Gyalog tesszük meg az alig tíz perces utat a futópályáig. A környék teljesen elhagyatottnak tűnik. A pálya mellett a fák máskor vészjóslónak tűnnének, de így, hogy Lucas mellettem van, a csend és a sötétség a mi oldalunkon áll. A pálya ilyen későn már nincsen kivilágítva, és mivel az egészet fák és bokrok veszik körbe, csak a hold sejtelmes fényére tudunk hagyatkozni.

-            Miért jöttünk ide? - kérdezem bizonytalanul. Fogalmam sincs, mi van itt a vaksötét futópályán kívül.

-            Mindjárt meglátod – mondja izgatottan, és kézen ragad.

Beletelik egy kis időbe, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez, de utána már egészen magabiztosan haladok a füves talajon. A pálya közepénél Lucas megállít. Körbenézek, de a vak sötétben semmit sem látni. Kérdőn nézek Lucasra.

-            Nézz fel – mondja, és az ujjával az égre mutat.

Ahogy felpillantok a sötét égboltra, eláll a lélegzetem. Igaz, hogy a belváros fényei ide is elérnek, és közel sem látunk annyi csillagot, mintha egy elhagyatott helyen lennénk a városon kívül, de a látvány így is lélegzetelállító. Lucas a kezemnél fogva lehúz a földre, így óvatosan magam alá tűröm a szoknyámat. A fű egy kissé nedves és hideg a bőrömön, de gyorsan hozzászokom, ahogy hanyatt fekszem Lucas mellett. A keze az enyémet keresi, és amikor megtalálja, szorosan összefűzi az ujjainkat.

- Az ott a sarkcsillag – mutat fel a legfényesebb csillagra. Követem a kezét, majd miután megtalálom, tovább vizsgálom az eget.

-            Megvan a nagy medve – mondom izgatottan, majd az ujjaimmal összekötöm a csillagokat.

-            Áh, szóval ismered őket?

-            Az azért túlzás. A papa szerette a csillagokat nézni, amolyan hobbi volt ez neki. Gyerekkoromban sokszor feküdtünk a kertben a csillagokat nézve, még ha London fényeitől alig néhány volt is csak látható. Csak párra emlékszem.

-            Emlékszel rájuk? Úgy értem... emlékszel a szüleidre? – kérdezi Lucas csendesen.

-            Persze, emlékszem. A mama nagyon szép volt – mondom álmodozón, ahogy felidézem az arcát -, és mindig tudta, hogyan tegye helyre apámat. George inkább apára hasonlít, habár pont olyan türelmes, mint a mama volt. Néha próbálom felidézni az arcukat, és ha elhomályosulna a kép, akkor előveszem a fényképalbumokat. Ha szerencsés napom van, akkor fel tudom idézni a hangjukat is, bár ez egyre nehezebben megy. – Felsóhajtok, ahogy megjelenik a mama és a papa mosolygós arca előttem. Jó érzés tudni, hogy az utolsó percig boldogok voltak.

Jó sokáig bámulom az eget. Olyan megnyugtató az egész. Aztán jobbra-balra pásztázom a szememmel, hátha elkapok egy hullócsillagot, de nem történik semmi. Az égbolt mozdulatlanul terül el felettünk, csak a csillagok fénye kacsintgat ránk. Hirtelen felocsúdok a révületből, amikor rájövök, hogy Lucas a könyökére támaszkodva engem néz. Felé fordítom a fejem, és elmosolyodom.

-            Sokszor szoktál ide kijönni? – kérdezem tőle.

-            Már nem olyan gyakran, mint régen. De ha túl sok mindennel van tele a fejem, akkor itt mindig nyugodtan lehetek.

-            Én pszichológushoz járok, te pedig csillag lesre. – Elnevetem magam, mire ő is elmosolyodik.

-            Nem úgy tűnik, mintha bármit is számítana nálad. Továbbra is megfontolatlan és forrófejű vagy.

-            Ha! Nem tudom, ki akart nekiugrani Campbellnek a kocsiban? – vágok vissza.

