Mióta visszakerültem a rögbi csapatba, J. J. folyton a nyakamban lohol. Minden délután edz velem, hogy felkészüljek az... edzésekre. Azt mondja, nem kockáztathatja meg, hogy megint megsérüljek. Szerintem valaki tudta odafent, hogy hétfő után egyetlen alkalmunk sem lesz találkozni Lucasszal, azért kaptuk meg magunknak azt a délutánt a parton. Ami kedden még kellemetlen volt, az csütörtökre elviselhetetlen szenvedéssé változott. Se csók, se lopott érintés, semmi. Ehelyett J. J., edzés és matekfeladatok minden mennyiségben. Ettől viszont átalakultam valami hisztérikus, elviselhetetlen szörnyé.

Amikor hazaérek, George-ot a dolgozószobájában találom, de az ajtót nyitva hagyta. Julie valami fontos esküvőre készül már hónapok óta, úgyhogy alig van itthon.

- Szia! – köszönök be neki, és lazán az ajtókeretnek támaszkodom.

- Nem is hallottam, hogy megjöttél. – George felnéz a laptopjából, és fáradtan megdörzsöli a szemét.

- Minden rendben? – kérdezem.

- Csak egy fontos prezentáció. Holnap este lesz egy megbeszélésem, és utána el kell vinnem őket vacsorázni. De Julie, azt hiszem, itthon lesz. Vagy holnap lesz a próbavacsora? – Zavarodottnak tűnik. Gondterhelten lapozgatja a naptárját. - Lehet, hogy ő is csak későn ér haza. Van valami terved?

- J. J. azt akarja, hogy átmenjek hozzá. De semmi konkrét. Lehet, hogy nála alszom. Vagy az gond?

- Nem, ha a szülei is otthon lesznek. Írj egy üzenetet, ha ott maradsz éjszakára. Rendben?

- Oké. Öhm. Figyelj, Kate és én együtt készülnénk a holnapi matek dolgozatra. Nem gond, ha átmegyek hozzájuk? – Hatalmas, szemen szedett hazugság. Megfogadtam, hogy nem hazudok többet a bátyámnak, főleg nem Lucast illetően, de ha még egy napot ki kell bírnom nélküle, akkor meg fogok őrülni, ezért hazudok. Rettenetesen érzem magamat, de George nem engedné meg, hogy Lucasszal kettesben maradjunk.

- Nem gond, menj csak! De ne maradj sokáig. – Miközben ezt mondja, már ismét a gépét nézi.

- Nem fogok – válaszolok kapkodva, és már ki is repülök az ajtón, mielőtt meggondolná magát. Ez a héten az első délután, hogy J. J.-nek jobb dolga akadt, minthogy a hátsó kertben velem dobáljon.

~

Lucas kinyitja előttem az ajtót, és elégedetten mosolyog. Gondolom azért, hogy itt vagyok. Szégyenlősen viszonzom a mosolyát. Mindig olyan furcsán érzem magam ilyenkor, hiszen napok óta nem értünk egymáshoz, a beszélgetéseink is leginkább csak udvariaskodások, ha a többiek is körülöttünk vannak. Olyan, mintha épp kettős életet élnék. Lucas oldalra lép, és beenged maga mellett. Furcsa újra nála lenni. Mióta a dolgok megváltoztak közöttünk, nem voltam a lakásán.

- Csak nem sikerült meglógnod J. J. elől? - kérdezi viccelődve. - Elég komolyan veszi az edzéseket.

- Tényleg? Fel sem tűnt – válaszolom ironikusan, miközben ellépek mellette. Lucas csak némán mosolyog.

Körbe nézek a lakásban.

- Bocs, a rendetlenségért – szabadkozik, közben zavartan zsebre teszi a kezét. A nappaliban minden a feje tetején áll. - Beázott a tető, ezért a bútorokat el kellett húzni, amíg megjavítják. Gyere, menjünk a szobámba. - A hálójába vezet, mire némán követem. - Letakarítottam az ágyat, és a huzat is tiszta. – A szemöldököm gyakorlatilag a hajamig kúszik. – Úgy értem, hogy leülhessünk rá! Hogy leülhessünk, ennyi – ismétli meg elkínzottan. Az arca teljesen elpirul, akárcsak az enyém. – Csinos vagy, amúgy. – Még mindig az egyenruhámban vagyok. Kétkedve végignézek magamon.

