Reggel, amikor felkelek, a nap már vakítóan süt. Teljesen elvakít az éles fény, ahogy próbálom kinyitni álmos szemeimet. Nehézkesen felemelem a fejem, és a telefonomat keresem az éjjeliszekrényen. Hiába próbálom életre kelteni, nem kapcsol be. Eszembe jut, hogy elfelejtettem töltőre tenni, így az éjszaka folyamán valószínűleg lemerült. Ránézek a digitális órára, mire riadtan azonnal egyenesbe rántom magam.

- Basszus! Elaludtam! - kiáltok fel hangosan.

Gyorsan magamra kapom az egyenruhám, de az ingem gombjaival meggyűlik a bajom, mert alig akarnak a lyukba bújni. A harisnyát mellőzöm, nincs most időm azzal is bajlódni. Gyorsan előre hajtom a fejem, és az ujjammal átrázom a hajam, majd összefogom egy hajgumival. Nem értem, hogy történhetett ez velem, sosem szoktam elaludni. Felkapom a hátizsákom az ágy mellől, beledobom az asztalról a könyveimet, és rohanok is le a kocsimhoz.

Őrültek módjára hajtok a suliig. Ha most megállítana egy rendőr, biztos, hogy egy szép kis büntetéssel végezném. De hála égnek szerencsém van, mert baj nélkül parkolok le a suli előtt. Mivel későn érkeztem, már csak hátul találok helyet, így a táskámmal bajlódva futok a bejárati ajtóhoz.

Azt tudom, hogy biológia laborom lesz, csak azt nem, hol van a labor. Ledobom a táskámat a földre, és próbálom előhalászni azt a papírt, amit az órarend átadáskor kaptam a termek számáról. Hangos cipőkopogásra leszek figyelmes, és amikor felnézek, egy tanár jön velem szemben. Gyorsan felkapom a táskámat a földről, és felé szaladok, hogy segítséget kérjek, de mielőtt bármit mondhatnék, durván rám förmed:

- Maga nem tudja, hogy már vagy tíz perce becsöngettek?

Szürke egér hajával, megnyúlt fülével és hosszú orrával ez a pasas egy cseppet sem nevezhető rokonszenvesnek.

- Sajnálom én... én elaludtam – lihegem. - A biológia lab... – kezdeném, de feltartja a vaskos ujjait, és szó szerint az arcom elé teszi, ezzel belém fojtva a szót. Micsoda tuskó.

- Az iskolai szabályzat szerint az órák alatt a folyosón tartózkodni tilos – hadarja nagy élvezettel.

Legszívesebben feltartanám én is a kezem, hogy belefojtsam a szót, de visszafogom magam.

- És az egyenruhához a lányoknak a harisnya is hozzátartozik – teszi még hozzá, közben rosszallóan végignéz rajtam.

Lehajtom a fejem, hogy megvizsgáljam a ruházatomat, és csak ekkor veszem észre, hogy félregomboltam az ingemet, ráadásul csak az egyik fele van betűrve a szoknyámba. Lehet, hogy igaza van a kinézetemmel kapcsolatban, de nem értem, miért beszél velem ilyen lekezelő stílusban. Én csak a segítségét akartam kérni. Viszont mielőtt bármit tehetnék vagy mondhatnék magyarázatképp, a tanár elővesz a zakója zsebéből egy piros papírköteget.

- Iskola utáni elzárást kell, hogy adjak ezért a kihágásért – mondja önelégült komolysággal.

- Elzárást? Mi a szent sza...

- Jó reggelt, Mr. Cooper – Bailey köszönése fojtja belém a káromkodásomat. - Csak nincs valami gond? – néz rám mosolyogva.

A hangja elég csipkelődő. Nevetnem kell, de a mosolyomat a kezem mögé rejtem.

- Mr. Bailey, nincs jobb dolga annál, mint a folyosón mászkálni? – kérdezi a tanár olyan durcásan, mint egy kisgyerek. – Mindketten azonnal menjenek órára – mondja szinte hisztérikusan, majd a kezembe nyomja a piros elzárás cédulát, aztán sarkon fordul, és otthagy minket.

Mindkettőnkből kitör a hangos nevetés. Bailey megragad a könyökömnél fogva, és elvonszol a másik irányba.

