Sziasztok!

Ezzel a fejezettel szeretném meghálálni nektek a rengeteg kedves és bátorító kommentet, a sok-sok szavazatot és szeretetet.

Ölel: Summerrose

David és Lucas egymással szemben állnak. David inkább védekezőnek tűnik, míg Lucas testtartása sokkal inkább támadó. Azonnal az arcukat kezdem vizsgálni, de mindketten sértetlenek, tehát addig még nem jutottak el, hogy egymásnak essenek. Igaz, hogy David általában véve nyugodt és kiegyensúlyozott, és még soha nem láttam verekedni senkivel, de attól még termetben nem sokkal marad el Lucastól. Meglátom a tömegben Campbellt, aki komoly arccal nézi a kialakuló eseményeket, így gyorsan mellé furakodom a tömegben.

-          Mi a fene folyik itt? Te tudod? – kérdezem tőle idegesen.

Amikor Campbell rám néz, azonnal látom rajta, hogy fogalma sincs, mit kéne tennie. Nem értem, hogy Lucas mi a fenét akarhat Davidtől, amikor ő alig tíz perce kért tőlem bocsánatot.

-          Halvány gőzöm sincs – válaszolja, miközben a srácokat bámulja.

-          Mit akarsz tőlem, Bailey? Semmi értelme annak, amit mondasz! – David ugyanolyan tanácstalannak tűnik, mint mindenki más.

-          Mégis mit hittél, meddig csinálhatod ezt? – szűri ki ingerülten a fogai között Lucas. A szeme olyan sötétnek tűnik, hogy szinte feketének látom. – Komolyan azt hitted, hogy beveszi a szemét játékodat? Tudom, hogy mi a terved, és nem fog összejönni – mondja Lucas dühöngve.

-          Te meg vagy őrülve – válaszolja David hitetlenkedve. Most először beszél úgy, mintha értené is, mit akar tőle Lucas.

-          Ne tegyél úgy, mintha nem így lenne! – kiabál rá Lucas türelmetlenül.

-          Semmi értelme annak, amit a fejedbe vettél. Félreértetted az egészet. Veled akar lenni. Figyelj, keressük meg, és majd ő elmondja neked.

-          Mindent tudok. - David láthatóan mérlegeli a mondottakat.

-          Akkor meg nem értem, mit akarsz? Menjünk ki, és beszéljük meg nyugodtan. – David hangja az ideges testtartása ellenére nyugodt tud maradni.

-          Itt bent is lerendezhetjük.

-          Nem értem, mi bajod van, de ha ok nélkül verekedést akarsz kezdeményezni, akkor azt ne itt csináld!

-          Nem! – lép ki a tömegből J. J., akit egy ideje szem elől tévesztettem. – Senki nem fog behúzni senkinek. Tévedés történt.

J. J.-t látva nekem is megjön a hangom, így kilépek a tömegből, és David mellé állok.

-          Mit csináltok? – szólok rájuk mérgesen. – Mi történt? – Hiába kapkodom a fejemet ide-oda a két fiú között, senki nem válaszol. A tömeg lélegzetvisszafojtva figyel minket. David megfogja a karomat, hogy maga mögé toljon, mire Lucas szinte felmorog.

-          Semmi nem történt, Effie – mondja David, de a szemét nem veszi le Lucasról.

David épphogy befejezi a mondatot, amikor Lucas előrelendül, hogy neki menjen. Hála égnek J. J. és Campbell is észnél vannak, és azonnal közéjük ugranak. Campbell hátrarántja Davidet, aki a földre esik, J. J pedig megragadja Lucas ingét és a falhoz tolja, mielőtt az ökle David arcába csapódhatna. Mérgesen nézek Lucasra, miközben Davidhez sietek, akit Campbell épp felhúz a földről. Megragadom a másik kezét, hogy segítsek neki.

-          Mi baja van? – súgom oda Davidnek, hogy mások ne hallják. Lucas felé nézek, akit J. J. még mindig a falhoz szorítva próbál visszatartani attól, hogy előrevesse magát.

-          A fejébe vette, hogy megint össze akarok jönni veled. Látott minket reggel – súgja vissza, majd elfintorodik, ahogy az oldalát kezdi masszírozni.

-          Nyugtasd meg! – szólok rá kicsit erőszakosan, pedig szegény nem tehet semmiről.

