Olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne velem fogatni. Épp most beszéltem Shetley edzővel, aki hajlandó visszavenni a csapatba. Alig bírtam visszafogni magamat, amikor közölte velem a döntését. Főleg, mert amikor szólt, hogy beszélni akar velem, azt hittem, az ellenkezőjét fogja közölni. Már rettenetesen hiányzik a rögbi, és az, hogy hajlandó visszatenni a csapatba ilyen rövid idővel a suli vége előtt, boldogsággal tölt el. A fiúöltöző felé veszem az irányt, mert az edző szerint David ott szokta írni a háziját. Nem kifejezetten örülök annak, hogy még a tanárok is tudnak a kapcsolatunkról, de mi sem rejtettük éppen véka alá a rengeteg folyosói csókolózással, hogy mi is van közöttünk. Remélem, David tényleg odabent lesz, és nem kell keresgetnem, mert korábban felajánlotta, hogy hazavisz, és még be kell fejeznem egy esszét angolra.

Kilököm az öltöző ajtaját, de attól, amit odabent találok, megtorpanok. A szívem azonnal verni kezdi a mellkasom, amitől szinte bennem reked a levegő. Elice gonosz mosolyra húzza a száját, ahogy egyenesen a szemembe bámul, és még szorosabban magához húzzaDavidet. Úgy érzem, a testem zsibbadni kezd, mire kicsúszik a táskám a kezemből. A benne lévő könyvek hangos puffanással zuhannak a kicsempézett padlóra. A zajra David riadtan kapja felém a fejét. Erős hányingerem támad, ahogy a bokája köré tekeredett nadrágját bámulom.

-            Effie – szólal meg David reszelős hangon, és kapkodva a nadrágja után nyúl, hogy magára rángathassa.

Erőt veszek magamon, hogy el tudjam szakítani a tekintetemet rólunk, majd felkapom a táskámat a földről, és kirontok a folyosóra. Olyan durván vágom be magam mögött az ajtót, hogy zeng tőle az egész folyosó. Hányingerem van attól, amit odabent csináltak. Elice ott ült az egyik mosdó szélén, míg David a lábai között mozgott és... Gyakorlatilag a szemem láttára csinálták. Az úgynevezett pasim és a legnagyobb rosszakaróm. Nem tudom, melyikük ötlete volt ez az egész, vagy, hogy ki csábított el kit, de ha Elice-nek ez valami visszavágó volt Reed miatt, akkor ez már beteges a részéről.

-            Effie, várj meg, kérlek, hadd magyarázzam meg! – rohan utánam David kétségbeesetten.

Hirtelen megállok, és felé perdülök, amitől megrökönyödik. Szinte nevetséges, ahogy a nadrágöve kicsatolva lóg, miközben a kezével markolássza a gatyáját, nehogy az leessen róla.

-            Tessék, magyarázd meg! Kíváncsi vagyok, milyen szuper indokod volt arra, hogy a suli öltözőjében megdugd Elice-t – mondom cinikusan.

Mint ahogy arra számítottam, David némán tátogva áll előttem, de egyetlen értelmes szót sem képes kinyögni.

-            Sajnálom – mondja végül kétségbeesetten.

-            Sajnálod? Ennyi? Ezt vagy képes felhozni a védelmedre? – fakadok ki mérgesen.

-            Már egy hónapja járunk, de te nem voltál soha hajlandó arra, hogy továbbmenjünk.

-            És ezért úgy gondoltad, a hátam mögött kielégíted a vágyaidat VELE? – mutatok az öltöző felé vádlón. – Hogy te mekkora egy szemét alak vagy David! – csattanok fel durván, és ott akarom hagyni, de ő jön utánam.

Előveszem a telefonomat a zsebemből, de ekkor veszem csak észre, hogy le van merülve. Remek, még csak fel sem tudom hívni J. J.-t, hogy jöjjön el értem. Itt ragadtam a suliban kocsi nélkül Daviddel, aki gyakorlatilag épp a földbe tiporta a méltóságomat és az önbecsülésemet. Látja, hogy bosszankodva elteszem a telefonom.

-            Hadd vigyelek haza, kérlek! – könyörög szánalmasan.

