- Effie, várj! Nem értelek! – állít meg Bailey a vonal túlsó végén.

- Eljöttem otthonról... – mondom hisztérikusan.

- Várj, autóban vagy? Te vezetsz? – kérdezi meghökkenve. – Effie, azonnal húzódj le az út szélére! – utasít határozottan, a hangja kétségbeesetté válik.

Teszem, amit kér, és lehúzódom az útszélére, aztán leállítom az autót. A homlokomat a kormányra hajtom, mert megfájdult a fejem.

- Megálltál? Effie, ott vagy még? – kiabálja idegesen.

- Igen – vinnyogom.

- Jó, jó. Akkor most meséld el, mi történt, csak lassabban. – A hangja lenyugszik, ettől egy kicsit én is.

- Eljöttem, mert nem bírtam tovább ott maradni – válaszolom, de alig tudok beszélni, mert remegek, mint egy újszülött őzgida.

Mégis mi történik velem? Hat évig kibírtam anélkül, hogy egyetlen könnycseppet kellett volna hullatnom bármi miatt, most pedig állandóan ellene kell küzdenem. Szinte marja a torkomat a sírás, de egy lelki parancs arra késztet, fojtsam el.

- Úgy vártam, hogy visszajöjjünk Londonba, hogy haza jöhessek. Azt hittem, hogy majd minden megint ugyanolyan lesz, de semmi sem ugyanolyan már. Ez már nem az otthonom. Nincs is otthonom. Sehova se tartozom.

- Effie, miért mondasz ilyeneket? Mi történt? – kérdezi Bailey kétségbeesetten.

- Azt kiabálta, hogy eltékozoltunk mindent, pedig csak azért adtuk el a házat, mert kellett a pénz, hogy ne adjanak gyámcsaládhoz, különben George sosem adta volna el, hiszen ott nőttünk fel!

- Ki kiabálta ezt? – kérdezi elszörnyedve. Veszek egy mély levegőt, mielőtt válaszolok.

- Jamie, a mama testvére.

- Effie, kérlek, nyugodj meg, hiszen ez hülyeség, egyáltalán nincs igaza...

- De igen, igaza van! – szólok közbe élesen. - Tényleg nincs otthonom – mondom elkeseredetten. – Szerinted miért nem tudom eldönteni, hol akarok továbbtanulni? Hát azért, mert nem tartozom sehova sem! – Hát tessék, kimondtam.

- Elisabeth, figyelj rám! – mondja határozottan. - Senki, érted, SENKI nem vádolhat ilyen dolgokkal. Nem tehettetek mást, nem a te hibád volt az, ami történt!

- Lucas... - mondom kétségbeesetten a nevét, de elcsuklik a hangom. Bailey a másik oldalon szinte hangosan zihál. Szinte látom magam előtt, ahogy fel-le járkál, és a tarkóján lévő hajába túr.

- Ellie, hallasz? Hol vagy? – kérdezi nyugtalanul. - Odamegyek hozzád!

Mióta a mama meghalt, soha senki nem hív már így, pedig annyira szerettem, amikor Ellie-nek becézett. Lucas szavaitól kapkodni kezdem a levegőt, és kifolyik a szememből két kövér könnycsepp, aztán még kettő, és hat év után először elsírom magamat. Kapkodva törölgetem az arcomat, de megállíthatatlanul törnek elő újabb könnycseppek. Olyan érzés, mintha a lelkem minden fájdalma kifolyna belőlem. Ide akar jönni hozzám? Mióta ezt kimondta, a szívem is belesajdul, annyira akarom, hogy itt legyen velem.

- Ide? – kérdezem remegve, biztos vagyok benne, hogy hallja a hangomon, hogy sírok.

- Innen London négy óra, ha sietek három és fél – hadarja gyorsan, és közben hallom, hogy zörög a háttérben, valószínűleg már a cipőjét veszi fel.

- Nem vezethetsz négy órát, csakhogy ide gyere hozzám, Londonba, az út szélére – motyogom, és hálás vagyok, amiért nem kérdez rá a sírásra.

- Akkor találkozzunk félúton. Birmingham neked is, és nekem is kétórányira van. Fél kilencre ott leszünk.

- Ez őrültség... - mondom remegő hangon.

- A kocsimban vagyok. – A hangja komoly, és valóban hallom a háttérben a motor zúgását. Ez hihetetlen. – Maradj még ott néhány percig, és nyugodj meg, rendben? Aztán gyere ki Londonból az M6-oson, Denhamnél pedig térj rá az A40-re, és azon gyere végig. Találkozzunk a vonatállomás parkolójában! – A hangja izgatott és nyugtalan egyszerre. - Ellie, hallasz? Két óra múlva, rendben?

- Két óra múlva... - sóhajtom.

