Másnap reggel viszonylag korán ébredek fel, ami meglepő a tegnap hajnali kimaradásomhoz képest. A fejem tele van mindenfélével. A tegnap este és az első tanítási nap miatt a gyomrom állandó feszültségben áll, ezért az ilyenkor legjobban bevált módszert alkalmazom, hogy kiürítsem a fejem. Edzőruhát veszek és futócipőt húzok, majd elkocogok J. J. házához, hogy rávegyem, jöjjön el velem futni.

Bekopogok a házuk ajtaján, mire azt azonnal ki is nyitják nekem. Meglepődőm, mert Mrs. Williams áll az ajtóban, egyik kezében kávésbögrét, a másikban meg újságot tart, láthatóan indulásra készen áll. Elegáns szürke kosztüm van rajta, ami kifogástalanul simul magas, vékony alakjára. Sötét haja tökéletesre fésülve omlik a vállára, és sötétbarna szemeivel ugyanolyan barátságosan néz rám, mint J. J. szokott. Az egész megjelenése azt sugallja, hogy „velem aztán nem fogtok szarozni".

- Jó reggelt, Mrs. Williams.

A tőlem telhető legudvariasabb modoromat veszem elő, mire elmosolyodik, és visszaköszön.

- J. J.? – kérdezem.

- A szobájában van. Még alszik – mondja.

- Köszönöm – kiáltok vissza a vállam felett, és ezzel el is szaladok mellette. A lépcső felénél járok, amikor Mr. Williams jelenik meg a tetején.

- Jó reggelt, Effie! – köszön rám kedvesen, mégis olyan szigorú és hivatalos a hangja.

Ő is elegáns, testreszabott öltönyt visel. J. J. szülei mindketten ügyvédek. A kifogástalan megjelenésüket nézve szinte nehéz elhinni, hogy az amúgy tökéletes külső mögött egy darabokra hulló család van.

- Na végre, el fogok késni – korholja megrovón Mrs. Williams a férjét.

Kettesével veszem a fokokat, hogy ne kelljen hallanom a veszekedésüket. Nem tudom, J. J. hogyan tudja ezt elviselni minden nap. Julie és George nem szoktak veszekedni, előttem legalábbis soha, a szüleimből pedig csak arra emlékszem, mennyire szerették egymást, bár akkor még csak tizenegy voltam.

J. J ajtaját félig nyitva találom. Gondolom, a mamája már tett egy kísérletet a felébresztésére. Odabent félhomály fogad, mert a sötétítő még mindig le van engedve. Legjobb barátom hason fekve horkol, az egyik keze lelóg az ágyról, így gondolom, a mamája ébresztési kísérlete sikertelen volt.

- J. J., kellj fel, megyünk futni! – kiáltok rá hangosan, de válasz helyett csak valami nyöszörgésfélét kapok. – Gyerünk, ne kéresd magad.

Megindulok az ágya felé, de majdnem átesem egy halom mosatlan ruhán, amit az ajtó mellett hagyott egy halomban, gondolom, hogy a mamája később begyűjtse. Épp csak annyi időre emeli fel a fejét, hogy elborzadva az órájára nézzen, aztán a hátára fordul, és a karját a szemére teszi.

- Megőrültél?! Hajnali hét óra van - morogja. - Bailey lent van a pályán, menj, futkározz vele – mondja, erre újra horkolni kezd. Nevetve kifordulok a szobájából. Nem látom értelmét, hogy tovább könyörögjek neki.

Egy ideig vacillálok, hogy valóban lemenjek-e a pályára, hogy ott találkozzak Baileyvel a tegnap este után, de rájövök, hogy úgysem tudom majd elkerülni a suliban. Jobb lenne még azelőtt tisztázni a dolgokat, hogy ott összefutnánk.

A pályáig kocogva teszem meg az utat, ami közel negyed órámba telik. A nap már most is perzseli a bőrömet. Amint közelebb érek, látom, hogy Bailey tényleg ott rója a köröket. Talán így elmondhatom neki, amit akarok anélkül, hogy tizenöt másik fiú venne körül minket. Amint látótávolságon belül kerül, azonnal feltűnik, hogy nincs rajta póló, így meztelen hátán a napfényben megcsillannak az izzadságcseppek. A pálya szélén ott hevernek a cuccai, így én is ledobom mellé a kulacsom. Bailey elég feszes tempót diktál, alig tudom beérni.