- Öhm, köszi? – válaszolom bizonytalanul. – Ügyes elterelés, amúgy.

Lucas vigyorog, ahogy ledobom a házival teli táskámat a földre. Én tanulni fogok, ő pedig rajzolni. Valójában? Remélem, csókolózunk.

Ahogy körbenézek a hálószobájában, elakad a szavam. Az apró szoba most még kisebbnek hat, és nem a belé zsúfolt extra tárgyaktól, hanem a falon lévő rajzoktól. Sokkal több van kirakva, mint korábban. Nem mondanám szűknek, inkább olyan, mint egy gubó. Egy menedék. Rajzok vannak az asztalán, a földön, és a szekrényén is. Beterítik majdnem a fal egészét, felérnek a plafonig.

- A szobád olyan, mintha a fejedben lennék – mondom elámulva. – Úgy értem... - kezdenék magyarázkodni, nem akarom, hogy félreértse a kijelentésemet, de Lucas elneveti magát, így megkönnyebbülök. Teljesen magabiztosan áll, amikor ránézek.

Most először végre közelebbről is meg tudom nézni a rajzokat. Legalább egy tucat anatómiai szíveket ábrázol, és mind körülbelül egy négyzetméter területet foglal el a falon. Ezeket akkor rajzolta, amikor a mamája kórházban volt. Emlékszem majdnem mindre. A többi illusztráció többsége fekete tintával és szénnel vannak készítve, felismerek jó néhány helyet a városból. A Cummer kertből azt a női szobrot, ami egy íjat tart a kinyújtott karjában, az apró szárnyas oroszlánokat, amik a medence szélén álló ovális pad lapját tartják. A színház boltíves ablakainak faragványait, és a Dames Point Bridge-et, ahogy elnyúlik a St. Jones folyó felett. Némelyik kép teljesen ki van dolgozva, mások pedig csak részletek, vannak színesek, mégis a többségük szén rajz. Természetesen egy tucat képen a barátai vannak, de ott van az ócskás férfi, Cassie és persze... Ashley. Az ablak mellett van egy kép, ami odavonzza a tekintetemet. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szememet. Ashley van rajta, a feje enyhén lefelé van biccentve, az álla hozzáér a meztelen vállához. A szemei szemérmesen lefelé néznek, hosszú szempillái az arcát érintik. Szinte kellemetlenül érzem magamat attól, hogy ezt az intim képet nézem róla.

- Hűha – mondom szinte sóhajtva –, Ashley nagyon szép ezen a rajzon.

Lucas nyel egy nagyot.

- Az a kép nagyon régi. Ezt már láttad? – Egy képre mutat, amin J. J. épp felkapja Cassie-t, míg ő a karjával a nyakába kapaszkodik. Egyértelmű, hogy csak a figyelmemet akarja elterelni a nyilvánvalóról. A képek körbevesznek. Ashley egyedül. Ashley a barátaival. Ashley Lucasszal. Ott van mindenütt, és egyenesen rám bámul.

- Már le akartam venni őket – kezdi kicsit talán riadtan. – Nem beszéltem vele azóta.

- Ne! – vágom rá. - Nem, tudom, hogy nem. – Megrázom a fejem. Mert tényleg tudom. Nem értem, miért ért meglepetésként. Hiszen alig pár hete még az élete szerves részét képezte ez a lány. – Nem akarom, hogy miattam levedd őket. Hiszen ezek mind nagyon szép képek.

Leülök az ágyára, és próbálok mosolyogni, hogy bebizonyítsam neki, jól vagyok, és hogy nem zavar, amit látok. Ashley-vel sokáig együtt jártak, természetes, hogy lerajzolta számtalan alkalommal. Lucas jó ideig csak néz engem, próbálja eldönteni, hogy hazudok-e, én pedig próbálom elrejteni, hogy igen. A szememet az ágytakaróján tartom, hogy ne kelljen rá néznem. Egyszerű szürke, fehér lepedővel. Nagyon fiús.

- Ha mutatok valamit – szólal meg végül –, akkor megígéred, hogy bóknak veszed, és nem akadsz ki? - Kérdőn pillantok fel rá. - Komolyan mondom. Meg kell ígérned! – erősködik.