Odakint teljes sötétség honol, és mivel karácsony van, a forgalom is elég gyér. Bekapcsolom a rádiót, hogy elvonja a figyelmemet. Hihetetlen, hogy éppen azon vagyok, hogy levezessek százhuszonhárom mérföldet, csakhogy találkozzam Bailey-vel. Soha nem csináltam még ekkora őrültséget. Közben megint csörög a telefonom, így le kell húzódnom az egyik kijáraton. George hív. Nem akarok beszélni vele, de tudom, hogy a múltkori miatt nagyon aggódik most értem, ezért végül válaszolok a hívására.

- Effie, hol vagy? Miért rohantál így el? – kérdezi aggodalmasan.

- Mert el kellett jönnöm...

- Effie, ugye tudod, hogy amit Jamie mondott az...

- Tudom, George, tudom! De attól még fáj, rendben?

- Gyere haza, és beszélünk róla, megoldjuk közösen, kérlek... – Csakhogy pontosan ez az, amit most nem akarok, beszélni róla. Legalábbis még nem.

- George, nem megy - szólok közbe határozottan, mégis némán végigcsorog a könnyem az arcomon.

Borzasztó bűntudat gyötör, amiért elutasítom a segítségét, mégis képtelen vagyok beleegyezni. Korábban mindent képesek voltunk megoldani, ha összetartottunk, most mégis úgy érzem, nem ő az, akire szükségem van. Gyorsan megtörlöm a szemem és az orrom a kézfejemmel, hogy George ne hallja a vonal másik végén, hogy sírok. Tudja, hogy mi mindent jelent nekem ez, hiszen ő is átélte a bírósági huzavonát, látta, hogy akkoriban folyton csak sírtam. Még emlékszem, amikor a tizenkettedik születésnapomon elmondtam neki, hogy legközelebb akkor fogok majd sírni, ha valaki azt megérdemli. Gondolom, akkor még nem hitt nekem, de az évek során rájött, hogy mennyire komolyan beszéltem akkor. És most tessék, itt vagyok hat évvel később, és sírok, mert Bailey Ellie-nek hívott.

- Hol vagy? – kérdezi George némi hallgatás után.

- Átjöttem Mollyékhoz – válaszolom. Szinte meglepődök azon, milyen könnyedén csúszik ki a hazugság a számon. Mollyval együtt jártunk iskolába, és néhányszor egymásnál is aludtunk, tudom, hogy George nem fog gyanakodni.

- Gyere haza! Kérlek! – könyörög ismét.

- Még nem tudok. Kell egy kis idő... - inkább elhallgatok, különben nem bírnám magamban tartani a könnyeimet.

- Reggel hazajössz? – kérdezi bánatosan.

- Persze. Csak... csak adj egy kis időt, hogy gondolkozzam. Reggel találkozunk, oké?

- Jól van, Effie. Csak kérlek, vigyázz magadra! Szeretlek!

- Én is szeretlek, George!

Rossz érzés, hogy megint hazudtam a bátyámnak, de attól halálosan kiakadt volna, ha elmondom, hogy épp átautókázom a fél országot, hogy Bailey-vel legyek. Mielőtt meggondolnám magam, visszahajtok az autópályára. Vezetés közben próbálom elterelni a gondolataimat Jamie mocskos rágalmazásáról, mégis úgy érzem, a korábbi szavai hegyes tűkként vágódtak a szívembe. Biztos, hogy nincs igaza?

~

Előbb érkezem Birminghambe, mint azt gondoltam, mivel az utakon nincs semmilyen forgalom, ami lelassítana. Leparkolok a vasútállomás előtt, mint ahogy azt megbeszéltük. Attól függetlenül, hogy az utcák kihaltak, a parkoló mégis zsúfolt, gondolom itt hagyták a kocsijukat azok is, akik elutaztak az ünnepekre. Kiszállok, közben megremegek a csontig hatoló hidegtől. Még mindig abban a sötétkék, ujjatlan, hátán kivágott ruhában vagyok, amit a vacsorához vettem fel, ráadásul még csak harisnya sincs rajtam, és a magassarkúmban majd lefagy a lábam. Átkarolom magamat, és idegesen forgok körbe a parkolóban, Bailey után kutatva a tekintetemmel. A kezemben szorongatom a telefonom, de még nem hívott. Csak a cipőm sarkának a kopogása visszhangzik az este csendjében. Megpróbálom felhívni, lehet, hogy ő még ide sem ért. A kezem reszket a hidegtől, ahogy próbálom kikeresni a nevét a híváslistámból, de ekkor meghallom a hangját, ahogy a nevemet kiálltja.