Davidnek nem igen akaródzik közelebb menni Lucashoz, de amikor kissé előre lököm, engedelmeskedik a kérésemnek.

-          Bailey, hagyd ezt abba! Beszéljük meg! – mondja bizonytalan hangon.

David mögött állva próbálok szemkontaktust kezdeményezni Lucasszal, és némán kérem, hogy hagyja abba. Amikor rám néz, az arca máris egy kissé ellazul, és a vállai is lejjebb ereszkednek.

-          Beszéljük meg! – kéri ismét David, de most már sokkal magabiztosabb és nyugodtabb hangon.

-          Oké! – egyezik bele Lucas, és amikor elernyeszti a feszült izmait, J. J. óvatosan elengedi.

A tömegben többen is csalódottan sóhajtoznak és morgolódnak amiatt, hogy a mai folyosói parádé elmarad. Mások olyanokat suttognak, hogy „már megint ez a lány", meg „ahol megjelenik, ott mindig verekedés tör ki". Rosszul esik, amit mondanak, de ami a leginkább zavar az az, hogy igazuk van. Nem ez az első alkalom, hogy Lucas miattam keveredik verekedésbe. Azért szerencsére elég gyorsan vége lett, mielőtt még a tanárok megneszelték volna, hiszen akkor most mindketten hatalmas bajban lennének. Lassan szétoszlik körülöttünk a tömeg, és csak mi öten maradunk. Lucas láthatólag észhez tért, de David továbbra is tisztes távolságba húzódik tőle. Mind Lucast bámuljuk, amikor megszólal az első órát jelző csengő. Mérgesen vetek rá még egy pillantást, aztán fogom magam, és hátat fordítok nekik.

-          Te meg hová mész? – szól utánam Lucas.

-          Még le kell szedegetnem a ribancos cetliket a szekrényemről – mondom ironikusan. – Aztán pedig angol órára megyek, mert ha nem tűnt volna fel, iskolában vagyunk, nem pedig bokszmérkőzésen. – Beszéd közben hátra sem nézek. Remélem elég nyilvánvalóan fejeztem ki, hogy haragszom rá.

Ha nem hagyom itt őket, fel fogok robbanni a dühtől. Szerencsére senki meg sem próbál megállítani. Magam mögött hallom J. J. elfojtott, mégis határozott hangját, ahogy jól kiosztja a srácokat.

A szekrényemnél meglepődve látom, hogy egyetlen cetli sincsen ráragasztva. Tudom, hogy ez nem azért van, mert mindenki egyszerre gondolta meg magát velem kapcsolatban. Csupán Lucas megelőzött. Kinyitom a szekrényajtót, és annak ellenére, hogy totális késésben vagyok az órámról, egy ideig csak a könyveimet bámulom. Idegesen a hajamba fúrom az ujjaimat, és a plafonra emelem a szememet. Veszek egy mély levegőt, összeszorítom a szememet, és benntartom a lélegzetemet.  Ekkor érzem meg, hogy valaki mellém áll. Nem kell még csak oda sem néznem, hogy tudjam, Lucas az. Egyszerűen érzem a jelenlétét.

-          Effie? – szólít meg óvatoskodva.

-          Mikor szoksz le arról, hogy mindenkit szétverj, aki hozzám szól? – kérdezem visszafojtott haraggal.

-          Ne túlozz! Amúgy meg, ha nem kevernéd magad folyton bajba, az sokat segítene a dolgon – vág vissza. Egy kicsit sem esik jól, hogy megerősíti a korábbi suttogásokat.

-          Azzal, hogy rá támadtál, majdnem lebuktattál minket – suttogom mérgesen elfojtott hangon.

-          Rothenberg nem fogja elmondani senkinek sem.

-          Ebben meg miért vagy ilyen biztos? Nem kifejezetten kedvel téged, ha eddig nem tűnt volna fel – morgok vissza.

-          Én sem kifejezetten kedvelem őt, főleg nem akkor, ha téged ölelget. – Remek, Lucas egyértelműen féltékeny.

-          Reggel odajött hozzám, hogy bocsánatot kérjen a múltkori bulin történtekért és... minden másért – zárom rövidre a dolgot. Nem akarom részletezni az Elice-szel történteket. - Egy baráti ölelés volt, amiről megkérdezhettél volna előbb engem is, és akkor nem kellett volna neki menned a fél iskola előtt.