- Mindig ilyen korán kezded a napot? – kérdezem lihegve.

- Ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudok gondolkozni – válaszolja mogorván.

Ezt célzásnak veszem, úgyhogy többet nem szólalok meg, de valójában nem is bírnék. Bailey olyan tempót diktál, amit a végén már nehezemre esik tartani vele, és a levegő szúrja a tüdőmet. Úgy hat kilométer után kifulladva terülök el a földön. A reggeli nedves fű hűsítően hat a kiizzadt bőrömre. Meglepődöm, amikor letelepszik mellém, bár nem értem, miért gondoltam, hogy el akar majd kerülni. A térdeit felhúzza, és a kezeit rátámasztja, közben ő is zihálva veszi a levegőt.

- J. J. mondta, hogy kint leszel. Nem tudtam rávenni, hogy jöjjön ki velem – szólalok meg, amikor a csend kezd kínossá válni.

- Nem lep meg. Tavaly folyton elkésett a suliból, mert elaludt – mondja, közben tépkedni kezdi a füvet.

- Nem akartalak megzavarni... - kezdem szabadkozva.

- Ilyenkor szoktam megtervezni fejben a meccsek lépéseit - mutat a homlokára. - Futás közben legalább tudok erre koncentrálni.

Pontosan ezért járok ki én is, hogy kiürítsem a fejem, de ezt nem mondom ki hangosan.

- Szóval, Effie, honnan jöttél? – kérdezi.

Meglep, hogy beszélgetést kezdeményez. Tegnap elég durva volt velem, amikor hazaküldött J. J.-vel. Egy ideig csendben maradok, de végül úgy döntök, nem hozom fel azonnal a dolgot.

- Londonból. És te?

- Liverpooli vagyok.

- Mióta élsz itt?

- Négy éve. Itt kezdtem a középsulit - teszi hozzá magyarázatképp.

- Szerencsés vagy. Utolsó évesként ide kerülni... - fanyarul elhúzom a számat.

- Gáz – fejezi be helyettem.

- Eléggé - helyeselek.

- J. J., és láthatólag a csapatom is nagyon bírnak téged – mondja, de a saját véleményére nem tér ki. – És úgy hallom, rögbiben is tűrhetően játszol. Campbellnek meg be nem áll a szája a dögös a hátsódról. Parker pedig...

- Oké, elég! – állítom meg. – Értem én. Utálsz. – Meglepődötten néz rám.

- Ezt miből gondolod? – kérdezi.

- Látom rajtad, hogy máris előítéletes vagy felém. A bajkeverő ostoba liba, igaz? Ezt gondolod rólam.

- Azt nem tudom, hogy bajkeverő vagy-e, de ostoba biztosan nem – jelenti ki. Most rajtam a sor, hogy meglepődjek.

Ekkor feláll, és felém nyújtja a kezét. Elfogadom, így felhúz a földről, de nem akarok ránézni.

- Amúgy otthon én voltam a csapatkapitány, és kilenc srác játszott a csapatomban – dünnyögöm az orrom alatt.

- Hé – kapja el a karom, mire a bőröm bizseregni kezd –, azzal csak vicceltem.
A kék szeme mosolyog, a gyomrom görcsbe rándul. Miért van egyáltalán ilyen hatással rám azok után, ahogy beszélt velem?

- Csak azt mondom, simán szét tudnám rúgni ezért a segged – mondom tettetett méreggel, de aztán a vigyorát látva én is elmosolyodom.

- Azt nem kétlem. Figyelj! Ne haragudj a múltkori miatt. Rossz passzban voltam. Nem akartalak megbántani a bulin.
Meglep a bocsánatkérése. Zavartan masszírozza a tarkóját, mire a karján megfeszülnek az izmok. Az alsónadrágja kilóg az edzőnadrágja alól, ami kész csoda, hogy nem csúszik le a csípőjéről. Ahogy a kezét a feje mögé teszi, a hasán megfeszülnek az izmok. Követem a vonalat, ami eltűnik a... Jesszusom, mégis mit művelek?! Zavartan elfordulok, de ő félreérti a reakcióm. A vállamra teszi a kezét, mire megremeg a lábam. „Lélegezz, Effie, lélegezz, az Istenért!"

- Semmi gond – nyögöm ki végül. Láthatólag megnyugszik. – Igazából én is elnézést akartam kérni, nem akartam balhét okozni.

