálom mosolygással enyhíteni a dolgot. Lucas csak tovább vizsgálgatja az arcomat.

- Elmondanád, ha nem így lenne? – kérdezi, de jobbnak látom nem megszólalni többet, így csak biccentek. Szinte érzem, ahogy a bűntudat belülről kezd megemészteni. – Nem pedig eltitkolnád, mint a kis balesetedet a kagylóval, igaz? – Beharapom a számat, és bűntudatosan elfordítom a fejemet. – Effie, azt hittem, megegyeztünk, hogy szólsz, ha bajban vagy. Azt hittem, bízol bennem – mondja enyhe csalódottsággal a hangjában.

- Bízom benned – vágom rá megerősítés képpen. – Én csak... sajnálom, Lucas.

- Ha bízol bennem, akkor hagyd, hogy én is bízzak benned. De ehhez az kell, hogy ne titkolózz előttem. Azt hittem, a Reed eset óta ezen már túl vagyunk. Hagyd, hogy segítsek, rendben?

Ha valamikor, akkor most itt lenne az alkalom, hogy elmondjam neki, mivel fenyegetett meg Reed, mégis néma maradok, és csupán enyhén biccentek a fejemmel. Én hoztam magamra a bajt, én is fogok kimászni belőle, mégpedig egyedül. Csak reménykedhetek abban, hogy Lucas sosem szerez majd tudomást erről a találkozóról. 

Nos, ismét elérkeztünk ide, gondolom sokan emlékeztek erre a jó kis kínos beszélgetésre. Szerintetek mi fog történni a Reed-Effie találkozón? Írjátok meg!

Puszi: Summerrose