Felkészültem!

Legalábbis jelenleg így érzem, habár nem vagyok benne biztos, hogy ténylegesen fel lehet-e készülni arra, amit tenni fogok. Vannak az életben dolgok, amiket nehéz megtenni. Mint például bevallani a legjobb barátodnak, hogy szerelmes vagy belé, vagy mondjuk tizenegy évesen elveszíteni a szüleidet, és túllépni a dolgon. Ez a két dolog elég messze áll egymástól, mégis a maga nemében elég bonyolult mindkettő. Biztos sokan azt mondanák, az egyik sokkal rosszabb, mint a másik, pedig jelenleg nem tudnék különbséget tenni a kettő között.

Emlékszem, úgy tizenöt évesen elolvastam egy kapcsolati terapeuta írását arról, hogy miért nehezebb elveszíteni a szüleinket felnőttkorban. Szóval azzal érvelt, hogy addigra a szüleinkkel már inkább baráti kapcsolatot alakítunk ki, és eltűnik az alá-fölérendeltség. A bölcsesség elmélyül, és rájössz, hogy az a sok hülyeség, amin tini korodban még a szemedet forgattad, azt a szüleid tényleg szeretetből tették vagy mondták, és valószínűleg megmentette az életedet egyszer-kétszer. Tudom, hogy nálam ez elmaradt, és az én mamám soha nem tudja már átadni nekem ezt a tudást, és nem tud megvédeni azoktól a hibáktól, amiket elkövettem, vagy el fogok követni, de ettől még nem fájt kevésbé az elvesztése. A mama volt az egyedüli, aki egyetlen pillantásomból a lelkembe látott, és mindig képes volt jobb belátásra bírni a bölcs szavaival. Emlékszem, ezzel szemben apám túlzottan realista volt, és mindent szarkazmussal ütött el, de nála megbocsátóbb embert még most sem ismerek. Ha tudni akartad a tutit szarságok nélkül, hát tőle megkaptad a választ őszintén, ha tetszett, ha nem. A haláluk emberségre, együttérzésre és előzékenységre tanított. Hiába telt el azóta hét év, még most is hiányoznak minden egyes nap, és kétlem, hogy ez valaha is megváltozna.

Furcsa, de a haláluk örökre megváltoztatott engem és azt, ahogy most a világot látom. Talán soha nem lettem volna vegetáriánus és döntöttem volna el, hogy nem támogatom a céltalan öldöklést. Tudatosan próbálom elraktározni a boldog pillanatokat és emlékeket, mert most már tudom, mennyi mindent jelentenek, és hogy ezek a pillanatok mennyire múlékonyak. Talán ezért is imádok mindent lefotózni. Megtanultam azt is, hogy az, ahogy másokkal viselkedek, az hatással van az életükre, és én úgy akarok majd elmenni, hogy a szeretet, amit mások tőlem kapnak, legyen majd az örökségem számukra.

Még mindig úgy gondolom, hogy a terapeutának nem volt igaza. Nem hiszem, hogy van olyan életkor, amiben jobb vagy rosszabb megküzdeni a szüleid halálával. Azt hiszem, ezt az dönti el inkább, hogy hogyan küzdöd le a fájdalmadat, és engeded el a haragodat. Tudom, hogy ha most nem teszem meg, amit már napok óta tervezek, akkor sosem tudnék továbblépni a dolgon.

Kate, Bianca és persze Eugene az egyetlen, aki tud róla. Eugene-t Kate segített megkeresni, ő volt az a fiú, akinek Reed akkor este eltörte az orrát. Azt mondta, segít nekem azzal, hogy elmondja, mit látott Halloweenkor. Kate hozott ma ide minket. Kint vár a kocsiban, mindketten tudjuk, hogy ezt egyedül kell elintéznem. Csak ne lenne ilyen rohadtul nehéz. Napok óta őrlődök már ezen, szörnyen érzem magam és bűntudatom van amiatt, amit tenni készülök, de nem jutott eszembe semmi jobb ötlet, amivel véget vethetek ennek az egésznek. Kate szerint természetes, ahogy most érzek, de idővel rá fogok jönni, hogy helyesen cselekszem. Nem hagyhatom, hogy másokkal is megtörténjen az, ami velem és Kate-tel, ezért kinyújtom a remegő kezemet, és lenyomom a kilincset az iskolai tanácsadó irodájának ajtaján. Fel fogom jelenteni Reedet!