- Az nem a te hibád, hogy Reed egy barom.

- Csak odajött köszönni. Nem tett semmi rosszat. – Nem értem, miért akarom megvédeni, amikor nem is ismerem a srácot. - Miért utálod ennyire? – kérdezem, de az arca azonnal elkomorodik.

- Mert megvan rá az okom, hogy utáljam – morogja. Ez meg milyen válasz?

Hirtelen odalép elém.

- Hogy van a fejed? Fáj még? - Egyértelmű, hogy csak a témát akarja elterelni.

Ösztönösen a homlokomhoz nyúlok. Eltolja a kezem, és végigsimítja a hüvelykujját azon a ponton, ahol előző este az ajtó nekem csapódott. Amikor hozzám ér, izgatott leszek. Nem értem mit művel velem ez a gyönyörű kék szemű srác. A szívem hevesen kezd verni, mintha csak azt akarná jelezni, hogy nem szűnt meg dobogni, amikor a szüleim meghaltak. „Értem, oké, ott vagy még, de most nyugi van, kislány!"

- Már alig látszik – nyögöm ki nehézkesen.

Bailey elmosolyodik, mire elpirulok. Általában mindig készen állok valami frappáns válasszal, de mellette mégis folyton leblokkol az agyam. Na jó, ebből most már tényleg elég. Nem akarok olyan lenni, mint a többi ostoba lány, akikről Campbell mesélt. Szerinte minden második lány szerelmes Baileybe, amit meg is értek, de én nem tervezem, hogy azok az ostoba lányok közé fogok tartozni, ezért próbálok minél természetesebben viselkedni.

- Menjünk haza, kezd meleg lenni. – Ellép tőlem, és leengedi a kezét.

- Meglehet ezt szokni valaha? – kérdezem.

- Nekem még most sem sikerült.

Futva indulunk haza, és körülbelül félúton szétválunk. Amíg lezuhanyozom, van egy pár percem átgondolni a történteket. Talán Bailey mégsem olyan, mint azt elsőre gondoltam, de a hirtelen hangulatváltozásai ijesztőek. És egyáltalán nem tetszik, ahogy viselkedem mellette, sürgősen le kell állnom ezzel a hülyeséggel. A szüleim halála óta nem kerültem közel senkihez, sem barátilag, és főleg nem romantikus értelemben. Julie szerint elkötelezettségi gondjaim vannak, és nem engedek senkit túl közel magamhoz, mert attól félek, hogy aztán el kell őket engednem. Lehet, hogy igaza van, de J. J.-vel még sincs semmi problémám. Sose volt még ilyen közeli barátom, mint ő, akivel ennyi időt töltöttem volna együtt. Úgyhogy talán nincs is semmi gond a fejemmel.

Furán érzem magam az új egyenruhámban. Sötétkék szoknya és fehér blúz, a mellénél hímzett címerrel, ehhez jár még blézer is, de ahhoz ma túl meleg van. Otthon az egyenruhát mindig harisnyával hordtam, de ma csak térdzoknit húzok, mert a meleg odakint máris elviselhetetlen.

Az én kocsimmal hajtunk a Darnell Gimi felé, közben J. J. félig még alszik mellettem. Én totál ideges vagyok az első napom miatt, erre ő itt horpaszt. A pirosnál várakozva türelmetlenül dobolok a kormányon az ujjaimmal.

- Akkor jelentkezel a rögbi csapatba? - kérdezi, miközben az egyik szemét félig kinyitva rám sandít.

- Nem is tudom. Elég sok órát kellett felvennem – válaszolom bizonytalanul.

- Pedig biztosan bekerülnél a csapatba. Hidd el, rájuk férne valaki, aki három yardnál messzebbre tudja hajítani a labdát. – Ezen nevetnem kell, de J. J. komoly marad. – Ma lesz a válogató; ígérd meg, hogy legalább benézel!

- Oké – adom meg magam, és egy nagyot sóhajtok. Szeretnék játszani, de egy új csapatba beilleszkedni, ráadásul utolsó évesként, melós lenne.

Az iskolában iszonyatos a nyüzsgés. Angliában sokkal kisebb létszámú középiskolába jártam, pedig az nem is magániskola volt, mint a Darnell. Ide csak tehetősek gyerekei járnak, olyanok, akiknek van évi nyolcezer dollárja tandíjra.

