Némán szállok ki a kocsiból, fogalmam sincs, hogy miért viszi fel ezt a részeg lányt magához, és hogy én miért vagyok már megint itt. Esetlenül várakozom, amíg Bailey kihalássza a lányt a hátsó ülésről. Amikor a karjába veszi, Kate felébred.

- Miek kelledeloznod? – Részeg beszéde alig érthető.

- Fogd be! – szól rá Bailey, mire a lány befogja a saját száját, és magában kuncog.

Abból, ahogy évődnek, az látszik, hogy már régebb óta ismerhetik egymást, ennek ellenére még sosem láttam őket azon az egyetlen mozis eseten kívül együtt soha. Bailey felsiet vele a lépcsőn, én pedig szó nélkül követem őket. Le kell tennie a lányt, hogy előkeresse a kulcsait a zsebéből, aki így majdnem eldől, így nekem kell az egyik kezét a vállamra tennem, hogy meg tudjam támasztani.

- TenemAsssshleyvaagy – gurgulázza részegen a szavakat, miközben próbál rám fókuszálni. Csak némán megrázom a fejemet.

Amikor végre kinyílik az ajtó, bevonszoljuk a hálóba, és lefektetjük az ágyra.

- Segíts levenni a cipőjét – morogja Bailey, mire lehúzom a szandálját a lány egyik lábáról, ő pedig a másikról.

- Forog a szoba? Hintázom? – kérdezi a lány, legalábbis ezt vélem kiértelmezni a részeg motyogásából, majd felnevet, és átfordul a hasára. – Szédülök – morogja a párnába.

Ezután még magában motyog érthetetlen dolgokat, majd elhallgat, és a légzése is egyenletessé válik. Lucas becsukja a háló ajtaját, engem pedig kiterel a konyhába. Poharat vesz elő, megtölti vízzel a csapból, és átnyújtja nekem. Megrázom a fejem, hogy nem kérek.

- Igyál! Holnap másnapos leszel! – A hangja merev, kissé bántó, talán gúnyos is.

- Nem ittam alkoholt. Nem vagyok részeg! – Erre Bailey meglepődve néz rám, én meg dacosan állom a tekintetét.

Durcásan kikapom a poharat a kezéből, és iszom néhány kortyot. Bailey arca fájdalmas grimaszba torzul, ahogy az oldalára szorítja a kezét. A kezem úgy remeg, mint akit áramütés ért, a víz kilötyög a pohárból, amikor leteszem a pultra. Eddig sikerült elterelnem a figyelmemet, de most szinte leterít az előbbi események okozta adrenalin löket. Bailey felém akar nyúlni, de szándékosan elhajtom a fejem tőle. Nem akarom, hogy hozzám érjen. A reakciómat látva sértetten a konyhapultra támasztja a tenyerét, és merev karjai közé hajtja a fejét. A szemöldökén lévő sebből vér szivárog, ami végigfolyik az arcán, vörös csíkot hagyva maga után.

- Fertőtleníteni kéne a sebedet – mondom halkan. Erre lassan felém fordítja a fejét, és az arcomat bámulja.

- Miért nem mondtad el már akkor este? – kérdezi.

- Mit miért nem mondtam el?

- Miért véded még most is azt a szemetet? – kérdezi erélyesen. Ha megint arra kér, hogy magyarázkodjak előtte amiatt, amit Reed rám üvöltött, akkor... Csörögni kezd a telefonom, ez félbeszakítja a gondolataimat. Bailey és én farkasszemet nézünk, miközben előhúzom a mobilom a zsebemből. J. J. neve villog a kijelzőn.

- Effie, jól vagy? Minden rendben? Bailey-nél vagy? – Olyan ideges a hangja, hogy alig értem, amit mond.

- Nála vagyok, ne aggódj!

- Hála égnek! – Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. - Elmenjek érted?

- Nem kell, jól vagyok – válaszolom fáradtan.

- Itt totális a káosz. Mindenki megőrült a verekedés után – mondja felfokozottan.

- Te jól vagy? – kérdezem.

- Persze, Effie – mondja szeretetteljesen a nevemet. - Cassie-vel mindjárt indulunk haza. Ne aggódj miattunk, kérlek.

- El tudnád hozni a holmimat, ott hagytam... - elcsuklik a hangom.

- Effie, Reed bántott téged? – kérdezi kétségbeesetten.

- Nem, dehogy bántott! – mondom könnyedén, de közben fél szemmel Bailey-re sandítok, aki még mindig a karjai közé hajtva lógatja a fejét. – Csak részeg volt és... mindegy.

- Bailey kezdte a verekedést? – kérdezi mérgesen.