v

A gyomromban lévő idegesség még nem tűnt el azóta, hogy végignéztem hétfő reggel, ahogy az igazgató és Miller edző közrefogva kikísérte Reedet és az apját a suliból. Próbáltam elvegyülni a tömegben, mégis végig magamon éreztem Reed dühös tekintetét. Csak úgy sugárzott a vérbeforgó szeméből a féktelen harag. Nem tudom biztosan, hogy mennyi időre függesztették fel, mindenesetre Kate szerint fel kellett volna négyelniük és máglyára vetniük a testrészeit. Rajta, Biancán, Eugene-nen és persze a tanácsadón kívül nem tudja senki, hogy Reedet miért is büntették meg pontosan, csak annyit, hogy valakivel erőszakosan viselkedett.

A tanácsadó két lehetőséget adott. Az egyik, hogy rendőrségi feljelentést indít testi sértés miatt, de akkor be kellett volna vonnia a testvéremet is, hiszen még kiskorú vagyok, vagy névtelen maradok, de akkor Reedet csak felfüggesztik a magaviselete miatt. Az első megoldásba sosem mentem volna bele George miatt, így viszont maradt az utóbbi. A felfüggesztés amúgy belekerül majd Reed papírjai közé, így nem fog egyetemi ösztöndíjat kapni sehova. Nem mintha szüksége lenne rá, hiszen az apja bármelyik egyetemet ki tudja fizetni enélkül is. Szóval Reedet felfüggesztették bizonytalan időre, a tanácsadót pedig köti a titoktartás, így még az igazgatónak sem árulhatta el, hogy én voltam az, aki megvádolta Reedet. Azóta viszont folyamatosan azon görcsölök, mikor kötik össze a nevemet az eseményekkel.

Ma végre Lucas is jön suliba. Szánalmas, hogy ezt mondom, de tegnap este szállt le a gépe, és ha azért, hogy láthassam végre, el kell viselnem a gonosz évfolyamtársak gúnyolódását, hát állok elébe. Még akkor is, hogy tudom, amint meghallja a Reeddel kapcsolatos pletykákat, beszélni akar majd velem. Tudom, hogy meg kéne előznöm a dolgot, és jobb lenne, ha tőlem tudná meg, de azt hiszem, kimerítettem a hősiességi bátorságpontjaimat.

J. J. Cassie-nél aludt, így egyedül hajtok az iskola felé. A suli folyosói lassan megtelnek egymást üdvözlő diákokkal. Igaz, a szünet utáni nagy összeborulások nagy része már tegnap lezajlott, azért még ma is látni egymást ölelgető diákokat. A halk nyüzsgés egyre inkább fokozódik, ahogy kihalászom a szekrényemből a könyveimet. A gondolattól, hogy hamarosan találkozom Lucasszal, elmosolyodom.

Az elmúlt héthez képest ma egész meleg van, és az ég is teljesen tiszta. A nap épp csak elkezdte felmelegíteni a levegőt, de már érezni benne a tavasz közeledtét. Korán érkeztem, ezért felhívom Lucast, hogy megkérdezzem, merre jár.

- Hotel Bailey, miben segíthetek? – szól bele a telefonba komoly hangon, mire hangosan felnevetek.

- Neked is jó reggelt. Merre vagy?

- Épp reggelizünk J. J.- vel a pálya melletti kilátón. Van itt Double Decker, meg Flakes, és J. J. épp most falta be az össze Maltesers golyót.

- Kár, az a kedvencem – sopánkodok, majd halkan kuncogni kezdek.

- Csatlakozol? – kérdezi vidáman.

- Rendben, két perc és ott vagyok.

- Szuper, siess!

Miután Bailey leteszi, a hátsó udvar felé veszem az irányt. Ahogy elindulok az oldalsó kijárathoz a pálya felé, érthetetlen módon ideges leszek. Két héten keresztül minden egyes nap beszéltünk e-mailben vagy telefonon, sokszor órákon át. Úgy érzem, Birmingham óta minden megváltozott közöttünk. Legalábbis ami engem illet, biztosan. Az elmúlt két hét leforgása alatt abból a kínos akármiből, ami mindig közöttünk volt, átváltottunk egyfajta bensőséges barátsággá, sőt részemről, elég rendesen belé is zúgtam. Nem tudom megfogalmazni, hogyan történt, csak érzem, habár tudom, hogy nem szabadna. Ő az első, akit ilyen mélységben beavattam az életembe. A gyomrom bukfencezik egyet, ahogy az öltözők elé érek. Mégis hogyan kéne viselkednem vele?