Szerencsére J. J. velem van, és magabiztosan vezet végig a folyosón az ebédlőig. Odabent az asztalokat félretolták, és a terem túlsó végében egy hosszú sorban helyezték el. Minden asztal mögött két tanár áll, az asztalokon táblák jelzik vezetéknév szerint, hogy melyik sorban vehetjük át az órarendünket. Beállok a K-tól M-ig sorba. J. J. megáll mellettem, mindketten jobbra nézünk a S-től Z-ig sorra.

- Miért nem csinálnak végre egy külön sort a Smith-eknek? – morogja, majd beáll a kígyózó sor végére.

J. J. túl messze van tőlem ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk, és az én soromban nem áll egy ismerős arc sem. Nézelődni kezdek, mire meglátom a gyönyörű kék szemű srácot beállni az első asztalhoz. Be kell ezt fejeznem, hogy így utalok rá fejben. Tegnap Lucasként mutatkozott be, de minden barátja Baileynek szólítja. Amikor észrevesz, int nekem. Visszaintegetek. Messziről is látom, hogy a haja még vizes a reggeli zuhanytól. Lazán beletúr és félresöpri, hogy ne lógjon a homlokába. Az egész mozdulatsor olyan természetes, hogy szinte már lenyűgöző. A papírjaival bajlódik, így már nem rám figyel, de azért nem merem tovább bámulni. Így is túl sokáig meresztgettem a szemem, még valaki kiszúrja.

Nemsokára sorra kerülök, de valami fennakadás történt, mert hallom, hogy a srác előttem az egyik tanárral vitatkozik arról, hogy ő már megszerezte a biológia kreditet, és nem szándékozik még egy félévet békák kibelezésével tölteni. Türelmetlenül egyik lábamról a másikra helyezkedem, közben látom, hogy J. J. épp sorra kerül, így önkéntelenül ismét Lucas felé fordulok. Épp engem néz. A szívem izgatottan kezd el verdesni. Mégis miért néz engem? Gyorsan elfordítom a fejem, és többet nem merek odafordulni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még mindig bámul-e. Ez most olyan végigmérős nézlek, vagy a haverom barátja vagy nézlek volt? De ekkor végre az akadékoskodó fiú magában dúlva elindul a papírcsomagjával, és én kerülök sorra.

Az ügyintéző tanár kedvesen elmagyarázza, hogy egy kicsit több tárgyat kell lehallgatnom a kreditek miatt, amiket nem hoztam át a régi sulimból. Mivel ezek a tárgyak Angliában nem voltak a kötelezők között, amit itt le kell hallgatni, így a főbb tárgyak mellett fel kellett vennem háztartástant is. De legalább a választható tárgyamat, a kreatív művészeteket be tudták zsúfolni az órarendembe. Kiállok a sorból, és a falnak dőlve próbálom átfutni a tantárgyak jegyzetét. Szóval felvettem végzős matekot és angolt, egyetemes történelmet, ezzel együtt amerikai törit is. Lesz még biológia laborom, kezdő spanyolom, és egészségtan órám. Tűrhető. Kivéve a spanyolt. Van a borítékban egy órarend, és mindegyik tárgyhoz a terem száma, és a tanár neve is oda van írva, illetve a szekrényem száma, ami a 227-es. Aztán furcsa érzés fog el, amikor a kék szemű fiú mellém hajol, hogy lássa az órarendem. Már felismerem a parfümje, a friss ruha és a bőre illatának jellegzetes keverékét. A testem máris reagál a közelségére.

- Szia, Lucas – köszönök neki.

Erre felém kapja a tekintetét, egy ideig az arcomat nézi, aztán félmosolyra húzza a száját. Nem értem, mi rosszat mondtam. Gondolom, látja rajtam, hogy zavarba hozott.

- Bocsi, csak senki nem szólít a keresztnevemen... anyán kívül.

- Oh... - ez minden, amit ki tudok nyögni.

- Te is jársz művészetre? – kérdezi meglepetten, ahogy a kezemben lévő papírra néz.

- Mutasd az órarended! – nyúl érte az éppen hozzám lépő J. J. – Közös biosz lab, természetesen minden végzős Grahamnél van, és közös amerikai töri... Ennyi!? Ez gáz, két közös óránk lesz csak – mondja lehangoltan.

Tényleg az.

- Bocsi, ott van Cassie – néz mögém –, mindjárt jövök. – Azzal elrohan mellettem. Zavartan álldogálok a kék szemű sráccal szemben.