- Még egy hete sem vagy itt, és máris balhéba kevered magad? – mondja rosszallóan, de aztán megint elneveti magát.

A szeme egy pillanatra végigszalad az ingemen, de nem veszi észre, hogy elkaptam a tekintetét.

- Hogy-hogy téged nem büntetett meg az öreg? Pedig elég lelkesnek tűnt a témában - motyogom, miközben utána botladozom.

- A foci miatt szabad kijárásom van, persze Cooper nagy bánatára.

Erre halványan elmosolyodik. Megáll velem a következő fordulóban, és elengedi a karomat.

- Hm... hát mázlista vagy. - Meglengetem a cédulát a kezemben.

- Legközelebb vigyázz a szádra. Cooper nem bírja a káromkodást. Kaphattál volna egy hetet is, ha nem szólok közbe – ezt már tényleg megrovón mondja.

- Nekem mindegy... - dünnyögöm a kioktató stílusára válaszul.

- Amúgy miért is nem órán vagy? - kérdezi kíváncsiskodva.

- Oh, jesszusom! - kiáltok fel.

Annyira elvonta a figyelmemet, hogy közben már meg is feledkeztem arról, hogy épp biológián kéne lennem.

- Elaludtam. Bioszom lenne. Tudod, hol van a labor?

Összekapkodom a holmimat, és a vállamra dobom a táskámat.

- Gyere velem - int, hogy kövessem.

Sietősen követem, de egy kicsit direkt lemaradok mögötte. Azt figyelem, ahogy minden egyes lépésénél a hátára ráfeszül az ingje, így látszanak a megfeszülő izmai. Befordulunk pár sarkon, majd hirtelen megáll. A bámészkodásom miatt majdnem a hátának ütközöm.

- Ott van a folyosó végén, az utolsó balra - mutat az ajtó felé.

Aztán ismét rám néz. Némán bámuljuk egymást, mire ő zavartan elfordítja a tekintetét rólam. Köhint egyet, mielőtt megszólal.

- Kivel lesz órád? – kérdezi, de közben nem néz rám.

- Azt hiszem, Mr. Graham a neve.

Erre felém kapja a fejét, de a vállai valahogy feszültté válnak.

- Jobb, ha megyek – szabadkozom. - Azt hallottam, az a fajta tanár, aki megáll akár a mondat közepén is, és addig bámul, amíg le nem ülsz a helyedre.

Bailey teátrálisan megforgatja a szemét.

- Igen, ez tényleg tipikus Graham.

Apró mosolyt látok a szája szélén játszani, ettől megenyhül az arca.

- Te nem hozzá jársz bioszra? – kérdezem, hogy oldjam a feszültséget. Nem értem miért bajlódom ezzel, amikor már legalább negyed óra késésnél járhatok.

- Öhm... ja, nem, csak ismerem. Korábbról – mondja zavartan.

Bólintok és elindulok a terem felé. A vállam felett még egyszer hátra kiáltok egy köszönömöt.

- Várj! – szól utánam, így visszafordulok. - Elkísérlek – ajánlja fel váratlanul.

Megállok, és az alig három méterre lévő labor ajtajára nézek. Megrántom a vállam, hát ha ennyire jönni akar, akkor felőlem jöjjön.

- Öhm... szerintem elhibáztál pár gombot az ingeden – mondja egy elfojtott mosollyal az ajkán.

Végignézek magamon. Az ingem még mindig félregombolva, a szoknyám megtekeredve a derekamon, a melltartóm széle pedig majdnem kilátszik az elhibázott gomblyuknál. Elég szedett-vedettnek tűnök.

- Oh... csak egy pillanat – mondom kapkodva, és elfordulok, míg kigombolom az ingem. – Amúgy köszi, hogy megmutattad a termet, nem tudom, nélküled hogyan találtam volna meg – beszélni kezdek, hogy oldjam a feszültséget, amíg újragombolom az ingem.