- Effie! Effie, itt vagyok! - Felkapom a fejemet, és a szívem heves dobogásba kezd, ahogy meglátom Bailey-t az egyik utcai lámpa fénye alatt állni. A fagyos északi szél belekap a szőke hajába, miközben engem néz. A gyomrom izgatottan összerándul, amikor az átható tekintete összekapcsolódik az enyémmel. Komolyan eljött, itt van!

Felém kezd rohanni, mire az én lábaim is önkéntelenül megindulnak, és a magassarkú cipő ellenére szaladni kezdek. A sírás ismét a mellkasomat és a torkomat szorongatja, ahogy kitárom felé a karomat, majd szabályosan az ölelésébe roskadok, mert úgy kell elkapnia. Szorosan húz magához, a meztelen hátamra szorítja a meleg tenyerét, és a fejét az enyémre hajtja. Érzem a forró leheletét a hajamon, ahogy zihálva kapkodja a levegőt. A kezemet a hátára szorítom, és a pólójába markolok.

- Lucas... - nyögöm ki a nevét, aztán elsírom magamat.

Kétségbeesetten kapaszkodok belé, olyan jó érzés, hogy végre nem vagyok egyedül. A testéből áradó melegség engem is átjár, és felmelegít. Az arcomat belefúrom a pólójába, és mélyen magamba szippantom a ruhájának az illatát. A karomra simítja a kezét, ami szinte égeti a hideg bőrömet, majd enyhén eldől, és kissé eltol magától, hogy megvizsgálhassa az arcomat. Lesütöm a szemem, és kapkodva letörlöm a könnyeimet a szemem aljáról, hogy ne lássa, hogy sírtam. Mégis kit akarok itt átverni? Biztos, hogy egyértelműen látszik, hogy sírtam.

- Jesszusom, annyira aggódtam – mondja, majd megszorítja a karom, és megint a mellkasára húz. Szerencsére nem szól arról, hogy sírni lát, pedig ő is tisztában van azzal, hogy nem szoktam. Zokogni kezdek, de nem azért, mert a nagybátyám megrágalmazott, vagy mert bűntudatom van, hogy nem mentem haza a testvéremhez. Nem, egyik sem.

Azért sírok, mert épp ebben a pillanatban jöttem rá, hogy szerelmes vagyok!

Szerelmes vagyok Lucasba!

Az isten szerelmére, hogy nem vettem ezt eddig észre?!

Össze vagyok zavarodva. Hihetetlen mennyiségű gondolat árasztotta el a fejemet különböző formában, de mind egyetlen dolog köré formálódik. Mégpedig, hogy mekkora egy bolond vagyok, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen velem. Lehet, hogy jobban kellett volna küzdenem ellene?

Ha ilyen a szerelem, akkor már értem, az emberek miért szenvednek tőle annyira. Mondjuk úgy, hogy nem így képzeltem el az elsőt. Hiszen mindenhonnan csak azt hallani, hogy ez a legfantasztikusabb érzés a világon. Ha ez tényleg így van, akkor kérdezném tőlük, én mégis miért érzem most magam ennyire ramatyul?

Sosem voltam még szerelmes, és eddig azt sem tudtam, hogy akarok-e valaha az lenni. A legközelebb, azt hiszem, tizenhárom évesen jutottam hozzá, amikor mély érzelmeket kezdtem táplálni Harry Potter iránt, de mivel a kapcsolatunk eléggé egyoldalú volt, így gyorsan túltettem magam az egészen. Ennyiből az is lehet, hogy ez csak valami hasonló a szerelemhez. Hogy lehetnék biztos benne, hogy ez az, ha még sosem éreztem korábban? Először is totál könnyen lehet, hogy megcsalnak az érzéseim, amiért kiakadtam Jamie vádaskodásától, és simán csak hálás vagyok, amiért itt van velem. Ez elég sok mindent meg is magyarázna. Másodszor pedig... Oké, nincs is másodszor, sőt egy idióta vagyok, ha az elsőt beveszem. Pontosan tudom, hogy ez szerelem, akármelyik belém épült ösztönöm is súgja ezt. Elég, ha rám néz, és az egész testem lángra lobban tőle.

Hiába Lucas meleg ölelése, odakint nulla fog körül járhat, így reszketni kezdek, és érzem, hogy az ő bőre is hűlni kezdett, hiszen csak egy hosszú ujjú póló van rajta. Odavezet az autójához, de közben végig magához ölel. Szörnyen furcsám érzem magam tőle. Besegít az első ülésre, majd beindítja a motort, így bekapcsol a fűtés is. Átkarolom magam a kezemmel, és dörzsölgetni kezdem a jéghideg bőrömet. A sírásom abbamaradt, most már csak némán nézek magam elé.

