Lucas

Már vagy ötödször dörömbölök Effie házának az ajtaján. George és Julie elutaztak, így senki nem válaszol a kiabálásomra. Próbáltam már az összes földszinti ablakot is, belestem ahova csak lehetett, de minden csendes és nyugodt. Effie kocsija nem áll a felhajtón, és szinte biztos vagyok benne, hogy nincs a házban. A hajamba markolok, és kétségbeesetten az égre emelem a tekintetemet. Visszaszállok a kocsimba, de csak mereven nézek magam elé. Legszívesebben a kormányhoz verném a fejemet, de nincs vesztegetni való időm. Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Peep kajáldáján kívül nincs másik hely, ahol néhány alkalomnál többször is megfordultunk volna. Sosem említette, hogy volna olyan hely, ahova el szokott vonulni. Mi van, ha bajba került? Belebokszolok a kormányba. – A fenébe, Lucas!

Beindítom a kocsimat, és jobb ötlet híján Peep felé veszem az irányt. Egy próbát megér. Közben felhívom Kate-et. Bekapcsolom a bluetooth-ot, hogy a kocsi hangszóróján keresztül is halljam, amit mond.

- Gyorsan mondd, Öcskös, épp dolgozni indulok. Ha elkésem Ray kihe...

- Kate, figyelj! – szakítom félbe. - Effie nálad aludt tegnap este?

- Csak nincs valami baj szerelem országban? – kérdezi idétlenkedve, de most nincs időm a hülyeségeire.

- Fogd be, Kate! Koncentrálj! Effie nálad van vagy sem?

- Nincs itt, már miért lenne itt? – kérdezi türelmetlenül. - Amúgy meg mi bajod van már kora reggel, ha?

- Effie eltűnt! Reggel bement a suliba, de aztán összebalhézott Elice-szel, ezért Hallmann hazaküldte. Tőle jövök, otthon nincs. Kate, lehet, hogy közöm van az eltűnéséhez – mondom elkeseredetten. Ő az egyetlen, akinek beszélhetek erről. J. J. már így is ki van akadva, ha elmondanám neki, hogy mi történt tegnap, valószínűleg felnégyelne.

- Hogy érted, hogy közöd van hozzá? – kérdezi feszülten.

- Tegnap este Mike belekötött, mire Effie majdnem behúzott neki egyet, ezért elvittem a házból. Aztán... aztán...

- Tudom, csókolóztatok – fejezi be helyettem Kate elégedetten.

- Ő kezdeményezte – magyarázkodom. - Aztán kiakadt. Veszekedni kezdtünk, hülyén viselkedtem, mert mérges voltam. Mostanra pedig eltűnt. Azt reméltem, veled van... - Eddig tudtam tartani magamat, mert most már az én hangom is hisztérikus, mint korábban a barátaimé.

- Lucas, nyugodj meg! Beszéltem vele, velem jött el a buliból, de a kérésére Bianca hazavitte. Biztos, hogy van valami normális magyarázat arra, hogy nincs meg. – Kate hangja megváltozik, sokkal higgadtabb. – Amúgy meg el sem hiszem, hogy smároltatok – mondja kajánul.

- Kate, a fenébe is! Nem hallottad, amit mondtam? Effie eltűnt, Elice megütötte a fejét. Lehet, hogy rosszul lett. Mi van, ha Reed keze is benne van? Mi van, ha összetalálkoztak és... - Képtelen vagyok befejezni ezt a mondatot. Már csak a gondolatától is, hogy Reed valahogy érintett Effie eltűnésében, gyilkos harag támad bennem.

- Állj le, most már csak elméleteket gyártasz! A legvalószínűbb, hogy csak egyedül akart lenni. Hova menne, gondolkozz! – Kate szavaitól egy kicsit lenyugszom, de még most is úgy szorítom a kormányt, hogy belefehérednek az ujjaim.

Hónapokkal ezelőtt, még az első tanítási nap előtt, ő is lent volt a futópályán. Akkor volt egy olyan érzésem, hogy ő is azért jött, mert a fejét akarta kiüríteni. Jelenleg pedig tanítás van, így biztos, hogy zavartalanul egyedül lehet, ha akar.