-          Nem arról van szó, hogy nem bíznék benned. Csak azt hittem, megint próbálkozik nálad. Sajnálom, de baromira nem könnyű, amikor senki nem tudja, hogy együtt vagyunk. Tudod, mennyire nehezemre esik azt hallgatni még a saját csapattársaimtól is, hogy az új, angol csaj mennyire dögös?

-          Sajnálom, Lucas, de hidd el, nekem sem könnyű. De tudod, hogy már Reed is sejti, hogy mi folyik közöttünk, és most Davidnek te tálcán kínáltad fel az infót. Mi lett volna, ha J. J. rájön, miről van szó?

-          Mi az, hogy mi lett volna? – kérdez vissza felháborodottan.

-          Tudod jól, hogy akkor halálosan kiakadt volna!

-          Úgy beszélsz, mintha soha nem is akarnád elmondani neki – vágja vissza mérgesen.

-          Nem, el akarom mondani neki, de neked ez könnyű.

-          Már miért lenne az?!

Mérgesen kirántom az angol könyveimet a szekrényből, mire egy papírlap a földre hullik. Lucas felveszi, és gyorsan átfutja a szemével azt, ami rajta áll. A tekintetéből ítélve semmi kedves. Mérgesen összegyűri a lapot a tenyerében.

-          Pontosan ezért – mutatok az öklére. - Mert nem téged hív mindenki ribancnak a hátad mögött, és ragasztgatják tele a szekrényedet, hogy még véletlenül se feledkezz meg arról, hogy mások lotyónak gondolnak. Téged mindenki szeret. Ezért ha kiderül, hogy te meg én együtt vagyunk, engem máglyára vetnek, és elégetnek boszorkányságért. Mert mindenki azt fogja hinni, hogy megbűvöltem az agyadat, csakhogy a suli lotyójával kezdjél. J. J. pedig, te is tudod, hogy ki fog akadni. Ő volt az első barátom, és rettegek, hogy emiatt netán elveszíthetem. És...

-          Effie, elég! – állít meg Lucas. - Veled akarok lenni. Te is tudod, hogy veled akarok lenni! Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak erről – mondja határozottan. – J. J. pedig hidd el, soha nem fog neked ezért hátat fordítani. – Gyengéden megfogja a kezemet, és a szekrénysor végén lévő bemélyedésbe húz. Végignézi az arcomat, a sötétkék szemeit ide-oda kapkodja a szemem és a szám között. Egészen közel hajol hozzám, majd végighúzza az orrát az enyém mellett, amitől alig kapok levegőt. Annyira könnyen lebukhatnánk. Eltűri a hajamat az arcomból. A tincset a szénnel maszatos ujja köré csavarja és magához húz, hogy megcsókoljon. Amikor a szája megtalálja az enyémet, vágyakozva egymásnak préseli őket. A csókja annyira szenvedélyes, hogy a testem megint hiperérzékennyé válik. Megborzongok az egésztől. Azonnal elfelejtkezem arról, hogy az imént épp veszekedtünk. Elhúzódik tőlem, de a teste még mindig az enyémnek préselődik a falmélyedésben. Ismét az enyémbe fúrja a tekintetét, a sötétkék szemei boldogan csillognak, ahogy rám néz.

-          Ez az egész pontosan arra emlékeztet, amikor megismertelek a házban –suttogja. Tudom, miről beszél. A híres összetalálkozásunkról a mosdóajtóban. Szinte látom a szemeiben, ahogy felidézi maga előtt azokat az emlékeket. – Már akkor tudtam, hogy ez lesz. Hogy beléd fog...

-          Csak nem Mr. Bailey és a híres Miss Lockhart? – A Lucas mondatát félbeszakító férfihangtól mindketten annyira megijedünk, hogy Lucas szélsebesen eltolja magát tőlem.

A szívem hevesen kezd dobogni, de most egészen más okból. Lucas lehajtja a fejét, és elnyom egy káromkodást. Lebuktunk. A hang felé fordul, és amikor elhúzódik előlem, felismerem Mr. Collinst.