Gyakorlatilag nincs más lehetőségem, mint vele menni. Odakint hamarosan besötétedik, és legalább két órán át kéne gyalogolnom egyedül a sötétben ahhoz, hogy hazaérjek. Dühösen vágtatok végig a folyosón, és lököm ki a parkolóhoz vezető lengőajtót. Közben David helyrehozta az öltözékét, és bűnbánóan néz rám, miközben kinyitja nekem a kocsija ajtaját. Lehajtott fejjel áll az ajtó mellett, és várja, hogy beszálljak. Nem nézek rá, amikor bedobom a táskámat az ülés alá, akármilyen kétségbeesetten bámul is engem. Mérgesen az ablakhoz támasztom a könyökömet, és ráhajtom a fejemet a kézfejemre. David beszáll mellém, és a szemem sarkából is látom, milyen lesújtva bámul maga elé.

-            Csak vigyél haza – mondom neki, a hangom rideg és durva.

Már félúton járunk a házam felé, amikor megállunk egy piros lámpánál. Egész eddig némán bámultam ki az ablakon. David nem mer megszólalni, hiszen úgysem tudna olyat mondani, amivel helyre hozhatná, hogy megcsalt, és láthatólag erre már ő maga is kezd rájönni. Végül kibukik belőlem a kérdés, amin egészen eddig agyaltam, és tudom, ha most nem teszem fel neki, képtelen leszek elengedni a haragomat.

-            Máskor is megtörtént már ez? – kérdezem, és felé fordítom a fejemet. David mélyet sóhajt, és meg mernék rá esküdni, hogy könnyes lett a szeme.

-            Effie, sajnálom...

-            Azt kérdeztem, hogy máskor is lefeküdtél-e vele?! – ismétlem meg a kérdésemet újra durvábban.

David ismét mélyet sóhajt, és remeg a szája, amikor kifújja a levegőt.

-            Nem – nyögi ki reszelős hangon, láthatólag közel jár hozzá, hogy elsírja magát. - Ez volt az első. Én tényleg sajnálom. Nem értem, mi ütött belém – mondja meggyötörten, és a kormányra hajtja a fejét.

Nem vagyok szívtelen, sajnálom, amiért ennyire szenved, de fél órája még Elice lába között szorgoskodott, így elfordítom a fejem, és hagyom, hadd érezze csak rosszul magát. Dühös vagyok rá, de nem annyira, mint kellene. Úgy értem, épp megcsalt, ezért dühöngenem kéne, de képtelen vagyok rá. Alattomos és sunyi volt a részéről, amit a hátam mögött csinált, de hazudnék, ha azt mondanám, le vagyok törve amiatt, hogy szakítanom kell vele. Nem szállok ki azonnal a kocsijából, amikor leparkol a házunk előtt. A kilincsre teszem a kezem, amikor a szánalmas könyörgése megtöri a kettőnk közötti csendet.

-            Effie, kérlek, bocsáss meg nekem!

-            David, ezt elcseszted. Nem csak egy véletlen csók volt, hanem gyakorlatilag a szemem előtt... - Inkább nem fejezem be ezt a mondatot. Csalódottan kifújom a levegőt.

-            Elvesztettem a fejem egy pillanatra – kezdi szinte hisztérikusan. - Gyenge voltam, de te sosem akartad, hogy...

-            Csak nem azt akarod mondani, hogy az én hibám, hogy megcsaltál? – vágok a szavába. – Soha nem is randiztunk. Scott buliján kívül soha nem voltunk együtt sehol. Mégis szerinted le kellett volna feküdnöm veled?

-            És ez az én hibám volt? – kiált fel váratlanul.

Megrezzenek a hirtelen kitörésétől, de mielőtt valami meggondolatlant mondanék, inkább ismét az ablakhoz támasztom a könyököm.

-            Reeddel bezzeg csináltad – morogja epésen, mire felé kapom a fejemet.

-            Reed egy szemét hazug, és mondjon bármit is, az nem igaz!

-            És az sem igaz, hogy odavagy Bailey-ért? Válaszolj, Effie! – szól rám, miután hosszasan hallgatok.

-            Mondtam már neked, hogy ő és én csak jó barátok vagyunk. Nincs közöttünk semmi sem. – Ez pontosan úgy hangzott, mint ahogy Lucas védekezett Ashley előtt.