-            Nem tetszett, ahogy veled beszélt. Főleg nem, amikre célozgatott – morogja.

-            Célozgatott volna? Nekem elég egyértelműnek tűnt a dolog.

-            Mindegy. Nem kellett volna ilyeneket mondania. Amúgy szét fogom rúgni a seggét, hogy otthagyott egyedül White-tal. Ennél sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.

-            Beszéljünk inkább valami másról – kérem. - Mondjuk arról, hogy hogyan van az orrod? Még mindig be van lilulva.

-            Már alig látszik – mondja, és beszéd közben megráncolja az orrát.

Lehajol hozzám, és gyengéden megcsókolja az orrom hegyét, mire kuncogni kezdek. Eltűri a hajamat a homlokomból, miközben a szeme ide-oda jár az arcomon. Az érintésétől libabőrös leszek, és jóleső bizsergés fut át rajtam. Lucas arca komollyá változik, ahogy egyenesen a szemembe néz.

-            Hiányoztál – mondom suttogva, miközben a hüvelykujjával az arcomat simogatja.

-            De hiszen egész nap együtt voltunk.

-            Tudod, hogy értem.

-            Sajnos tudom. Az a legnehezebb, hogy nem érhetek hozzád. Olyan sokszor akartam korábban, és most, amikor lehetne, akkor mégsem szabad. – Miközben beszél, a szánk többször is összeér.

Alig tudok odafigyelni a szavaira. Csak arra tudok gondolni, hogy hozzá akarom préselni a számat az övéhez. Felemelem a fejem, és türelmetlenül megcsókolom a száját. Lucas élesen beszívja a levegőt, közben a hajamba fúrja az ujjait, és a tarkómnál belemarkol, hogy megemelje a fejemet. A nyelve a számba siklik, és mélyen, szenvedéllyel csókol vissza.  Aztán már nem is gondolkozom igazán tisztán. Húzni kezdem magam felé, így félig összeér a testünk. Az egyik lábát az enyémek közé fekteti, amitől a szoknyám egészen felcsúszik a combomon. Ahogy egyre hevesebben csókolózunk, Lucas szája többször is elkalandozik a nyakamon és a ruhám gallérjánál a kulcscsontomon.

A testemet melegség, és izgalom járja át, ahogy a szája érzékeny területekre téved a meztelen bőrömön. A lábaim közé akarom húzni, de ő nem enged a késztetésnek. Amikor a nyelve ismét a számba furakszik, egy apró rándulást érzek a hasam alján. Úgy érzem, hogy vele készen állnék arra, hogy továbblépjek a csókolózásnál, de mintha csak a gondolataimra adna választ, a fülemhez hajolva suttogni kezd:

-            Nem akarom, hogy ennél tovább menjünk, mert attól félek, hogy nem tudnék leállni. – Hátraengedem a fejemet a fűre, és csalódottan felsóhajtok, mire Lucas összeérinti a homlokunkat. – Effie, hidd el, hogy nagyon szeretném, de azt akarom, hogy teljesen biztos legyél benne.

Csalódottság fog el, amikor elveszi a lábát, és visszahúzódik mellém, de aztán megint olyan szenvedéllyel csókol meg, hogy utána alig kapok levegőt.

-            Effie? – szólít meg csendesen. A hangja kissé izgatott, közben szemkontaktust keres velem. Egyenesen rám néz a sötétségtől majdnem fekete íriszével.

-            Hmm? – sóhajtom kábultan az előző csókunktól.

-            Mondani akarok neked valamit. – A hangja ideges és rekedtes.

Olyan súllyal ejti ki a szavakat, hogy máris tudom, hogy mit fog mondani. A szívem olyan hevesen kezd el verni, hogy a torkomban is érzem. Izgalom lesz úrrá rajtam, az egész testemet átjárja. A légzésem felgyorsul, mégis úgy érzem, alig kapok levegőt. A szám megremeg, a szemem ide-oda ugrándozik. Készen állok rá, hogy én is kimondjam? Biztosan hallani akarom? Hiszen még nem vagyunk együtt túl régóta. Sőt igazából mindössze egy hete. De hiszen már hónapok óta így érzek iránta. Mióta együtt vagyunk, az érzéseim csak még inkább elmélyültek. A gyomrom izgatottan összerándul, az összes kételyem elszáll, ahogy Lucas a fejem mellé támaszkodik a karjával, így fölém hajol, hogy rendesen rám tudjon nézni.