-          Milyen kár, hogy épp nincsen futball idény, ami megóvhatná, Mr. Bailey a kihágásért kapott büntetéstől. Hiszen tudja a szabályokat, nem igaz? Legalábbis öntől azt várnám. Látom, Miss Lockhart elég meggyőző tud lenni, ha szabályszegésről van szó. – Lucas megfeszül mellettem, majd tesz egy apró lépést, így egy kicsit jobban eltakarja a testemet Mr. Collins dölyfös tekintete elől. Megérintem a karját, nehogy ostobaságot csináljon, vagy talán inkább mondjon.

Collins annyira örül, hogy Lucast sikerült végre kihágáson kapnia, hogy nem is elégszik meg a sima délutáni elzárással. Közmunkát kapunk. Amiről először fogalmam sincs, hogy mi az. Aztán mivel Collins elzavar minket órára, nem is fogom megtudni délutánig.

~        

Amikor az udvari karbantartó a kezünkbe nyom egy-egy botot, aminek hegyes a vége, hogy felszúrhassuk rá a szemetet, megbotránkozom. Tehát közmunka egyenlő szemétszedés? Nem tudom, hogy ez milyen fajta büntetési módszer, de nálam bevált. Soha többet nem fogok elkésni egy óráról sem, ha tudom, hogy emiatt lehet, hogy rohadt banánhéjat meg félig megevett szendvicsdarabokat kell szedegetnem egész délután. Persze Lucast és engem az udvar két külön részére osztanak be, hiszen végül is azért kerültünk ide, mert megszegtük a fiú és lány közötti fizikai kontaktus szabályát. Legalábbis Collins szerint. 

Amíg körbe-körbe járkálok, és mindenféle gusztustalan szemetet szedegetek fel, leginkább a RISD-en jár az eszem. Eddig próbáltam elűzni a kételyeimet, és hogy mi lesz akkor, ha mégsem vesznek fel, de lassan itt lesz az ideje, hogy Lucasszal előálljunk egy B tervvel. Már csak annak a gondolata is nyomasztó, hogy egy másik kontinensen legyek, több ezer kilométerre tőle. Kérhetek-e egyáltalán tőle olyat, hogy várjon rám? A gondolataimat az aprón szemerkélő eső szakítja félbe. Az ég felé fordítom az arcomat, mire az előbbi csepergés hirtelen heves zivatarrá erősödik. Lucas élénken integet felém, hogy magára vonja a figyelmemet, és az épület felé mutogat. Az egyenruhám csurom vizes lesz, mire elérem a főépületet. Miután leadjuk a szemétszedő botokat és a szemeteszsákot a gondnoknak, végre utunkra engednek minket.

-          Hazavigyelek? – kérdezem Lucastól, miközben összeszedem a hajamat, hogy ne csöpögjön a hátamra a víz.

-          Egy fuvar jól jönne, de előtte szárítkozzunk meg. Nem akarom, hogy megfázz.

Mivel az iskola már teljesen kihalt, mindketten a közelebbi fiú öltözőbe megyünk be. A cipőnk gumis talpa hangosan nyikorog a fehér kövön. Lucas miután megbizonyosodik arról, hogy nincs odabent senki, int nekem, hogy kövessem. Előszed a szekrényéből néhány törölközőt, és az egyiket átadja nekem. Óvatosan próbálom kifacsarni a hajamból a vizet, és átdörgölni a törölközővel.  A szoknyámból facsarni lehet a vizet. Lucas beletúr a hajába, majd megrázza a fejét, amitől vízcseppek fröcskölnek mindenfelé. Felsikkantok, amikor a hideg cseppek a bőrömhöz csapódnak.

-          Hé, vigyázz! – kiáltok rá felháborodottan, de amikor rám néz, csak szélesen vigyorog, mint egy vásott kölyök, mire én is elnevetem magamat.

