Amikor reggel felébredek, álmosan kimászom a fürdőbe. Miután megmosakodom némi langyos vízzel, megtörölközöm, majd egy ideig magamat figyelem a tükörben. Képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást, mert folyamatosan a tegnap este jár a fejemben. Életem első hivatalos randija azt hiszem, ennél nem is alakulhatott volna jobban. Habár azt a részt, amikor szegény Lucast konkrétan orrba fejeltem, inkább kihagytam volna, de így legalább nem fogjuk egyhamar elfelejteni a tegnap estét.

Miután felveszem az iskolai egyenruhámat, lemegyek a földszintre, ahol teljes a csend. Valószínű, hogy George és Julie már korán reggel elmentek itthonról. Épp a reggeli müzlimet öntöm ki egy tálkába, amikor csengetnek. A postás az. Átad egy köteg levelet, aláírom a papírját, aztán itt is hagy. Egy pillanatra eláll a lélegzetem, ahogy átfutom a borítékok címzettjeit. A szívem hevesen kalapálni kezd, amikor egy nagy, lap méretű borítékon meglátom a nevemet. Elég vastag. Az első gondolatom azonnal az, hogy lehet, a RISD-től jött. Mégiscsak lehetséges, hogy Lucasnak igaza volt, és nincs még minden veszve? Feltépem a boríték száját, és kirángatom belőle a lapokat. Az izgatottságom azonnal haragba csap át, amikor meglátom a hatalmas, cikornyás betűket a lap tetején. Ez is a gyámhivataltól jött. Undorodva lehajítom az étkezőasztalra az egészet. Ennyit arról, hogy jó napom lesz.

Amikor leparkolok a kocsimmal, a szememmel azonnal Lucas terepjáróját keresem. Ezt csinálom már hónapok óta, de ma sehol sem látom az autóját. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy nincs is itt, de elég nagy a valószínűsége. Ismét eszembe jut a tegnap esti randink, és máris egy kicsit jobb kedvem lesz. Azt hiszem, bárgyún mosolygok, de csak addig, míg be nem lépek az iskola kapuján. Elice Deveroux és egész udvartartása lejt felém. Fogadni mernék, hogy ezek a csajok genetikailag össze vannak programozva. Elice az egyen szoknyáját felhúzta egészen a derekáig, így az alja jócskán feljebb ér véget, mint kéne. Úgy lejt végig a folyosón, mintha az a saját kifutója lenne. Megáll, amikor összetalálkozik néhány elsős pomponos lánnyal, gondolom, hogy remek tanácsokkal lássa el őket. Elfordulok, és úgy teszek, mintha a faliújságot nézegetném, közben óvatosan Elice felé sandítok. Az arca és a bőre sokkal fakóbb, és a szemei fáradtnak tűnnek. Talán amiatt, hogy annyira el akarja hitetni mindenkivel, hogy ő bizony tökéletes, de korábban sosem tűnt fel, hogy fásult lett volna. Ekkor váratlanul rám pillant, így rajtakap, hogy őt nézem, de mielőtt zavartan elfordulhatnék, látom, hogy olyan ijedten néz rám, mintha épp rájöttem volna a titkára. Gyorsan elfordul tőlem, és legnagyobb meglepetésemre úgy tesz, mintha az egész meg sem történt volna, és túlságosan lekötné az, amit Mary magyaráz.