-            Az elején még azt hittem, hogy tényleg velem akarsz lenni, Effie. Azt hittem, azért akartad, hogy megcsókoljalak, mert velem akartál lenni, de te képtelen vagy elengedni magad. Mi voltam én neked, valami búfelejtő, hogy ne rá gondolj? Mégis mi a franc bajod van neked, mi? Azt hiszed, nem vettem észre, hogy mi folyik köztetek?

-            Semmi sem folyik köztünk – ellenkezek még mindig, de a hangom már sokkal erőtlenebb, mint korábban.

-            Lehet, hogy hallgatnom kellett volna Mike-ra, és hagynom téged a fenébe – mondja gonoszan, mintha meg sem hallott volna. – Először nem hittem neki, de nem vagyok ostoba, Effie! – kiált fel. – Láttam, hogy nézett ránk a focis szupersztár fiúd, amikor smároltunk. Szinte már örömömre volt látni, ha sikerült lebuknunk előtte. – Elgondolkozva néz maga elég, és lassan gonosz vigyorra görbül a szája.

-            Szóval azért volt az egész, hogy Lucast bosszantsd? – kérdezem keserűen.

-            A te Lucasod – mondja a nevét csupa rosszindulattal -, majd felrobbant akárhányszor együtt látott minket. Most legalább tudja, milyen az, ha visszautasítanak.

-            Ezt meg hogy érted? – kérdezem értetlenül.

-            Miatta nem kerültem be a focicsapatba, és kellett végigszenvednem ezt az évet is a béna rögbisekkel. Tudod te, milyen egy csapat lúzerre vesztegetni az idődet? Most legalább az első sorból nézhette végig, ahogy a kis védencének lenyomtam a torkán a nyelvemet. – Erre gúnyosan elneveti magát.

Hányingerem támad attól a sok undorító dologtól, amit David kimondott.

-            Szóval ezért volt ez az egész cirkusz közöttünk? – kérdezem fanyarul.

-            Nem annak indult, de az lett belőle. Én mindent beleadtam, de te közben még az intimitás legcsekélyebb megnyilvánulására is képtelen voltál, legalábbis velem. Gondolom, Bailey ágyába nagyobb kedvel másztál volna bele.

-            Miért mondasz ilyeneket? – kérdezem keserűen.

-            Én elfogadtam a sok szarságodat, nem érdekelt, hogy mindenki lotyónak gondol, türelmes voltam, de te még azt sem engedted, hogy megismerjem a barátaidat! Annyiszor próbálkoztam, de neked nem én kellek, hanem az a nyamvadt Bailey. Úgyhogy nem is értem, miért vagy felháborodva azon, hogy kerestem valaki olyat, aki velem akart lenni.

David gonosz dolgokat vágott a fejemhez, és a legrosszabb, hogy többen igaza is van, mégis úgy érzem, csak a sértettség mondatja ezt vele.

-            Elice kihasznált téged, csak azért, hogy engem bosszantson.

-            Ő legalább rám gondolt, miközben vele voltam, veled ellentétben – David láthatólag képtelen túllépni a sértettségén, és nem fogja abbahagyni, amíg a sárba nem döngöl engem a szavaival.

-            Ez nem igaz – ellenkezem, de a hangom egyáltalán nem olyan határozott, mint kellene.

-            Tudod mit, Effie? Egy cseppet sem bánom, hogy lebuktunk előtted. Sőt, örülök, hogy a szemtanúja lehettél annak, hogy miről maradtál le. – Adja meg a kegyelemdöfést.

-            Gusztustalan vagy, David – mondom, és kiugrom a kocsijából, majd dühösen bevágom az ajtaját.

Miért van az, hogy állandóan a rossz sráccal jövök össze? Miért vonzom a bunkókat? Nem fordulok meg, és nem nézek hátra, amikor elhajt. Eleget láttam.