Beszéd közben hátrapillantok, hogy Bailey-re nézzek, aki döbbenten figyeli, amit épp csinálok. Aztán a szeme felsiklik az arcomra, majd amikor a szemembe néz, és rájön, hogy rajtakaptam, amint engem bámul, szörnyen elpirul zavarában. A hajába fúrja a kezét, és elfordítja rólam a tekintetét. A reakciója miatt ráadásul én is zavarba jövök, mire pirulva visszafordulok a szekrények felé. Gyorsan betűröm a szoknyámba az ingem, majd mintha mi sem történt volna, visszafordulok Bailey felé. Mindenfelé néz, csak rám nem.

A teremig már némán tesszük meg az utat, közben mégis úgy érzem, hogy engem néz, de nem merek felé fordulni, hogy meg is bizonyosodjak erről. Mára elég volt a kínos pillanatokból.

Amikor elérjük a labort, bekopog az ajtón, és amikor odabentről megkapjuk az engedélyt, határozottan nyit be a terembe.

- Elnézést a zavarásért Mr. Graham - hangsúlyozza ki a tanár nevét, mintha direkt bosszantani akarná -, de Effie új itt, és kissé eltévedt.

Mérgesen nézek Bailey-re, de ő csak bárgyún mosolyog. Ezt most meg miért csinálja? Direkt fel akarja bosszantani? A teremben mintha mindenki sóbálvánnyá változott volna, kikerekedett szemekkel, némán bámulják a tanár és Bailey között lezajló jelenetet.

- Mr. Bailey - Mr. Graham valamiért furán ejti ki a nevét, majd köhint egyet, hogy visszanyerje a hangját. - Nagyon kedves, hogy idekísérte a kisasszonyt.

Zavartan nézi Bailey-t, aztán mintha fejbe kólintották volna, felocsúdik a révületből, és a tekintete rám terelődik. A teremben halk kuncogás tör ki, azt hiszem, Bailey jelenléte miatt. A lányok többsége látszólag odavan érte, de ez neki vagy fel sem tűnik, vagy teljesen hidegen hagyja.

- Foglaljon helyet Miss - szól rám bosszankodva a tanár.

Már éppen el akarok indulni a padok felé, amikor Bailey megint megszólal.

- A neve Effie – mondja pimaszul kihangsúlyozva a nevemet.

Nem értem, miért csinálja ezt. Azt hittem, udvariasságból akar elkísérni, nem pedig azért, mert bajba akar sodorni. Azt hittem, túl vagyunk a múltkorin, erre most mintha direkt fel akarná bosszantani a tanárt az én kontómra. Felém fordul, mielőtt kimenne a teremből, én pedig szúrós szemmel nézek rá. Remélem, hogy látja, mennyire dühös vagyok rá.

- Mit csinálsz? – súgom mérgesen.

Nemtörődöm módon megrántja a vállát, majd Mr. Graham felé fordul, és a kézfejével szalutál. Az egész olyan pimasz, hogy kis híján felnevetek. Esküszöm, hogy ezért meg fogom fojtani. Mérgesen nézek rá, de ő csak a hátamra teszi a kezét, és beljebb tol a terembe.

- Később még összefutunk, Effie – mondja.

Próbálom átdöfni a szemeimmel, de ő láthatólag jót mulat rajtam.

- Nos, Effie? – kezdi a tanár türelmetlenül.

Az biztos, hogy az én nevemet meg fogja jegyezni erre az évre. Gyorsan beiszkolok a sorok közé, és leülök az egyik üres helyre J. J. mellett, aki kérdőn néz rám.

- Szünetben – súgom oda neki. Nem akarom Mr. Grahamet még jobban felbosszantani.

Gyorsan elhelyezkedem, hogy ne keltsek további feltűnést. Azt hiszem, így sem leszek épp Mr. Graham kedvence. De ha Baileyt újra meglátom, komolyan nem állok jót magamért.

Mr. Graham az egész óra folyamán fáradhatatlan lelkesedéssel beszél az év folyamán ránk váró anyagról. Épp azon küzdök, hogy mindent le tudjak körmölni, amit csak mond, amikor suttogásra leszek figyelmes a hátam mögött. Hallom, hogy az én nevem is előkerül.

- Micsoda igazi kis ribanc, hogy máris így ráakaszkodott Baileyre. Ő meg persze amilyen naiv máris bedőlt ennek a...