- Miért? Ennyire rossz? – kérdezem, és erőltetetten elnevetem magamat.

- Nem, dehogy. Csak nem terveztem, hogy megmutatom neked. Legalábbis még nem – válaszolja.

- Most jön az a rész, amikor bevallod, hogy amúgy sorozatgyilkos vagy, és én vagyok a következő  áldozatod? Nem hiszem, hogy jól mutatnék feldarabolva – mondom viccelődve, majd ismét felnevetek kínomban, de Lucas komoly marad, így tördelni kezdem a kezemet az ölemben.

Úgy viselkedek, mint egy ostoba csitri az első randiján. Mégis mi a fene bajom van? Aggodalom járja át az egész testem. Olyannyira, hogy szédülni kezdek. Mégis mit akarhat mutatni, amitől ennyire feszültté vált? Lucas felkel, és kinyitja az asztala felső fiókját, majd előveszi a rajztömbjét. Számtalanszor láttam már nála. Felém nyújtja, én pedig bizonytalanul elveszem tőle.

- Ennyi? – A megkönnyebbüléstől gyakorlatilag csuklani tudnék. – De hát tudom, hogy lerajzoltál.

- Tudod? – kérdezi bizonytalanul.

- Persze. A kép, amit nem akartál megmutatni a kollázs készítéskor, emlékszel? Ne aggódj, tudom, hogy azért rejtegetted, mert nem valami előnyös a kép.

- Öhm... nem, nem erről van szó, Effie. – Lucas megrázza a fejét. – Nem ezért. Egy kicsit sem. Egyáltalán nem – motyogja zavartan.

Ezzel a furcsa viselkedéssel totál felcsigázta a kíváncsiságomat. Leül mellém az ágyra, mélyet sóhajt, aztán biccent a fejével, hogy azt akarja, nézzek bele. A kezem enyhén remeg, ahogy óvatosan kinyitom a tömböt. Pont azon az oldalon nyílik ki, amin én vagyok. Mintha korábban számtalanszor nyitotta volna ki itt, és emiatt a lapok bejáratódtak. Lucas gyakorlatilag olyan ideges, hogy levegőt is alig vesz.

Az első kép az ócskásnál készült, a gépemet épp a szemem elé tartom. Erősen koncentrálok, ettől az ajkaim résnyire szétnyíltak. A hajam a hátamra omlik, a lemenő nap sugarai megvilágítják a végét, amitől földöntúlinak tűnik. A rajzon a vonások csupa hullámzóak. A színek és a kidolgozottsága lenyűgöző. Ezen a képen sokkal vonzóbb vagyok, mint ahogy valójában kinézhettem azon a napon. Lucas átnyúl, és megfordítja a lapot. Egy másik kép. Ezt a kollázs készítés estéjén kellett, hogy csinálja. A ceruzám a fogaim között, a szám rényire elnyílva. Kezdek rájönni, hogy miért nem akarta, hogy lássam ezeket. Van egy harmadik kép is. Ettől a képtől viszont erősen elpirulok. Ez sokkal inkább olyan, mint amit emlékezetből rajzolt. Az esőben állok. A hajam nedves. Még több hullámzó vonal, ahogy a ruha a mellemre, a hasamra és a combomra tapad. Ez a kép olyan buja. Olyan szenvedélyes. A szívverésem a fülemben dobol.

Tágra nyílt tekintettel, lassan fordulok Lucas felé.

- Ezért nem akartam, hogy lásd – mondja csendesen maga elé.

- Nem tudtam, hogy így gondoltál rám – bukik ki belőlem.

- Oké, most azt gondolod, hogy valami perverz vagyok. – Elmosolyodom, majd játékosan meglököm a vállammal az övét.

- Dehogy gondolom ezt, Lucas.

Belelapozok a tömbjébe, de az azonnal kitűnik, hogy azok a rajzok, amiken én vagyok, egyediek. A kidolgozottságukból látom, hogy sok időt töltött velük. Mindegyik a legapróbb részletig ki van dolgozva. Az arcom, a tekintetem, egyik sem hasonlít a többire. De ami a legmeglepőbb, hogy mindet még azelőtt készítette, hogy összejöttünk volna. Tehát már akkor is gondolt rám, és a szenvedélyes képekből ítélve nem úgy, mint a barátjára. Behajtom a tömböt, és egy ideig csak bámulok magam elé. Lucas megfogja a kezemet, és a tenyeremet kezdi simogatni.

