Lucas

Újra végighúzom a borotvát az arcomon, közben a tükörben nézem, ahogy az utolsó habcsík is eltűnik. Kimosom a csap alatt, és visszateszem a szekrénybe. Törölközőt veszek a kezembe, és megtörlöm vele az arcomat. A fehér anyagon egy piros vércsík hagy foltot. Talán azóta nem vágtam meg magamat, hogy életemben először borotválkoztam. Azt hiszem, az is az oka, hogy remeg a kezem az idegességtől, na meg a kialvatlanságtól. Az idejét sem tudom, hogy mikor aludtam utoljára egy rendeset. A különbség csak annyi, hogy a tegnap esti alváshiányom oka nem az volt, hogy anya vagy az egyetem miatt aggódtam. Két dolog járt folyamatosan a fejemben: Effie csókja, és az, ahogy a csókra reagált. Nem értem, hogy miért viselkedett utána olyan elutasítóan. Abból, ahogy a csókomat viszonozta, tudom, hogy közben ő is azt érezte, amit én, és totális szarság volt, amit utána előadott arról, hogy nem jelentett neki semmit. Nem volt tökéletes, sem az időzítés, sem az alkalom, de volt benne remény. Remény arra, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Egymást.

Sosem gondoltam volna, hogy csupán attól, hogy hozzám préselte az ajkait, képes leszek minden más gondot és problémát a háttérbe szorítani, de pontosan ez történt. Elfelejtettem mindent, amin eddig átmentünk, a veszekedéseket Ashley-vel, hogy anya beteg, vagy azt, hogy az apám egy totális szarzsák. Csak arra tudtam figyelni, ahogy a kezével a pólómat markolta, miközben közelebb húzott magához, még többre vágyakozva. Imádtam hallani a halk sóhajait a csókjaink között, ahogy levegő után kapkodott. És habár ő húzódott el először és szakította meg a csókot, láttam, ahogy a tekintete utána is újra és újra a számra siklott. Tudhattam volna, hogy a tegnap este átélt hihetetlen érzelmi magasság után, csakis mélyrepülés következhet.

A telefonom jelez, hogy üzenetet kaptam, mire majdnem elcsúszom a szőnyegen, ahogy kapkodva a mosdó melletti polchoz nyúlok érte. Nem hallottam Effie-ről már tegnap este óta, és hazudnék, ha azt mondanám, nem aggódom miatta, hiszen miután kiszállt a kocsimból, egyszerűen eltűnt a házban. Minden reményem elszáll, amikor látom, hogy nem ő, hanem J. J. küldött üzenetet.

J. J.: Reggelt, haver. Csak tudni akartam, hogy Effie veled ment-e suliba. Csak, mert már nincs otthon.

Megragadok egy törölközőt, majd megtörlöm a kezemet, és egy kézzel pötyögöm be a válaszomat.

Én: Nem, még el sem jöttem otthonról. Próbáltad a mobilját?

Nem akarok J. J.-nek szólni arról, hogy mi a tervem, még mielőtt bemegyek a suliba, legalábbis egyelőre biztosan nem. Amint elküldöm a válaszom, máris hívom Effie telefonját. Átmegyek a hálóba, leteszem az asztalomra a telefonom, és megnyomom a kihangosító gombot. Végzek az öltözködéssel, mire bejelentkezik a hangpostája.

- Francba – mormogom, ahogy kinyomom a hívást.

Felveszem a cipőmet, és megragadom a kocsim kulcsait az ajtó melletti asztalról. Bemászom a kormány mögé, és elindulok a belváros felé. Le kell zárnom ezt a dolgot tisztességesen

Ashley-vel, mielőtt bármibe is belekezdhetnék Effie-vel.

Hirtelen azon kapom magam, hogy Ashley és a haverjai iskola előtti gyülekező helye előtt állok.

- Bailey? – Hallom meg a nevemet, amint belépek a kávézóba. Ashley-t a barátai gyűrűjében találom. Néhányukat megismerem az őszi buli maratonjainkról. Az egyik srác, annak ellenére, hogy még reggel nyolc óra sincs, egy mini flaskát szorongat a kezében.