- Még hívlak, Kate! – mondom izgatottan, és kinyomom a hívást. A remény ismét visszaköltözött belém. Csak le kell jutnom a pályáig.

Effie minden reményem ellenére nem volt a pályán. Ezért most épp Peep kajáldája felé rohanok. Berontok az étterembe, és azonnal Maryhez, a pincérnőhöz sietek, és Effie felől kezdem faggatni. Azt mondja, esküszik rá, hogy Effie nem volt itt sem tegnap este, sem ma reggel. Megadom neki a számomat arra az estre, hogyha Effie feltűnne itt a nap folyamán. Megígéri, hogy azonnal szól, ha így lenne. Visszarohanok a kocsimhoz, de hiába nyúlok a kulcsért, hogy beindítsam, fogalmam sincs, hogy innen merre kéne mennem. Ideges és tanácstalan vagyok. Megcsörren a telefonom a műszerfalon. Megugrom, ahogy utána kapok. A kijelzőre pillantok, hogy lássam, ki keres, de az ujjam megáll a levegőben. Mrs. Wyndham az, a főbérlőm. Meglep, hogy hív, mert iskolaidőben sosem szokott keresni. Valószínűleg már megint beázott a tetőm, vagy az isten se tudja mi történt épp, de az biztos, hogy nincs most ezzel időm foglalkozni. Megnyomom a telefon oldalán lévő gombot, így némára vált. A mobilt az anyósülésre dobom, majd eltekerem a kormányt az út felé. Jobb ötlet híján visszahajtok a házához, hátha közben hazament. Még ez az ötlet is jobb, mint céltalanul kocsikázni fel-alá. Nem tudom, mit várok attól, hogy visszamegyek hozzá, de ez segít kontrollálni a pánikomat. Egy piros lámpánál várakozom, közben idegesen dobolok a kormányon. Megint csörögni kezd a telefonom. A kijelzőre pillantok, ismét Mrs. Wyndham hív. Egyszerűen fel nem foghatom, hogy mi lehet annyira fontos, hogy ilyenkor keres. Megnyomok a kormányon egy gombot, hogy fogadjam a hívását, mert szükségem van valami figyelemelterelésre, így az idős hölgy hangja már a hangszórókból szólal meg.

- Hallo, Lucas?

- Én vagyok az, Mrs. Wyndham. Mi a gond? – kérdezem tisztelettudóan. Meglep, hogy képes vagyok ilyen nyugodtan beszélni.

- Tudom, hogy iskolában vagy. Nem is zavarnálak, ha nem lenne fontos, de egy kislányt találtam az ajtód előtt. – A szívem kihagy egy dobbanást, ahogy értelmet formálnak a szavai a fejemben. - Szegény nagyon össze volt zavarodva. Azt mondta, ismer téged. Nem akartam édesapádnak szólni.

- Ott van... ott van még a lány? – kérdezem, szinte remeg a hangom az idegességtől.

- Igen, itt van nálam. Alszik.

- Tíz perc múlva ott vagyok Mrs. Wyndham. Addig mindenképp tartsa ott! – hadarom. – És köszönöm, hogy nem szólt az apámnak.

A szabályokkal mit sem törődve kihasználom a gyér forgalmat, és átkanyarodok az ellenkező sávba. Fényes nappal van, így igyekszem betartani a sebességhatárt, de átmegyek az összes sárga lámpán. Az adrenalintól szinte szédülök. Már majdnem a lakásomhoz érek, amikor eszembe jut, hogy szólnom kell a többieknek is. Amíg egy piros lámpánál várakozok, gyorsan írok egy körüzenetet a barátaimnak és Kate-nek, amiben megírom nekik, hogy Effie a szomszédomnál van, és hogy ne aggódjanak, mert minden rendben. Ennél többre most nem vagyok képes.

Amint megérkezem a lakásomhoz, kiugrom a kocsiból, és Mrs. Wyndham ajtaja felé szaladok. Még jó, hogy tudja, mennyire nem jövök ki az apámmal, és nem őt hívta fel először. El sem tudom képzelni, mennyire kiakadt volna. Mielőtt kopogásra emelhetném a kezemet, az ajtó kinyílik előttem.