Amikor megfordulok, a lány, aki rólam beszélt, meg sem próbálja elrejteni az utálatát. Gúnyos képet vág rám. Unottan visszafordulok, és megpróbálom lejegyzetelni a kötelező olvasmányok listáját. Hála égnek, nemsokára vége az órának. Amikor kicsengetnek, J. J. felém nyújtja a táskámat.

- Ne törődj velük – mondja, tehát ő is hallotta, amit a másik lány mondott rólam. Megrántom a vállam.

A következő két órámon szerencsére nem azzal az utálatos csajjal vagyok együtt, de sajnos J. J.-vel sem találkozom a szünetekben. Van olyan órám, amin észre sem veszi a tanár, hogy új diák jár az osztályába, másokon meg még fel is állítanak, hogy mutatkozzak be. Személy szerint inkább maradok láthatatlan.

Az ebédlőben, a fiúk többsége már az asztalnál ül, mire odaérek, mert a másodikon egy kissé elkeveredtem egy eltévesztett jobb kanyarnál. Parker kedvesen mosolyog, és arrébb csúszik, hogy le tudjak mellé ülni. Mindig úgy érzem, mondani akar valamit, de sosem teszi.

- Remélem, a nap további részében nem kerültél bajba – mondja Bailey piszkálódva, majd leül velem szemben.

- Nem... - morgom vissza.

- Mi történt? – kérdezi Campbell.

- Mr. Cooper elkapta a folyosón - válaszol helyettem Bailey.

- Oh, Cooper? - húzza el a száját. - Az szar. Nem szólt senki, hogy kerüld el nagy ívben?

- Mi?! Nem! Nem szólt senki. Miért nem... délutáni elzárást kaptam, a fenébe is! – kiáltok fel mérgesen. - Angliában nem szokás a diákokat elzárásra küldeni. Ráadásul az sem segített éppen, hogy rám haragítottad Grahamet – fordulok Bailey felé, aki meglepődik, hogy felhozom a dolgot. - Ezért még számolok veled – bosszankodom.

A dühöm igaz csillapodott egy kicsit az órák alatt, de eldönthetné végre, hogy akkor most utál vagy sem.

- De hiszen Graham Bailey-nek a... - kezdi Campbell, de nem fejezi be a mondatot. Bailey mérgesen néz rá. – Hagyjuk – motyogja, és előveszi a telefonját a zsebéből, majd nyomkodni kezdi.

Kérdőn nézek rájuk, de senki nem szól semmit. Mintha az előbbi meg sem történt volna. Bosszankodva visszafordulok az ebédemhez.

Ezután csendbe burkolózom. Julie ki fog akadni, ha megtudja, hogy elzárást kaptam. Már előre látom, ahogy beoson a szobámba, és kérdezősködni kezd a hogylétemről. Meg hogy visszatértek-e a rémálmok, és, hogy szeretném-e ha keresne egy terapeutát. Mindezt egy levegővétel alatt. A többiek észreveszik, hogy nincs beszélgetni való kedvem, így az ebéd további részében békén hagynak.

Amikor végzem, elköszönök az asztaltársaságtól. J. J. utánam szól, hogy délután beugrik, mire helyeslek. A tálcával a kezemben indulok a szemeteshez. Következő pillanatban pedig már a földön hasalok. Elterülök, mint egy idióta, a kajám maradéka meg az ingemen landol.

- Nézz a lábad elé, új lány! – lép oda hozzám az a csaj, aki az első órán engem ócsárolt. Felismerem a hangját. Ő hívott az öltözőben ribancnak.

Egy pillanatig fel sem fogom, hogy ez a liba kigáncsolt. Tudom, hogy ő volt. Éreztem, hogy valaki megrúgta a bokámat. Felugrom, és egy harci üvöltéssel rá akarom vetni magam, amikor valaki elkapja a karomat hátulról, és visszaránt. Az a liba meg karba tett kézzel olyan önelégülten vigyorog, mintha épp most választották volna bálkirálynőnek. Idegesen ki akarom rántani magam a szorításból, de amikor észreveszem, hogy J. J. az, aki lefog, még mérgesebb leszek.

- Nyugodj le - súgja a fülembe hátulról. - Elice a diákelnök, nem éri meg.