Mielőtt úgy döntene, mégis belém köt, eliszkolok az angol terem felé, és erősen koncentrálok, hogy ki tudjam zárni a sutyorgásokat, amik mind Lucas nevét emlegetik. Esküszöm, próbálok úgy viselkedni, mintha semmi sem változott volna, de a tegnap este után eléggé nehezemre esik megjátszani, hogy minden a régi. Az sem segít, hogy akármerre megyek, összesúgó lányok álldogálnak a folyosón. Persze futótűzként terjedt el Lucas és Ashley szakítása. A focicsapat kapitánya ismét szabad préda. Akár ez is lehetne a szalagcím a Darnell suliújságján. Esküszöm, mintha mindenkire szerelmi varázslatot szórtak volna. Igaza lehet Mr. Freeman-nek, hogy tavasszal mindenki megőrül egy kissé. Ennyi hajdobálást és vihogást még nem tapasztaltam, mióta ide járok. Nem kéne meglepődnöm, hiszen Lucast mindenki szereti. A diáklányok, azért mert jól néz ki, a fiúk, mert ő a focisták csapatkapitánya, a tanárok pedig azért, mert irtó okos. Ezzel ellentétben én még mindig csak a társadalmuk kitaszítottja vagyok, a lotyó, aki minden nap a focisztárok asztalánál ebédel. Ha valamelyikük is megneszelné, hogy Lucas és én összejöttünk, engem felnégyelnének, és a fejemet elrettentésnek kitűznék a kapu elé.

~           

A művészet teremben várom, hogy elkezdődjön az óra, közben türelmetlenül dobolok a ceruzám radír végével a padon. Még mindig mérges vagyok a reggeli posta miatt. Előző órán, kis híján orrba vágtam Louise Marshallt, amikor hangosan arról kezdett el áradozni, hogy minden álma valóra vált, amikor megkapta a levelet az UCF-től, hogy felvették.

Lucas váratlanul a mellettem lévő padba vetődik, mire megáll a ceruza a kezemben. Egy pillanatra összeér a karunk, és esküszöm, hogy a bőröm szikrázni kezd. Rám néz azzal az átható mélykék szemével, majd óvatosan elmosolyodik.

-            Esküszöm, nem tudom, meddig bírom még ezt - panaszkodik. Elég kimerültnek látszik, ráadásul az orra szélén egy halvány, mégis jól kivehető lilás véraláfutás éktelenkedik.

-            Ja, biztosan elég rossz lehet, hogy valamelyik lány folyton a nyomodban lohol, és rád akaszkodik – mondom ironikusan.

-            Mi? Miről beszélsz? – kérdezi meglepetten.

A mögöttünk ülő két kuncogó lány felé bökök a fejemmel. Lucas lassan hátrafordul. Az nem lehet, hogy eddig nem vette észre, hogy őt nézik! Mióta belépett a terembe, megkétszereződött a hangos, flörtölő kuncogások zajszintje. A két lány integet neki, miközben idétlenül magas hangon kezdenek el beszélni.

-            Szia Bailey! – mondják szinte egyszerre, majd vihogni kezdenek. Mindkettejüket hallottam már normális hangon beszélni. Nem értem, miért gondolják, hogy Lucasnak, vagy ha már itt tartunk, bármelyik másik fiúnak majd jobban fognak tetszeni, ha ezen a két oktávval a normálistól magasabb, vinnyogó hangon, buta dolgokat mondanak. Szerintem pont, hogy rendkívül idegesítő az egész.

Lucas illedelmesen köszön nekik, mindkettőnek név szerint, aztán hirtelen visszafordul felém, még közelebb hajol hozzám, és egészen lehalkítja a hangját.

-            Effie, én arról beszélek, hogy nem érhetek hozzád, hogy nem foghatom meg a kezed, hogy nem csókolhatlak meg.

Pontosan tudom, hogy mit érez.

-            Tudom, nekem sem könnyű – morgolódok.

-            Valami baj van? Azt hittem, tegnap jól érezted magad velem.

-            Nem erről van szó. Tudod, hogy nagyon jól éreztem magam – lágyul el a hangom.

-            Beszélni szeretnék veled valamiről. Gyere át hozzám délután – kérlel.

-            Nem lehet – sóhajtom. - George így is ki van rám akadva.  És ma még elzárásra is kell mennem.

-            Akkor átmegyek...

Mr. Mitchem beszáguld a terembe, és csendre int minket, így nem tudunk tovább beszélgetni. Lucas frusztráltnak tűnik, hogy nem mondhatta el, amit akart, és talán azért is, mert visszautasítottam a kérését. A füzetem szélére írok neki egy üzenetet.

Nyugati szárny, második emelet, fiú mosdó.

Fél szemmel elolvassa, majd bólint, hogy érti, és ott lesz.