Kilököm az ajtót, és egy pillanatra elvakít az éppen feljövő nap. A kezemet a szemem elé tartom szemellenzőként, hogy körbe tudjak nézni a lelátón. Néhány sorral feljebb kiszúrom J. J. magas alakját. Amikor elindulok felé, megremeg a lábam. J. J. elnéz a barátja válla felett, majd integetésre emeli a kezét, miközben rám mosolyog. Bailey háttal áll nekem, de a testtartásából is látom, hogy mennyire nyugodt és magabiztos. A kezei lazán a zsebében, a háta és a vállai egyenesen, peckesen állnak. J. J. reakciójára válaszul felém fordítja a fejét, aztán az egész testével megfordul. Lassan mosolyodik el, ahogy rám néz. Alig három méterre állok tőlük. Bailey boldogan kitárja felém a karját, mire megszaporázom a lépteimet. Amikor odaérek hozzá, megragad a karomnál, és az ölelésébe von. A szívem zakatol a mellkasomban, és tudom, hogy ő is érzi, mennyire izgatott vagyok. Egy gyors összeborulás után eltol magától, mire a tekintetünk összekapcsolódik, a sötétkék szemeibe bámulok, ami ma boldogan csillog.

Bailey elenged, aztán J. J. von az ölelésébe, aminek most kifejezetten örülök, mert úgy érzem, a lábaim össze fognak csuklani.

- Minden rendben, Eff? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. – J. J. tüzetesen végig néz rajtam. Tényleg úgy érzem, hogy el fogok ájulni.

Szerelmes vagyok, a fenébe is, szerelmes vagyok Lucasba! Irtó nagy hülye vagyok! Megfulladok!

- Ja. Igen. Én csak... örülök, hogy itt vagytok. – Próbálok mosolyt erőltetni magamra.

- Szuper! Én most megyek, és megkeresem Cassie-t, mert nálam maradt a matek könyve – mondja J. J., mire felé kapom a fejemet. Egy pillanatra annyira elmerültem Lucas szemeiben, hogy elfejeltettem, hogy itt áll mellettünk. - Ti maradjatok. Élvezzétek a jó időt, mert láthatólag angol barátunknak nem sok napsütésben volt manapság része – mondja kétértelműen. Megveregeti Lucas vállát, és mosolyogva otthagy minket.

Lucas és én nem mozdulunk, csak kínosan bámuljuk egymást.

A hajamat nézi, aztán az arcomat és a számat. Zavartan lehajtom a fejem, és a cipőmet kezdem szuggerálni. Úgy érzem, meg sem tudok mukkanni. Két hét folyamatos kommunikáció után nem tudok hozzá szólni. Szánalmas vagyok.

- Hoztam neked valamit! – mondja mosolyogva, és a táskájában kezd kutatni. Meglepetten nézek rá.

- Lucas...

Azonnal elakad a szavam, ahogy kicsúszik a keresztneve a számon. Na ne! Nincs szűrő a fejemben? Ennyiből egy villogó neon lámpa alá is állhattam volna, amit azt hirdeti:

„SZERELMES VAGYOK BELÉD!"

Lucas felkapja a fejét, és egy pillanatig meglepetten néz rám, aztán halványan elmosolyodik, de nem tesz rá megjegyzést, pedig tudom, hogy neki is fontos ez a név, mert a mamája is így szokta hívni. Pont úgy érzem magam, mint amikor először találkoztunk, és bemutatkozott nekem, miután fejbe vágott az ajtóval. Azóta mintha egy millió év telt volna el. Lehet maradandó agykárosodást okozott nekem akkor.

- Szóval mi is ez a valami? – kérdezem, hogy feloldjam a kialakult kínos hangulatot, így Lucas végre elszakítja rólam a tekintetét, és visszatér a táskájához.

- Egy apró meglepetés – szólal meg.

- De én nem vettem neked semmit.

- Nem érdekes – legyint -, nem nagy dolog, ne legyél túl izgatott. Csukd be a szemed! – Engedelmeskedem. Hallom, hogy valamivel zörög.