- Érted már, hogy ezek a képek miért nincsenek kint a falamon? – kérdezi, mire enyhén biccentek a fejemmel. – Fontosak nekem ezek a képek – mutat az ölemben fekvő rajtömbjére, és a hangja sokkal mélyebbé válik, csendesebbé. - Fontosabbak bármelyik képnél itt a szobában.

- Köszönöm – suttogom elérzékenyülten. Tudom, hogy azt akarta bebizonyítani, milyen sokat jelentek neki, és kétség kívül sikerült is elérnie ezt. Egy csepp kétség sem maradt bennem ezeket a képeket látva afelől, hogy mit érzett irántam, vagy, hogy mit érez most.

- Szóval... tetszenek? – kérdezi óvatoskodva.

- Igen, nagyon... az összes – suttogom, és óvatosan végighúzom az ujjamat a tömb fedőlapjára írt nevén.

Lucas egy ideig csak a kezemet bámulja. Többször is szólásra nyitja a száját, de végül nem mond semmit. Azt remélem, hogy visszakanyarodunk oda, amit már a futópályán is ki akart mondani, de látom rajta, hogy nyugtalanná vált. A kézfejemre teszi a tenyerét, megfordítja a kezemet, és összefűzi az ujjainkat. A hüvelykujjával zavartan simogatni kezdi a bőrömet.

- Vicces tény – kezdi, amiből tudom, hogy zavarban van, akárcsak én -, van egy Harry Potteres takaróm, amit a srácoktól kaptam. – Elmosolyodom ezen a random, mégis vicces dolgon, amit megosztott velem, csakhogy csökkentse a köztünk lévő kínos érzést.

- Vicces tény – mondom válaszul -, a fenekem alatt van egy majdnem szív alakú anyajegyem. – Lucas összeszorítja a száját, hogy ne nevesse el magát.

- Rendben, erre még visszatérünk – mondja komolyságot erőltetve magára.

Szélesen vigyorgunk egymásra, majd szép lassan mindketten elkomolyodunk. Lucas a tenyerét az arcomra csúsztatja, én pedig elgyengülten belehajtom a fejemet, és lehunyom a szememet. Finoman simogatja a bőrömet, amitől egyre inkább sóhajtozni kezdek.

- Ellie. Elisabeth, kérlek, nézz rám – kéri suttogva, mire szemérmesen ráemelem a tekintetemet. – Én... Ellie, én szerelmes vagyok beléd – mondja rekedtes hangon, közben mégis határozottan néz a szemembe, és egy pillanatra sem szakítja meg a szemkontaktust.

A szívem hevesen kezd verni, a szemeim tágra nyílnak. Akármennyire is számítottam rá, az ő szájából hallani, hogy szerelmes belém, könnyeket csal a szemembe. A szavaitól egyszerűen úgy érzem, életre kelt bennem valami. Mintha hirtelen minden a helyére került volna, mégis mintha minden a feje tetején állna. Olyan érzés, mintha felrobbant volna az egész univerzum, engem mégis átjár a nyugalom. Most érzem csak igazán, hogy eddig mennyire el voltam veszve. Lucas segített ismét megtalálnom önmagamat, azt a lányt, aki azelőtt voltam, hogy elvesztettem volna a szüleimet. A szavai tovább csengenek a szoba néma csendjében. Egyenesen rá bámulok, amikor egy könnycsepp akaratlanul is kigördül a szememből. Lucas riadtan néz rám, látom rajta, hogy kezd elbizonytalanodni a reakcióm miatt.

- Én is szeretlek, Lucas. Annyira szeretlek! – mondom kapkodva.