~           

A szívem hevesen kezd dobogni a bejelentésére.

-            Úgy érted, hogy tizenegyedikén szombaton? A születésnapomon szombaton? – kérdezem elkeseredetten.

-            Sajnálom, Effie.

-            Akkor akartuk elmondani a srácoknak – sóhajtok fel nehézkesen. Nem az zavar, hogy kihagyja a születésnapomat, hanem, hogy így el kell halasztanunk a nagy bejelentést. Azért a szülinapomat választottuk, mert azt gondoltuk, az elég jó indok lesz arra, hogy J. J. ne akadjon ki a végtelenségig, amiatt, hogy együtt járunk.

-            Tudom – mondja Lucas, közben összeszorítja a szemét, és a falnak dönti a fejét. Rosszul kezdem érezni magamat amiatt, hogy így látom őt. Nem akarom, hogy emiatt aggódni kezdjen.

-             És mennyi időre mennél? – kérdezem nyugodtabb hangot erőltetve magamra.

Lucas ki akarja nyújtani a lábát, de belerúg egy felmosó vödörbe, amiből kiborul a felmosó, és hangos puffanással a földre csapódik. Az ebédszünet már elkezdődött, mi pedig a második emeleti fiúmosdó melletti takarító helyiségben bújtunk el. Lucas hosszú lába alig fér el az apró helyiségben, ahogy a földön kuporgunk.

-            A fenébe – dünnyögi mérgesen. – Honnan tudsz erről a helyről egyáltalán? – Szerencse, hogy elég sötét van idebent ahhoz, hogy ne lássa rajtam, elpirultam.

-            Lényegtelen. Térjünk vissza oda, hogy meddig leszel távol? – terelem el a szót. Szükségtelen most felhozni David nevét.

-            Csak néhány napra. Vasárnap este már jönnék is. Hidd el, ha lenne rá esély, hogy valahogy ellógjam, megtenném, de az apám megházasodik. Muszáj mennem. Pedig hidd el, minden egyes porcikám tiltakozik ellene – mondja letörten. Legalább ő is szörnyen érzi magát.

-            Miért nem mondtad már korábban, hogy ez megtörténhet?

-            Azt hittem, elfelejtkezik rólam – mondja őszintén.

-            Már hogyan felejtkezhetne el az egyetlen fiáról? – kérdezem hitetlenkedve.

-            Oh, számtalanszor megtörtént már. Meglepődnél, ha tudnád hányszor.

-            Mikor kell indulnod?

-            Pénteken este. Tizedikén – válaszolja.

-            Az még három hét – sóhajtom megkönnyebbülten. – De akkor, mikor mondjuk el J. J.-nek és a srácoknak?

-            Ha az esküvő előtt mondjuk el, még van rá esélyem, hogy J. J. kitekeri a nyakamat, és akkor legalább már lesz okom is, miért nem mentem el rá.

-            Először is, J. J. nem fogja kitekerni a nyakadat, másodszor pedig, még az is lehet, hogy örülni fog neki – válaszolom túlzott optimizmussal.

-            Ha szerinted tényleg így van, akkor miért is igyekszel annyira titokban tartani, hogy együtt vagyunk?

-            Rendben, Mr. Nagyokos – mondom enyhe bosszúsággal, csak mert igaza van -, akkor mondjuk el nekik akkor, ha hazajöttél.

Lucas elneveti magát, mire megforgatom a szememet, habár a sötét takarítószekrényben kétlem, hogy ebből bármit is látna. Fel akarok állni, mert lassan gyanús lesz a többieknek, ha nem megyünk enni, de Lucas megfogja a kezemet, és visszahúz. Szembe fordul velem, amennyire azt a száznyolcvanöt centije engedi ebben az apró helyiségben, majd megfogja mindkét kezemet, és összekulcsolja a tarkóján. A homlokomnak dönti az övét, és egyenesen a szemembe bámul.

-            Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek veled a születésnapodon – suttogja.