Legszívesebben a kesztyűtartóba verdesném a fejem, és hisztiznék, mint egy ötéves. Helyette némán ülünk egymás mellett, az egyetlen zaj a motor monoton búgása a háttérben. Nem merek ránézni, mert attól félek, rájön, hogyan érzek iránta. Úgy érzem, mintha a homlokomon egy tábla hirdetné, hogy „hahó, szerelmes vagyok beléd".

- Effie? – szólít meg, és megérinti a karomat, hogy magára vonja a figyelmemet, mire megrázkódom. Zavartan nézek rá. - Jól vagy? – kérdezi óvatosan. Szipogok párat, a hidegtől folyni kezdett az orrom.

- Azt hiszem – válaszolom bizonytalanul. Meglep, hogy képes vagyok megszólalni. Ostobán érzem magam. Olyan, mintha valaki másnak a fejében lennék. Csakis ez lehet a magyarázata annak, ahogy viselkedek. Máris azon jár az agyam, hogy hogyan fogok kiszeretni belőle. Nincs könnyű dolgom, amikor itt ülünk az autójában, egy másik városban, több mint száz mérföldre az otthonunktól, csakhogy együtt lehessünk, mert kiakadtam.

- George nem fog aggódni, hogy eltűntél? – kérdezi.

- Beszéltem vele korábban. Azt mondtam neki, hogy egy régi barátomnál alszom.

- Hmm, értem - mondja elgondolkozva.

- Sajnálom ezt az egészet, nem kellett volna idejönnöd. A mamáddal kéne most foglalkoznod, nem az én problémáimmal – szabadkozom.

- Effie, erre vannak a legjobb barátok. Anya amúgy is jól van, vigyáznak rá a kórházban. – Szipogok, megtörlöm az orrom a kézfejemmel. Pontosan, ahogy mondja, barátok. Nem szerelmesek!

- Ezt is elcsesztem. Reeddel is ezért történt minden – sopánkodok a saját szerencsétlen helyzetemen.

- Ez baromság, Effie! – csattan fel. - Nem hibáztathatod magadat azért, mert megütött. – Tiltakozni akarok, de közbeszól. – Nem a te hibád, hogy rád szállt. A múltkor azt hittem, ezt már tisztáztuk.

- De igenis, az én hibám volt! – harciaskodok. - Ha nem viselkedek vele kihívóan, akkor... - előrehajolok, és a kezembe hajtom a fejem.

- Eff, kérlek, ne csináld ezt magaddal. Mivel tudnám bebizonyítani neked, hogy belásd, hogy nem tettél semmi olyat, ami okot adhatott volna Reednek arra, amit művelt? Nem önvédelem volt, nem fenyegetted a testi épségét. Egyszerű durvaságból és erőfitogtatásból ütött meg. Jogod volt nemet mondani neki, akármi is történt köztetek korábban. De egy nem, még nem indok arra, hogy kezet emeljen rád. Kérlek, ne hagyd, hogy uralkodjon a gondolataidon vagy az érzéseiden, mert pontosan ez az, amit el akar érni.

- Mikor lesz már ennek vége? Miért nem történik végre valami jó velem? Miért akar mindenki megalázni? Sosem bántottam senkit, mégis mindenki lotyónak hív. A külsőm alapján ítéltek meg, közben meg nem is ismernek.

- Effie, az nem bűn, hogy vonzó vagy.

- Nem? Akkor mégis miért utál a fél suli? – támadok vissza. Csak ezután esik le, hogy Lucas épp vonzónak nevezett.

- Effie, az hogy ilyen szép vagy, nem a gyengeséged, ez nem valamiféle hátrány, amivel másoknál indítasz. Azért ragasztgatnak a lányok a szekrényedre cédulákat, mert félnek, hogy lenyúlod a pasijukat. Mert az összes farokkal rendelkező srác totál hülye lenne, ha nem érdekelnéd. – Bailey döbbenten elhallgat.

Néma csend áll be az autóban, nem merek felnézni rá a tenyeremből. Nem tudok megszólalni, azt hiszem, levegőt sem vettem egy ideje. – Ööö..., és persze, mert te vagy a legokosabb lány a végzős évfolyamon. Én meg egy barom vagyok – motyogja maga elé.

Még mindig nem tudok megszólalni. Hátradőlök, és az üléstámlának döntöm a fejem, de nem nézek rá. Zavarba hozott, és ezt ő is biztosan tudja és látja is rajtam, mert még a fülem hegye is elpirult.

- Ne haragudj, hogy ezt mondtam, nem úgy értettem – szabadkozik. – Jobb, ha inkább befogom.

- Nem, dehogy – ellenkezem gyorsan, és ránézek, hogy megerősítsem ebben. Ezután nem nagyon akar, vagy mer megszólalni, így egy ideig csak némán ülünk az autójában. Ismét reszketni kezdek, az autó fűtése nehezen birkózik meg a kinti hideggel, és a csipke nem a legjobb hőszigetelő.