Ledobom a járdára a hátizsákom, és a kulcsaimat kezdem keresni. Mindig a táskám elején lévő kisebb zsebbe teszem, de most nincs ott. Kicipzárazom a nagyobb részt is, és kiborítom a járdára a tartalmát. Kétszer is átforgatok mindent, de a kulcsom nincsen meg. Legszívesebben felordítanék kínomban. Egy órával ezelőtt még minden rendben volt, boldog voltam, most meg itt térdelek a ház előtt, kulcs nélkül, megcsalva és kidobva, mint egy koszos rongy. Ráadásul George és Julie csak holnap reggel jön haza. Addig mégis hol a fenében húzom meg magam, ha nem tudok bemenni a házba? Körbejárom a házat, és bejutási lehetőségeken agyalok. Még az is eszembe jut, hogy felmászom a növénylétrán, de ezt elvetem, mert kétlem, hogy elbírná a súlyomat, másfelől, ha fel is jutnék, az erkélyajtó mindig kulcsra van zárva, így azon nem jutnék be. Bosszankodva visszapakolok a táskámba, feldobom a vállamra, és körbenézek az utcában, amikor J. J. háza kerül a látóterembe. Hát persze, J. J.! Miért nem jutott ez azonnal az eszembe?

Átszaladok az utca másik oldalára, fel a feljárón, átugrom a néhány lépcsőfokot a verandán, és máris a Williams család bejáratánál termek. Kopogásra emelem a kezem, de ekkor hirtelen kinyílik előttem az ajtó, így majdnem beesem rajta. Lucas jelenik meg velem szemben, mire összerezzenek, viszont ő még mindig a ház belseje felé fordulva áll, így nem vesz észre.

-            Későn jövök, Mrs. Williams! – szól be a házba, és felhúzza a kabátján a cipzárt.

-            Addig maradsz, amíg csak szeretnél! – kiállt neki vissza J. J. mamája.

Lucas ekkor váratlanul megpördül, és elindul kifelé, becsapja az ajtót, de mielőtt belém rohanna, elkapja a vállamat két oldalról, hogy ne ütközzünk össze. Nagyon meglepődötten néz a szemembe, amikor rájön, hogy én vagyok az.

-            J. J. nincs itthon – mondja azonnal, és végignéz rajtam. - Te és David kiturbékoltátok magatokat? – kérdezi szarkasztikusan.

Nem akarom, hogy Bailey itt legyen. Miért kellett pont vele összefutnom? Ő az utolsó, akivel most beszélni akarok, azok után, amit David mondott.

-            Igen, köszi az érdeklődést – válaszolom, de a hangom elcsuklik, ami azonnal elárulja, hogy valami nem stimmel.

Lucas arca megváltozik a válaszomra, és közelebb jön hozzám.

-            Hé, Effie, mi van veled? – A hangja gyengédebbé válik, és aggódva néz rám.

Egy percig némán vizsgálgatja az arcomat, látom, hogy pörög az agya.

-            Bántott téged? – Válik élesebbé a hangja.

-            Micsoda? – döbbenek meg.

-            Megölöm azt a rohadékot, ha hozzád mert érni...

Már félúton jár a kocsijához, amikor utolérem.

-            Ne! – kapom el a karját.

Nem tudom, mit akart csinálni, de megállítom benne. Bailey a karját megragadó kezemre bámul, mire sietősen elkapom azt.

-            Nem bántott... fizikailag – mondom, mire Bailey furcsán néz rám, de nem kérdez rá a dologra. - Csak ideges vagyok, mert nincs meg a kulcsom. Kizártam magam a házból.

-            Oh, értem – mondja sokkal nyugodtabban.

Egy darabig ott állunk esetlenül egymással szemben, egyikünk sem tudja, hogy mit mondjon vagy tegyen. Mióta a mamája jobban van, több időt tölt velünk, de közel sem mennek úgy a dolgok közöttünk, mint korábban.

-            Visszavigyelek a suliba, hogy körbenézz? – ajánlja fel.

Nem igazán tudom, hogy mit válaszoljak. Lucas őszinte aggódással néz rám. Talán képesek leszünk még egy óráig értelmesen viselkedni.

-            Az jó lenne – egyezem bele.

A sulihoz vezető úton egymáshoz sem szólunk. Nem is lennék túl jó társaság, mert még mindig David szavai csengenek a fülemben. Fogalmam sincs, hogy mit fog tenni, de remélem, van még benne annyi, hogy nem kürtöli szét a szakításunkat – főleg, hogy erre ott lesz Elice -, és azt, hogy szerinte mit érzek Lucas iránt. Már így is épp eléggé a kapcsolatába tiportam, nem kéne tovább szítani közte és Ashley között a dolgokat. Amúgy is J. J. azt mondta, hogy azért találkoztak, hogy megpróbálják helyrehozni a dolgaikat. 