- Gyere be, fiam – tárja ki előttem az ajtót Mrs. Wyndham, és szabad bejárást enged a házába. – Ott alszik a nappaliban. Szegény kislány teljesen ki volt merülve. Nagyon össze volt zavarodva, a nevét sem tudta megmondani.

A kanapéhoz sietek, ahol a takaró alatt meglátom Effie összetéveszthetetlenül sötét barna haját elterülni a párnán. Mrs. Wyndham szorosan jön mögöttem, de ez sem akadályoz meg abban, hogy a földre rogyjak.

Összeérintem a homlokunkat, aztán megcsókolom a bőrét, és mélyen beszívom az illatát. Amint elhúzódom, azonnal feltűnik, hogy a szája sarka sebes, és alvadt vér van rászáradva. Szinte biztos, hogy Elice-nek ehhez köze lehet. Megremeg a kezem, ahogy végighúzom az arcán. Mrs. Wyndham mocorogni kezd mögöttem, ezért rákényszerítem magamat, hogy elszakadjak Effie-től.

- Tudod, hogy mi történhetett vele? – kérdezi aggodalmasan. Biztosan ő is megrémülhetett.

- A neve Elisabeth, a barátom. Nemrég volt egy balesete, beverte a fejét, ezért lehetett annyira összezavarodva. – Egy pillanatig mindketten Effie felé fordulunk, és némán figyeljük, ahogy lassan, de egyenletesen veszi a levegőt. – Köszönöm, hogy vigyázott rá, de azt hiszem, jobb lesz, ha hazaviszem. Talán, ha egy ismerős helyen ébredhetne fel, attól nem rémülne meg annyira. - Mrs. Wyndham beleegyezően bólogat.

A takaróval együtt összenyalábolom Effie törékeny testét. Meg sem rezzen arra, hogy felemelem a kanapéról.

Miután sikerül bejutnom a lakásba, belököm a hálóm ajtaját, és óvatosan leteszem őt az ágyra. A tegnapi ruhája van rajta nem pedig egyenruha, a kardigánjának az ujja még mindig vérfoltos, így valószínű, hogy tegnap este nem is ment haza. Ahogy jobban szemügyre veszem a kezét, észreveszem, hogy a tenyere koszos. Lehet, hogy elesett. Legszívesebben mellé feküdnék, és magamhoz ölelném, de nem akarom, hogy kiakadjon, amikor felébred. El sem hiszem, hogy azok után, ahogy tegnap este viselkedtem vele, végül a lakásom előtt kötött ki. A zsebemben megint csörögni kezd a telefonom, ezért gyorsan kiiszkolok a szobából, mielőtt felébresztené.

Az apám hív. Nem kell beszélnem vele, hogy tudjam, mit akar. Ez a legnagyobb hátránya annak, ha az apád a sulidban tanít. Mindig első kézből értesül arról, ha meglógok. Kinyomom a hívást, és leejtem a telefonomat a pultra. Ezek után fogalmam sincs, hogy hogyan fog reagálni, ha megtudja, hogy megkaptam az ösztöndíjat a Brown-ra.

J. J. felhív az ebédszünetben. Azt mondja, az emberek arról kezdtek el pletykálni, hogy Elice és Effie az első óra előtt összeverekedtek a lánymosdóban, mert Elice anorexiás leszbinek hívott valakit. Lenne is egy tippem, hogy kit. Elice szerint Effie megfenyegette őt, ezért ütötte meg. Hallmann igazgató pedig egy hét elzárást adott Effie-nek, mert Elice azt állította, hogy önvédelem volt. Mekkora szarság!

Felkapom a fejemet, amikor kinyílik a hálóm ajtaja. Effie álmosan, és egy kissé zavartan néz velem szembe, végül elkapja a tekintetét, és körbepásztázza a helyiséget, mintha csak próbálná megemészteni a látottakat. Már azon is meglepődöm, hogy nem kezdett el sikítani. Valamiért mindig is úgy éreztem, minden kérdésének és tettének valamilyen oka van. Effie nem szokott céltalanul beszélni, ahhoz túl okos. Ezért is várom, hogy inkább ő szólaljon meg először.

- Hol van az idős hölgy, Mrs....