- Nem maradhatunk itt egész éjszaka – szólal meg csendesen.

- Nem, tudom – sóhajtom és hátradöntöm a fejemet.

- Mit szeretnél, hova vigyelek?

- Fogalmam sincs, de nem akarok hazamenni – mondom kétségbeesetten. Túl sok minden van most a fejemben ahhoz, hogy bármiről is döntést hozzak.

- Akkor mi lenne, ha éjszakára kivennénk egy szobát valahol, és reggel majd meglátod, hogy hogyan tovább?

- Itt akarsz maradni velem egész éjszaka? – kérdezem meglepetten. – Bailey, a mamáddal kéne most lenned, nem pedig távol tőle egy másik városban engem dajkálni. – Kezd bűntudatom lenni amiatt, hogy iderángattam. Le kellett volna beszélnem erről az egész őrültségről.

- Effie, éjszakára úgysem mehetek be hozzá, és tudom, hogy amúgy sem bánná. Különben sem hagynálak itt magadra egyedül egy idegen városban - mondja eltökélten.

Az autómat a parkolóban hagyjuk, és Lucas gondoskodik róla, hogy biztonságosan lezárja. Ha nem lenne itt velem, valószínűleg már megfagytam volna, ugyanis akkora kuszaság van a fejemben, hogy képtelen vagyok odafigyelni bármire is. Azt hittem, tanultam némi önállóságot a szüleim halála után. Nem kéne ennyire elhagynom magam. Mégis olyan jó érzés, hogy Lucas itt van velem, és gondoskodik a dolgokról helyettem.

Elindulunk a sötét éjszakában, hogy kerítsünk magunknak valami szállást. Nézem, ahogy a menetszélben a szélvédőt rendületlenül beterítik az esőcseppek, a fagyos északi szél pedig a fák kopasz ágait cincálja. Alig tíz perc keresgélés után Lucas kiszúr egy vendégházat, aminek az ajtajában tábla hirdeti, hogy van szabad szobájuk. Hiába ment útközben végig a fűtés, mostanra teljesen átfáztam. Lucas leparkol, és ahogy kinyitom a kocsi ajtaját, a csontig hatoló fagyos szél belekap a hajamba, amitől megremeg az egész testem. Lucas hozzám siet, és a derekamra teszi a kezét, majd besietünk a házba. A recepciós lány furcsán néz ránk, gondolom, nem sokan jelentkeznek be éppen karácsony este.

- Szeretnénk kivenni egy szobát éjszakára – szólal meg Lucas magabiztosan, míg én esetlenül állok mellette.

A lány végignéz rajtam, majd Lucason, és látom a szemében, hogy azt gondolja, egy gyors légyottra jöttünk csak ide. Enyhén megrázza a fejét, aztán visszafordul a képernyője felé, és kattintgatni kezd.

- Egyetlen dupla ágyas szoba maradt csak. Kiveszitek?

Bailey egy kicsit hátrébb húz a pulttól, és suttogva kezd beszélni hozzám:

- Nem bánod ha... átmehetünk máshova is megnézni.

Karácsony este van, mindketten távol vagyunk a szeretteinktől egy idegen városban, ráadásul mostanra már teljesen átfagytunk. Majdcsak kibírok egy éjszakát vele egy közös ágyban fekve valahogy.

- Nem, dehogy – vágom rá, és próbálok lazának tűnni.

Hiába akaratoskodok, Bailey odanyújtja a pénzt a recepciósnak. Csak azután jövök rá, hogy a lány odaadja a kulcsokat, hogy amúgy sem tudnék mivel fizetni, mert nincs nálam sem készpénz, sem a kártyám. A viszonzandó szívességek száma, amivel Lucasnak tartozom, kezdenek egyre inkább gyarapodni. Le kell szoknom róla, hogy folyton hozzá fordulok segítségért.

Lucas kinyitja az ajtót, majd belöki, és maga elé enged. Felkattintom a falon lévő lámpát, és körbefuttatom a szememet a helyiségen. A fal mellett van egy kétszemélyes ágy szépen gondosan bevetve, mellette éjjeliszekrénnyel és olvasólámpával, balról pedig egy apró fürdő nyílik. A szoba kicsi és egyszerű, de tiszta és jó meleg van, és jelenleg ennél többre nem is vágyom.

A cipőm sarka belesüpped a szőnyegbe, ahogy végigmegyek a szobán, és kimerülten az ágyra vetem magam, mire a sötétkék ruhám alja szétterül a fehér takarón. Végighúzom a kezem a göndör loknis hajamon, amit csak azért csináltam meg, mert csinos akartam lenni, amikor leültünk a karácsonyi vacsorához. Amúgy a ruha George egyik karácsonyi ajándéka volt. Tényleg nagyon szép, és tökéletes választás volt a sötét hajamhoz, csak kár, hogy valószínűleg soha többet nem akarom majd felvenni. Nem akarok erre a napra emlékezni.

