Sziasztok! 

A mai fejezetet a férjemnek ajánlanám, mert ma kezdte meg a második mester diplomájához vezető utat az egyetemen. Sok szerencsét kívánok neki, nektek pedig jó olvasást!  

- Hogy nézek ki? – kérdezem J. J.-t körülbelül harmadszor. Nem akarok az idegeire menni, de ideges vagyok.

- Jól nézel ki – mondja újra, miközben engem néz, ahogy a tükör előtt ácsorgok.

- J. J. mondd, mit csinálnék én nélküled?

- És én hogy nézek ki? – kérdezi, és végigsimít az ingjén.

- Nagyszerűen! – mondom, mire mindketten hangos nevetésben törünk ki.

- Köszi, és te is nagyszerűen nézel ki. – Kérdőn nézek rá. - Csak gondoltam, mondom még egyszer, mielőtt totál kiborulnál – válaszolja, és csak tovább mosolyog rám, mire én megforgatom a szememet.

Idegesen végigsimítom a kezemet a piros toppomon, és megigazítom a fekete szoknyámat. Semmi okom aggódni, ez csak egy házibuli, amit Scott szervez a születésnapja alkalmából. Az egyetlen különbség, hogy ez az első, hogy David és én egy párként mutatkozunk majd. Eddig csak a suli eldugott vagy nem is annyira eldugott sarkaiban csókolóztunk néhányszor. Igaz, épp itt az ideje, hiszen már majdnem egy hónapja vele vagyok. Eddig nem is volt igazán hivatalos a dolog, hiszen nem mutatott be a szüleinek, és én se hoztam még haza egyszer sem. George tudja, hogy kavarok egy fiúval, de amíg nem maradok ki esténként és jól tanulok, nem kérdezősködik túlságosan.

Kezdem elfogadni, hogy felesleges Lucas után áhítoznom, amikor reménytelen, hiszen sosem fog viszont szeretni engem. A születésnapján történtek után teljesen elkerül. Túlságosan kimutattam, mit érzek, és gondolom, ez valami néma figyelmeztetés, hogy ő nem akarja ugyanezt. Jelentem: felfogtam! Amúgy ennél látványosabban már nem is tudna kerülni, hiszen január óta egy percre sem voltunk kettesben. Odakint a levegő napról napra melegebb, a kapcsolatunk pedig egyre hűvösebb.

Szóval itt van David. Aki félreértés ne essék, az egyik legkedvesebb srác, akivel eddig randiztam – még ha a korábbi tuskók által felállított mércét nem is nehéz megütni -, mégsem vagyok belé szerelmes. És habár soha nem is leszek, azért próbálkozom. Mármint nem beleszeretni, hanem inkább elfelejteni Lucast. Viszont David kedves és vicces, így miért is ne működhetne? Amíg jól érzem magamat vele, legalábbis nem olyan nyomorultul, mint előtte, addig csak tagadok. Tagadom, hogy bármi gond lenne, ami csak még egy ok, hogy utáljam magam. Kihasználom, hogy amíg Daviddel vagyok, egy kicsit kevésbé fáj, egy kicsit kevésbé nehéz levegőt venni. Tudom, hogy borzalmas, hogy erre használom őt, de már kezdek hozzászokni az új, szörnyű énemhez. Csak még egy dolog az életemben, amiért bűntudatom van.

- Gyerünk, Effie, igyekezzünk, nem akarok elkésni! – J. J. türelmetlen hangja rángat vissza a valóságba.

~

Scott egy hatalmas, puccos házban lakik, csupán egy blokkra a tengerparttól. Az ablakok mind nyitva vannak, a bent villogó sárgás fények egyenesen a hatalmas kertre vetődnek. Nyüzsgő hangok és zene lengi be az utcát, ahogy J. J. leparkol a ház előtt. Már előre tudom, hogy odabent kibírhatatlanul hangos lesz a zaj.

- Hello! – kiáltja el magát Scott, ahogy kinyitja az ajtót. – Bailey veletek van?

- Nem, nincsen. Az igen népszerű híresztelések ellenére Bailey és én nem vagyunk összenőve a csípőnknél – válaszolja J. J., mire Scott elneveti magát.

- Tudjátok, mikor ér ide? – Nem értem, mire föl ez a nagy kérdezősködés.

- Jah, később – mondja J. J., és bosszankodva beljebb nyomakodik a házba.

- Ezt neked hoztam. Boldog születésnapot – mondom, és átadom Scottnak az ajándékomat. Mosolyogva megölel, ahogy beljebb vezet a házba.