Lucas azonnal magához ölel, és a nyakhajlatomba fúrja az arcát. Abból, ahogy a száját a bőrömre szorítja, érzem, hogy mosolyog. Végtelenségnek tűnő ideig szorít magához, közben apró csókokat lehel a nyakam legérzékenyebb részeire. Amikor elhúzódik, mindketten úgy vigyorgunk a másikra, hogy fülig ér a szánk. Lucas arcának mindkét oldalán apró gödröcske jelenik meg, amitől hihetetlenül aranyos. Szinte látom magam előtt kisfiúként, ahogy ugyanilyen boldogsággal a mamájára mosolyog. A gödröcskéket úgy látszik, csak a legboldogabb pillanatokra tartogatja. Amikor összeérintjük az ajkainkat, minden eddigi idegességem azonnal eltűnik. Ismerős, egyben biztonságos érzés jár át, ilyenkor érzem csak igazán, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Ez az otthonom, ez itt, ami most történik. Lucas szoros ölelésében, a szerelmével körbevéve.

Az ajkát az enyémre szorítja, és érzem, hogy próbálja belesűríteni a csókba minden irántam érzett szerelmét. A könnyek akaratlanul folynak ki a szemem sarkából, és cseppennek az arcomra a szempilláimról. Lucas hirtelen elhúzódik tőlem, ahogy az arcomon pihenő ujjai alatt megérzi a könnyeimet. Aggodalmasan néz rám, mire szégyenlősen lesütöm a szememet. Bután érzem magamat, hogy sírok, de korábban sosem történt még velem hasonló. Nem igazán tudom, hogy hogyan kontrollálhatnám a dolgot.

- Effie, mi a baj? – kérdezi gyengéden, és a hüvelykujjával törölgetni kezdi az arcomon végigfolyó könnyeket.

- Sajnálom – mondom sután, közben elnevetem magam, ami váratlan zokogásba fullad. – Sajnálom – mondom ismét, mire Lucas szorosan magához ölel. – Esküszöm, hogy boldog vagyok. Nem tudom, mi bajom van – motyogom sírós hangon, és Lucas mellkasába fúrom az arcomat.

- Semmi baj, Effie – suttogja halkan, közben gyengéden simogatja a hátamat, az ujjai a hajam végével játszadoznak. Átkarolom a nyakát, és még közelebb kucorodom hozzá. - Tudod, az emberek néha sírnak, akkor is, ha éppen boldogok.

- Nagyon, nagyon régen nem éreztem már ilyet – szipogom. Lucas erre még inkább magához von, így szinte már egymásba kapaszkodva ülünk az ágya szélén.

- Tudod, bármit megtehetünk, amitől úgy érezzük, hogy boldogabbak leszünk. Ha úgy érzed, sírnod kell, akkor sírj. Bármit megtehetsz, Effie, bármit. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. – A szavaitól egyre erősebben szipogok, és a könnyek minduntalan folynak végig az arcomon. De nem azért sírok, mert elszomorodtam, sőt pont ellenkezőleg, azt hiszem, vagyis tudom, hogy ezek boldog könnyek.

- Lehet, hogy emlékezni fogunk erre az estére életünk végéig, és neked majd csak az marad meg, hogy én bőgtem – mondom a könnyeimmel küszködve, de Lucas mellkasa hirtelen megrázkódik, és a szuszogásán hallom, hogy némán nevet.

- Tudod, lehet, tényleg csak lehet, mert megeshet, hogy csak álmodozom arról, hogy örökre velem leszel, de lehet, hogy egy nap majd öregek leszünk, és együtt fogunk nevetni a régi szép időkön, és azon, hogy mennyire aggódtunk, hogy kikké válunk, és azon, hogy sírni kezdtél, amikor először mondtam neked, hogy szeretlek. Akárhogy is lesz, Effie, te mindig is az életem egy része maradsz, mert szeretni foglak az életem mindegy egyes hátralévő napján.

Még mindig csukott szemmel végigsimítom az arcomat az övén, és megkeresem a számmal az ajkait. A szavaitól csak még gyorsabban kezdenek potyogni a könnyeim. Teljesen ismeretlen számomra az, ami most történik velem. Ahogy a nyelvünk találkozik, mindketten felsóhajtunk, aztán már csak azt érzem, hogy Lucas eldől az ágyán, és engem is magával húz. A fülem mellett a hajamba fúrja az ujjait, és megemeli a tarkómat, hogy még közelebb húzzon magához. A gondolataim elhomályosodnak, lehet, hogy mondanom kéne neki valamit válaszul, hogy bebizonyítsam, hasonlóképpen érzek, de képtelen vagyok megszólalni. Lucas szája az enyémre tapad, és a nyelve az enyémmel játszadozik. Találkoznak, összeérnek, egymást simogatják, majd ismét elválnak, hogy aztán régi ismerősökként üdvözöljék egymást.