- Mrs. Wyndham – mondom. - Ő a főbérlőm, lent lakik a házban. Ő talált meg. – Erre nem mond semmit, látom, hogy próbálja összerakni a fejében a dolgokat.

- Péntek van, igaz? – Bólintok. – Miért nem vagy suliban? – Elmosolyodom a kérdésén. Hihetetlen, hogy képes ezen aggódni.

- Eltűntél, ezért ellógtam, hogy megkeresselek. – Látszólag Effie-nek nem tetszik a válaszom, mert összeráncolja a homlokát.

- Hát megvagyok. Úgyhogy jobb lenne, ha visszamennél, mielőtt bajba kerülsz. – Miközben beszél, direkt kerüli a tekintetemet. – Én most hazamegyek. Köszi, hogy alhattam nálad... vagy mi – motyogja zavartan, és sietősen megindul az ajtó felé.

- Hé, várj már! – futok utána, és elkapom a karját, mielőtt elrohanhatna. – Tudom, hogy ez nem a legjobb időpont, de meg kéne beszélnünk ezt.

- Csak fáradt voltam, és... Mindegy, most már jól vagyok. – Látszik rajta, hogy nem akarja, hogy tudjak arról, ami közte és Elice között történt.

- Erről is beszélni fogunk, de most arra gondoltam, ami tegnap este történt. – Effie lesüti a szemét, hogy ne kelljen rám néznie. Nem tudom, hogy azért mert zavarban van, vagy azért, mert ez valamiféle jelzés arra, hogy elutasít.

- Nincs miről beszélnünk. Úgyhogy hagyjuk, oké?

- Ne, ne hagyjuk! – emelem fel a hangomat, és közelebb lépek hozzá. - Mert rohadtul elegem van abból, hogy söpörjünk mindent a szőnyeg alá, és felejtsük el, ami történt, Effie.

- Ha arról akarsz beszélni, hogy visszamentél Ashley-hez, akkor leállhatsz, mert azt már tudom – mondja határozottan. Egyetlen ember tudott arról, hogy ma reggel Ashley-vel találkozom, és az Campbell. Csak azt nem értem, miért mondta el Effie-nek, aki egyértelműen rossz következtetést vont le a dologból. - Vagy nem így van? – tesz próbára.

- Igen, találkoztam vele. – Effie csalódottan néz rám a válaszom miatt, én viszont ettől reménykedni kezdek.

Látom, hogy a szemében könnyek gyűlnek. Próbálom összeszedni a gondolataimat arról, hogy hogyan is közöljem vele a dolgokat.

- Szuper, örülök nektek – mondja fanyarul, és el akar lépni mellettem.

- Effie, sajnálom, ha mérges vagy rám – lépek elé, hogy megállítsam -, megértem, hogy dühös vagy. Egy idióta voltam, de már elegem van ebből a...

- Neked van eleged?! – kiált fel. – Szerinted nekem nincs elegem abból, hogy folyton azon gondolkozom, hogy te és Ashley épp mit csináltok? Szerinted nekem jó az, hogy folyton azon izgulok, hogy ne keveredj miattam bajba? Miért csókoltál egyáltalán vissza, ha nem vagyok neked fontos? - A hangja megremeg, és kifolyik egy kövér könnycsepp a szeméből. Nem akarom, hogy miattam sírjon.

- Effie... nagyon fontos vagy nekem – mondom, és közelebb akarok lépni hozzá, de ő elhátrál.

- Ezt már hallottam. Meg is csókoltál aznap este, de persze te nem emlékszel, mert részeg voltál, de én igen, én emlékszem...

- De emlékszem, Effie! Emlékszem! – szólok közbe, mire zavartan néz rám, és az arcára szorítja a tenyerét.

- Akkor miért tettél úgy, mint aki nem emlékszik semmire? – von kérdőre.

- Mert te letagadtad, amikor rákérdeztem. Azt hittem, túllőttem a célon. Próbálkoztam Effie, de te mindig elutasítottál.

- Próbálkoztál, mégis mivel, hogy elkerülj engem? Mert abban elég sikeres voltál.

- Tudom, hogy sokszor rettenetesen kezeltem a helyzetet, de olyan elutasítóan viselkedtél.