Dühösen felnyögök, aztán kirántom a kezem, és áttörök Campbell és Scott között. Mégis a mi a fene van ezzel a hellyel? Itt mindenki totál megőrült? Kirohanok az ebédlőből, és kiszaladok a folyosóra. A focipálya felé veszem az irányt, mert ez az egyetlen útvonal, amit ismerek, hogy merre vezet.

- Mégis mi a franc ütött beléd? – kiállt utánam J. J..

Hallom a dübörgő lépteit, ahogy jön mögöttem.

- Nem támadhatsz rá a diákelnökség vezetőjére, ráadásul ő a pompon csapat kapitánya is!

Elkapja a karomat, amikor már a füvön járok. Megállít, és maga felé fordít.

- Az a szemét liba megalázott az egész iskola előtt! Simán levittem volna a földre – kelek ki magamból bosszúsan. Nehogy már J. J. is az ő pártját fogja.

- Ebben biztos vagyok – mondja nyugodt hangon. - De mit tettél, hogy máris magadra haragítottad?

- Semmit. Az első naptól kezdve utál, mert jóban vagyok veletek.

- Elice szeret pletykálni – morogja.

- Vettem észre – motyogom.

Lehajolok, és masszírozni kezdem a bokámat, ahol megrúgott. Érzem, hogy máris dagad. J. J. megtámogat a könyökömnél fogva, és bevonszol a fiúk öltözőjébe. Leültet a szekrénye előtti padra. A szekrényében kotorászik, majd odaad egy tubus krémet.

- Ezzel kend be, segít lelohasztani a duzzanatot – mondja meleg, talán kissé aggódó hangon.

- Köszönöm – motyogom vissza letörten.

Az ingemen szétkenődött némi majonéz, és egy darab salátát pöccintek le róla, mire J. J. hangosan nevetni kezd rajtam. A jókedve megint csak ragadós, így én is felnevetek.

Suli után még egy órát elzáráson kell töltenem. Amikor a folyosón bolyongok, hogy megkeressem a termet, feltűnik, hogy zongora-játék hallatszik ki az egyik teremből. Amikor az ajtóra nézek, és a száma megegyezik az általam keresettel, meglepődöm. Belépek a terembe, óvatosan a zongorán játszó tanárhoz lépek a büntetés cédulámmal, és leteszem a zongora tetejére.

- Üdvözöllek – mondja barátságos mosollyal.

- Ez a tanulószoba? – kérdezem bizonytalanul.

- Igen, ez az... – mondja lelkesen, és végigfutja a szemét a büntetésen. – Miss Lockhart. Mr. Hewitson vagyok, a zenei tagozat vezetője, vagyis ugye az voltam. Csak ezen a héten én is büntetésben vagyok.

- Mit követett el? – kérdezem mosolyogva.

- Én? Csak kissé rosszul időzítettem. A zene oktatását választottam karrierként, épp amikor az iskolák úgy döntöttek, hogy véglegesen eltörlik. És te mit tettél? - kérdezi lazán.

- Semmit, tényleg – vágom rá.

- Milyen érdekes – bólogat a fejével –, pont azért vagy itt, mint a többiek is – ezzel elfordul, és visszatér a zongorához.

Végignézek a termen. Rajtam kívül még három másik srác ül bent és egy szőke lány a leghátsó sorban. Két fiú csak a telefonjával babrál, a harmadik meg miután jól megnéz magának, felteszi a lábát az asztalra, és egy könyvet kezd olvasni. A borítója alapján valami sci-fi történet lehet. A szőke lány közelebb húzza magához a mellette lévő asztalt, és jelez, hogy üljek le mellé. Az elkövetkező időt arra fordítom, hogy megcsinálom a matekra kapott házit. Elgondolkozva nézek fel, az elmúlt fél órában Mr. Hewitson végig zongorázott. Egy igen szomorú darab végén feláll a székéről.

- Aki megnevezi azt a személyt, aki ezt a dalt írta, negyedórával korábban elmehet. – Az egyik srác elszakad a telefonjától, és felteszi a kezét.

- Itchy és Scratchy? – mormogja a Simpson család egyik szereplőit.

- Majdnem – neveti el magát Mr. Hewitson. – De mégis nagyon mellé – rázza meg a fejét. – Engem a zeneszerző érdekelne. Valaki más? – kérdezi, de csak felsóhajtok.