Miközben beszél, a szájából kiáradó meleg levegő gyengéden simogatja az ajkaimat. Lehunyom a szememet, a szívem máris kalapálni kezdett a mellkasomban. Izgatottan beszívom a levegőt, és lélegzetvisszafojtva várom, hogy ismét megcsókoljon. Lassan végigsimítja az orrát az enyém mellett, és amikor a szája végre megtalálja az enyémet, alig vagyok képes kontrollálni magamat. Miközben az ajkaimmal játszadozik, a keze a combon külső felére siklik, és simogatni kezdi a lábamat. Gondolatban vagy ezerszer is elátkozom magamat, amiért ma nem szoknyát vettem fel. Mindketten zihálunk, amikor elválunk egymástól. A csókja már most olyan nekem, mint valamiféle drog, ami nélkül képtelen vagyok meglenni. Folyton többre és többre van szükségem belőle, és lassan képtelen leszek élni nélküle. Lucas felhúzza magát, és feláll, de az alacsony plafonba majdnem beveri a fejét, mire kuncognom kell. Kinyújtja felém a kezét, és engem is felhúz a földről. Nyom még egy gyors csókot a számra mielőtt kinyitná előttem az ajtót. 

Először én megyek az ebédlőbe, majd úgy egy perccel később ő is jön utánam. Ahogy az asztalunkhoz sétál, J. J. végig őt méregeti. Már kezdem azt hinni, hogy sejt valamit, amikor végre megszólal.

-            Mi történt az orroddal? Verekedtél? – kérdezi számonkérőn, de Lucas szótlanul leül a szokásos helyére.

-            Te tudsz erről valamit? – kérdezi tőlem. A szívem hevesebb ütemre kapcsol. Igyekszem nyugodtnak mutatkozni, és lazán megrántom a vállamat, mint aki azt sem tudja, hogy miről beszél.  A hallgatásunkból J. J. viszont rossz következtetést von le.

-            Mivel győzted meg Effie-t, hogy falazzon neked? Ha megint azzal a Reed gyerekkel...

-            J. J., ejtsd a dolgot! Nem verekedtem senkivel – mondja Lucas egy kissé bosszankodva. 

-            Valóban? Akkor mivel magyarázod, hogy be van lilulva az orrod? Csak azt ne mond, hogy Effie húzott be neked!

Majdnem kiköpöm a számban lévő vizet. Lucas enyhén elmosolyodik, és egy pillanatra rám sandít, mielőtt válaszolna a barátjának.

-            Simán kinézném belőle, de nem. Egyszerű baleset volt. – A poharammal próbálom eltakarni a vigyoromat a többiek elől, miközben Lucasszal váltunk egy gyors, jelentőségteljes pillantást.

-            Oké. Csak azt hittem, Reed megint rászállt Effie-re – mondja J. J., amitől egy kissé összeszorul a gyomrom. – Hallottátok, mit mondanak róla. Nem akarom, hogy a közeledbe menjen – mondja J. J. aggodalmasan, és most már hozzám intézi a szavait.

-            Nem fog, ígérem – válaszolom komoly hangon, és lehajtom a fejemet, mintha az ebédem teljesen lefoglalna.

-            Hoppá, hoppá. Effie, jobb, ha most nem fordulsz meg – mondja Campbell elámulva, és pontosan az ajtó irányába néz.

          Nem csak az asztalunknál ülők, de az ebédlőben lévő összes fej egyszerre fordul meg. Nagyon, de nagyon rossz érzésem támad. Nagyon lassan emelem fel a fejemet. Reed magabiztosan sétál be az ajtón, a mellét büszkén domborítja, ahogy a haverjai hangos ujjongásba kezdenek. Megindul befelé, a haverjai felé, de közben győzelemittasan egyenesen a szemembe néz. Az ebédlő korábbi zsivaja teljesen megszűnik, az egyetlen zaj a mellkasomat hevesen verő szívem lüktetése. Amikor zsebre tett kézzel, lazán elsétál mellettem, pajzánul felhúzza rám a szemöldökét, és összecsippenti az alsó ajkát az ujjával. Nyíltan flörtöl velem a barátaim, Lucas és az egész iskola előtt, azok után, hogy kezet emelt rám.

