Örülnöm kéne, hogy a többiek kíváncsiak a játékomra, de mivel fogalmam sincs, hogy mire számítsak, így izgatott vagyok. Amúgy is utálok a figyelem középpontjában lenni, talán azért, mert valahogy mégis mindig ott kötök ki. Általában a testi adottságaim miatt, amit külön utálok.

Miután a mama és a papa meghalt, nem sok önbizalmam volt. Egyik nap a tornaterem öltözőjében kihallgattam, ahogy Stacey Moore kicikizett engem a barátnői előtt, hogy milyen lapos vagyok. Tizenkét éves voltam az isten szerelmére! Látnál most, Stacey Moore! A lányok folyton kigúnyoltak a fiús kinézetem miatt, meg azért, mert a rögbi csapatban játszottam. Később meg azért, mert azon kevesek egyike voltam, akik a legmenőbb srácokkal bandázhatott. Soha nem voltam nekik elég jó. Amikor kamaszodni kezdtem, és a testem nőiesebbé vált, a fiúk elkezdtek felfigyelni rám, ami további ellenszenvet váltott ki a többi lányból. Büszke vagyok arra, ahogy kinézek, mert magamban felismerem a szüleimet. A sötét hajamat, és az ezzel kontrasztos világoskék szememet anyától örököltem, a természetemet és makacsságomat pedig a papától, és ezért nem fogom rosszul érezni magam.

Az öltözőben átveszem az edzős ruhámat, és habár kelletlenül, de kisétálok a pályára. Amikor felnézek a lelátóra, J. J. lelkesen integet le nekem, mellette pedig legalább tizenöt másik eszetlen csapattársa különböző lelkesítő, nevetségesnél nevetségesebb szövegeket ordibálnak be. Gyors mozdulattal intek nekik, aztán elfordulok.

Még egyszer lehajolok megigazítani a stoplis cipőmet és a térdzoknim, és meghúzom a fonatomat, hogy biztosan tartson. Rajtam kívül néhány alsóbb évfolyamos srác jött még el a válogatóra. A rögbi csapat bevonul a pályára, nagy részük fiú, amin nem lepődöm meg, de legalább van másik két lány is a csapatban. Aztán az egyik srác előrelép. Csak abból gondolom, hogy ő lehet az edző, mert nem rögbis mezt visel, hanem fekete melegítőt. Amúgy nagyon fiatalnak tűnik, alig lehet tőlünk néhány évvel idősebb. Talán épphogy befejezhette az egyetemet. Fekete haját hátrafésülte a homlokából, a nagy, kerek állán lévő sebhelyek arról adnak tanúbizonyságot, hogy már évek óta játszik. Maga köré hív minket, újoncokat, az erős akcentusából ítélve déli származású lehet.

- Az én nevem Joe Shetley, és gratulálok, mind fel vagytok véve a csapatba.

Meglepetten nézek körbe, a másodikos fiúk mind majd kiugranak a bőrükből örömükben. Tehát ezért mondta mindenki, hogy úgyis bevesznek a csapatba? És én meg végig azt hittem, hogy csak ugratnak. Nem sok jót sejtet magáról a csapat összetétele, ha anélkül bevettek, hogy látták volna egyáltalán, tudunk-e rögbizni, vagy legalább a szabályokat ismerjük-e.

- Bemutatom a csapatkapitányotokat. David, kérlek, gyere ide!

Az említett fiú kilép a társai közül, és magabiztosan, hátrafogott kézzel megáll előttünk. Az egész olyan katonás a részéről, mintha épp kiképzőtáborba jelentkeztünk volna. Amikor jobban megnézem magamnak, rájövök, hogy azért ismerős, mert ő a velem egyidős fiú a spanyolóráról. David jóképű sötét, felnyírt hajával, és magabiztos megjelenésével, szinte peckesen áll meg előttünk, aztán szigorú és kemény hangon kezd el beszélni.

- Az idén mindenkitől pontosságot és elhivatottságot várok el. A tavalyi idényt siralmasan zártuk, ezt idén nem ismételhetjük meg, ezért keményen fogunk edzeni.

David beszéd közben olyan feszesen és nyílegyenesen áll, hogy én is kihúzom magam. Az, amit mond, egy cseppet sem dob fel. Nem éppen erre számítottam, amikor feliratkoztam a válogatóra. De mivel J. J. és a sleppje engem figyelnek, szó nélkül párba állok, és dobálni kezdem a társamnak a labdát, ahogy azt Shetley edző kérte.