Hiába van idebent meleg, mégis vacogni kezdek a rám tapadó nedves ruháktól. Leveszem a cipőmet, és kiöntöm belőle a vizet. Lucas leveszi a zakóját, és felteríti a szekrénye ajtajára. A fehér inge a testére tapad, ami alatt látszik az izmos karja és hasa. Amikor egymásra nézünk, ugyanazt látom a szemében, mint amit én érzek. Megteszem az alig egy lépésnyi távolságot közöttünk, a karjaimat a nyaka köré kulcsolom, és lábujjhegyre emelkedek, hogy megcsókolhassam. Lucas ujjai kapkodva kezdik kigombolni a kardigánom gombjait, miközben a hátam nekiütközik a fémszekrényeknek. A didergésem máris megszűnik, és az egész testemet forróság járja át. Letolja a vállamról, majd lehúzza a karomon, közben az ujjai végigsimítják a meztelen bőrömet. A kardigánom leesik a földre, így a szabaddá vált kezemet azonnal a hajába fúrom, hogy még közelebb húzhassam magamhoz a száját. Kapkodva, de szenvedélyesen csókolózunk. Lucas keze a derekamra siklik, majd elkezdi kihúzni az inget a szoknyámból. Hangosan sóhajtozom, ahogy az elnyílt ajkaink egymásnak feszülnek. A keze a csípőmről lecsúszik a lábamra, majd a szoknyámat enyhén feltolva végigsimítja a combom külső felét. Aztán hirtelen elkapja rólam a kezét, mintha megégettem volna, majd a vállamnál fogva enyhén eltol magától. Mindkettőnk levegő után kapkod, ahogy egymás arcát bámuljuk.

-          Ezt nem lehet – mondja zihálva. - Ha tovább megyünk, kínszenvedés lesz leállni. Már így is az.

-           Igazad van, sajnálom. – Felé akarok nyúlni, de ellép tőlem.

-          Csak... csak adj egy percet.  – A hajába túr, és félig elfordul tőlem. Az arcát dörzsölgeti, hogy kijózanodjon.

Közben igyekszem elhúzódni kissé, ahogy kérte, és felveszem a földről a kardigánom. Rendesen kihúzogatom az ingemet a szoknyámból, hogy száradni tudjon. Legörgetem a harisnyámat a lábamon és kibújok belőle. Lucas mindkét kezével eltakarja az arcát.

-          Miért gyötörsz? Ez valami büntetés a reggel történtekért? – kérdezi rekedten.

Rámosolygok, és ismét kifacsarom a vizet a szoknyám aljából. Alattam egy egészen szép kis tócsa gyűlik össze. Leülünk egy padra, de ahogy a nedves szoknyám a lábamhoz ér, libabőrözni kezdek. Lucas maga mellé húz, és a vállamat átölelve a karomat dörzsölgeti. Az ő tenyere mindig olyan meleg, a hideg bőrömön majdhogynem forrónak érzem. Elgyengülten a vállára hajtom a fejemet, és az egyenletes lélegzetvételeit figyelem.  Az idilli hangulatot a takarító zaja bontja meg, így mindketten gyorsan összekapkodjuk a holminkat, és kisietünk a parkolóba.

Teljesen meglepődöm, amikor az épületből kilépve azt látom, hogy odakint az esőnek már hűlt nyoma sincs, talán csak annyi, hogy az aszfalt enyhén nedves. A lebukó nap gyönyörű narancssárgára festi az eget. A naplementétől egy ötlet fogalmazódik meg bennem. Beszállunk az autómba, de ahelyett, hogy Lucas lakása felé indulnék, inkább a tengerpart felé hajtok.

-          Te meg mit csinálsz? Nem erre lakom! – mondja Lucas meglepetten, miután az útkereszteződésben nem kanyarodom el, hanem megyek egyenesen tovább a part felé.

-          Tudom – jegyzem meg egyszerűen.

-          Akkor?

-          Majd meglátod. Fogd fel úgy, mint egy második randit, amire én viszlek el.

-          Érdekes, azt hittem, a szemétszedős foglalkozás volt a második randink – mondja, mire mindketten elnevetjük magunkat.

Amikor leérünk a partra, Lucas követ igaz, de elég szkeptikusnak tűnik.

-          A nap úgy egy óra múlva lemegy, gondoltam lenne kedved lerajzolni – szólalok meg, amikor megállunk a homokos domb tetején. 

-          Effie, azt hittem, haza kell menned. George nem fog örülni, hogy...

-          Majd megoldom – mondom határozottan. Lehajolok, és kicipzárazom a táskáját, majd kiveszem belőle a rajztömbjét, és felé nyújtom.

-          Köszönöm – mondja hálásan, miközben elveszi a kezemből.

Ad az arcomra egy csókot, majd leül a homokba, és egy kőnek dönti a hátát. Előhalássza a zsákjából a rajzos holmiját. A szájával leveszi a kupakot a tolláról, és rajzolni kezd.