- Ha tudod, jelentkezz – súgja oda a szőke lány. Aprón megrázom a fejem.

- Miss Hamilton? – a lány elszakítja rólam a tekintetét, és lassan a tanárhoz fordul. – Van hozzáfűzni valója?

- Öhm... a dal a Summertime a Porgy és Bessből.

- Bizony! – örül meg a tanár a válaszára. – De ki a szerzője a Summertime-nak? Miss Lockhart?

- George Gershwin – válaszolom kissé bizonytalanul.

- Kitűnő – mondja elismerően a tanár. – Miss Lockhart, negyedórát visszakap a szabadságából – mondja boldogan. - De miért érzem úgy, hogy leledzik egy történet közted és a dal között?

- A történet többet ér negyedóránál – válaszolom, és visszafordulok a matekfüzetemhez.

Nem hiszem, hogy a tanulócsoportra rátartoznának a szüleim halálának részletei, és hogy ez a zene hogyan segített ezen túllépnem. Amikor lejár az idő, és Mr. Hewitson elenged, gyorsan összeszedem a könyveimet, és kisietek a teremből. Nem gondoltam volna, de egy kicsit szégyellem magam amiatt, hogy elzárást kaptam. A mai napom nem alakulhatott volna ennél rosszabbul. Másra sem vágyom csak hazamenni, és J. J.-vel meccset nézni.

Amikor kifelé megyek a fő folyosón, hihetetlen dolognak leszek a szemtanúja. Talán mégis volt értelme végigülni ezt az extra órát büntetésben, csakhogy ezt láthassam. Elice falnak döntött kézzel áll, a melleit előretolja, és Seth Reeddel beszélget. Csábosan mosolyog a fiúra, aki persze élvezi az efféle figyelmet. Az egyik kezét lazán a nadrágja zsebében tartja, a másikkal meg Elice arca mellett a falnak támaszkodik. Olyan közel hajol hozzá, hogy az orruk majdnem összeér. Mielőtt észrevennének, gyorsan elbújok a szekrénysor mögé. Résnyire kidugom a fejemet, hogy lássam őket.

- Persze, ott leszek – mondja Elice bájologva.

- Akkor később még összefutunk.

Reed az öklével meglöki Elice állát, aki erre csak felkuncog. Azt várom, hogy megcsókolják egymást, de végül Reed ellöki magát a faltól, és kisétál az ajtón. Elice nagyot sóhajt. Gyorsan visszabújok a rejtekem mögé, nehogy észrevegyen, de hála égnek az ellenkező irányba indul el, majd ő is eltűnik. Bezzeg Cooper ilyenkor nincs sehol. Pedig szívesen végignéztem volna, ahogy Elice-t iskolai kéjelgésért elzárásra ítéli.

Mire hazaérek, J. J. már az alagsorban nézi a meccset George-dzsal. Mindketten egy-egy üveg sört kortyolgatnak.

- Na, milyen volt az első elzárásod? – kérdezi J. J.

George meg sem lepődik, gondolom J. J. már elmondta neki, amit tudnia kell.

- Intellektuálisan jövedelmező – válaszolom, erre mindketten felnevetnek.

Ezt szeretem George-ban talán a legjobban, hogy soha nem úgy viselkedik, mintha a szüleinket kéne helyettesítenie. Persze van néhány szabály, amit be kell tartanom, mint például tanuljak rendesen, lehetőleg ne essek teherbe, és ne jöjjek haza részegen. De mivel kitűnő vagyok, szűz, és az ivással soha nem buktam még le, bízik bennem annyira, hogy tudja, a helyzetnek megfelelően a legjobb döntést hozom majd meg. Ezért nem balhézott akkor sem, amikor verekedésért felfüggesztettek.

A meccs későn ér véget, ezért J. J. a szobámban köt ki megint.