-            Effie, én...

Tőlünk alig ötven méterre a bokrok felől néhány srác hangos, részeg kiabálása riaszt meg mindkettőnket. Lucas szinte azonnal felül, és a sötétség felé bámul, majd gyorsan feláll. Kapkodva visszaigazítom a szoknyámat a combomra. A zaj egyre hangosabb, és egyre közelebbről jön. Ha nem tűnünk el nagyon gyorsan, akkor itt fognak találni minket.

-            Gyere, mennünk kell! – Lucas hangja feszültté válik. Tudom, hogy nem akar bajba keverni. Kézen ragad, és amennyire a sötétség engedi, sietve elhagyjuk a futópályát.

Az út visszafelé sokkal hosszabbnak tűnik, mint korábban, ami egyértelműen betudható a közöttünk lévő kínos csendnek.  A telefonom órájára nézek. Közel egy órát elvoltunk. Aggódni kezdek, hátha J. J.-nek feltűnt, hogy eljöttünk, és mostanra halálra keresett már, de eszembe jut, hogy akkor úgyis felhívott volna, ezért megnyugszom. Kicsit csalódott és mérges is vagyok amiatt, hogy megzavartak minket. Valószínűleg, most egészen másképp sétálnánk egymás mellett, ha ki tudja mondani. Lehet, hogy valami egészen mást akart csak. Mint mondjuk, hogy nagyon kedvel, vagy ilyesmi. Csakhogy abból, hogy kerüli a tekintetem, tudom, hogy valami fontosat akart, akármi is volt az. Egy pillanatra elönt a bátorság és már azon vagyok, hogy én fogom kibökni, csakhogy túl legyünk ezen a kínos csenden, de persze megnémulok. A háztól már csak száz méterre lehetünk, amikor megállunk. Zavartan a hajába túr, majd zsebre teszi a kezét.

-            Örülök, hogy megmutattad ezt nekem – töröm meg a csendet. Lucas egy kissé ellazul, és el is mosolyodik. Egyikünk sem hozza fel azt, ami történt. Legszívesebben megcsókolnám, de túl nagy az esélye annak, hogy valaki meglát minket.

-            Gondolom, majd odabent összefutunk – mondom viccelődve, mire Lucas bólint, én pedig elindulok a ház felé. Aztán gyorsan visszafordulok felé.

-            Ígérd meg, hogy nem bántod Campbellt.

-            Tessék? – néz rám értetlenül.

-            Ígérd meg! Nem az ő hibája, hogy Austin White egy idióta.

-            Megígérem. De azt nem, hogy nem fogok vele kiabálni. –  Tettetett bosszankodással megforgatom a szememet, de kitör belőlem a nevetés.

A házba visszaérve egyértelműen látom, hogy senkinek fel sem tűnt, hogy egy órára mindketten eltűntünk Lucasszal. Amikor Cassie meglát, rögtön karon ragad, és táncolni hív.

-            Hol hagytad Austint? – kérdezi J. J.

-            Azt hiszem, valahol épp a sebeit nyalogatja.

-            Mit csináltál vele? – kérdezi aggódva J. J., de tudom, hogy csak fél, nehogy bajba kerüljek.

-            Semmit. Jól elszórakoztunk. Most is épp az egóját ragasztgatja össze– mondom komolyságot erőltetve magamra.

J. J. és Cassie hangosan nevetnek rajtam. J. J. felajánlja, hogy elmegy, és hoz nekünk valamit inni, így Cassie ismét kézen ragad, és táncolásra ösztökél.

-            Szóval akkor Daviddel végleg vége? – kérdezi.

-            Igen, ennyi volt.