- Szia – köszönök neki, és a fejemmel bólintok a haverjai felé. – Nem bánjátok, ha elrabolom egy percre?

- Vidd csak – mondja az egyik lány, és flörtölve rám mosolyog.

- Bocsi csajok – mondja Ash a barátainak kuncogva -, mindjárt visszajövök.

Követem Ashley-t a hely hátsó részébe, közel a mosdókhoz, oda, ahova korábban mindig azért vonultunk el, hogy kettesben lehessünk. Ashley kihívóan ringatja a csípőjét a helyiség elejéből jövő zene ritmusára, mint ahogy mindig is csinálta. Meglep, hogy mennyire nincs már rám hatással. Megáll a folyosó végén, ahol már nem látnak minket a barátai. Szinte hihetetlen, milyen gyorsan változik meg a viselkedése. Az arca elkomorodik, a teste megfeszül, és a mellkasa előtt összefogott karja, szinte agresszív megjelenést ad neki. Szólásra akarom nyitni a számat, amikor váratlanul megállít:

- Megspórolhatod magadnak, Bailey – mondja szinte fanyarul. – Tudom, miért jöttél.

- Tudod? – kérdezem szinte pánikolva.

- Nem vagyok ostoba – mondja csendesen. – Mindig ezért jössz hozzám.

- Most valami másról kell beszélnünk.

- Oh, valóban? Mit csináltál már megint?

- Nem arról van szó, hogy mit csináltam, hanem, hogy mit nem akarok csinálni ezentúl. – Ashley arckifejezése megváltozik, amint rájön, hogy miről beszélek. – Ash... van valaki más.

- Valaki más?! Legalább mond ki a ribanc nevét! – mondja dühösen elfojtott hangon.

- Ashley, ne csináld ezt! – kérem. – Nem fair tovább folytatnunk már ezt. Nincs rá esélyünk, hogy helyrehozzuk a dolgainkat, ezt te is tudod.

Ashley mozdulatlanul áll előttem. Az előbbi gúnyos arckifejezése eltűnt, látom rajta, hogy bármennyire is próbálja tagadni, vannak érzései a helyzet iránt. Még nekem is, még a sok veszekedés után is, amin az utóbbi hónapokban átmentünk, érzek valamit.

- Szereted? – kérdezi keserűen. Enyhén biccentek a fejemmel. Ashley leengedi a karba tett kezét, és élesen beszívja a levegőt.

- Nos – szólal meg végül -, gondolom, így elég kínos lesz a nyári gyakorlatom az egyetem előtt az apáddal.

- Hogy micsoda? – kérdezem.

- Az apád magánpraxisában – magyarázza, mintha erről már tudnom kéne. – Azon a találkozón ajánlotta fel, hogy dolgozhatok vele, amin nem voltál képes megjelenni. Akkor már elég szarul mentek a dolgaink, nem akartam még rosszabbá tenni, tudod?

Úgy látszik, az apám nem ismer határokat, ha arról van szó, hogy a dolgok az ő kívánsága szerint alakuljanak. Legalább most már értem, hogy Ash miért fogadott vissza újra és újra a sok veszekedés ellenére. Nemcsak azért volt, hogy fenntartsuk a látszatot, és végképp nem azért, mert annyira szeretett vagy ragaszkodott volna hozzám. Csakis azért kellettem neki, hogy megalapozza a jövőjét a biztos egyetemi bejutáshoz. És habár a családneve így is kiszélesíti a lehetőségeit, azért az apámmal való közös munka biztosabb bejutást jelenthet a számára.

- Mindig is kedvelt téged – mondom, mire Ashley csak bólint.

- Így legalább már nem kell, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy azzal a lánnyal akarsz lenni – mondja gúnyosan.