Bailey megáll az ajtó előtt, és a hátát a falapnak dönti.

- Jobban vagy? – kérdezi aggodalmasan.

- Én, persze... ne haragudj... - hebegem, és ülő helyzetbe tornászom magamat.

Lucas végre megmozdul, ellép az ajtótól, majd leül mellém az ágyra. Lerúgom a magassarkú cipőmet, a lábamat magam alá húzom, és a szoknyám alá rejtem, mert a lábujjaim szabályosan lefagytak már.

- Ne haragudj – mondom ismét -, teljesen el vagyok foglalva magammal, és meg sem kérdeztem, hogy van a mamád?

- Effie, megkérdezted. Amikor felhívtalak, az volt az első kérdésed.

- Tényleg? – Azt hittem, én hívtam fel őt.

- Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, milyen volt a karácsonyi vacsi.

- Oh, tényleg? – kérdezem összezavarodva.

- Igen. Amúgy anya jól van. Elég kimerült, de jól van.

- Ez elég jó hír! Örülök, hogy kezd jobban lenni. - Mióta kiszálltunk a kocsiból, most először nézek rá. A haja még mindig kócos a kinti széltől, és a szemei különösen ragyogóan kékek ma. Ettől csak még tökéletesebb, ahogy itt ül mellettem.

- Igen, én is – válaszolja. - De még mindig elég gyenge. Csak több rövid látogatásra mehetek be hozzá.

- Akkor megnyugodhatsz egy kicsit, végre jól alakulnak a dolgok.

- Hát, majdnem – mondja fanyarul.

- Miért majdnem? – lepődök meg.

- Apám holnap ide repül – motyogja.

- Mi? Miért? – kapom felé a fejemet.

Egy ideig nem is válaszol. Hiába nézek rá, ő elfordítja a fejét, de hallom, ahogy a légzése felgyorsul, és kapkodóvá válik.

- Így akarja megmutatni, hogy még mindig befolyással van az anyám életére, pedig már évek óta elváltak – mondja csüggedten.

- Ez szörnyű. Miért csinálja ezt veletek? – kérdezem felháborodottan.

- Hé, ne aggódj ezen. Anya érdekében simán elviselem – mondja, de tudom, hogy a lazasága csak álarc, és az, hogy az apja iderepül, semmi jót nem jelent rá nézve.

- Bailey?

- Tessék?

- Sajnálom – mondom, mire Lucas a kezemért nyúl, átfogja az ujjaimat, és hálásan megszorítja. A remegés ismét visszatér a testembe.

- Ne tedd! Én se sajnálom – mondja, és megpaskolja a kézfejem. - Visszamegy, még mielőtt anyát kiengednék, úgyhogy az újévet kettesben tölthetjük, ha minden jól megy.

- Biztosan így lesz!

- És mi a terved? Visszamész reggel? – tereli vissza a szót rám óvatosan.

- Vissza kéne. Megígértem George-nak, hogy reggel hazamegyek, és különben sincs hová mennem – mondom lesújtva.

- Ha akarod, velem jöhetsz Liverpoolba – ajánlja fel.

- Ez kedves tőled, de nem szükséges, köszönöm. Haza fogok menni, csak... csak megijedtem, azt hiszem – vallom be.

Lucas megszorítja a kezem, és azt hiszem, észre sem veszi, hogy simogatni kezdte a csuklóm belső felét, amitől engem viszont forróság jár át, és a szívem őrült tempóban kezd el verni.

- Bailey? – Megvárom, hogy rám nézzen.

- Tessék?

- Boldog karácsonyt – mondom, mire halkan elneveti magát.

- Neked is boldog karácsonyt, Effie.

~

Ruhástól fekszünk keresztben az ágyon, és még vagy másfél órán keresztül beszélgetünk. Lucas régi karácsonyi történeteket mesél nekem, vicces ajándékokról tréfálkozik, hogy felvidítson. Mindketten hangosan nevetünk, amikor elmeséli, hogy Kate tízéves korukban beöltöztette őt lánynak az egyik barátnőjével. Nem is értem, hogy hogyan, de csak attól, hogy itt van mellettem, sikerült kizökkentenie abból a mély magányból, amiben előtte elmerültem. Nevetve ülök fel, és letörlöm a szememből kifolyt könnyeket a sok nevetéstől. Lehet, hogy nincs egy kifejezett hely, amit jelenleg az otthonomnak tekintek, de ez itt most elég közel áll ahhoz, hogy úgy érezzem magam, hazaértem.

- Le kell zuhanyoznom, teljesen elkenődött a szemfestékem – mondom sóhajtozva.