A csapatkapitányunk, David, megdicséri a technikámat, és közli, hogy halfback posztra rak. Aztán kettéválaszt minket, mi pedig kezdő felállásba rendeződünk. A srácok többsége elég keményen játszik, de a szélső védők elég hanyagok, emiatt többször a földre visznek. Amikor az egyik fiú nekem jön, mélyfogással átkarolja a derekam, majd szabályosan felemel, mielőtt levisz a földre. A földbe csapódáskor egy pillanatra bennem reked a levegő. Shetley edző lefújja a játékot, a srác pedig felhúz a földről.

- Jól vagy? – kérdezi, mire bólintok. Hallom J. J. dübörgő fenyegetőzéseit, hogy mijét tépi le majd, és azt hova dugja fel.

Az első néhány esésnél csillagokat látok, de aztán a testem életre kel, és emlékeztetem magamat, hogy a rögbitől mindig úgy éreztem, igazán élek, úgyhogy én is bekeményítek. Összesen tizenhárom pontot szerzek a csapatomnak. David az edzés végén mindenkivel kezet ráz, de amikor megfogja az enyémet, egy pillanatnál tovább szorítja, mint azt illene, de aztán lazán tovább sétál, így nem is törődöm a dologgal. Miután mindenki elvonul, elterülök a füvön, és hangosan zihálok. Teljesen kipurcantam, úgy látszik, a nyár alatt elpuhultam. Az első meccsünk csütörtökön lesz, és amúgy szerdánként edzünk. Addigra formába kell hozzam magam.

J. J. termetes alakja áll meg előttem, eltakarva a lemenő félben lévő napot. Kinyújtja a kezét, és felhúz a földről. A társai marháskodva és egymást lökdösve jönnek oda hozzánk. Mostanra még többen lettek.

- Effie, gratulálok, halfbacknek lenni igazi megtiszteltetés. – J.J. az oldalához húz, és átöleli a vállam. Nagyon jólesik a dicsérete.

- Jól szétrúgtad a seggüket – teszi hozzá Campbell. - Amikor a földre vitted Tuckert, szerintem a golyói felszálltak az agyába. - Erre mind felröhögnek. - Ha nem lány lennél, tuti bevennénk a csapatba. Királyul játszol. – Erre felém tartja az öklét, és összekoccintjuk. Jól esik, hogy ezek a fiúk elismerik a játékomat. – És persze az sem lenne rossz, ha Bailey helyett a te hátsódat kellene néznem felálláskor. – Megforgatom a szemem, de muszáj nevetnem.

- A helyedben befognám, mielőtt Effie a te golyóidat is szétrúgja – mondja Scott, aztán belebokszol Campbell vállába.

- Elmegyünk Peep papához kajálni? Farkas éhes lettem attól, hogy ötven percig néztelek rohangálni – mondja J. J., erre megint röhögni kezdünk.

- Persze, menjünk - helyeselek, aztán a fiúk egymást lökdösve és püfölve elindulnak az öltözők felé. Ekkor tűnik csak fel, hogy Bailey is kijött megnézni. A félhomályban a haja most sötétebb szőkének tűnik. Később érhetett csak ide, mert nem az egyenruhája van rajta, hanem sötétkék sportnadrág és szürke póló, ami ráfeszül a felsőtestére. A válla széles, mint a focistáknak általában, és a karján megfeszülnek az izmok, ahogy a kezét a nadrágja zsebébe csúsztatja. Remek formában van, azt meg kell hagyni. Laza, mégis magabiztos tartással engem néz.

- Kíváncsi voltam, hogy miért jött ki a fél csapatom a rögbi pályára – szólal meg. Most még jóképűbb, mint ahogy emlékeztem. – Jól játszol.

- Köszi – válaszolom meglepve. Erre nem számítottam tőle. De mielőtt bármi mást mondhatnék J. J. rám szól, hogy siessek az öltözéssel, mert éhen hal, így mindketten elindulunk a srácok után.

Épp végzek a zuhanyzással, és a ruhámat rángatom magamra, amikor már messziről hallom a pompon csapat lányait vihorászva közeledni. Becsapom a szekrényem ajtaját, és az edzős ruhámat a hátizsákomba kezdem tömködni. Amikor belépnek, nem látnak engem, mert a szekrénysorok közül az utolsó oszlopban van az enyém.

- Tuti, hogy Campbell imádni fogja! – csacsogja az egyikük, olyan hangja van, mint Minnie egérnek.