Abból, ahogy magasan feltartja az állát, és a válla mögé dobja a haját, úgy érzem, csak rossz érzést akar kelteni bennem azzal, hogy az orrom alá dörgöli az Effie iránti érzéseimet. Mérges akarok lenni, de képtelen vagyok. Egyikőnk sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Mindkettőnknek megvoltak a saját indokai, amiért kapaszkodott a másikba. Akárhogy is próbálja Ashley leplezni a dolgot, a sértett viselkedéséből tudom, hogy igenis számított neki az, ami kettőnk között volt. Habár sosem mondaná ki, látom, hogy fáj neki a dolog. Soha nem akartam Ashley-t bántani azzal, ami Effie és köztem történt. Küzdöttem ellene, de az érzéseimet nem tudom megmásítani. Csak azt remélem, hogy ha nem is azonnal, de idővel ezt Ashley is meg fogja majd érteni.

Legszívesebben megölelném, de azt hiszem, az mindkettőnknek nagyon kínos, és az adott helyzetben helytelen is lenne. Ashley továbbra is felszegett fejjel, karba font kézzel és szigorú tekintettel mered rám. Biccentek a fejemmel, és zsebre dugom a kezeimet, majd elfordulok, és elindulok a kijárat felé. Mielőtt kilépek az ajtón, képtelen vagyok még egy utolsó pillantás nélkül távozni. Amikor hátrafordulok, látom, hogy Ashley-t az egyik barátja, Cameron öleli át. Ashley vállai előre vannak esve, és a háta ívbe görbül, ahogy a srác pólójába nyomja az arcát, míg Cameron nyugtatólag a hátát simogatja. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, mire hálásan biccentek felé. Cameron rám mered, de nem reagál viszonzásul, csak átfogja Ashley vállát, és elvezeti hátra, a mosdók felé. Nem tudom, hogy akkor is így alakultak volna-e a dolgok, ha nem ismerem meg Effie-t, azt sem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor ennyire elkezdtünk megváltozni és eltávolodni egymástól, de az biztos, hogy most megkönnyebbültnek érzem magam. Most már rá tudom venni magamat, hogy lenyomjam a kilincset, és kilépjek az új életembe.

Egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat. El sem hiszem, hogy egy alig tíz perces beszélgetés kellett csak ahhoz, hogy több hónapnyi szenvedésnek végre pontot tegyek a végére. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs rám semmilyen hatással az, hogy közel másfél év után vége a kapcsolatunknak, hiszen voltak jó részek is, de jelenleg túlságosan izgatott vagyok Effie miatt. Meg akarom találni, és el akarok mondani neki mindent. Végre rendesen akarom csinálni a dolgokat, már amennyire az még lehetséges.

Felnézek az égre, amin sehol egy felhő, és most pontosan olyan szikrázó kék, mint Effie szeme, amikor mosolyog. Tegnap este megcsókolt. És jesszusom, micsoda csók volt! Vágytam már rá, vagy ezerszer lepörgettem a fejemben, hogy milyen lenne, de egyik sem járt a valóságnak még a közelében sem. Azon kapom magam, hogy idiótán vigyorgok az utca kellős közepén.

Szinte repülök a kocsimig, csakis az jár a fejemben, hogy beszéljek vele. Elég nagy rá az esély, hogy hatalmas hülyét csinálok magamból a tegnapi reakciója után, de elegem van a talánokból és lehetekből.

Amint beszállok a kocsimba, és ismét megpróbálom felhívni Effie telefonját. Az utas ülés felől ugyanebben a pillanatban csörögni kezd egy másik telefon, ami biztos, hogy nem az enyém. Kinyomom a hívást, mire a csörgés abbamarad. Áthajolok a két ülés közötti panelen, és a földön kezdek matatni. Felveszem a telefont az ülés alól. Egyből felismerem Effie mobilját. A képernyője felvillan, mire látom, hogy tele van nem fogadott hívást jelző értesítőkkel. Megpróbálom feloldani a zárat, de ekkor jelszót kér. Türelmetlenül a konzolra dobom a készüléket. Aggódni kezdek. Nem örülök neki, hogy Effie a telefonja nélkül mászkál. Próbálom lenyugtatni magamat, biztos, hogy nincs semmi gond, és már rég bent van a suliban. Beindítom az autót és a Darnell felé veszem az irányt.