-            Mi a szart keres itt Seth Reed? – kérdezi Campbell, ahogy az említett elsuhan mellettünk.

          Hallom, ahogy Mike felkiált mögöttem, és egymás tenyerébe csapnak. A düh mérges kígyóként tekereg végig a testemen. Ökölbe szorítom az asztal alatt lévő kezemet, olyan erősen, hogy a körmöm a tenyerembe váj. Csak mereven bámulok magam elé, képtelen vagyok bárkire is ránézni.

-            Nem emlékszel? Csak felfüggesztették, nem pedig kirúgták. Gondolom, letelt a büntetése, így Hallmann visszaengedte – magyarázza J. J.. Felakarok kiáltani, hogy fogják már végre be, de azzal elárulnám magamat, így hallgatok. Hallom, hogy Lucas krákogni kezd, és szinte biztos, hogy azt akarja, nézzek rá, de képtelen vagyok. Gyűlölöm ezt az érzést. Úgy érzem, hogy Reed már csak a jelenlétével is képes irányítani azt, ahogy érzek.

-            Azt hittem, Hallmann felnégyeltette, amiért rontani merte az iskola hírnevét – mondja Campbell idétlenkedve.

Nem bírom ki, hogy nem forduljak meg, és vessek ismét egy pillantást Reedre. Hihetetlen, de épp ekkor ül le Elice mellé a padra, aki viszont idegesen elrántja tőle a fejét, amikor Reed meg akarja érinteni. Kihasználom, hogy a barátaim nem figyelnek, így gyorsan fogom magamat, és felugrom a helyemről. Már félúton járok Reed felé, amikor meghallom J. J. hangját:

-            A fenébe, Effie! – szól utánam rémülten.

Még gyorsabban kezdem szedni a lábaimat. Határozottan állok meg Reed előtt, és minden dühömet belesűrítem a szavaimba.

-            Ne merj hozzáérni, Reed! – fenyegetőzöm elfojtott hangon.

-            Nyugi van, csak idejöttem hozzá köszönni – mondja Reed idegesítő vigyorral a képén, és úgy beszél, mintha teljesen ártatlan lenne.

-            Hagyd őt békén! – sziszegem. Elice feszengve ül mellette, meg sem tud szólalni, ami meglepő.

-            Vagy mi lesz?  Megint feljelentesz a dirinél? – röhög fel. - Esetleg szeretnéd, ha felvilágosítanám a kis barátodat, hogy te és Bailey miket szoktatok csinálni a második emeleti takarítószekrényben?

-            Ne merészeld! – Az asztalra hajolok, és fenyegetően rámutatok az ujjammal.

           J. J. ebben a pillanatban kapja el a karomat.  Hátratol, enyhén maga mögé állít, hogy némileg Reed és közém kerüljön.

-            Mi folyik itt, Reed? – kérdezi J. J.

-            Effie és én csak dumáltunk a régi szép időkről. Ugye, Eff? – Reed enyhén oldalra dönti a fejét, hogy rám tudjon nézni.

-            Ne merészeld – artikulálom némán a szavakat J. J. mögött, de Reed csak hangosan felröhög.

Kirántom a karomat J. J. keze közül, és dühösen kivágtatok az ebédlőből. Azonnal hallom magam mögött Lucas félreismerhetetlen lábdobogását.

~           

          J. J. kocsijában ülünk, és valami idétlen zenét hallgatunk. Két oldalról Lucas és Scott fog közre. Campbell ül az anyósülésen, mint mindig. Mind be vannak zsongva a ma esti buli miatt. Hiába ellenkeztem, hogy nem akarok velük jönni, egyszerűen nem lehetett nekik nemet mondani. Azt mondták, az ebédlőben rendezett jelenetem után, muszáj kieresztenem a fáradt gőzt. Pedig azt terveztem, hogy Lucasszal mindketten kitalálunk valami kifogást, és így nyugodtan együtt tölthetünk majd pár órát. Ehelyett hallgathatom, hogy Campbell és Scott együtt rappelik a rádióból üvöltő dal szövegét. Nagyon viccesek és nagyon részegek. Ezen a héten mind rengeteget tanultunk, és most mindenki azért jött, hogy kieressze a gőzt, ezért próbálok én is ellazulni.