- Szeretlek – sóhajtom az ajkaim közé. Ez az egyetlen gondolat maradt a fejemben. – Olyan régóta szeretlek.

Lucas váratlanul elhúzódik tőlem, és egyenesen a szemembe bámul. Már épp kezdem azt hinni, hogy valami rosszat mondtam, amikor hatalmas mosolyra húzza az ajkait.

- Olyan régóta? – kérdezi meglepődötten. Beharapom a számat az elszólásom miatt. Szemérmesen lesütöm a szememet, és biccentek a fejemmel. – Mennyire régóta? – kérdezi, de most már inkább izgatottnak tűnik a hangja.

- Birminghamben sírtam először, emlékszel? – Bólint, hogy emlékszik. – Akkor jöttem rá, hogy beléd szerettem. – Lucas szemei elgondolkozóan néznek rám. Látom, ahogy felidézi annak az estének az emlékeit.

- Szóval, azóta rejtegeted magad előlem? – Apró mosoly jelenik meg az ajkaimon, és ismét biccentek a fejemmel.

- Próbáltalak nem szeretni, de bármit csináltál, attól csak még inkább beléd zúgtam – vallom be őszintén.

- Nem tudom eldönteni, hogy te vagy a legjobb színész, ha az érzéseid elrejtéséről van szó, vagy én vagyok a legnagyobb marha az egész világon, hogy ezt nem vettem észre. – Beharapom a számat, hogy ne nevessem el magam, és gyengéden megsimogatom Lucas arcát. - Annyira igyekeztem nem beléd szeretni, hogy észre sem vettem, hogy igazából a kezdetektől az voltam.

Lucas vallomásától ismét megtelik könnyel a szemem, így lehunyom a szemhéjamat, és felemelem a fejemet a takaróról, hogy megcsókolhassam a száját. A lehunyt szemem sarkából ismét kiszökik néhány könnycsepp, amiket Lucas lecsókol az arcomról. Végigvezeti az ajkait az arccsontom élén, majd amikor a fülem alatti érzékeny részhez ér, halkan sóhajtozni kezdek. A kezemmel megkeresem a pólója alját, és becsúsztatom alá a kezemet. A meztelen hátára fektetem a tenyeremet, és apró köröket rajzolok a forró bőrére. Lucas visszatér a számhoz, és ahogy beszívja az alsó ajkamat, jóleső nyögés hagyja el a számat. A keze mindenhol ott van a testemen, bizsergek, ahol csak megérint. Ficeregni kezdek alatta, azt szeretném, ha egészen közel tudhatnám magamhoz, de Lucas ellenáll. Visszaejtem a fejemet a takaróra, amikor elhúzódik tőlem. Végighúzza a hüvelykujját a hajam vonalán, majd az arcomat kezdi simogatni. Egy kissé bosszúsan fújom ki a levegőt amiatt, hogy megint visszavonulót fújt. Kinyitom a szememet, ő pedig szélesen mosolyogva figyeli a reakciómat.

- Azt mondtad, hogy lassítanunk kell – súgja, és ad egy apró puszit az orromra, aztán mellém hengeredik.

- Te minden szavamat halálosan komolyan veszed? – kérdezem cinikusan.

- Csak a fontosabbakat – mondja vidám hangon, közben a kezét összekulcsolja a feje mögött.

- Az szuper – morgom vissza durcásan, majd felülök, és visszaigazgatom a szoknyámat a combomra.

- Effie – kéri, hogy nézzek rá. Megérinti a karomat, és ő is felül. Megfogja a vállamat, hogy maga felé fordítson, amikor nem reagálok. – Azt szeretted volna, hogy lassítsunk, és azt, hogy elvigyelek randizni, emlékszel?

- Voltunk már randizni – mondom bosszankodva.

- Egyszer – mondja, és majdnem elneveti magát.