Mire kiszállunk a kocsiból, már teljesen besötétedett. Az iskola teljesen kihalt, sehol egy lélek, a legtöbb lámpát már lekapcsolták a folyosókon, így majdnem teljes sötétségben botladozunk végig a termeken. Felforgatjuk az összeset, ahol ma órám volt, de a kulcsom sehol.

-            Megnézem a fiúöltözőben is. Lehet, hogy otthagytam – mondom.

Bailey furcsán néz rám, így próbálom elkerülni a tekintetét. Látszik, hogy nem érti, mégis mit keresne ott a kulcsom, de végül nem kérdez semmit. Egy szó nélkül jön utánam, a cipője visszhangzik a lépcsőn minden egyes lépésnél.  Az alagsori folyosón még sötétebb van, mint odafent. A falat tapogatva haladok előre, nem akarok elhasalni valamiben. Amikor a kezem egy falmélyedésbe ér, ahol az öltöző ajtajának kell lennie, megállok, hogy megkeressem a kilincset, mire Lucas a hátamnak csapódik. Elkap a karomnál fogva, mielőtt előre esnék.

-            Bocsánat – mondja, de nem húzódik el.

A mellkasa hozzáér a hátamhoz, mire a szívem indulót kezd el dobolni a mellkasomban. Az öltözőben sötét van, de ahogy mindketten belépünk, az automatikus mozgásérzékelő lámpák felkapcsolnak. Mindketten hunyorgatni kezdünk a hirtelen jött világosságtól. Ahogy a szemem megszokja a fényt, a bejárat körüli részt kezdem átnézni, ahova korábban leejtettem a táskámat. Erősen próbálom elkerülni a tekintetemmel a mosdókat. Nem gondoltam volna, hogy még ma visszajövök ide. Gyorsan átfutom a szememmel a padlót, de persze a kulcsaim nincsenek itt. Bailey már a mosdók alatti részt vizsgálja át, amikor rászólok.

-            Nincs itt, menjünk! – Egy perccel sem akarok tovább itt lenni ebben a helyiségben.

-            Még meg sem néztük a szekrényeknél...

-            Csak menjünk! – A hangom hisztérikus.

Davidnek igaza volt mindenben! Igaza volt, amikor megcsalt.  Mégis mi a franc bajom van nekem? Kirohanok az öltözőből, Lucas meg jön utánam.

-            Effie? – Elkapja a karomat, hogy megállítson, mielőtt elrohanhatnék. Egy ideig az arcomat bámulja, de aztán nem kérdezi meg, mi bajom van. Eléggé kiismert már ahhoz, hogy tudja, valami nincs rendben, és hogy jobb, ha most nem kérdezősködik.

-            Merre jártál még? – kérdezi nyugodtan.

-            Nem tudom. Nem forgathatjuk fel az egész iskolát. Bárhol lehet.

-            Lehetséges, hogy nála hagytad? – kérdezi feszülten.

-            Nem voltam nála – mondom. – De lehet, hogy a kocsijában esett ki. Nem biztos. – Idegesen beletúrok a hajamba. – Csak fáradt vagyok.

-            El akarsz menni hozzá? – habozik egy kicsit. – Elmehet én is, ha...?

-            Nem kell. – Rázom meg a fejem. Lucas felenged a válaszomra, és én is, hogy nem kérdezősködik, hogy miért ne.

-            Lehet, hogy reggel otthon hagytad – veti fel. Látom, hogy próbál segíteni, hogy lenyugodjak.

-            Mindegy, mert George nem jön haza holnapig – mondom.

Lucas idegesen beletúr a hajába a tarkóján, próbál valami megoldást kitalálni. Nem néz rám, amikor beszélni kezd. Felismerem rajta a zavar jeleit.

-            Alhatsz nálam – mondja -, majd én alszom a földön. Nem kell egy ágyban aludnunk, ha te nem akarod. – Ez úgy hangzott, mintha ő igen.

A térdem remegni kezd, ahogy arra az estére gondolok, amit Birminghamben töltöttünk. A kísértés, hogy megint nála aludjak, túl nagy, annyira, hogy a testem is belesajdul a gondolatába. Viszont kapásból vagy tíz érvet is fel tudnék hozni, hogy ez miért lenne nagyon helytelen. 