- Köszi Eff, rendes vagy. A legtöbben csak a pia miatt jöttek el – mondja, és elneveti magát.

- Miért kerested Bailey-t? – kérdezem óvatoskodva.

- Ja, csak Ashley már előtte ideért, de Bailey sehol – mondja, és megrántja a vállát. Rossz érzés kerít a hatalmába. Nem számítottam rá, hogy Ashley is itt lesz ma este.

- Scott, ezt nézd! – kiált oda neki az egyik csapattársuk, Babe.

- Most mennem kell, te elleszel? – Csak bólintok. – Kaja, pia a konyhában, fürdő a folyosó végén balra. Jó legyél! – Megszorítja a vállamat, aztán elfordul, majd mosolyogva int a haverjai felé.

Igazam volt, a zene tényleg kibírhatatlanul hangos. A konyhaajtón keresztül is látom, hogy J. J. épp tányérokra halmozza a kaját. Nemsokára Cassie is be fog futni, és David üzent, hogy úton van, úgyhogy elindulok, hogy keressek egy helyet, ahol ellehetünk.

A nappaliban a lépcső alatt találok néhány elhagyatott széket, amit gondolom, a konyhából raktak ki. Leteszem a kabátomat az egyik szék háttámlájára, mire látom is, hogy J. J. mosolyogva furakszik át a tömegen a kezében púposan megrakott tányérokkal, és a karja alá szorított italokkal. Elveszem tőle a poharakat, mielőtt kiesnének a kezéből, ő pedig leteszi a tányérokat az egyik üres székre.

Tíz perc múlva, épp amikor hangosan nevetgélünk a barátaink részeg viselkedésén, megjelenik Cassie, és rá két percre Davidet is kiszúrom a tömegben, amint vélhetőleg engem keres a szemével. Intek neki, így elindul felénk az emberáradaton átverekedve magát.

- Sziasztok – kiáltja David, és int a barátaimnak, de a hangja csak éppen, hogy hangosabb a minket körülvevő hangos ricsajnál.

- Hello – köszön J. J. és Cassie kórusban.

- Szia – mondja gyengéden, ahogy összeérinti a szánkat és megcsókol. Sosem fogom megszokni, hogy ezt a barátaim előtt csináljuk. Mindig kellemetlenül érzem magamat, pedig van, hogy J. J. és Cassie órákon át csókolóznak előttem.

- Megyek, hozok még inni. Ti kértek valamit? – kérdezem a barátaimtól, de mindketten megrázzák a fejüket.

Felállok, David követi a mozdulataimat. Megfogja a kezemet, mire J. J. hülyén vigyorog rám, ahogy az összefűzött ujjainkat nézi. Folyton ezt csinálja. Tudom, hogy örül annak, hogy együtt vagyunk, szerinte David rendes srác. De akárhányszor hozzámér vagy megcsókol, J. J. úgy néz ránk, mint egy idegesítő kisöccs.

Átverekedjük magunkat a tömegen, mire végre beférkőzünk a konyhába. Meglepő módon nincs bent senki, gondolom, az üresen árválkodó sörös dobozok és chipses zacskók ennek a legfőbb indoka. Bontatlan italokat kezdek keresni, de hiába, majdnem mind vagy teljesen, vagy félig üres.

- Hé – mondja David gyengéden, ahogy a csípőmre simítja a kezét. Lefogja a kezemet, majd maga felé fordít, és az ölelésébe von, mintha újra üdvözölne.

- Hé, mi újság? – kérdezem mosolyogva.

- Ja, mi újság, haver? – kérdezi viccesen. Folyton így hív. Bár annál százszor jobb, mintha hülye beceneveken kezdene el hívni. – Mi a stájsz? Mi történik mostanság az életedben? Mi dobja fel az unalmas napjaidat? – kérdezi vigyorogva, mire elnevetem magamat.

- Nem túl sok minden – válaszolom mosolygósan.

- Oh, gyerünk már, valami csak történik, nem?

- Nem, semmi. Nálad mi a pálya? – kérdezem incselkedve.

- Hát, tudod, van itt ez a csaj. Folyton utánam koslat, de nem tudom, hogyan rázzam le. Valami tipp? - Ahogy rám mosolyog a zöld szemei izgatottan csillognak. Épp a szemeit bámulom, amikor a szívem egyre hevesebben kezd verni, érzem benne a zene tomboló ritmusát. A légzésem felgyorsul, egyre inkább kapkodóvá válik. A szoba forogni kezd körülöttem, és a fejem rettenetesen húzni kezd. Úgy érzem, el fogok ájulni. A fejsérülés után többször is előfordult, de egy ideje már jól voltam.