•

A foci itt Jacksonvillben úgy látszik, kiemelt szerepet kap. A lelátók zsúfolásig teltek, a pep rally pedig javában tart. A közönség tombol, a zene üvölt, a zenekar folyamatos dobolásától már majdnem megsüketültem. A pompon lányok pedig őrületes hangulatot gerjesztenek a kántálásukkal, de főleg, mert Mary és Elice mellei minden egyes ugrásnál majd kiugranak a dresszük alól. Miután lemegy a műsor, látom, hogy Campbell eszeveszett csókolózásba kezd Maryvel, miközben a fenekét markolássza. Ők ketten mondhatni egymásnak valók. Bár a se veled, se nélküled kapcsolatukat egy kissé nehéz számon követni. Nyelvet is látok, az biztos, hogy nem fogják vissza magukat. Bailey szalad oda hozzá, hatalmasat bokszol a vállába, és visszaküldi a pályára bemelegíteni. Elnevetem magam a jeleneten. Az edző végre engedélyezi, hogy a pályára lépjek, és váltsak pár szót a barátaimmal. Azt hiszem, kezd rájönni, hogy nem azért vagyok itt, hogy elvonjam a figyelmüket. Amikor leérek a kispadhoz, Bailey szorgosan mutogat J. J.-nek és Parkernek a pálya egyes részeire.

- Láttad a szélső védőt dobni? Húzódj kicsit hátrébb, aztán passzolj Parkernek. Aztán Parker te meg befutsz legalább a harmincyardos vonalig.

Bailey arca nagyon komoly miközben beszél. J. J. és Parker bólintanak, aztán egymás sisakjára csapnak, majd a két fiú visszaszalad a posztjára.

Bailey felém fordul, és leveszi a sisakját. Megrázza a szőke haját, ami folyton a homlokába van söpörve. A gyomrom máris görcsbe rándul. Most, miután megtudtam, hogy van barátnője, tényleg nem kéne így reagálnom. Nem akarom így érezni magam mellette, azt akarom, hogy minden normális legyen közöttünk.

- Jössz a meccs utáni buliba? – kérdezi hirtelen.

Elég élénknek tűnik, gondolom, már tombol benne az adrenalin. Ismerem ezt az érzést. Imádom, amikor átjár a meccseim előtt. Nyújtani kezdi az egyik lábát, közben engem néz.

- Aha, azt hiszem. Gondolom J. J. úgyis menni akar majd. – J. J.-t keresem a szememmel, aki épp csókot vált Cassie-vel a pálya szélén. Bailey követi a tekintetemet.

- Szerencsés vagy, hogy nem láttad őket tavaly. Állandóan egymás szájában lógtak.

Mindketten undorodó képet vágunk, és hangosan nevetni kezdünk.

- Ashley nem jön ki megnézni?

Próbálom a legtermészetesebb hangsúllyal kiejteni a nevét, bár nem is értem miért kérdezek rá a dologra. Talán ezzel akarom magamnak bizonyítani, hogy nem érdekel úgy, mint egy srác.

- Ő... nem. Nem tudott – feleli kurtán, úgy látom, mintha zavarba jött volna.

Talán amúgy sem kéne a barátnőjéről kérdezgetnem, amíg nem tudom magamat túltenni azon, hogy izgalom jár át, akárhányszor meglátom.

A játékvezető az irányítókat hívja a pénzfeldobáshoz, így Bailey visszanyomja a sisakját a fejébe, és elrohan. Átmászok a korláton, és onnan nézem végig, ahogy a Darnell Wolves tényleg szétrúgja a Bulldogok seggét.

A Bulldogok védelme elég jó, de közel sem annyira, mint a miénk. Amikor J. J. feltartja a támadók szélső védőjét, aki nem más, mint Mike Sanders, Reedet azonnal a földre viszik. Még az első downig sem tudnak eljutni. Seth egyre ingerültebben ordít a csapattársaival. Bailey sosem kiabál a srácokkal, sosem szidja le őket durván. A csapata enélkül is tiszteli őt és követik az utasításait. Seth ennek láthatólag teljes ellentettje. Az utolsó touchdownnál amit Campbell szerez, Sanders idegesen lekapja a fejéről a sisakját, és úgy vágja a földhöz, mint egy durcás kisgyerek. A csapatunk éljenez, akárcsak a nézők, Campbell meg valami idétlen győzelmi táncot ad elő. J. J. odaszalad hozzám a korláthoz, és összepacsizunk. Alig egy perc múlva Cassie is csatlakozik hozzánk, miután véget ér a pomponos táncuk, majd J. J. nyakába csimpaszkodik, és újabb heves csókcsatába kezdenek. Befut Bailey is, és összeérintjük az öklünket.