-            Nem, nem lehet - válaszolom. – Jobb, ha ma este J. J.-nél alszom, mert holnap George hazajön, és akkor biztos, hogy megkérdezné, hogy hol voltam, és akkor... akkor el kéne neki mondanom, hogy nálad töltöttem az éjszakát és... - Az egész annyira kétértelműen hangzik így, hogy jobbnak látom elhallgatni. Elvörösödöm, és fel sem merek nézni Lucasra.

-            És annak jobban örülne, ha J. J.-nél alszol – fejezi be komoran helyettem.

-            Igen, azt hiszem, attól kevésbé akadna ki.

Meg mernék rá esküdni, hogy Lucas csalódottnak tűnik. Eltelik jó néhány másodperc, mire válaszol.

-            Akkor visszaviszlek hozzá.

Majdnem két óra eltelt mióta eljöttünk J. J. házától, így abban reménykedem, a barátom már hazaért, de amikor Lucas ismét bekopog, Mrs. Williams meglepődötten nyit ajtót.

-            Kizártam magam a házból – kezdem a magyarázkodást.

-            Effie elhagyta a kulcsát, így nem tud hazamenni – egészíti ki.

-            George és Julie pedig elutazott, és arra gondoltam, hogy nem-e lenne gond, ha itt maradnék ma estére?

-            Dehogy lenne gond! – kiált fel Mrs. Williams, és beterel minket a házba. – Ketten is elfértek a vendégszobában. Bailey majd alszik a felső ágyon. – Ahogy ezt mondja, hirtelen megállok döbbenetemben, mire Lucas a hátamnak ütközik. Megint.

-            Bocsánat – motyogja zavartan. A szájából kiáramló levegő bizsergeti a nyakamat.

Mrs. Williams kinyitja a vendégszoba ajtaját, így mindhárman bezsúfolódunk, majd megállunk az emeletes ágy előtt.

-            Én... inkább... talán inkább, hazamegyek... - próbálkozik kinyögni valami értelmeset Lucas. Nem értem, ha ő is itt fog ma este aludni, akkor minek ajánlotta fel, hogy maradjak nála.

-            Ne butáskodj, fiam. Effie biztosan nem bánja, ha meg kell osztania veled a szobát. – Mrs. Williams felém fordulva folytatja. – Tudod, szegény Bailey-nél szerelik a tetőt, már megint.

-            De csak a nappaliban, a hálónak semmi baja. Igazán nem gond, ha... - szabadkozik Bailey.

-            Tényleg nem bánom – szólok közbe.

-            J. J. szerintem csak későn jön meg Cassie-től. Effie, drágám, hagyok neked ruhát estére a fürdőben. Most megyek, ti fiatalok pedig érezzétek jól magatokat – mondja, és közben úgy mosolyog, mintha tudna valamit, amit én nem.

Mrs. Williams kimegy a szobából, és én bezárom mögötte az ajtót. Lassan fordulok meg, húzom az időt, hogy ne kelljen Lucasra néznem. Amikor megfordulok, ő ott áll közvetlen előttem. Túlságosan közel. Annyira, hogy amikor felnézek az arcára, érzem a szájából kiáramló meleg levegőt, és a bőrének azt a jellegzetes tiszta illatát, amit annyira szeretek. A szívem olyan hevesen dobog, hogy alig kapok levegőt, szinte fáj a mellkasom, így hátrébb húzódom, és az ajtóhoz préselődöm. Esküszöm, mintha Lucas egy pillanatra félmosolyra húzná a száját, de nem vagyok teljesen biztos benne, mert ekkor ellép tőlem.

-            Úgy látszik, össze leszünk zárva ma estére – mondja lassan, és körbepásztázza a szemével a szobát.

-            Nagyon úgy néz ki – mondom, és végre elhúzódom az ajtótól, majd fáradtan az alsó ágyra zuhanok.

A kezemmel dörzsölgetem a fáradt szemeimet. Rosszul érzem magam David szavaitól, sokkal rosszabbul, mint attól, hogy megcsalt. Lucas megfogja a karomat, és elhúzza az arcomtól, majd leül mellém az ágyra. Egy ideig nem szól semmit, de tudom, hogy rá fog kérdezni a dologra. Furcsán érzem magamat, hogy itt van mellettem. Azt hittem, már visszafordíthatatlanul elromlott a kapcsolatunk, de attól, hogy most itt van és aggódik értem, mintha ismét képes lennék levegőt venni.