-            Kár, pedig olyan aranyos fiúnak tűnt. Még mindig olyan epekedve néz rád – sopánkodik Cassie, és a sarokban magányosan álldogáló Davidre pillant, aki, amikor ránézek, gyorsan elfordítja a fejét.

-            Tudom, tényleg rendes srác – mondom.

Cassie nem tudja, hogy mi is történt egészen pontosan azon a bulin, amin Lucas és Mike összeverekedtek. Lehet, hogy fontos vagyok, vagy voltam Davidnek, de akkor este gyáván viselkedett. Miközben beszélek, Cassie válla felett Lucasra pillantok, aki épp Campbellel veszekszik az udvaron. Sajnos még mielőtt elkaphatnám róla a szemem, Cassie észrevesz, és ő is hátrafordul.

-            De ő nem Bailey, igaz?

-            Tessék? – játszom az értetlent.

-            Látom, hogyan nézel rá. És azt is, ahogy ő néz rád, ha elfelejtkezik magáról.

-            Nem nézek rá sehogyan sem – mondom megjátszott felháborodással.

-            Beszélned kéne vele arról, hogy mit érzel iránta – erősködik tovább Cassie.

-            Csak közeli barátok vagyunk, ennyi. Túl sokat látsz bele a dologba.

Cassie felhúzott szemöldökkel jelentőségteljesen néz rám, aztán megforgatja a szemét a tagadásomon.

-            Mindegy. Azért ha összejöttök, ne felejts el szólni J. J.-nek. Halálosan kiakadna, ha a háta mögött járnátok. – Na hát ettől egy kicsit sem kezdtem el jobban érezni magam.

-            Úgy lesz – nyögöm ki. Szerencsére vagy inkább nem, J. J. visszaér hozzánk az italokkal. Nehezemre esik ránézni, akkora lelkiismeret furdalásom van.

Úgy hajnali háromig maradunk, így amikor hazaérek, hulla fáradtan zuhanok ágyba. Mindenféle érzések kavarognak bennem. A Lucasszal eltöltött pásztoróra után boldognak kéne lennem, de Cassie szavai nem hagynak nyugton. Ráadásul hétfőn elég nagy valószínűséggel Austin White a saját kis verzióját beadva a többieknek bosszú hadjáratot indít majd ellenem. Gratulálok magamnak, szereztem Reed mellé még egy hódolót.

v  

Hétfőn reggel, miután leparkolok a kocsimmal a suli parkolójában, még a lépcsőig sem jutok, amikor David szalad felém, és azonnal megállít. Egészen úgy látszik, egy ideje már várt rám.

-            Szia, Effie! Beszélhetnénk? Csak egy perc lenne, kérlek! – Látom rajta, hogy nagyon ideges. Ráadásul a szeme alatt egy enyhe véraláfutás éktelenkedik, a szája sarka pedig fel van repedve. Szinte biztos, hogy nemrég verekedett valakivel.

-            Rendben – válaszolom bizonytalanul. David elindul az épület nyugati oldala felé, ahonnan kevesebb diák sétál a bejárat felé, így követem.

Amikor megáll előttem, nem néz rám, hanem a földet szuggerálja, közben a kezét tördeli. Türelmesen várom, hogy kibökje, amiért idehozott.

-            Effie... én... én... - próbálkozik, de minduntalan elakad a hangja.

-            David? Valami baj van? – kérdezem aggodalmasan. A kérdésemet hallva végre rám emeli a szemeit.

-            Csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, ami azon a bulin történt. Nem tudtam, hogy Mike ennyire szemét lesz. Le kellett volna állítanom. – Az, hogy meglep, amit David éppen mondott, az még enyhe kifejezés. Egy ideig döbbenten bámulok rá, de mielőtt bármit reagálhatnék, tovább folytatja. – Nem mondtam el nekik, hogy mi történt kettőnk között, de amikor spekulálni kezdtek, akkor nem is tagadtam. Ezért kezdte el Mike terjeszteni a dolgot. A buli után megmondtam neki, hogy fejezze be, de Mike bosszúszomjas.