-            Effie! – kiált fel Campbell, amikor vége a számnak. – Valakinek be kell, hogy mutassalak.

-            Mi az? Kinek? – kérdezem rosszat sejtve.

-            Ismered a haveromat, Austin White-ot? Tudod, a srác, aki folyton téged néz matekon. Na, összehozlak vele! – kiált fel megint. Teljesen fel van pörögve ma este. - Nem kell hálálkodni, tudom, hogy én vagyok a legjobb fej haverod. - Lucas kihúzza magát mellettem az ülésben.

-            Mi az, hogy összehozol vele? – kérdezem mérgesen.

-            Ne csináld már! Épp ideje, hogy végre túltedd magad a David dolgon. Austin jó arc, és biztos forrásból tudom, hogy totál be van zsongva érted.

-            Austin White a legnagyobb nőcsábász hírében áll – szól közbe J. J., és a hangján tisztán érezni a nemtetszését. - Ráadásul állandóan a hülye történeteinek a szaftos részleteivel szórakoztatja a haverjait.

-            És akkor mi van? – hőbörög Campbell. - Mióta gáz az, ha valaki jól tud dugni? – Lucas keze, ami eddig a combján pihent, most keményen ökölbe van szorítva. Ha Campbell nem fogja be, itt vérfürdő lesz.

-            Ezt meg kitől hallottad, csak nem Marytől? – gúnyolódik a barátjával Scott, mire a többiek jól kinevetik. Lucas olyan keményen megfeszülve ül mellettem, hogy félek, nemsokára felrobban.

- Kapd be, Scott! – kiabál vissza a haverjának felháborodottan Campbell. – Figyu, én csak azt mondom, hogy beszélj vele ma este. – Fordul Campbell megint felém. - És amúgy meg miért ne dughatnátok?! Gondolom, hogy mennyire lelombozó lehetett Daviddel a szex. Itt az ideje, hogy valaki tapasztalttal is kipróbáld! – Campbell Lucas felé fordul, és meg mernék rá esküdni, hogy játékosan rákacsint, mintha csak bosszantani akarná. Amúgy Campbell pontosan tudja, hogy nem feküdtem le Daviddel.

-            Effie rohadtul nem fog senkivel sem lefeküdni ma este! – szól közbe J. J., miközben az utat figyeli.

-            Hé, itt vagyok ám! Pont itt! – csattanok fel mérgesen, és integetek a kezemmel. – Mi lenne, ha nem úgy beszélnétek rólam, mintha levegő lennék? – Amúgy meg, miért kell kibeszélniük a nem létező szexuális életemet pont Lucas előtt?

Közben hála égnek J .J. lehúzódik az útról, és megáll a ház előtt, mire mérgesen kirontok az autóból Scott mögött. Campbell utánam rohan, és a vállamra teszi a kezét. A többiek is mind jönnek utánunk.

-            Hé, állj meg, Eff! – könyörög Campbell nyálas hangon. - Nem akartalak megbántani. Csak bemutatlak neki, ennyi, ígérem.

-            Campbell, ne csináld már – kérem tőle.

-            Csak köszönj neki. Felőlem utána otthagyhatod, de lógok a srácnak egyel. Bébi, gyerünk, segítsd ki a jó öreg haverod. – Campbell kiskutya szemekkel bámul rám.

Már előre látom, hogy igen nélkül nem szabadulok. Mielőtt viszont visszautasíthatnám, az egyik haverja vonja el a figyelmét, mire Campbell felkurjant, majd lelkesen egymás tenyerébe csapnak. Élénk beszélgetésbe kezdenek. Nem ismerem a srácot, ami persze nem meglepő. J. J. és Scott is csatlakozik hozzájuk, és ők is összepacsiznak a srácokkal. Lucas váratlanul megfogja a karomat, és kivon a beszélgetők félköréből.

-            Kizárt, hogy Austin White-nak még csak akár a közelébe is menj! – suttogja ingerülten.