- Arra mérget vehetsz! – bíztatja egy másik.

- Láttátok az új csajt az ebédlőben? Egyszerűen nem értem miért lógnak vele – méltatlankodik nyafogós hangján.

- Én sem értem... totál ronda a csaj.

Ezek most komolyan rólam beszélnek? Mozdulatlanná dermedek. Ezt a műsort nem akarom kihagyni.

- Láttam, hogy Bailey vele beszélgetett. A csaj meg totál izzadt volt. Úgy nézett ki, mint egy lepukkant koldus.

- Lehet, hogy felváltva fekszik le velük – mondja Minnie, majd mindketten fújolnak.

- Ringyó – jegyzik meg egyszerre. Hát ez elég rosszul esett.

- J. J. azt mondta, csak barátok, és én hiszek neki! – ez Cassie, megismerem a harcias hangját. Jól esik, hogy megvéd, pedig alig ismer.

Hatalmas erőfeszítésembe telik, hogy ne fedjem fel magam, és rúgjam szét a seggüket. De ha mást nem is, egyet megtanultam az évek során, mégpedig hogy ezzel csak magam alatt vágnám a fát. Amikor végre bevonulnak a zuhanyzókba, gyorsan ki tudok slisszolni az ajtón anélkül, hogy észrevennének. Az sem érdekel, hogy a hajam csupa vizes még, feldúltan kiviharzok az épületből. Ez az első napom, és máris lotyó lettem. Megállok a parkolóba vezető ajtó előtt, és a hátamat a falnak támasztom, próbálok uralkodni a légzésemen. Nem értem miért, de bánt, amit ez a pár buta liba összehordott rólam. Hiszen egyiküket sem ismerem, és ők sem engem. A gyomrom mégis görcsbe rándul a hallottaktól. Ellököm magamat a faltól, és mérgesen kilököm az ajtót, majd az autómhoz sietek. A többiek már kint sereglenek a parkolóban. J. J. hozzám kocog.

- Akkor indulhatunk? – kérdezi mosolyogva.

Az ujjaimat végighúzom a nedves hajamon, nem sok sikerrel.

- Nem érzem jól magam – teszem a kezemet a hasamra. – Felkavarodott a gyomrom.

Ez legalább igaz. Hányni tudnék azoktól a pletykapofájú csajoktól. J. J. a tarkóját masszírozza, majd a haverjai felé fordul.

- Akarod, hogy hazavigyelek? – kérdezi, de látom rajta, hogy baráti féltésből teszi fel a kérdést, pedig nagyon is velük akar menni.

- Nem lesz semmi gond. Menj nyugodtan, és mulass jól, oké?

Most csak arra vágyom, hogy egyedül lehessek egy kicsit.

- Hát jó – válaszol bizonytalanul.

A visszapillantó tükörből még látom, hogy J. J. hosszasan bámul utánam, amíg kikeveredek a parkolóból. Bailey lép oda mellé, és felém mutat, de ekkor kikanyarodom a főútra, és hazafelé hajtok.

Besétálok a házba, és ledobom a konyhapadlóra a táskámat. Kiveszek egy jeges kancsó limonádét, és töltök egy nagy pohárral. Julie ekkor jön be a hátsó ajtón át a kertből. Egy nagy csokor rózsát tesz le mellém a pultra.

- Milyen volt az első napod a suliban? – kérdezi.

- Szuper – felelem fáradtan.

- J.J. ma is átjön vacsorára? – próbálkozik valamiféle beszélgetéssel.

- Nem – válaszolom kurtán, és otthagyom. Útközben felkapok egy banánt a pultról, és leszáguldok az alagsorba.

Elterülök a kanapén, és felvételről megnézek három Jaguars meccset. De semmi nem tudja kitörölni azoknak a buta libáknak a pletykálkodását. Az első napom, és máris azt hiszik, ribanc vagyok, csak mert jóban vagyok pár sráccal a csapatból. Mintha el sem jöttem volna Angliából. Későre jár, mire befejezem a meccseket. A szobám felé menet összefutok a bátyámmal.

- Effie, minden rendben? Nyúzottnak látszol. – Megöleljük egymást.

- Bekerültem a rögbi csapatba – újságolom. – Ma volt a válogató.

- Hülyék lennének nem bevenni téged a csapatukba.

Erre még inkább belefúrom az arcomat a pólójába. Mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz.