- Te utasítottál el a születésnapodon - mondja keserűen, és szégyenlősen lehajtja a fejét.

Látom, hogy kifolyik a szeméből egy kövér könnycsepp. Kétségbeesetten nézek rá. Igaza van, akkor este elutasítottam a közeledését, és még csak rendes magyarázatot sem adtam rá. Próbálja letörölni a könnyeit a kézfejével, de egyre erősebben zokog. Kinyújtom felé a kezemet, és az arcára teszem a tenyerem.

- Ne sírj! – suttogom gyengéden. Azt szeretném, ha megnyugodna. Szörnyen érzem magam, hogy miattam ilyen bánatos. A hüvelykujjammal letörlöm a könnyeket az arcáról, mire lehunyja a szemét, és elgyengülten belehajtja a fejét a tenyerembe. A kezemet a tarkójára csúsztatom, és magamhoz vonom. Belekapaszkodik az ingembe, és belefúrja az arcát a mellkasomba. Simogatni kezdem a haját, érzem a meleg könnyeit, ahogy átnedvesítik az ingem anyagát. Hiába a vigasztalásom, mert végül mégis elhúzódik tőlem, és megtörli az orrát a kézfejével. Még így kisírt szemekkel is gyönyörű.

- Ez megint nem vezet sehova – szipogja. - Nem lehetsz velem folyton ilyen gyengéd, aztán meg hagyhatsz magamra.

- Figyelj, Effie, sajnálom. Akkor este, a születésnapomon, rettenetesen jól éreztem magam veled. Annyira szép voltál és szexi, és végig flörtöltél velem...

- Flörtöltem?! – kérdez vissza döbbenten, és az arca elvörösödik.

- Igen. Mondjuk úgy, hogy látszott, hogy bejövök neked. Legalábbis egy ideig ezt hittem.

- Jesszusom – motyogja elgyötörten, és eltakarja az arcát a kezével. A viselkedéséből azt szűröm le, hogy tényleg félreértettem a jeleket.

- Sajnálom, Effie! – Elhúzom a kezét az arca elől. – Csak olyan szép voltál... olyan gyönyörű, és én végre olyan felszabadult voltam melletted. Bárcsak máshogy alakult volna az az este. De akkor anya még beteg volt, a kórház és a kezelései pedig drágák, amiket az apám finanszírozott. Nem hagyhattam el Ashley-t, mert akkor apám anyán állt volna bosszút miattam. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám ezt el neked. Ráadásul aznap este annyira mérges voltál rám, hogy azt hittem, mindent elszúrtam. És így is lett, mindent elrontottam. Mire anya jobban lett, már túl késő volt, mert te addigra Daviddel jártál. Úgy éreztem magam, mint egy idióta. Nem tudom, azt hittem, hogy csak félreértettem a jeleket, hogy csak azért flörtöltél velem, mert ittál, és túl jól érezted magad.

- Hetekig kerültél engem – mondja, látom rajta, hogy még mindig bántja a dolog.

- Mert úgy láttam, boldog vagy vele, és nem akartam elrontani semmit. Azt gondoltam, azzal, hogy járni kezdtél vele, a tudomásomra hoztad, hogy nem érdekellek téged.

- Állandóan csak rád gondoltam – vallja be szemérmesen, amitől belém viszont visszatér a remény. - Miért nem mondtad soha, hogy tetszem neked? – Enyhén elnevetem magam.

- Effie, te nem egyszerűen tetszel nekem, ez nem csak testi vonzódás. Attól kezdve, hogy megütöttelek az ajtóval és rád néztem, lenyűgöztél. Olyan gyönyörű voltál és vonzó, aztán kiderült, hogy okos vagy és vág az eszed. Folyton olyan dolgokra gondoltam, amire nem szabadott volna. Egyszerűen csak nem tudtalak kiverni a fejemből. Hiába próbáltalak elkerülni, folyton azon kaptam magam, hogy kifogást keresek, amiért a közeledben lehetek. Csakhogy akárhányszor próbálkoztam, az mindig katasztrófába torkolt, így végül inkább feladtam. Nem akartam a barátságodat is elveszíteni.