-            És ezt tőle kaptad? – kérdezem aggodalmasan, és végighúzom az ujjamat az arcán, a sötét véraláfutás szélén. David lebiggyeszti a száját, így gyorsan elveszem a kezemet. Látom rajta, hogy szenved. Hogy miattam szenved. Sosem szabadott volna játszanom az érzéseivel. Pontosan tudom, hogy milyen érzés olyan valaki után epekedni, akivel nem lehetünk együtt.

-            Sajnálom, David. Nem kellett volna emiatt Mike ellen fordulnod. 

-            Csak mondd, hogy megbocsájtasz – kéri reszelős hangon.

-            Persze, nincs harag – vágom rá.

Ha akkor este gyáván is viselkedett, az igen nagy bátorságra vall tőle, hogy most idejött bocsánatot kérni tőlem. Egy hirtelen jött érzéstől vezérelve, váratlanul megölelem őt. David egy pillanatig hezitál, majd ügyetlenül átkarolja a derekamat. Amikor elhúzódom tőle, látom rajta, hogy ezzel feloldoztam a bűntudata alól. Elmosolyodik, amikor összenézünk. 

-            Kösz, Effie.

-            Jól van. Később találkozunk – mondom mosolyogva, majd a vállamra dobom a táskámat, és elindulok az iskola épülete felé. Remélem, hogy David lassan elfelejt, és keres majd egy magához illő lányt.

David elszalad a épület felé, és ahogy követem a szememmel, meglátom J. J.-t a bejárat felé igyekezni.

-            J. J. várj meg! – kiabálok utána, mire megtorpan.

-            Hát te? Azt hittem, már bent leszel.

-            Összefutottam Daviddel. Csak váltottunk pár szót – magyarázom.

-            És minden rendben köztetek a nagy szakítás óta?

-            Persze, nincs harag!

-            Az szuper. - J. J. ennek láthatólag örül.

-            Hol van Cassie? – nézek körbe. – Azt hittem, vele jössz ma.

-            Úgy volt, de Bailey-nek kellett egy fuvar, mert nem indult el a kocsija, úgyhogy fel kellett vennem, ezért Cass a barátnőjével jött el. – Ismét körbe nézek, de Lucas nincs sehol sem.

-            Berohant – válaszolja J. J. magyarázólag. - Azt mondta, valamit le kell adnia, de totál ideges lett. Mióta szétmentek Ashley-vel, tök furán viselkedik. Nem tudom, lehet, megint összejönnek.  – A szívem azt hiszem, kihagy egy ütést.

-            Ezt miből gondolod? – kérdezem nyugalmat erőltetve magamra.

-            Ja, semmi. Csak mióta szétmentek, Bailey olykor egész hirtelen totál feszült lesz. Biztos csak levert, végül is sokáig együtt voltak. – J. J. válasza megnyugtat, mert tudom, hogy Lucas feszültsége miattam van, nem pedig Ashley és a szakítás miatt. A titkolózás, és az, hogy állandóan bajba keveredek nincs éppen jó hatással az idegeire.

Hatalmas vigyor kezd elterülni az arcomon, ahogy bemegyünk a kapun. J. J. belekezd valami történetbe a fociról, de alig figyelek. A gügye mosolyom viszont azonnal lehervad, amikor meglátom a folyosó közepén összegyűlt tömeget. Ez nagyjából annyit jelenthet, hogy vagy verekedés van kialakulóban, vagy már javában tart. Átfurakodom magam az emberek között, mert valamiért rosszat sejtek. Próbálok a fejek és vállak mellett átkukucskálni, de csak annyit látok, hogy a kör közepén két alak áll egymással szemben. Az arcomból azonnal kimegy az összes vér, amikor meglátom, hogy kik miatt gyűlt össze ekkora tömeg.

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt is van a fejezet. Mit gondoltok, kik állhatnak egymással szemben? Írjátok meg nekem, és ha tetszett ez a fejezet is akkor jelezzétek egy csillagra kattal.

További szép hétvégét mindenkinek!

Summerrose