- Azt hittem a neved Lucas, mégis mindenki Baileynek szólít. Mégis hány neved van? - Lucas elmosolyodik.

- A keresztnevem Lucas, de mindenki a vezetéknevemen szólít. Amúgy Picassónak huszonhárom neve volt, mégis mindenki egyféleképpen szólította.

- Huszonhárom neve? - kérdezem meglepetten, erre bólint.

- Indulhatunk? – robog vissza J. J., közben hatalmas kezével Cassie vállát öleli. – Megmutatom, hol lesz angolod.

- Szia, Effie, szia, Bailey – köszön ránk Cassie kedvesen, és őszinte mosolyával jutalmaz meg.

Igaz, hogy a magasságuk alapján, elég furán néznek ki együtt, mégis abból, ahogy egymásra néznek, az látszik, hogy nagyon is összeillenek. J. J. ad Cassie feje búbjára egy puszit.

- Olvastad Mr. Mitchem levelét? – fordul Cassie Bailey felé, és beszélgetni kezdenek. – Úgy sajnálom, hogy nem tudok idén is hozzá járni. Pedig alig vártam, hogy agyagozzunk – mondja letörten.

J. J. félrevon egy kicsit, így nem hallom miről beszélnek még.

- Gyere, ne vágj már ilyen berezelt képet. Melyik a szekrényed? – néz megint a papíromra. – Gyere, megmutatom, hogy hol van, aztán elkísérlek angolra. – Hálásan bólintok. – Cass, ha befejeztétek az agyagozást végre, akkor induljunk. Teszünk egy kis kitérőt a B szárny felé.

Cassie mosolyogva ellép Baileytől, és megszorítja a karját.

- Később találkozunk – búcsúzik el Lucas tőlünk.

- Viszlát, Bailey – köszönök én is.

Úgy döntök, én is így fogom hívni, mint a barátai, már csak azért is, mert nem akarok több ilyen kínos jelenetet. Visszanézek felé a vállam felett. Pont ekkor lép oda a Don Juan megjelenésű sráchoz, akit tegnap ismertem meg, ha jól emlékszem, ő Campbell. Vállon veregetik egymást üdvözlésképpen, de aztán felocsúdok a bámészkodásomból, és megszaporázom a lépteimet, hogy beérjem J. J. és Cassie ölelkező párosát.

Először is megkeressük a szekrényemet, ami akárkié is volt korábban, hát nem tartotta valami nagy becsben az alapján, ahogy kinéz. Az emlékezetembe vésem, hogy holnap magammal hozzak egy csomag fertőtlenítő kendőt. Elteszem a dolgaimat, csak a délelőtti óráimhoz szükséges könyveket hagyom magamnál.

Délelőtt sajnos egy közös óránk sincs J. J-vel. Az angol érdekes, bár Mr. Riggs gondolatai elég csapongóak, amikor művet elemzünk, így nehéz követni, de igyekszem lejegyzetelni mindent. A matek száraz, és Mrs. Summers megjelenése a frászt hozza rám. Spanyolon Miss García azt hiszi, még mindig Spanyolországban él, és meg sem szólal angolul. Hát, ha szerinte ez hatékony tanulási módszer, akkor itt lenne az ideje felvilágosítani, hogy nem az. Folyton a mellettem ülő lányt nézem, hogy melyik oldalon kell kinyitni a könyvet. Ha ez tényleg kezdő spanyol, akkor kezdhetnénk, mondjuk máris a számokkal. Ráadásul láthatólag itt majdnem mindenki nálam jóval fiatalabb. Egyetlen velem egykorúnak tűnő srác van csak a csoportban. Majdnem az egész óra végül azzal telik el, hogy padtársat kell cserélnünk, és mindenkinek bemutatkoznunk. Mondjuk úgy, hogy a „Cuál es su nombre?" - Hogy hívnak? - és a „Mi nombre es Effie." - A nevem Effie. - már nagyon megy.