- Tényleg nem kellett volna... Mégis mi az? - kérdezem csukott szemmel, mire Lucas elneveti magát. Megfogja a karomat, és maga felé húzza, hogy a tenyerembe tegyen valamit. Az érintése melegséggel tölt el. Kinyitom a szemem.

- Ezt tőlem és anyától kapod. Ő is imádja – mondja mosolyogva.

A kezemben egy rettenetesen réginek tűnő Elfújta a szél példányt tartok. Óvatosan megforgatom, majd megpörgetem a lapokat.

- Bailey, ne már! – mondom álmélkodva, miközben a pörgő lapok megállnak a címoldalon. A sarokba egy üzenet van írva. Némán olvasom el.

„Valami szent, lélegzetelállítóan édes, csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített némaság hosszú napjai alatt és emlékekből meg reménységből táplálkozott."

Boldog Karácsonyt!

L. E. Bailey és C. J. Bailey

2016, december

A mellkasomhoz ölelem a könyvet. Ez a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Lucas áthatóan néz rám, amitől elpirulok.

- Anya kérte, hogy mondjam meg, boldog karácsonyt kíván neked. – Ettől egészen meghatódok. A mamája a betegség és a kezelések ellenére is gondolt rám.

Megszólal a jelző csengő, öt perc múlva kezdődik az első óra, mégsem mozdul egyikőnk sem. A pályára kiszalad pár elsős, akik testnevelés órára melegítenek, de mi még mindig mozdulatlanul egymást bámuljuk. Lucas beletúr a hajába, és hátrasimítja azt. Tudom, hogy ez az izgatottság jele vagy, hogy zavarban van. Vagy talán mind a kettő egyszerre. Mikor lettem ekkora szakértő Lucas ügyben? Ízlelgetem magamban a nevét. Csak alig pár alkalommal hívtam így hangosan, mégis valamiért a keresztnevének a kiejtése miatt ismét nyugalom jár át, és mióta megláttam, a Reed dolog sem tűnik már olyan aggasztónak.

Azt hiszem, nekem ő mindig is Lucas volt már a kezdetektől fogva, aki intenzíven önelemző, túlzottan magabiztos, mégis hihetetlenül bizonytalan srác, akinek a legfontosabb dolog az életében a mamája, nem pedig az apja vagyona. A srác, aki retteg a változásoktól, a visszautasítástól, de leginkább a mellőzéstől, amit olyan sokat el kellett viselnie. Ő Lucas Elliot Bailey, akibe szerelmes vagyok. Úgy látszik, jobb, ha ebbe beletörődök.

- Mondani akartam valamit neked... - kezdeném, de amikor végre rászedem magam, hogy előhozakodjak a Reed dologgal, akkor Miller edző sípja szakítja félbe a mondandómat.

- Bailey, tűnés órára! – kiált oda hozzá a Mester. - Többet nem húzlak ki Coopernél, legközelebb mész elzárásra! – Bailey elneveti magát, és int az edzőnek.

- Bocsi, mennünk kell. Ebédkor megbeszéljük, oké? – mondja, és megindul az épület felé.

- Persze – mondom lazán, mintha semmiség lenne a dolog.

Bailey elindul a keleti szárny felé, így elválunk. Amikor látótávolságon kívülre ér, meg kell állnom egy pillanatra. A hátamat a falnak döntöm, és a fejemet a kezembe hajtom. Ki fog akadni, ha meghallja a pletykákat, pedig amilyen ütemben itt terjednek a dolgok, szinte biztos vagyok benne, hogy még az ebédszünet előtt hallani fog róla. Azt hiszem, bajban vagyok.

Az ebédet megúsztam annyival, hogy Lucas tüntetésképpen nem nézett rám egész idő alatt. Ebből tudom, hogy hozzá is eljutott a hír. Nem meglepő, hiszen Reed felfüggesztése tegnap óta szenzáció lett. Valaki biztosan írni fog egy cikket a suli újságba is a történtekről, sőt lehet, címlap sztori lesz belőle. Az óráim után a szekrényemhez indulok, de ahogy befordulok a folyosón, megtorpanok. Lucas farkasszemet néz velem, miközben lazán a szekrényemnek támaszkodik. Ahogy közelebb érek hozzá, ellöki magát a vállával. Kerülöm a tekintetét, anélkül is tudom, hogy bajban vagyok, hogy rá néznék. Nem szól egyetlen szót sem, csak megragadja a kezemet, és kivezet a főbejáraton. Az iskola épülete mögé vonszol, egy elhagyatott helyre, ahol soha senki nem mászkál. Megáll, elengedi a kezemet, és egyenesen a szemembe néz.