-            Csak köszönök neki, hogy Campbell leszálljon rólam. Tudom kezelni az ilyeneket! – bizonygatom.

-            Nem, Effie! Nem tudod! Austin egy pimasz kis pöcs. Arról híres, hogy a legyet is röptében.

-            Nem mintha az én hírnevem jobb lenne...

-            Az teljesen más! – Lucas a szemeivel megrovón néz rám. – Campbell csak engem akar bosszantani. Nem kell beszélned Austinnal, nem kell még csak a közelébe se...

-            Hé, Effie! Gyere! – szólít meg Campbell, ezzel félbeszakítva Lucas mondandóját, majd megfogja a karom, és húzni kezd a ház felé.

-            Effie! – szól rám Lucas megint figyelmeztetően, a hangja fojtott és ingerült. Bocsánatkérően nézek vissza rá, míg Campbell be nem húz a házba.

Mérgesen követem őt az alagsor felé, csak túl akarok esni ezen a hülyeségen. Amikor megtaláljuk White-ot, ő épp a haverjaival biliárdozik. Campbell a tenyerébe csap üdvözlésképpen. Az az egy biztos, Camp jobban is megválogathatná a haverjait.

-            Öregem, nem gondoltam, hogy betartod a szavad. De itt van! – mondja White lelkesen, majd tetőtől talpig végigmér.

          Valóban megismerem, ő is velünk jár matekra, de ez az első, hogy ilyen közelről látom. Kapásból látszik a ruháin és a viselkedésén is, hogy egy gazdag család elkényeztetett örököse csupán, akinek még életében nem kellett megdolgoznia semmiért sem. Szemtelenül végigméri a testem, szinte levetkőztet a szemével. Ismerem ezt a nézést. Reed pontosan ugyanígy nézett rám.

-            Na jól van, én magatokra is hagylak titeket – mondja Campbell, mint aki jól végezte dolgát.

       White-tal megint egymás tenyerébe csapnak, majd Campbell rám kacsint, amikor ellép mellettem. Mérgesen nézek rá, amiért egyedül hagy ezzel a sráccal, akit alig ismerek, de ő csak idétlenül vigyorog rám vissza.

-            Játszol? - kérdezi Austin. - Használhatod a dákóm! – Pofátlanul vigyorog rám. Persze most azt hiszi, valami nagyon vicceset, és nagyon pajzán dolgot mondott. Tényleg egy pöcs.

-            Elég vékonynak tűnik! – szólok vissza, de látszólag White-nak tetszik a harciasságom.

-            Gyere – mondja vigyorogva, majd a tenyerét a hátamra teszi, és a szoba hátsó része felé irányít, ahol a bárpultnál egy pár smárol.

          A lány széttett lábakkal ül a pult tetején, míg a fiú a lába között áll, miközben az ágyékuk összeér, és ha nem lenne rajtuk ruha, már egészen mást csinálnának. Austin félrevon a szoba egy eldugottabb szegletébe, ahol már sokkal gyérebb a világítás. A falnak dönti a vállát, és a száját beharapva kacéran méregeti a melleimet. Megállok előtte összefont karokkal, hogy tudja, nem akarok tőle semmit, ő mégis kinyújtja felém a kezét, és a csípőmre simítja a tenyerét. Az érintése idegen és rosszul esik. Nem akarom, hogy Lucason kívül bárki más így érintsen meg. Teszek egy lépést hátra, így a keze lecsúszik a ruhámról.

-            Mit akarsz tőlem, Austin? – kérdezem türelmetlenül. White a vállával ellöki magát a faltól, és olyan közel áll meg előttem, hogy a farmerja hozzáér a térdemhez.

-            Nyugi, én sem vágyom elköteleződésre. Csak egyszeri alkalom lesz – mondja vigyorogva, és felém kezd hajolni, hogy megcsókoljon. 

-            Elég! – szólok rá, és a mellkasára teszem a kezemet, hogy visszatartsam. - Te meg mégis mit képzelsz, mit csinálsz?! – kérdezem felháborodva.