- Minden rendben? – tol el magától, és tüzetesen szemügyre veszi az arcomat.

- Persze, csak kimerített az edzés. Ennyi.

Megsimogatja a hajamat, aztán elenged. Elindulok a szobám felé.

- Effie? – szól utánam George, mire megfordulok. – Büszke vagyok rád. – A szavai a szívemet melengetik. Máris elfelejtkezem azokról az ostoba libákról.

- Szeretlek bratyó.

- Jó éjt! – búcsúzik el.

A szobámba érve látom a mobilomon, hogy J. J. üzent.

J.J.: Minden rendben?

Én: Megnéztem három Jaguars meccset. Most már jobban vagyok :D

J.J.: Gyere ki holnap az edzésünkre!

Én: Oké, ott leszek!

Leteszem a telefonom az éjjeli szekrényemre. Egy ideig az ágyamon heverek, majd az arcomat a párnába nyomom. Próbálok kiverni mindent a fejemből, ami aznap történt velem. Ha túléltem azt a fájdalmat, amit a szüleim halála után éreztem, nem fog pár üres fejű liba lelombozni. Megfogadom, hogy nem foglalkozom velük. Az izmaim máris sajognak az edzés után, holnap lábra sem tudok majd állni.

v

Reggel J. J. visz suliba. Valami beadandóról motyog, majd elsiet a bejárat felé. A szekrényemhez lépve látom, hogy egy papírlapot ragasztottak rá. „Lotyo". Ez van ráírva, így ékezet nélkül. Először csak nézem, aztán kitör belőlem a nevetés. Bailey lép oda hozzám, és kiveszi a kezemből a lapot. Összegyűri, és a földre ejti. Körülöttem többen is minket néznek.

- Ne törődj velük. Csak a saját életük túl unalmas nekik, ezért szeretnek másokéval foglalkozni.

- Ne aggódj. Hozzá vagyok szokva. – Bailey kérdőn néz rám, de csak megrántom a vállam. - Nem fontos.

Bailey egészen a matek teremig jön velem.

- Akkor ebédnél?

- Igen, ebédnél – mondom, majd bemegyek a terembe.

Dühösen csapom le a tálcámat az asztalra. A srácok zavartan néznek össze.

- Mégis ki írat az első héten röpdogát? – bosszankodom.

- Summers! – válaszolják kórusban.

- Mégis honnan kellene tudnom, hogyan kell megoldani egy rohadt ekvivalens egyenletet? – dühöngök.
A fiúk uuzni kezdenek, gondolom a szóhasználatom miatt.

- Rám ne nézz! – emeli fel a kezét J.J. – Ott a matek zseni – azzal Bailey felé mutogat, aki a telefonját nyomkodja, és nem is igazán figyel ránk. Leülök vele szemben, mire lassan rám emeli a tekintetét.

- Meg kell osztanod velem minden infót, mégpedig még ma este, ugyanis Mrs. Kockafej holnap dolgozatot írat.
Bailey elkéri a matek füzetemet, és tüzetesen átlapozza.

- Talán segítene, ha rendesen jegyzetelnél – gúnyolódik.

- Akkor segítesz vagy nem? – szegezem neki a kérdést. Semmi szükségem kioktatásra.

- Este, edzés után.

- Szuper – vágom rá, nehogy meggondolja magát.

v

A korlát mögött ácsorgok, és a srácokat nézem. Az edző nem enged be a pályára, mondván, hogy elvonom a fiúk figyelmét. Úgy látszik, a mi szedett-vedett rögbi csapatunkhoz képest a focisták edzése is sokkal nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanis már most is kisebb tömeg gyűlt össze.

A srácok eszméletlen jól játszanak. J. J. és Bailey között hihetetlen összhang van, látszik, hogy évek óta együtt játszanak. A védelmük áttörhetetlen, és Carter olyan tempóban fut, hogy Bolt sírva bújna el a szobájában, ha látná.

Az első idénynyitó meccs majd pénteken lesz, a városi csapat a Bulldogok, és suli csapata a Darnell Wolves csap majd össze. Erről megint eszembe jut, amit J. J. mondott Reedről, hogy ő a csapatkapitány. Furcsa is, hiszen elvileg ő is ide jár, mégsem futottam össze vele még egyszer sem a szombati buli óta.

Az edzés végén a mester végre beenged a pályára. J. J. hozzám kocog, majd követi Carter, Campbell és Bailey is.