- Ugye tudod, hogy ez így nem fog működni. – Nem kiabál velem, nem is tűnik mérgesnek, egyszerű kijelentés volt csupán ez tőle. Lehajtom a fejem, és aprót biccentek. Már megint úgy érzem, raporton vagyok.

- Sajnálom? – nézek fel rá félénken, mert nem tudom, mit is kéne mondanom.

- Azt hittem, a megállapodásunk egyszerű és világos volt. Erre eltitkoltad előlem, hogy mi történt. Most mégis mit kéne kezdenem veled? Szólnom kellene George-nak?

- Ne, kérlek! – vágom rá. Bűnbánón piszkálgatom a füvet a cipőm orrával.

- Egyelőre nem szólok neki, de ez nem jelenti azt, hogy nem tenném meg – figyelmeztet.

Zsebre teszi a kezét, és hátrahúzza a vállait, amitől a mellkasán megfeszül az ingje. Egy ideig csak egyenes háttal, feszülten áll velem szemben, de nem mond semmit. Idegesen dülöngélek egyik lábamról a másikra.

- Effie – a hangja sokkal gyengédebbé válik, ahogy kéri, hogy nézzek rá -, értsd meg, csak segíteni akarok neked, én nem az ellenséged vagyok.

- Tudom, tudom. Nem is azért nem szóltam. Csak egyedül akartam csinálni a dolgot – magyarázkodom zavartan. Lucas egy ideig vizslatón néz rám.

- Effie, jól vagy? – kérdezi aggodalmasan.

- Igen, persze, jól vagyok – mondom, kivéve, hogy nem vagyok. Ennél messzebb nem is lehetnék a jóltól. Kábé egymillió mérföldre vagyok attól, hogy okés legyek, és fényévekre a rendbentől. Ha eddig nem lett volna épp elég, hogy a szégyen érzése folyamatosan emésztett belülről, akkor most társult hozzá még a bűntudat fojtogatása is.

- Elmondanád, ha valami baj lenne, ugye? – A szemében ott csillog egy apró, azonosíthatatlan érzelem, amit nem tudok hova tenni. Sosem nézett még így rám.

- Persze – hazudom, de úgy látszik, nem elég jól.

- Elisabeth Lockhart, rettenetesen hazudsz. Mi a baj? – kérdezi komoly hangon. Azt sem tudom, hol kezdjem. Nem akarom megint rázúdítani a gondjaimat, amikor tudom, hogy neki is megvannak a saját problémái. - Effie, kérlek, mondd el, mi a baj! – kérlel újra, és az óceán kék szemei szinte könyörögnek nekem.

- Reedet felfüggesztették miattam – mondom csendesen.

- Nem miattad, hanem amiatt, mert megütött téged – mondja harciasan.

- A lényeg ugyanaz. Elég nagy esély van rá, hogy tönkretettem a jövőjét.

- Semmi okod arra, hogy emiatt lelkiismeret-furdalásod legyen – mondja válaszul.

- Tényleg, semmi? – csattanok fel.

- Effie, inkább gondolj arra, hogy ezzel lehet, megakadályoztad, hogy mással is megtörténhessen az, ami veled akkor este.

- Tudom, vagyis remélem. De ettől még nem könnyű – mondom ismét normális hangnemben. Máris bánom, hogy rákiabáltam. Egész eddig egyedül éreztem magamat a gondokkal, de most, hogy Lucas itt áll előttem, és próbál lelket önteni belém, máris sokkal könnyebb szembenézni a gondokkal.

- Sajnálom, hogy nem voltam itt veled, amikor megtetted. De nagyon bátor voltál, büszke vagyok rád – mondja, aztán megfogja a karomat, és gyengéden az ölelésébe von. Hiányzott, hogy így érjen hozzám, hiányzott az illata, a bőre melege. Egyszerűen hiányzott minden, ami ő. Csak ne érezném ettől ennyire ramatyul magamat.