Mire leparkolok a kocsimmal a szokásos helyemen, már késésben vagyok az első órámról. Megragadom Effie telefonját, és elindulok befelé.

Nem találkozom senkivel a folyosón, ami nem meglepő, mert már elkezdődött az első óra. Türelmetlenül ülöm végig az angolt, egyáltalán nem tudok az anyagra figyelni. Csakis arra tudok gondolni, hogy megkeressem Effie-t. Végig azon agyalok, hogy mit kéne mondanom neki. A következő szünetben, már kimondottan őt keresem a tömegben, de a diákok hömpölygő ereje végül elsodor a következő órámra. Ebéd után az ötödik óránk közös lesz, de kizárt, hogy addig kibírjam, hogy beszéljünk. Mégis valamiért furcsa érzésem van, mintha valami nem stimmelne. Ilyenkorra már legalább egyszer össze szoktunk futni. Ha el akarna kerülni, akkor azt a szemembe mondaná, és biztosan nem bujkálna el előlem. A szekrényemhez indulok, hogy magamhoz vegyem a matekhoz szükséges könyvemet, amikor meghallom, hogy valaki a nevemet kiabálja.

- Bailey! Bailey!

Hátrafordulok, és látom, hogy Babe épp próbálja átverekedni magát a termekből kiáradó diákok tömegén. Habár magasabb és nagyobb darab a legtöbb társánál, mégis folyton egyre távolabb sodródik tőlem.

- J. J. azt akarja, hogy hívd fel! – kiabálja végül, aztán feladja a küzdelmet és elfordul, majd eltűnik a hömpölygő diákseregben.

A telefonom után kutatva áttapogatom a zsebeimet, amikor végre a zakóm belső zsebében megérzem. Kapkodva kirángatom, és kikeresem J. J. számát a híváslistámból. Egyetlen csengetés után fel is veszi.

- Mi a pálya? – kérdezem.

- Hol vagy? – kérdezi türelmetlenül.

- A szekrényem előtt – válaszolom még mindig nyugodtan, miközben zavartan körbenézek a folyosón. Érzem, ahogy a gombóc a torkomban egyre inkább nőni kezd.

- Mondd, hogy Effie veled van! – zihálja. A gyomrom egy hatalmasat bukfencezik, és elönt egy nagyon rossz érzés. Lehunyom a szememet, érzem, ahogy a pánik összeszorítja a mellkasomat.

- Nem, nincs. Tegnap este óta nem láttam. – A válaszomra J. J zihálni kezd a másik oldalon. Hallom, hogy totál ki van bukva. – Nem találkoztál vele? Matekja volt.

- Nem – mondja J. J. idegesen –, és nem veszi fel a telefonját sem.

- Mert nálam van a mobilja. A kocsimban felejtette még tegnap este.

- Tegnap Kate-tel ment el a buliból. Kate azt mondta, egy ideig náluk volt, aztán Bianca hazavitte. Azóta eltűnt, egyszerűen eltűnt! – kiált fel J. J. kétségbeesetten.

A háttérben zörgést hallok, majd Cassie szól bele a telefonba.

- Bailey?

- Cassie, mi a franc folyik itt? – csattanok fel. A tarkómra szorítom a kezemet, hogy enyhítsem a feszültséget a testemben.

- Nem tudjuk, egyszerűen eltűnt. Senki nem hallott felőle tegnap este óta. Azt reméltük, talán veled van. - Miközben Cassie beszél, becsukom a szekrényem ajtaját, és elindulok a kijárat felé. - Bailey, nagyon aggódunk... - szólal meg Cassie sírós hangon.

Pánik kezd elhatalmasodni rajtam is. Úgy érzem, köze van az eltűnéséhez annak, ami tegnap este közöttünk történt. A hajamba markolok, és próbálom törni a fejemet, de mintha képtelen lennék tisztán gondolkozni.