-          A nap úgy egy óra múlva megy csak le. Van időd – szólok rá, amikor látom, hogy próbál igyekezni.

Körülbelül húsz percig mozdulatlanul ülök mellette, nehogy megzavarjam. Bárcsak nálam lenne a gépem, hogy készítsek néhány képet. Csendben felállok, és lesétálok a vízhez. A hullámok moraja egészen nyugtató hatással van rám. Amikor nem figyelek eléggé, a partot nyaldosó hullámok egyike elkapja a lábam. A hideg víz felébreszt az ábrándozásból. A dagály egyre kijjebb ér. A nap lassan már csak egy halvány csíkként világítja meg a horizontot. Hamarosan teljesen be fog sötétedni. Visszasétálok Lucashoz. Végig az arcát figyelem, próbálom ezt a pillanatot mélyen elraktározni az emlékezetemben. Attól, ahogy a nap utolsó sugarai az arcára vetülnek, és megvilágítják a bőrét, hihetetlenül gyönyörűnek látom. Visszaülök mellé, a homok kellemesen meleg a meztelen talpam alatt. Felém nyújtja a képét.

Mivel nem sok ideje volt, inkább csak a színekkel játszott, de amit létrehozott, az talán még az igazinál is szebb. Lucas egészen egyszerű dolgokból is valami olyat tud kihozni, amitől csodálatossá válnak. A színek kavalkádjában látok egy apró fekete alakot.

-          Az te vagy – mondja mosolyogva. Együtt csodáljuk a képet, próbálom elrejteni, hogy mennyire meghatódtam.

Becsukja a tömböt és elteszi a táskájába a többi holmijával együtt. Néhány perc csend után ismét megszólal.

-          Hogy vagy? Fázol még?

-          Egy kicsit. – A lábamat a meleg homokba fúrom. – De jól vagyok.

Lucas vállára hajtom a fejemet. A part rajtunk kívül teljesen üres. Jólesik a csend és a nyugalom.

-          Szerinted Collinsnak el fog járni a szája? – kérdezem aggodalmasan.

-          Nem hiszem, hogy felismerné a szeretet bármilyen formáját is – válaszol ironikusan. – Nem, nem hiszem – mondja aztán komolyan.

A vállamra teszi a kezét. Az ingem ugyan megszáradt már, mégis jólesik a meleg ölelése.

-          Effie?

-          Hmm?

-          Sajnálom, ami a suliban történt.

-          Davidtől is elnézést kell kérned.

-          Tudom. És fogok is. De nem akartam veszekedést kezdeményezni veled. Sajnálom.

-          Tudom. Én sem. Néha kicsit hirtelen haragú vagyok.

-          Néha!? – Oldalba bököm a vállammal. Lucas elneveti magát, aztán megcsókolja a halántékomat. – Gyere, hazaviszlek – mondja

-          Vagy inkább én téged.

Hagyom, hogy ő vezessen a lakásáig. Az egyik keze a kormányon, a másik pedig a combján nyugszik. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer megfogom a kezét. Amikor átnyúlok és megérintem a kézfejét, Lucas automatikusan összefűzi az ujjainkat. A kezeinket nézem, aztán az arcát. Egy pillanatra ő is felém fordul, majd rám mosolyog.

Nehezen válunk el egymástól, rengeteg csókot váltunk a kocsimnak támaszkodva. De aztán rám parancsol, hogy ideje mennem, mert nem akarja, hogy miatta ismét bajba kerüljek otthon, így visszaszállok a kormány mögé, és habár tudom, hogy holnap találkozunk, mégis nehezemre esik elengedni a kezét. A legtöbbször nincs ennyi időnk együtt lenni. És nem tudom mikor lesz legközelebb.

Amint belépek a házba, George kérdőn néz végig rajtam. Persze, elfelejtettem visszavenni a harisnyám.

-          Lucas hozott haza? – kérdezi szigorúan.

-          Nem – válaszolok szűkszavúan.

-          Miért nincs rajtad harisnya? – böki ki.

-          Ha burkoltan azt kérdezed, hogy lefeküdtem-e vele, akkor a válaszom, nem. – Meglepődik az őszinteségemen, pedig már megszokhatta volna. – Csak megáztam délután, és ezért levettem.

Mielőtt tovább firtatná a dolgot, felsietek az emeltre.