- A bulldogoknak esélyük sincsen – mondom, mire J.J és én összepacsizunk. – Carter, ahogy bevitted a második Touchdownt az hihetetlen volt. Hol tanultál meg így futni? – hüledezem, ő meg csak szerényen elmosolyodik. Ő közöttük a legkisebb, de még így is egy fejjel magasabb nálam.

- Elég sokat gyakorol, amikor a csajok után lohol, csak sose éri utol őket – vihog fel Campbell, mire Carter belebokszol a hasába, aztán játékosan verekedni kezdenek.

- Lezuhanyozom, aztán a tiéd vagyok – szúrja közbe Bailey.

A szóhasználatán elpirulok.

- Nem találkozol Ashleyvel? – kérdezi tőle Campbell.

- Később majd beugrom hozzá – válaszolja Bailey nemtörődöm módon.

Kissé megdöbbenek, és zavarba jövök, de nem értem miért. Hiszen gondolhattam volna, hogy van barátnője. Persze, hogy van barátnője! Istenem milyen ostobán viselkedtem.

A fiúöltözővel szemközti falnak támaszkodva várom, hogy Bailey végre feltűnjön. Már majdnem mindenkitől elköszöntem, amikor végre megjelenik az ajtóban.

- Ne haragudj, csak átnéztem a játékkönyvet - szabadkozik.

- Semmi baj. Öhm... hol akarod csinálni? – kérdezem, miközben zavartan körbenézek.

Bailey lehajtja a fejét, de látom, hogy halványan elmosolyodik.

- A matekot! Úgy értem a matekot – javítom ki magam kapkodva, de már késő, a tarkómig elvörösödöm.

- A suli nemsokára bezár, úgyhogy itt nem maradhatunk – mondja, és hála égnek nem fűz semmit az elszólásomhoz, a legtöbb srác ugyanis kapva kapna az alkalmon. - Menjünk hozzám.

- A szüleid nem bánják? – kérdezem.

- Nem, hidd el, nem bánják – mondja szinte szarkasztikusan.

Az ő kocsijával megyünk át hozzájuk. Felajánlja, hogy utána hazavisz. Út közben semleges dolgokról beszélgetünk, mint a tanárokról és a suliról általában.
Egy a miénkhez hasonló ház előtt áll meg. Kiszállok a kocsiból, és némán követem, de nem a házba megyünk be, hanem egy, a garázs fölött kialakított kis lakáshoz vezet. Miután bemegyünk a bejárati ajtón, egy igazán tiszta és világos, nyitott terű konyha-nappaliba érkezünk. Odabent mindent körbejár Bailey jellegzetes illata, amit annyira kedvelek. A szoba közepén van egy kétszemélyes szürke kanapé, előtte egy dohányzóasztallal, vele szemben pedig egy, a lakás méretéhez képest nagy, síkképernyős tévé helyezkedik el. A kanapéhoz hasonló szürke szőnyeg van a padlón, alatta sötét, talán kissé kopott fapadló. A nappalit és a konyhát egy boltív választja el egymástól. A kanapé mögött a falon, a padlótól a plafonig nyúló könyvespolc áll, roskadásig tele könyvekkel a legkülönbözőbb témákból. A fal egyszerű fehérre van festve, rajta egyetlen képet sem látok. A bejárati ajtóval szemben, a nappaliból folytatódó rövid folyosó végén, van egy résnyire nyitva hagyott ajtó, ahol látom az ágyának a fejtámláját. A hálótól jobbra pedig egy zárt ajtó van, ami kizárásos alapon a fürdőszoba lehet.

- Egyedül laksz itt? – kérdezem elmélázva.

Elfordítja a fejét, mintha zavarban lenne. Azért mert itt lakik?

- Azt hittem, a papád is a városban él.

- Igen, itt – feleli röviden.

- De akkor miért nem vele laksz?

- Ez bonyolult.

Rájövök, hogy túl sokat kérdezősködök.

- Ne haragudj, semmi közöm hozzá.

- Apám egy seggfej, és ha rajtam múlna, akkor már nem lenne az életemben - a hangja elkomorodik, ahogy az apjáról kezd beszélni.

- Nem túlzás egy kicsit seggfejnek hívni az apád?

Mondjuk úgy, hogy egy kissé érzékenyen érint a téma.

- Ha ismernéd, te sem lennél más véleményen – morogja vissza.

- Mindegy.

Nem akarok tovább erről beszélni vele. Látom rajta, hogy érzékeny nála ez a téma, és nekem is.