- Hé – mondja David, ahogy egyre aggodalmasabban figyeli az arcomat. Kinyújtja felém a kezét. – Jól vagy?

Próbálok válaszolni, de nem tudok kinyögni egyetlen értelmes szót sem. A szoba tovább forog, és minden kezd elködösülni. Úgy érzem, mintha zuhannék. David kinyúl felém, és sikerül elkapnia, mielőtt összecsuklanék, és a földre zuhannék.

- Effie! – kiállt fel David ijedten. – Effie, hallasz? Mindjárt jobban leszel. Minden rendben van, ne aggódj, mindjárt jobban leszel. – Hallom, hogy beszél, és érzem, hogy átkarolva kirángat a konyhából, de képtelen vagyok válaszolni neki.

Aztán minden elsötétül előttem, de nem azért, mert elájultam, hanem mert David bevonszolt egy sötét szobába. Ahogy lekuporodok a földre, rájövök, hogy ez egy szekrény.

- Lélegezz mélyeket – mondja, és az arcomra teszi a kezét. Ahogy kitisztul a látásom, rájövök, hogy nincs is teljesen sötét, a szekrény falécei között beszűrődik némi fény. Davidre fókuszálok, a szédülés máris csillapodott.

- Ez egy takarító szekrény – mondom, és enyhén elmosolyodok.

- Igen, de itt legalább csend van. – Igaza van, idebent sokkal nagyobb a csend.

Egy idő után letelepszik mellém a földre. Addig figyeli az arcomat, amíg a légzésem le nem lassul eléggé. Még mindig kissé remegek, de az már inkább csak az ijedségtől lehet. Egy ideje elmúltak már az ilyesfajta fejfájás rohamok.

- Jobban vagy? – kérdezi David, és gondoskodóan a vállamra teszi a kezét.

- Igen, jól vagyok.

- Mi történt? – aggodalmaskodik. Azt hiszem, tartozom neki annyival, hogy elmondom, mi is volt ez az előbb.

- Emlékszel? Az októberi meccsen beütöttem a fejemet. Agyrázkódásom volt, amiatt nem játszhatom. – David aprót bólint. - Azóta néha előfordul, hogy fáj a fejem. Biztosan csak a hangos zene miatt volt. Már jól vagyok, köszi, hogy segítettél.

- Jól van, ki akarsz menni innen? – kérdezi. Örülök, hogy meg sem próbálja kihasználni a helyzetet a sötétben.

Elmosolyodom és bólintok. David a kezébe fogja az enyémet, és lassan felhúz a földről. Megcsókolja a homlokomat, majd kézen fogva megyünk ki a szekrényből. Visszamegyünk a konyhába, ami most már sokkal forgalmasabb. David tölt nekem egy pohár vizet. Ahogy felhajtom a tartalmát, a pohár széle fölött elnézve meglátom a kertbe vezető ajtó mellett Ashley-t és Cassie-t beszélgetni. Gondolom, hogy ők is már azóta jóban vannak, hogy Bailey-vel összejöttek. Itt mindenki ismeri, kivéve persze engem. Én csak egy kívülálló vagyok, aki betolakodott a már jól megszokott baráti társaságukba, és majdnem tönkretette a kapcsolatát Lucasszal. Látom, hogy Ashley észrevesz, de egy fél pillantásnál többet nem szentel rám. Utálkozó pillantást vet rám, majd visszafordul Cassie felé. Szégyellem magam amiatt, ami Bailey és köztem történt a születésnapján a klubban, és amiatt is, amit iránta érzek, így megfogom David kezét, és kihúzom a konyhából. Visszaindulunk a lépcső felé, ahol J. J.-t hagytuk, de Davidet Jay, a rögbi csapat hátsó védője elvonja tőlem. David kérdőn néz rám, mire intek a fejemmel, hogy menjen csak nyugodtan, elleszek. Ismét átverekedem magamat a tömegen, de amikor visszaérek a lépcsőhöz, meglepetten látom, hogy J. J. és Lucas épp egymással szemben állva beszélgetnek. Lucas lazán, a mellkasa előtt összefogott kézzel áll, és elmélyülten hallgatja, amit J. J. magyaráz neki, közben folyamatosan bólogat a fejével. Amikor J. J. kiszúr, felém int, mire Lucas is felém fordítja a fejét. Ekkor látom csak meg, hogy Kate eddig a takarásukban állt. Habár Lucas próbálja leplezni, látom, hogy megváltozik az arckifejezése, amikor meglát. Igen, tudom, utálsz, de hé, ez van, Öreg!