- Kétszer. Emlékszel a szemétszedő akcióra? Utána levittelek a tengerpartra. Háromszor, ha a csillaglest is beleszámítjuk. – Lucas lehajtja a fejét, és beharapja a száját, hogy ne nevesse el magát azon, amit mondok. Bosszankodva elfordulok tőle, és összefonom a karomat a mellkasom előtt.

- Ellie, ezek nem igazi, rendes randik voltak, és ezt te is tudod. Még rengeteg helyre el akarlak vinni, annyi mindent meg akarok még mutatni neked. Kezdetnek mondjuk, elviszlek abba az új, vegán étterembe, ami nemrég nyílt meg a Hendricks sétányon. – Kétkedve fordítom felé a fejemet, de Lucas továbbra is komoly arccal állja a tekintetemet. – Nos, készen vagy? – kérdezi vigyorogva.

- Mi, hogy most? De... - végignézek magamon –, így nem mehetek.

- Gyere, van egy ötletem! – mondja izgatottan, majd leugrik az ágyáról, és felém nyújtja a kezét. Amikor rácsúsztatom a tenyeremet az övére, átfogja az ujjaival, és felhúz az ágyról, aztán már azon kapom magamat, hogy kifelé repülünk a lakásából.

Beterel az autójába, becsapja az ajtót, és átszalad a vezető oldalára. Ahogy rájövök, hogy nem viccel, széles mosoly terül szét az arcomon. Végig őt nézem vezetés közben, oda sem figyelek arra, hogy merre megyünk. Izgalmasnak találom az egész helyzetet, és azt, hogy fogalmam sincs, hogy mit vett a fejébe. Amikor az autó zökkenve megáll, az út felé kapom a fejemet. Ismerős környék, ismerős házakkal.

- Miért hoztál Kate-hez? – kérdezem meglepődötten.

- Csak gyere! – hadarja, és kipattintja a biztonsági övemet a csatjából, aztán kiugrik a kocsiból.

A kezemet szorítja, ahogy felszaladunk a másodikra, ahol Kate és Bianca lakása van. Lucas eszeveszetten kezd kopogni a lakás ajtaján, miközben én zihálva próbálok levegő után kapkodni. Amikor Bianca kinyitja az ajtót, elmosolyodik, majd a kezében tartott fakanálról lenyalja a szószt, mielőtt a padlóra cseppenne. Odabent isteni illatok szállnak.

- Gyertek be, gyorsan. Kate-et a konyhában hagytam. – Lucas és én elnézünk Bianca válla felett. Kate a konyhában áll a tűzhely előtt, és erősen koncentrálva keverget valamit. – Csak így tovább, Édes! Nagyon jól csinálod! Csak ne hagyd, hogy becsomósodjon – kiált oda neki Bianca a válla felett.

- Bianca! – kiált vissza Kate irtó mérgesen, de közben le nem veszi a szemét a szószról.

- Mi szél hozott benneteket? – kérdezi Bianca kedvesen, és visszaindul a konyhába.

Mielőtt átveszi a kevergetést Kate-től, ad egy puszit az arcára, és megsimogatja a hátát. Valamit a fülébe súg, de azt nem hallom, hogy mit.

- Effie-nek szüksége lenne némi ruhára – mondja Lucas magyarázólag, mire rákapom a tekintetemet.

- Miért, itt előttünk szándékozod letépni róla a sajátját? – kérdezi Kate ironikusan, majd hozzám lép, és megölel.

- Vacsorázni akarunk menni, de előtte Effie át szeretne öltözni az egyenruhájából – válaszolja Lucas Kate beszólását figyelmen kívül hagyva.

- Miért nem vacsoráztok velünk? – kiabál ki Bianca a konyhából, majd fedőt tesz az ételre, és megtörli a kezét egy konyharuhában. Kate mellé sétál, és átöleli a derekát. – Akkor Effie-nek nem kellene átöltöznie a mi szedett-vedett ruháinkba. Lasagnét készítünk, jut bőven mindenkinek. – Lucas bizonytalanul rám néz. Megfogja a karomat, és enyhén elfordít a lányoktól.

- Nem muszáj maradnunk, ha nem szeretnéd – mondja gyengéden.

- De én nagyon szívesen maradnék – suttogom vissza mosolyogva, majd Kate és Bianca felé fordulok. – Nagyon köszönjük a vacsorameghívást a váratlan betoppanásunk ellenére. Nagyon szívesen itt maradunk veletek vacsorázni.