-            Nyugi már, csak smárolunk. Azt hallottam, elég jó vagy benne. – Gondolhattam volna. White csupán egy könnyű prédaként tekint rám.

-            Mégis milyen univerzumban élsz te?

-            Abban, amiben mindenki tudja, hogy milyen rosszvérű vagy. A hírneved megelőzött, Édes. De ne aggódj, engem nem érdekel. – Megint felém akar hajolni, de elhajolok előle. Dühösen fordítok neki hátat, ekkor látom meg Lucast lefelé jönni a lépcsőn. Felé akarok rohanni, de Austin hátulról a karom után kapva visszaránt magához, így megpördülök a tengelyem körül. A kezemre kulcsolódó ujjait nézem, olyan erősen szorítja a csuklómat, hogy az már fájdalommal jár.

-            Ne érj hozzám! – sziszegem, és magabiztosan nézek rá.

      Az tuti, hogy többet nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kis pöcs durván bánjon velem. Megrántom a kezemet, mire Austin dühösen összeszűkített szemekkel néz rám, de végül mégis elenged. Közben viszont nem rám néz, hanem mögém, a tekintete teljesen megváltozik, az előbbi idegességének már nyoma sincs, sőt rémület veszi át a helyét. Szinte biztos vagyok benne, hogy mögöttem Lucas áll, és a leggyilkosabb tekintetével méregeti Austin-t.

-            Látom megismerkedtetek, úgyhogy most már akár le is léphetsz, White – morogja Lucas mögöttem.

-            Öregem, minden rendben? – kiált oda hozzánk White egyik haverja a biliárdasztal mellől. Nem tetszik, ami épp kialakulóban van. Gyorsan megfordulok, és megfogom Lucas karját.

-            Menjünk, kérlek! – Könyörgő tekintettel nézek rá. Lucas szeme végre elszakad Austintól és rám mered, majd bólint. Elkapja a karomat, és elindul velem a lépcső felé. Szabályosan úgy kell maga után rángatnia, pedig olyan gyorsan szedem a lábam, ahogy csak tudom.

-            Miért nem hallgatsz rám soha? Mondtam, hogy ne menj oda! – förmed rám, miközben felfelé megyünk a lépcsőn.

-            Én pedig mondtam, hogy tudom kezelni az ilyen barmokat! – vágok vissza, közben viszont a csuklómat masszírozgatom, amit White megszorongatott.

-            Azt látom! – gúnyolódik Lucas, de amikor rám pillant, hirtelen megállít, és enyhén a falnak tol.

-            Hozzád ért? – kérdezi összeszűkített szemekkel.

-            Nem - motyogom vissza, de közben nem nézek rá, és leengedem magam mellé a karomat.

-            Rettenetesen hazudsz – morogja.

-            Csak megszorította egy kicsit a kezemet, de lerendeztem vele a dolgot.

-            Arra gondolsz, amikor meglátott mögötted állni? – kérdezi szarkasztikusan, mire mérgesen összefogom magam előtt a karomat.

Lucas látja rajtam, hogy nem akarok tovább erről vitatkozni, így amikor ismét megszólal, a hangja már sokkal lágyabb.

-            Akarok mutatni neked valamit.

-            Mit? – kérdezem enyhe izgatottsággal.

-            Meglepetés. Gyere! – mondja, és a bejárati ajtó felé kezd tolni.

-            Várj! – torpanok meg. - Nem mehetünk el!

-            Miért nem? Senki észre sem fogja venni.

A nappali egyik sarkában megpillantom J. J. mackós alakját, ahogy Cassie-t átölelve lassan andalognak az amúgy borzalmas diszkó zenére. Campbell és Scott pedig az udvaron a medencénél ökörködnek.

-            Visszahozlak, mielőtt feltűnne nekik, hogy nem vagy meg!

-            Jól van. Menjünk! – egyezek bele, és máris egy hatalmas mosoly terül szét az arcomon.

Az a gondolat, hogy Lucas-szal kettesben legyünk, sokkal erősebb annál, hogy aggodalmaskodjak a barátaink miatt.