A következő órában szigorúan a matekkal foglalkozunk. Bailey elég jó tanárnak bizonyul, a végén egészen belejövök a feladatok megoldásába. Mindenesetre az látszik, hogy neki elég jól megy ez a tárgy. A tanulással általában nincs gondom, de Summers olyan tempóban halad, amit egy kicsit nehéz követni. Amúgy mióta Bailey bocsánatot kért, egész rendesen viselkedett velem. Mielőtt elindulnék, még kimegy a konyhába, hogy hozzon egy pohár vizet. Közben kicsit elkalandozik a tekintetem. A hely nem épp úgy néz ki, mintha túl sok időt töltene itt. Sehol egy koszos mez, vagy félig üres chipses zacskó. Múlt évben Louis Green áthívott magához, de az ő szobája undorító volt, a sarokban egy halom mosatlan ruha hevert, és folyton attól féltem, hogy beleülök egy félig megevett szendvicsbe. Így visszanézve szánalmas, hogy hagytam magamat megcsókolni. De a gondolataimat félbeszakítom, amikor meglátok egy rajztömböt az asztal alsó polcán heverni. Kíváncsian felveszem és végiglapozom. Főként ceruza meg szénrajzok vannak benne, és mind hihetetlenül jók.

- Ezeket te készítetted? – szólok ki utána a konyhába.

Ezek a rajzok nem olyanok, mint amit egy középiskolás fiú készített, mert annál sokkal jobbak. Nem vagyok műszakértő, de a rajzai kidolgozottságán azonnal látszik, mennyire tehetséges.

- Mit? - Hirtelen hátrakapom a fejem, amikor rájövök, hogy mögöttem áll. - Az magántulajdon. Tudod, nem illik mások cuccai között kutakodni.

- Én csak... itt volt, és belenéztem – jövök zavarba.

- Csak viccelek! – erre elneveti magát, mire megnyugszom.

- Bailey, ezek nagyon jók. Ezzel kéne foglalkoznod – folytatom komolyan.

- Az a tervem. Csak kár, hogy az apámnak nem ez a véleménye. Szerinte ugyanis bármi, ami művészethez köthető, időpocsékolás.

- Sajnálom! Ez... pedig nagyon tehetséges vagy. - De csak megrántja a vállát, mintha nem érdekelné a dolog.

- Te miért vetted fel a kreatív művészetet? – tereli el a témát magáról.

- Öhm. Én...? – hebegek. Nem tudom, hogy elmondjam-e neki, mert ezt még J.J.-nek sem említettem.

- Miután minden udvariassági szabályt megszegve belenéztél a magántulajdonomba, igazán elárulhatnád, miért érdekel egy tantárgy.

Oké, nála a pont.

- Fotókat készítek.

- Fényképezel? – kérdezi lelkesen.

- Aham. Főként tárgyakat. Ezt-azt.

Válasz közben kerülöm a tekintetét, de szerencsére nem kérdez többet. Nem szoktam erről senkivel sem beszélni. A képek mindig segítettek könnyebben kifejezni, amit éreztem.

- Azt hallottam, a bátyád a Jaguars új irányítója – vált témát, amiért hálás vagyok. - Elég jól játszhat, ha visszahívták.

- Aham. Nagyon tehetséges.

- Elég nagy a korkülönbség köztetek, nem?

- De igen, hét év –válaszolom röviden, nem tetszik, amerre ez a beszélgetés halad.

- A szüleid biztos nagyon büszkék rá, ha az egész családod követte őt ide.

- A szüleink meghaltak. George a gyámom. Nem igazán volt más választásom – válaszolom, közben a kezemet tördelem.

A beszélgetésünk ingoványos talajra került. Bailey meglepődve néz rám, látom, hogy egymillió kérdése lenne, de túl udvarias ahhoz, hogy fel is tegye őket.

- Autóbaleset. Tizenegy voltam. – Remélem, érzi a hangomon, hogy több részletet nem kívánok elárulni a dologról.

- Sajnálom – érzem a hangján, hogy komolyan is gondolja. Megköszörülöm a torkom. Nem akarom, hogy ilyen feszült legyen közöttünk a levegő.

- Köszönöm, hogy segítettél a matekkal. Életmentő volt – mondom talán túl lelkesen. Egyértelmű, hogy próbálom elterelni a témát. Nem akarom, hogy sajnálkozni kezdjen.

- Szólj, ha máskor is elakadsz.

Hálásan mosolygok rá.