Veszek egy mély levegőt, és felkészülök egy iszonyú kínos beszélgetésre.

- Sziasztok – üdvözlöm a testvéreket, és Kate-tel megöleljük egymást. Lucas és én még egymás tekintetét is kerüljük.

- Hol van David? – kérdezi J. J szinte dalolva, mint egy ötéves, mire máris pirulni kezd az arcom.

- Úgy érti, hol van az álompasid – cukkol Kate.

- Nem az álom pasim – morgom vissza. Kate direkt csinálja, csak azért, hogy zavarba hozzon Lucas előtt. Legszívesebben megfojtanám a szemeimmel.

- Látnod kellett volna, hogyan smároltak itt, mindenki előtt – heccel tovább J. J., tudja jól, hogy utálom a nyilvánosságot. Szinte érzem a Lucasból áradó feszültséget.

- Na ne! – mondja tettetett megdöbbenéssel Kate. – Itt, mindenki előtt? Effie, te szégyentelen! Akkor várj csak, amíg ezt meghallod! – mondja Kate izgatottan J. J.-nek. - Bianca látta őket kijönni egy sötét szekrényből, kézen fogva meg minden. Szerinted mit csináltak odabent? – kérdezi sejtelmesen, mire mindketten harsogva elnevetik magukat. Lucas és én egy kicsit sem találjuk viccesnek a dolgot, bár gondolom, más-más okból.

- Kate! – szólok rá mérgesen. Tudom, hogy direkt csinálja.

- Uuupsz! – A szája elé teszi a kezét, aztán rám kacsint.

- Hány évesek vagytok, öt? – kérdezem felháborodva.

- Nem, tizennyolc vagyok, köszi szépen – mondja Kate, de közben tovább vigyorog rám.

- Szemetek vagytok – vetem oda nekik, és dühösen elfordulok.

Még hallom, ahogy J. J. utánam kiállt, de belevetem magamat a tömegbe. Davidet általában nem nehéz kiszúrni, sötétbarna haja van és elég magas, de hiába nézelődöm a tömegben, mindenhol magas, sötéthajú srácok állnak csoportokba gyűlve. Hiszen itt van az egész focicsapat plusz a rögbisek, persze, hogy mind magasak.

- Effie! – Egyszerre két irányból hallom meg a nevemet.

Hátraperdülök, és ekkor meglátom magam mögött Lucast, ahogy épp próbálja átverekedni magát a tömegen, miközben egyenesen rám néz. Már majdnem elér, de ekkor David elém lép, így elállva az utat Lucas és köztem, aki így megtorpan. David átölel, mire a válla felett Lucas és én farkasszemet nézünk egymással. El sem hiszem, hogy utánam jött.

David elenged, megsimogatja a karomat, majd megfogja a kezemet, közben vet egy pillantást a hátunk mögé, és habár nem merek megfordulni, szinte biztos vagyok benne, hogy Lucast nézi.

- Gyere, menjünk egy csendesebb helyre – mondja, miközben a hátamra teszi a kezét.

Átvezet a tömegen, ki egészen a kertbe.

- Mi történt? Elveszettnek tűntél. Minden oké? – kérdezi aggódva, ahogy megállít a ház oldalánál.

- Persze, minden rendben. Csak J. J. és Kate rajtam viccelődtek. – Azt nem mondom el, hogy valójában rajtunk viccelődtek.

- Tényleg minden oké? – kérdezi ismét.

- Persze – bólintok -, hisz tudod, fantasztikus vagyok – vigyorgok rá.

- És szerény – válaszolja széles mosollyal. Szeretem ezeket az ugratásokat közöttünk. David átölel a karjaival, és magához húz, majd heves csókolózásba kezdünk.

Fogalmam sincs, mióta tart David a falnak tolva és csókolja duzzadtra a számat, de hirtelen eltolom magamtól, amikor krákogást hallok magunk mellől.

- Khm, ti srácok, jöttök? – kérdezi J. J., miközben lesüti a szemét, és a bajsza alatt vigyorog, amikor látja, hogy zavartan törölgetem a számat a kézfejemmel.

- Hova? – kérdezem recés hangon.

- Le a partra. A srácok gyújtottak tábortüzet. Már mindenki lent van.

- Öhm, igen, persze. Megyünk mi is – válaszolok zavartan.