- Úgy látom, valaki nehezen tűri a vereséget – mutat Cassie Mike tomboló akciója felé, erre mind kifulladásig röhögünk rajta.

- Megyek, leállítom Campbellt, mielőtt totál pucérra vetkőzik, és a bíró büntetést ítél meg a csapatomnak – mondja Bailey bosszankodva, mire összenevetünk.

Elkocog, majd látom, hogy a bíró felé hadonászik, mire Campbell visszaveszi a mezét.

•

A fiúk öltözőjével szemközti falnak dőlve várakozom, ugyanis én vagyok J. J. sofőrje.

- Csak nem rám vársz? – felkapom a fejem Reed hangjára.

Még mindig rajta van a vállvédője, és a sisakját a kezében fogja, ahogy hozzám sétál. A kezét a fejem mellé támasztja, és megáll közvetlen előttem. Úgy látszik, ez náluk megszokás, hogy így közelednek a lányok felé. Ugyanolyan pimasz, mint a haverja. Kíváncsi vagyok, meddig húzhatom.

- Reednek hívnak ugye? – Rám mosolyog, majd bólint, de a kezét még mindig a fejem mellett támasztja, hogy megmutassa, ő irányít. Hát persze.

- Csak nem érdeklődtél rólam, hogy már így tudod a nevemet? – mondja nagyképűen, amit gondolom, flörtölésnek szánt. Önelégülten néz a szemembe.

- Ide jársz a Darnellbe, ugye? – kérdezem ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésére. - Csak mert még egy órán sem láttalak.

- Ja, de magánban nyomom. Akkor jövök be, ha épp kedvem van – válaszol hetykén. - Azt hallottam rólad - kezdi elmélyített hangon -, hogy egyszerre két sráccal is elbírsz. A rögbi pályán – teszi hozzá. Csábosan félmosolyra húzza a száját, és beharapja az alsó ajkát. Láthatólag nagyra van a hülye dumájától.

- Csak nem megtiszteltél a jelenléteddel?

A piszkos kis utalgatására inkább nem is válaszolok. Nem lenne értelme.

- Sajnos ki kellett hagynom néhány napot. De a madarak a bomba testedről csiripeltek. Miért? Hiányoltál? – önelégülten felvesz egy hajtincset a vállamról, és az ujjai köré csavarja. Kezdem unni a hülyeséget.

- A csatlósaid már biztos hiányolják a kis vezetőjüket – mondom szarkasztikusan.

El akarok lépni, de nem enged. A vállamra teszi a kezét és visszatol a falnak.

- Gyerünk Effie, ne próbálj témát váltani. Te, én. Te meg én - mondja flörtölve.

Látszik mennyire magabiztos, és ez nekem olyan, mintha csak csatára hívna. De mielőtt válaszolhatnék, néhány srác kijön az öltözőből, és dühösen méregetik Reedet, amiért az ő fenségterületükön dorbézol. Reed meghátrál, gondolom rájött, hogy jobb, ha most lelép, aminek én kifejezetten örülök.

- Még dumálunk, bébi – szól hátra a válla felett, és épp abban a pillanatban tűnik el a folyosó sarkán, amikor J. J. a nedves haját borzolva kilép az öltözőből.

- Minden oké? – kérdezi aggodalmasan. Gondolom, még látszik a bosszúság az arcomon.

- Tudsz valamit arról, hogy Elice meg Reed járnak-e? – kérdezem válasz helyett.

- Miért kérdezed? Csak nem érdekel Reed? – elneveti magát, de aztán hirtelen elhallgat, amikor az arckifejezésemet látva rájön, hogy komolyan kérdeztem.

- Nem, csak láttam őket együtt elzárás után.

- Ja, hogy az. Elice totál odavan Reedért. Ő meg persze húzza az agyát. De nem tudok róla, hogy együtt lennének. Legalábbis nem hivatalosan.

- Hát, kösz az infót – dünnyögöm. – Mehetünk? – váltok témát.

- Persze. Igyekezzünk, rám férne már egy hideg sör a mai meccs után – mondja jókedvűen, és a vállamra teszi a kezét, majd a parkoló felé indulunk.

*w