Lucas még mindig a feje alá támasztott kézzel fekszik az ágyon, és szélesen mosolyog, amikor bevonulok a fürdőbe. Amikor be akarom csukni az ajtót, az magától kinyílik. Újra próbálkozom, de a zár nyelve hiába csúszik a lyukba, az ajtó súlya kihúzza onnan. Úgy tizenöt centis a rés, amikor végre megáll.

- Nem lehet bezárni - szólok ki zúgolódva Bailey-nek.

- Gondolom, ezért volt üres a szoba – kiállt vissza.

Bosszankodva körbenézek valami megoldás után kutatva. Még egy ócska szemetes sincs, amivel kitámaszthatnám az ajtót. Fortyogva az ajtó mögé állok, és lehúzom a ruhám cipzárját. Úgy látszik, ma este még az ajtók sem működnek velem együtt.

Átbújtatom a fejemen a szoknyát, és ledobom a földre. Leveszem az alsóneműmet is, és beállok a zuhany alá. Szerencsére a víz kellemesen meleg, ami most kifejezetten jólesik, mert még mindig folyik az orrom a korábbi hidegben való ácsorgástól. Megmosom a hajamat is, különben reggelre a hajlakktól úgy néznék ki, mint aki a híd alól mászott elő. Amikor kiszállok, látom, hogy olyan gőzt csináltam, hogy a tükröt teljesen beterítette a pára. Letörlöm a kezemmel, és ellenőrzöm, hogy lemostam-e a sminkem teljes egészét. A hajamat belecsavarom egy törölközőbe, egy másikkal pedig alaposan szárazra törlöm magam, közben végig ügyelek rá, hogy az ajtó mögött maradjak. Amikor a szárítkozással már végzek, jut csak eszembe, hogy hacsak nem akarok a csipkés ruhámban aludni, akkor nincs semmi más, amit felvehetnék. Magamra csavarom hát a törölközőt, és más ötlet híján kihajolok a résnyire nyitott ajtón. A tenyeremet erősen szorítom a törölközőre, nehogy még véletlenül is leessen rólam. Bailey már így is épp elégszer látott kínos helyzetekben, nem kéne tetéznem a dolgot.

- Khm... – krákogok, hogy magamra vonjam a figyelmét. Lucas felemeli a fejét az ágyról, de amint rám néz, el is kapja rólam a tekintetét. A fura viselkedése miatt én is zavarba jövök. – Gondolom nincs véletlenül egy másik pólód, amiben alhatnék, igaz? – kérdezem.

Lucas felkel az ágyról, és harapdálni kezdi a száját.

- Ööö... nem, de várj! – Hirtelen el kell kapnom róla a szemem, amikor leveszi a hosszujjú felsőjét. Az alsónadrágja gumis széle kilátszik a farmerja alól, ami úgy lóg a csípőjén, mintha bármelyik pillanatban lecsúszhatna róla. Felém nyújtja a pólóját, én pedig gyorsan elveszem tőle, és visszabújok a fürdőajtó mögé. A sors hülye játékot űz velem, az már biztos.

Magamra veszem a pólóját, aminek határozott Lucas illata van. Szeretem a frissen mosott ruha és a saját illatának elegyét. Igazából szeretek mindent, ami ő, és ezt nem lesz egyszerű kiverni a fejemből.

A póló nyakvágata kissé bőnek bizonyul, mert folyton lecsúszik a vállamról, de legalább a fenekemet eltakarja. Vissza kell tűrnöm az ujját, hogy ne lógjon a karomon. Összeszedem a ruháimat a földről, és a ruhakupacot a meztelen lábam előtt tartva lépek be a szobába. Bailey megint elkapja rólam a szemét, és ha lehetséges, még inkább idegesebben viselkedik. Leteszem a ruháimat az ágy mellé a földre, és próbálom a pólóját a fenekem alatt tartani. Nem nézünk egymásra, mindketten kínosan kerülgetjük a másikat. Én még mindig úgy érzem, neon lámpa hirdeti a fejem felett, hogy szerelmes vagyok belé. Pedig, ha törik, ha szakad, ezt soha nem fogja megtudni.

- A tiéd az egész – mondom, mire Lucas idegesen megköszöni, és bevonul a fürdőbe.

Amikor benyomja az ajtót, egy pillanatra bepattan a zár a helyére, és már épp bosszankodni kezdenék, hogy bezzeg neki sikerült bezárnia, amikor a zárnyelv ismét kicsúszik a tokból, és az ajtó kinyílik. Lucas háttal áll az ajtónak, így észre se veszi a dolgot. Épp a nadrágját húzza le magáról. Aztán az alsójáért nyúl, de mielőtt bármi olyat láthatnék, amit nem szabadna, akkor előre lép, így ismét az ajtó takarásába kerül. Megrázom a fejemet, és elfordítom a fürdőtől a fejemet. Hallom, hogy folyatni kezdi a vizet, én pedig bebújok a takaró alá.