Lucas átölel, és a karomat kezdi simogatni. Megcsókolja a hajamat, a reakciójából ítélve ő is örül, hogy maradunk.

Bianca beterel minket az étkezőbe, és kinyit egy üveg bort. Annak ellenére, hogy Kate folyton azzal piszkálja Lucast, mennyire kenyérre van kenve, ha rólam van szó, azért látom rajta, hogy nagyon is örül a testvére boldogságának.

Amikor Bianca leteszi az asztal közepére a lasagnét, ami gőzölögve ontja a csodás illatokat, mind tósztra emeljük a poharainkat.

- A szerelemre! És arra, hogy örökké tartson – mondja Bianca, majd Lucas és én egymás szemébe nézve összekoccintjuk a poharainkat.

A vacsora egésze alatt rengeteget beszélgetünk és nevetgélünk. Lucas egy pillanatra sem engedi el a kezemet az asztal alatt, így kénytelen vagyok egy kézzel elfogyasztani a vacsorámat. Kate-tel felváltva mesélnek vicces gyerekkori történeteket, amiken mind a négyen a hasunkat fogva nevetünk. Ahogy Lucasra nézek, látom, hogy milyen boldogan csillog a szeme, amikor visszanéz rám. Az eddig a combján fekvő összekulcsolt kezünket megfordítja, és az én enyémre fekteti. A kézfeje így most a lábam meztelen bőrén nyugszik, közben a hüvelykujjával a térdemet simogatja. Ettől kezdve képtelen vagyok odafigyelni a beszélgetésre.

Miután végzünk a vacsorával, és megiszunk egy teljes üveg bort, búcsúzkodni kezdünk. Mindketten megöleljük Kate-et és Biancát is, és megígérjük, hogy hamarosan megismételjük ezt a remek estét. Lucas átöleli a vállamat, majd andalogva indulunk le a lépcsőn. Ahogy kiérünk az utcára, az arcomat megcsapja a virágillattól édes, meleg, tavaszi szellő.

- Mikorra kell hazaérned? – kérdezi Lucas, miközben megállít maga előtt.

- George úgy tudja, Kate-nél vagyok, ami végül is igaz is... volt. Azt hiszem, tízre jó lesz, ha hazaviszel. – Lucas a karórájára pillant, majd elmosolyodik.

- Sétálunk? – kérdezi, és felém nyújtja a kezét. Visszamosolygok rá, és biccentek a fejemmel.

A tenyerébe csúsztatom az enyémet, és így, összekulcsolt ujjakkal elindulunk a tengerparti sétány felé.

Némán andalgunk egymás mellett, amikor egy erős fuvallat söpör végig a sétányon, ami meglebegteti a szoknyám szélét, és végigsimogatja a karomat. Érezni benne a tenger sós illatát. Halk gitárjáték dallamaira leszek figyelmes, és ahogy egyre előrébb haladunk, a zene hangosabbá válik. Lucas a fejem fölé emeli az összekulcsolt kezünket, és megpörget, mintha táncolnánk. Nevetve forgok körbe újra és újra, amíg szédülten a mellkasának nem esem. A tenyeremet a hevesen dobogó szívére teszem, és ráhajtom a fejemet a mellkasára. Megcsókolja a homlokomat, majd ráhajtja a fejét az enyémre. Átfogja a mellkasán pihenő kézfejemet, és lassú, andalgó ringatózásba kezdünk a sétány közepén, nem törődve senkivel és semmivel. Egy idő után már a gitár játékát sem hallom, csakis Lucas szívverésének egyenletes ütemét figyelem. Elveszem a fejemet a mellkasáról, hogy a szemébe nézhessek. Lucas boldogan mosolyog rám, és mielőtt megcsókolna itt, a nyílt utcán, az ajkai közé suttogom, hogy mennyire szeretem.  

Milyen idilli. Nem? Szerintem olyan cukik együtt. Szerintetek is? Azt hiszem, nekem ez az eddigi kedvenc fejezetem, legalábbis írni ezt élveztem a legjobban. :D Nektek hogy tetszett? Írjátok meg nekem!

Ölel: Summerrose