A reggeli órarendátadásnak hála legalább azt már tudom, hogy merre van az ebédlő. Odabent hatalmas tömeg van, minden asztal zsúfolásig tele, és az iskolai étkezdékre jellemző fura ételszag keveredik a levegőben. Hatalmas a ricsaj, mindenki egyszerre beszél, tányérok csörömpölnek, diákok kiabálnak. Totális a káosz. A legtöbb fej felém fordul, és nem tudom, hogy azért néznek, mert én vagyok az új lány, vagy azért ami tegnap este történt. Felszegem a fejem, és magabiztosan körbenézek. Megszoktam már, hogy néznek, bár általában az ellenkező nem szokott bámulni. A táskám szíját szorongatom, hogy ne remegjen a kezem, amikor szerencsére J. J. kiszúr, és odaint az asztalukhoz, de ezzel csak azt éri el, hogy a lányok utálkozva bámulnak rám. A suli focicsapata láthatólag elég nagy népszerűségnek örvend a lányok körében. Parker és Campbell gyorsan arrébb nyomakodnak, hogy nekem helyet biztosítsanak, mire a pad végén ülők hőbörögve jelzik nemtetszésüket. Hamarosan körülbelül tizenöt hatalmas focista srác között találom magam. Amúgy nem vagyok éppen alacsony, most mégis apró egérnek érzem magam.

- Végre, megvagy! – mondja J. J., ahogy lehuppanok.

Leveszem a táskámat, és leülök a srácok mellé. Hallom, hogy néhány fiú, akit korábban még nem láttam, összesúg egymás között.

- Srácok, ő Effie! Jones, ne meresztgesd a szemed! – szól rá J. J az egyik csapattársára, aki azonnal vörösre pirul. - Jól látjátok, Effie egy csaj, de tökösebb, mint néhányatok, az tuti. Jobb, ha hozzászoktok, mert ezentúl velünk fog ülni – jelenti ki.

Jó páran velem együtt nevetni kezdenek.

- Az előbb az ajtóban nagyon elveszettnek tűntél – fordul felém J. J., és halkabban kezd el beszélni. - Kerestelek, de elfelejtettem milyen órád van, meg akartam beszélni, hogy együnk együtt.

- Semmi gond, spanyolom volt – húzom el a számat.

- Mi nombre es Senorita Silencioval? Emlékeztek még elsőből? – Campbell és Scott harsányan felröhögnek, és J. J. is velük nevet. Úgy látszik, én vagyok az egyetlen, aki nem értette a viccet.

- Azt jelenti, Csend kisasszony – mondja Bailey, miközben leül velem szembe. Értetlenül nézek rá. – Majd rájössz – válaszolja mosolyogva.

Jól érzem magamat a srácok társaságában, mind nagyon viccesek és lazák. Úgy látszik, Campbell nemcsak a sármőr szerepét tölti be, hanem ő a csoport bohóca is. Scottal együtt iszonyatos, miket össze nem hordanak. Sokszor annyira kell nevetnem rajtuk, hogy a szemem könnybe lábad. J. J-vel egy egész focicsapatnyi barátot kaptam.

Előhalászom az ebédemet, amit Julie csomagolt, és hatalmasat harapok a szendvicsembe, mire egy nagy adag majonéz az ingemre fröccsen. J. J. a szerencsétlenségemet látva hangosan nevetni kezd.

- Eff, folyton úgy eszel, mint egy hároméves. Látnotok kellene, hogy néz ki spagetti evés után.

Miközben próbálom letörölni az ingemről a majonézt, mind hangos nevetésben törünk ki. Amikor Baileyre nézek, a sötétkék szemei boldogan csillognak, amitől a színe még inkább a tenger örvénylő mélységeire emlékeztet.

- Effie – fordul felém J. J. –, akkor elmész a rögbisek válogatójára?

- Én... ő... még nem tudom... - hebegem, és a majonézes szalvétámat az asztalra dobom.

- Reggel megígérted, a szavadat adtad. – A barátom elég meggyőző tud lenni, azt meg kell hagyni.

- Oké, rendben – adom meg magam.

- És, csak hogy biztosan ne tudj eliszkolni, elmegyek megnézni – azzal egy marék sült krumplit töm a szájába.

- Mi? – kiáltok fel.

- Én is megyek! – vágja rá mellettem Campbell. – Ki nem hagynám, hogy egy órán át bámulhassam a formás feneked – rám kacsint, majd elneveti magát.

A kijelentésével lavinát indít el, mert egyre többen kiáltanak fel, hogy csatlakoznának. J. J. önelégülten mosolyog rám. Elintézte, hogy nemcsak, hogy így már biztosan el kell mennem a válogatóra, de ráadásul az egész focicsapat is engem fog bámulni. A fejemet a tenyerembe temetem, és nyüszítek, mint egy kivert kutya.

�.m/