- Ellógok a suliból. Megtalálom – mondom magabiztosan Cassie-nek.

- Gondolod, hogy szólnunk kéne a rendőrségnek?

- Ne, még ne. Majd hívlak, rendben? – Azelőtt kinyomom a hívást, hogy Cassie reagálni tudna a kérdésemre.

Egyre sötétebb gondolatok árasztják el a fejemet. Mi van, ha Reednek valami köze van az eltűnéséhez? Totális szemétként viselkedtem vele, miután ő kiterítette a kártyáit előttem. Sosem lett volna szabad hagynom, hogy tegnap este kiszálljon a kocsimból. Főleg azok után, amit Mike és David művelt vele. Leszaladok a földszintre, és a kijárat felé kezdek rohanni. Amint befordulok a kijárathoz vezető folyosóra, Elice keveredik elém, és folyton elém lép, amikor ki akarom kerülni. Egy pillanattal később három másik lány lép mellé, így szinte közrefognak. Elice karba tett kézzel mosolyog rám. Látom a szemén, hogy beszélni akar velem. A fenébe is, nincs most erre időm!

- Hova ilyen sietősen? – kérdezi drámaian.

- Ez most vészhelyzet. Mennem kell, Elice. – A tekintetemet az ajtóra emelem. El akarok lépni, de a mellkasomra teszi a kezét, és határozottan megállít.

- Remélem, nem amiatt akarsz épp ellógni, mert Effie neked is beadta a hazug meséjét a „verekedésről". – Effie nevének a hallatán visszakapom rá a tekintetemet.

- Hogy mi? Miről beszélsz? – kérdezem tőle mérgesen, de ő elengedi az ingemet, és keresztbe fonja a karját maga előtt.

- Tudtam, hogy ez lesz. Megint bajba akar sodorni téged. Megmondtam neki, hogy álljon le, de már megint játssza a drámakirálynőt.

- Milyen verekedésről kellett volna hazudnia? – kérdezem élesen.

- Semmilyenről. Mert csak egy pofon volt. Fenyegetett engem, egyszerű önvédelem volt. – Elice hangja egészen drámaira vált. - Persze ő játszotta a dirinek az ártatlant - folytatja a szemét forgatva. - Jobb, ha elkerülöd, csak bajt hoz rád. – Erre fogja magát, és elindul az ellenkező irányba.

Úgy érzem, mintha valaki gyomorszájon ütött volna. Tehát Effie bejött ma reggel a suliba. Itt volt, és összetűzésbe került Elice-szel. Mostanra pedig eltűnt. Elice után kezdek rohanni. Megragadom a karját, és visszafordítom magam felé. Úgy tűnik, ő az egyetlen, aki látta ma Effie-t.

- Hol van most? Hol van Effie? – kérdezem erélyesen. Elice a karját szorító kezemre néz, mire gyorsan elengedem őt. Ezzel az erőszakos viselkedéssel nem megyek nála semmire, ha azt akarom, hogy beszéljen.

- A diri hazaküldte, mert bejátszotta, hogy rosszul van. – Ismét elfordul, és most már hagyom elmenni.

Próbálom összerakni a fejemben a kirakós darabkáit arról, ami ma reggel történhetett. Elice azt mondta, arcon ütötte. Tudom, hogy még mindig gyötrik fejfájások a rögbi balesete óta, hiába került vissza a csapatba. Egyre sötétebb képek árasztják el a fejemet. Lehet, hogy Effie épp eszméletlenül fekszik valahol az utcán. Vagy az is lehet, hogy autóbalesete volt. Képtelen vagyok uralkodni magamon. Mélyen beszívom a levegőt, és végigfuttatom a kezemet a hajamon, aztán megfordulok, és ismét a kijárat felé kezdek rohanni, de most már nem hagyom, hogy bárki is az utamba álljon.

Ha tetszett ez a fejezet is, akkor ne felejtsetek el szavazni rá. Írjátok meg, mit gondoltok, mi történhetett Effie-vel? ;) 

Puszi: Summerrose