-            Valami történt az öltözőben, igaz? – Némán bólogatok. – Valami olyan, amiről nem szívesen beszélnél?

-            Ühüm.

-            Köze van Rotha... Davidhez? – javítja ki magát.

-            Igen – motyogom.

-            Effie, kérlek, mondd, hogy nem feküdtél le vele abban az öltözőben... - A hangja elgyötört, végül elhallgat.

-            Nem velem - kezdem, mire Lucas rám kapja a tekintetét.

-            Úgy érted, hogy...

-            Rajtakaptam őt és Elice-t, miközben... - Most én nem tudom befejezni a mondatot.

-            Elice-t? – kérdezi elhűlve.

-            Igen, én sem gondoltam, hogy a Parkerrel történtek után ennyi esze van.

-            Te honnan tudsz arról? – kérdezi Lucas döbbenten.

-            Elice utána mindenkinek erről beszélt a lánymosdóban. Szinte még örült is, hogy én is hallhattam.

-            Hogy mi van? – Ugrik fel az ágyról Lucas ingerülten.

-            Parkernek több esze is lehetett volna.

-            De nem tudott róla – mondja Lucas szinte védekezőn.

-            Nem tudta, hogy Elice még szűz volt? – kérdezem hitetlenkedve.

-            Azt nem tudta, hogy Elice talán terhes lesz...

-            Mi van?! – ugrom fel én is az ágyról. – Elice lehet, hogy terhes?

-            Azt mondtad, tudtad! – néz rám Lucas elcsodálkozva.

-            Nem ezt, hanem, hogy mindkettőjüknek a másik volt az első. Azt hittem, arról beszéltél. Azt hittem, Parker azért volt annyira kiakadva, mert Elice utána kidobta.

-            Jesszusom, azt hittem, tudod! – kiált fel, és a haját kezdi markolászni. - Figyelj, nem mondhatod el senkinek, érted? Parker csak nekem és J. J.-nek mondta el a dolgot, a srácok sem tudnak róla.

-            Persze, hogy nem mondom el senkinek – mondom határozottan. – Parker jól van? És Elice?

-            Parker... azt hiszem, jól lesz.

-            Mi történt?

-            Karácsony után Elice úgy jött vissza a suliba, hogy közölte Parkerrel, hogy lehet, hogy terhes. Parker totál megijedt, ezért átjött hozzám. Ki volt akadva, azt hajtogatta, hogy nem érti mi történt, mert védekeztek. Átbeszéltük a dolgot, úgy ment el tőlem, hogy azt mondta, ő Elice mellett áll, akárhogy is döntsön. Amikor ezt neki is elmondta, Elice kiakadt, azt mondta, az egész Parker hibája, és megfenyegette, hogy fel fogja jelenteni nemi erőszakért.

-            Jézusom – mondom döbbenten, és a szám elé teszem a kezemet. Nem hiszem el, hogy ez történt az egyik barátommal, és én észre sem vettem, mert annyira lefoglaltak a saját gondjaim. – Miért csinálta ezt Elice? – kérdezem.

-            Ismered Parkert, tudod milyen szégyenlős, és hogy mennyire szerény. Elice kihasználta, élvezte, hogy manipulálhatja. Parker persze beleszeretett, és fel sem merült benne, hogy Elice hazudik neki.

-            Elice csak kitalálta a terhességet? – kérdezem döbbenten.

-            Nem, tényleg azt hitte, hogy terhes. Amikor viszont elment orvoshoz, kiderült, hogy nem az. Viszont Elice-nél STD mutattak ki, de Parkernél nem.

-            Elice lefeküdt mással is Parker után? – Lucas bólint a fejével. Úgy érzem, összerogynak a lábaim.

-            David azt mondta, hogy korábban nem történt meg. Gondolod, hogy a hátam mögött...

-            Nem, Effie, ne gondolj erre – mondja, és magához húz, hogy megöleljen.

-            El sem hiszem, hogy Elice ezt csinálta Parkerrel. Miért?

-            Ezzel zsarolta érzelmileg. Ő lett volna a bűnbak arra az esetre, ha Elice tényleg terhes lett volna.

-            Ez szörnyű – fúrom az arcomat a mellkasába.

Kell egy pillanat, mire összeszedem magam, és rájövök, hogy nem szabadna megint ilyen közel kerülnöm hozzá, így elhúzódom tőle.