Miután elhallgatok, Effie csak döbbenten néz rám. Azt kívánom, bárcsak mondana valamit, még az is jobb lenne, ha visszautasítana, de akkor legalább megszűnne a gyötrődésem. Továbbra is rejtély számomra, hogy ő mit érez irántam.

- Miért nem mondtad ezt el már korábban? Miért nem mondtad el miután... tegnap este? – kérdezi.

- Mert azt hittem, megint sikerült elszúrnom. Hiszen téged annyira lekötött, hogy hibának állítsd be az egészet, hogy esélyt sem adtál nekem, hogy reagáljak arra, ami kettőnk között történt. Rögtön azzal jöttél, hogy mi csak barátok vagyunk, és hogy mekkora hiba volt az egész. Pedig ha figyeltél volna rám, akkor elmondtam volna, hogy érzek, amikor veled vagyok. Elmondtam volna, hogy mennyire akarom, hogy veled legyek. Azt hittem, végre bízol bennem, és adsz egy esélyt, amikor megcsókoltál. Azt hittem, ismersz. Hülyén viselkedtem, igen, tudom. Csak annyira rohadtul bántott, hogy azt feltételezted, majd megpróbálom elsunnyogni Ashley előtt, amit csináltunk.

- De találkoztál vele, ugye? Nála voltál az éjszaka is? - kérdezi remegő hangon.

- Nem, Effie, nem! – mondom kétségbeesetten. - Reggel találkoztam vele, igen, de csak azért, hogy megmondjam neki, vége van. Csak le akartam zárni, hogy tiszta lappal kezdhessek nálad, még akkor is, ha totál hülyét csinálok magamból. – A bejelentésemre Effie szemei megint könnyesek lesznek, és zavartan kapkodja a szemét jobbra balra. Egyre közelebb lépek hozzá. Nem hátrál el, ezt jó jelnek veszem, de továbbra sem tér ki arra, hogy ő érez-e akár hasonlót is.

- Szakítottál vele? – kérdezi bizonytalanul, mintha nem merné elhinni.

- Igen. És csak azt sajnálom, hogy ennyi ideig tartott rájönnöm – mondom, és addig araszolok, amíg a ziháló mellkasunk össze nem ér. Szinte érzem, hogy milyen hevesen ver a szíve.

- Rájönnöd mire? – kérdezi sóhajtva, ahogy felfelé billenti a fejét, hogy rám nézhessen.

- Hogy ezt akarom. Téged akarlak – suttogom. Effie ellágyultan lehunyja a szemét, ahogy lassan felé kezdek hajolni. – Kérlek, mondd, hogy te is velem akarsz lenni – kérem szinte könyörgőn, ahogy egymáshoz érintem a homlokunkat. Csak arra vágyom, hogy a szavaival végre megfosszon a kételyeimtől.

- Veled akarok lenni – sóhajtja kábultan, vonzóan mély hangon. Az ajkai résnyire nyílnak, és éppen, amikor összeérintem az enyémmel, és Effie a számba sóhajt, valaki a kilincset kezdi rángatni.

Hirtelen szétválunk, és Effie zavartan elhátrál tőlem. Legszívesebben felkiáltanék mérgemben.

- Öcskös! Odabent vagytok? – szűrődik be Kate hangja, majd rácsap a tenyerével az ajtóra. Ezt nem hiszem el! Miért kellett pont most idejönnie? Effie zavarban van, a haját és a ruháját igazgatja. Legszívesebben elküldeném a nővéremet a fenébe. – Nyisd már ki, hallod?

- Várj már egy percet! - kiáltok fel.

Kinyitom az ajtót, de Kate azonnal félretol, és benyomakodik mellettem.

- Effie, jól vagy? – kérdezi, és egyből hozzá rohan, majd megöleli.

Karnyújtásnyira eltolja magától, és tüzetesen végignézi az arcát. Megfogja az állát, és maga felé fordítja a fejét, amikor észreveszi a sebet a száján. Látom, hogy Effie rettenetesen kellemetlenül érzi magát.

- Szóval igazak a hírek, és Elice tényleg kicsinosította a pofikádat. – Effie arca elkomorodik, ekkor lesz elegem a nővérem idétlenkedéséből.