Cassie a konyhában várakozik ránk. J. J. átkarolja a derekát, és mind elindulunk a bejárati ajtóhoz. A part innen alig kétszáz méterre lehet, a sötét miatt igaz nem látni, de érezni lehet a levegőben az óceán sós illatát. Most már nem a házból, hanem a part felől érkezik a zene, de közel sem olyan hangos, mint korábban. David kézen fog, és mind a négyen átsétálunk az úton, ami levisz egészen a partra. A tűz már messziről látszik, ahogy narancssárgás fényébe öleli a körülötte ücsörgő embereket. Néhányan a homokban, mások pedig kiszáradt farönkökön ücsörögnek. A zene egész halk, már csak Scott legközelebbi barátai maradtak, mindenki inkább felszabadultan beszélget, miközben sört iszogatnak. Lucas is közöttük van, de Ashley-t nem látom, amitől megkönnyebbülök. David lehúz a homokba, így mellé telepszem, és átölelem a felhúzott térdeimet. J. J. és Cassie úgy döntenek, hogy lemennek a vízhez sétálni, így David és Lucas között már nem ül senki.

- Effie – szólít meg Kate – beszélhetünk? – Csak megforgatom a szememet a hízelgő hanglejtésén.

- Mindjárt jövök, rendben? – fordulok David felé, aki megsimogatja a hajamat, és biccent a fejével.

Amint hallótávolságon kívülre érünk, Kate beszélni kezd:

- Ne haragudj, Húgi, nem akartalak felbosszantani korábban.

- De, te pontosan azt akartad! – vágok vissza durcásan. – És mondtam már, hogy ne hívj így!

- Csak azt akarom, hogy megszokd, mert ha az öcsém elvesz majd feleségül, akkor te a húgom leszel.

- Te megbolondultál – rázom meg a fejemet bosszankodva. - Lucas sosem fog elvenni, sem járni velem, sem semmit nem akar velem csinálni már, mert nem érez irántam semmit. Sőt kerül, mint a leprásokat.

- Az én számból a bolondság, mint a tiédből a hülyeség. Persze, hogy kerül, amikor azt hiszi, hogy Daviddel jártok.

- Mert járunk is!

- Az, hogy smároltok, még nem számít járásnak. Nem vagy belé szerelmes! – jelenti ki határozottan, és sajnos nem tudok belé kötni.

- Mond minek hívtál el? – kérdezem helyette mérgesen.

- Miért vagy Daviddel? – Hát persze. Elfelejtettem, hogy kivel is vitatkozom. Kate-et nem lehet csak úgy lerázni.

- Mert kedvelem, egyszerűen csak kellemes vele lenni, oké? Őszintén, nem tudom megmagyarázni – mondom kifulladva a heves magyarázkodástól.

- Azt mondod, kedveled, meg hogy kellemes. Effie, a kellemes egyenlő uncsi! Miért nem mondod meg kerek perec az öcsémnek, hogy szerelmes vagy belé? – Megtorpanok, és körbeforgatom a fejemet, nincs-e valaki a közelünkben, aki meghallhatott minket.

- Állj már le! – szólok rá indulatosan. – Nem kell az egész világnak tudnia, rendben?

- Nem, csak egyetlen embernek kellene, neki – mutat a tábortűz felé. Követem a szememmel a kinyújtott karját a vörösen izzó tűz irányába, amikor meglátom, hogy David és Lucas egymással szemben állnak, és mindkettejük testtartása azt sugallja, mindjárt egymásnak ugranak.

- Jézusom! – morgom, mire Kate is feléjük kapja a tekintetét, de én már el is kezdtem rohanni a fiúk felé.

Kate szaladni kezd utánam, a szívem olyan hevesen lüktet a fejemben, hogy alig hallok a dübörgésén kívül mást. Davidhez futok, aggódva a mellkasára teszem a kezemet, és enyhén elé állok, hogy eltakarjam előle Lucast.

- Tartsd magadat ahhoz, amit mondtam! – morogja Lucas, és fenyegetően Davidre mutat, aki összehúzott szemekkel mérgesen méregeti őt.

Kate végre beér, és azonnal a testvére elé áll, majd megragadja a karját, és elrángatja tőlünk, én pedig próbálom David figyelmét magamra vonni.

- Ez meg mi volt? – vonom kérdőre, mire végre lehajtja a fejét, hogy rám nézzen.

- Semmi, gyere, hazaviszlek – morogja.

Megfogja a kezemet, és elindulunk felfelé a parton. Hátrapillantok a vállam felett. Kate mérgesen hadonászik Lucas felé, aki idegesen a haját markolássza. Felém fordítja a fejét, a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik, de végül dühösen elfordul, és otthagyja a döbbent nővérét. Ahogy kikerül a tábortűz sárgás fényköréből, lassan eltűnik a sötét éjszakában.