-            Legalább a mamád jól van, és hazamehetett a kórházból. Biztosan nagyon örülsz most - mondom, hogy eltereljem a témát. Hónapok óta nem beszéltünk két szónál többet, így azon kívül, amit Kate mondott, nem tudok semmit a mamájáról. 

-            Igen, jó tudni, hogy minden rendben lesz vele – válaszolja, és a hangja egy kissé nyugodtabbá válik. – Te jól vagy? – kérdezi kisebb hezitálás után.

-            Jól leszek – válaszolom.

-            Tegnap elég kedvetlen voltál, pedig azt hittem, örülsz, hogy megint ehettél Joynál – kérdezi viccesen, de látom, hogy valami másra akar kilyukadni.

-            Nem, én csak... én örültem, hogy mind együtt voltunk. – Jelentőségteljesen nézek a szemébe, látom rajta, hogy tudja, hogy arról beszélek, hogy mostanában nem töltöttünk szinte semmi időt együtt.

-            Én is örültem – mondja enyhe mosollyal az ajkán. - Szóval... nem akarod elmondani, mi volt a levélben? – kérdez rá a dologra. Tudhattam volna, hogy nem fogja annyiban hagyni a furcsa viselkedésemet.

-            Nem – jelentem ki határozottan.

Bailey megint tesz felém egy lépést. Leengedi a karját, és a zsebébe csúsztatja a kezét. Olyan magabiztosan és lazán áll.

-            Láttam, hogy elcsüggedtél, amikor elolvastad. Miért nem mondod el, Effie? – Csak ő tudja így ejteni a nevem. Az angol akcentusa megint sokkal erősebb, mivel csak ketten vagyunk.

Próbálok egy lépést hátralépni, de a fal megállít, így nekidöntöm a hátamat. Nincs hova menekülnöm.

-            Pontosan azért nem mondom el, mert letör. 

Bailey türelmetlenül összeráncolja a homlokát.

-            Effie, gyerünk! Segíthet, ha kiadod magadból. Ha valami bánt, akkor tudni akarok róla –mondja frusztráltan. - Hiszen erre vannak az embernek a barátai, hogy segítsenek.

A kínos, részeg kiabálásom után, és hogy majd egy hónapon át kerültük egymást az, hogy most mégis azt mondja, nagyon is érdekli, hogy mi van velem, könnyeket csal a szemembe. A hetek óta bennem lévő kellemetlen érzést végre megkönnyebbülés váltja fel. Annyira hiányzott már.  Leülök az alsó ágy szélére, ő pedig mellém telepszik. A szavak ömleni kezdenek belőlem.

-            A Berkeley-től kaptam levelet... Elutasítottak.

-            Nem vettek fel? – kérdezi csalódottan.

-            Nem – fújom ki remegve a levegőt. – De végül is végig ezt akartam, igazán nem panaszkodhatom. Az egyik suli elutasított, a másikba meg felvettek – kényszeredetten elnevetem magamat.

-            És mi van a RISD-el? – kérdezi. Reménykedést hallok ki a hangjából.

-            Nem tudom, még mindig semmi. Ha fel akarnának venni, már jeleztek volna.

-       Effie, az egyetemi felvételi még április végéig tart. Még bőven van idejük. Ne add fel a reményt – mondja biztatva, és közben elveszi a kezemet az ölemből.

-            Köszönöm, Lucas – mondom, és halványan elmosolyodom. Jó érzés megint a keresztnevén hívni. Olyan természetes és megnyugtató.

-            Ezt már szeretem. Sokkal jobb téged mosolyogni látni, Effie. - A vállára hajtom a fejemet, míg ő a kezemre teszi a sajátját. Lehunyom a szemem, ahogy a tenyerem belsején kezd körözni az ujjával. A doki szerint az otthonunk ott van, ahol a legnyugodtabbak és legboldogabbak vagyunk. Ha ez tényleg igaz, akkor én most hazaértem.

Remélem ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket, ha így van, ne felejtsetek el szavazni.
Illetve ha kíváncsiak vagytok és szeretnétek egy kicsit többet is megtudni rólam, akkor kukkantsatol be a díjaimba, ahol válaszolok néhány kérdésre és tíz tényt is elárulok magaról.
Summerrose