- Hagyd már békén! – szólok rá, mire Kate rám kapja a dühös szemét.

- Csak aggódom a barátomért – felesel vissza, mint mindig. – Amúgy mit csináltatok ti itt kettesben? – kérdezi, és végignéz a nappalin. Látom, hogy megakad a szeme a kanapén. Effie rám pillant, de szinte azonnal el is kapja a szemét. Az arca elpirul, és a kezét kezdi tördelni. – Na álljunk meg! – mondja Kate, és a kanapén lévő összegyűrt plédet bámulja, amit még tegnap este felejtettem ott. – Ugye nem épp szexeltetek? – Dühösen Kate-re kapom a tekintetemet. Effie azt sem tudja, hogy zavarában hova nézzen.

- Kate, minek jöttél ide? – kérdezem mérgesen válasz helyett.

- Hogy megnézzem, Effie egyben van-e – válaszolja olyan hangsúllyal, mintha ostoba lennék.

- Hát, mint láthatod, jól van, úgyhogy akár el is mehetnél – nézek rá jelentőségteljesen.

Kábé öt perce sincs, hogy túl vagyunk egy, a kapcsolatunkat eléggé megbonyolító beszélgetésen. Még minden totál zavaros közöttünk, semmi szükség arra, hogy Kate a nagy szájával további kínos jelenetet okozzon.

- Hát jól van, amúgy sincs kedvem azt nézni, ahogy egymásnak estek. – Küldök felé egy mérges pillantást, de ő csak megrántja a vállát. – Effie? Később felhívsz? – kérdezi.

- Persze – válaszolja, mire Kate felkapja a földről a táskáját, és amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan tűnik el.

Miután az ajtó becsapódik Kate mögött, Effie és én ismét kettesben maradunk. A tarkóját masszírozza, az arca ki van pirulva. A szemei fáradtan csillognak, ahogy rám néz a lesütött pillái alól.

- Fáj a fejed? – kérdezem, és teszek egy lépést felé. Kate miatt egészen elhúzódott tőlem.

- Csak fáradt vagyok – mondja csendesen.

- Gyere, hazaviszlek, rendben? – Effie bólint, és némán elindul az ajtó felé.

A tizenöt perces kocsiutat a házáig néma csendben tesszük meg. Legszívesebben átnyúlnék a kezéért, és összekulcsolnám az enyémmel, de nem akarok semmit sem erőltetni. Mindketten kiszállunk, miután leparkolok a házuk előtt. Megkerülöm a kocsit, és egy lépésnyire megállok előtte. A hátát az autó oldalának dönti, és a kezét a fémre teszi, így a vállai egy kissé előrecsuklanak.

- Ne csináld ezt – mondom neki, és kihúzom az alsó ajkát a fogai közül. – Ha folyton ezt csinálod, nem fogok tudni értelmes dolgokra gondolni, mert csak az jár a fejemben, hogy meg akarlak csókolni. – Mélyen beszívja a levegőt, ami mosolygásra késztet. – Emlékszel, amikor a döntő meccsen földre vittek, és az edző kiállított? – Effie csak biccent a fejével. – Akkor is harapdáltad a szádat – mondom halkan, és egészen közel hajolok hozzá. Döbbenten néz rám, mire képtelen vagyok nem elmosolyodni. – Miért nem mész szépen be, és pihensz egy kicsit? Délután átjövök, és beszélünk, rendben? – kérdezem. Effie rám emeli a világoskék szemeit, és enyhén elnyílt ajkakkal figyel engem.

- Rendben – sóhajtja, ahogy a homlokához hajolok, és megcsókolom a puha bőrét.

Nehezemre esik elszakadni tőle, de kimerültnek tűnik, és azt akarom, hogy pihenjen egy kicsit, mielőtt megbeszéljük, hogy hogyan is képzeljük el a továbbiakat.

Sziasztok! 

Hát ide is elérkeztünk végre valahára. Reméljük ez a két marha most már képes lesz normálisan viselkedni, és nem elszúrni a dolgokat. :D Szerintetek, hogyan fog folytatódni a történet? Írjátok meg, és ha tetszett ez a fejezet, akkor szavazzatok rá!

Puszi: Summerrose