Mire Lucas kijön a fürdőből, a szemeim gyakorlatilag leragadnak a fáradtságtól. Valószínűleg már jócskán elmúlhatott éjfél. Lekapcsolja a lámpát, és érzem, ahogy besüpped az ágy, amikor mellém fekszik. Jó éjszakát kíván, én pedig visszamotyogok valamit, aztán elnyom a fáradság, és elalszom.

Reggel arra ébredek, hogy melegem van. A tegnapi érzelmi hullámvasutazástól pedig annyira kimerültem, hogy kifolyt a nyálam a számból. A legrosszabb pedig az, hogy ez Lucas vállán történt meg. A fejem ugyanis a nyakhajlatába fúrva pihen, a bőre puha és kellemesen meleg, ahogy az arcom hozzáér. Ahogy kinyitom a szemem, az első dolog, amit megpillantok az a meztelen mellkasa. A behajlított karjával átölel, és a kézfejével a vállamat fogja. Az ölelése egészen olyan, mint egy védelmező kuckó, amit csak ő képes létrehozni azzal, hogy mellettem van. Egészen otthon érzem most magam. Már amúgy is épp kezdtem elveszteni a hitemet abban, hogy valaha is képes leszek még Angliára az otthonomként gondolni. Mióta megérkeztem, a honvágyam egyre csak nőni kezdett. De most, most végre megszűnni látszik a hazavágyódás gyötrő gondolata. Megnyugtat az, ahogy a Lucas szájából kiáramló meleg levegő az arcomat simogatja. Egyenletesen szuszog, ebből tudom, hogy ő még nem ébredt fel. Óvatosan felemelem a fejem, mire a keze lecsúszik a vállamról. Lehúzom a póló ujját a kézfejemre, és óvatosan letörlöm a nyálamat a válláról. Szerencsére nem ébred fel az ügyködésemre, már így is épp elég kellemetlen, hogy ilyen pózban aludtunk, nemhogy közben még rá is folyt a nyálam. Nem szívesen kezdeném a napomat máris magyarázkodással, hogy mégis hogyan kerültem a karjai közé az éjszaka folyamán. Lehet, hogy amikor nem vagyok éppen magamnál, akkor önkéntelenül rámászom. Ezentúl törekednem kell a minél kevesebb testi kontaktusra. Mindegy, hogy hogyan, de ki kell szeretnem belőle.

Kimegyek a fürdőbe, és kihasználom az időt, amíg Lucas még alszik, hogy nyugodtan pisiljek, hiszen az ajtó félig nyitva van. Alaposan kiöblögetem a számat, és az ujjaimmal átfésülöm a hajamat. Máris úgy látom, mintha a bőröm veszített volna a barnaságából, amit a jacksonville-i állandó napsütésnek köszönhetek. Ettől viszont a szemeim nem olyan élénk kékek, mint általában. Mintha szürkeség keveredett volna a kékbe. Olyan, mintha a szemem pontosan a jelenlegi lelkiállapotomat tükrözné a kusza, gomolygó szürkeségével.

Amikor kimegyek a fürdőből, hogy összeszedjem a ruháimat, Lucas még mindig mélyen alszik. Az egyik keze a feje fölött, a másik a teste mellett pihen. A takaró a lába köré tekeredett, a felsőteste meztelen, a hasán az izmok megnyúlnak minden egyes lélegzetvételnél. A homlokán a ráncok kisimultak, és olyan békésnek tűnik, ahogy egyenletesen szuszog, hogy egy ideig csak némán bámulom őt. Aztán egy belső késztetés hatására leülök mellé az ágyra, hátrafogom a hajamat, nehogy felébresszem, és megcsókolom a homlokát. A bőre meleg és vibráló, olyan... valódi.

Felveszem a ruháimat a földről, és visszamegyek a fürdőbe felöltözni. Furcsa koktélruhában mászkálni, de mondhatni a lehetőségeim végesek. Még nagyon korán lehet, odakint a nap még épphogy csak derengeni kezdett, viszont még le kell vezetnem két órát hazáig, és nem akarom, hogy George még ennél is jobban aggódjon, ezért időben haza akarok érni. Amúgy is karácsony reggele van, ilyenkor mindig közösen szoktuk kibontani az ajándékokat. Ha már más nem is normális az életemben, legalább ezt a szokást nem akarom megbontani.

Mire kimegyek a fürdőből, már Lucas is felébredt. Épp az ágy szélén ül, és álmosan néz maga elé. Felemeli a fejét, és egyenesen a szemembe néz.

- Ideje hazamennem – mondom csendesen, mire Lucas elmosolyodik, és aprót bólint.