- Nem, nem ő. Reed kezdte – védem meg, de egyre kellemetlenebb ezt pont előtte megbeszélnem a barátommal. - Figyelj, hívlak, ha Londonba értem. Vigyázz magadra, rendben!

- Te is, Eff! – mondja szomorkásan, majd megszakad a vonal.

Leengedem a telefont, és leteszem a konyhapultra. Egy ideig az elsötétülő kijelzőt bámulom.

- Hogy lehetsz ekkora hülye, hogy kikezdesz Reeddel? – kezdem vontatottan. Bailey meglepődve kapja rám a tekintetét. – Hogy lehetsz ennyire önző? – Erre dühösen ellöki magát a pulttól, és fújtatva bámul rám.

- Én vagyok önző? Egy ujjal sem értem hozzá, te is láttad! Csak azért nem vertem be a képét, mert a múltkor annyira berágtál érte. És ne gondold, hogy nem esett nehezemre visszafogni magam! - kiabálja dühösen.

- Hát nem érted a lényeget!? - vágok vissza. - Felajánlottak neked egy ösztöndíjat az államok egyik legjobb egyetemére, amiért sokan ölni tudnának. A csapatod kidolgozza a belét érted, de ha elcseszed, te is tudod, hogy van száz másik, akinek odaadhatják.

- Akkor mit javasolsz? – kérdezi ironikusan. - Hagynom kellett volna, hogy megüssön téged?

- Csak most az egyszer ennyiben kellett volna hagynod a dolgot, és elsétálnod.

- Elsétálnom! Elsétálnom!? – kontrázik rá, szinte tajtékzik a dühtől. Megint a haját kezdi tépni, közben fel-alá járkál. – Ezt nem hiszem el! Szerinted mi történt volna, ha elsétálok?

Elfordítom róla a tekintetemet. Nem akarok arra gondolni, mi lett volna akkor. Mégis nehézkesen kezdem el kapkodni a levegőt.

- Most mások is voltak ott. Nem bántott volna – vágok vissza.

- Most? Jézusom, hallod te egyáltalán magadat? – kérdezi erélyesen, és a belemarkol a tarkóján lévő hajába. – Akkor szerinted mit csinált volna veled, miután elvonszolt?

- Nem tudom – motyogom magam elé. Közel járok hozzá, hogy elsírjam magam.

- Nem tudod? - kiált fel gúnyosan, és majdnem elneveti magát. – Mi volt egyáltalán a célod azzal, hogy ráveszed, menjen veled?

- Csak nem akartam, hogy megverjen. Láttam, hogy nem ütsz vissza, és nem segített senki sem.

- És gondoltad az, hogy felajánlkozol neki, az majd segít? – Nem értem, miért beszél velem ilyen szarkasztikusan.

- Nem gondolkoztam – motyogom csendesen.

- Hát ezt jól mondod! Rohadtul nem gondolkoztál!

- Miért csinálod ezt?! Hibáztam, rendben, felfogtam! Az én hibám, én hoztam magamra a bajt. Szégyellem is magam miatta rendesen. Reednek a testem kellett, mégis mi mással küzdhettem volna én ellene, ha nem azzal? Hagytam volna, hogy félholtra verjen, mire valaki közbeavatkozik? – emelem fel én is a hangomat.

- Nem kéne így beszélned magadról, Effie! Ettől függetlenül hülyeséget csináltál. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.

- Igen, mondjuk azzal, hogy eltörik valamid! – vágok vissza.

- Pfff – puffog, és fölényesen megforgatja a szemét.

- Felőlem aztán flegmáskodhatsz... - Mielőtt befejezhetném a mondatot, az ajtó felől érkező kopogás belém fojtja a szót.

Mindketten a bejárat felé kapjuk a fejünket. Az első gondolatom, hogy az apja az. Jesszusom, nekem nem is szabadna itt lennem. Tudom, hogy nem jöhetnek fel ide lányok. Aztán elvetem ezt a gondolatot, hiszen már éjfél fele járhat, kétlem, hogy az apja ilyenkor állítana be. Bailey közben elindul az ajtó felé, hogy megnézze, ki az. Ahogy kitárja az ajtót, döbbenten bámulom a fekete hajú, félig ázsiai lányt, aki a házban felvitte Bailey-t az emeletre. Egy hátizsák van a vállán, mellette pedig egy hatalmas bőrönd.

- Szia – köszön rá Bailey-re.

- Szia, Bianca. Ez az összes cucc? – kérdezi, és leveszi a lány válláról a hátizsákot, és az ajtó melletti falhoz állítja. Úgy néz ki, mintha ez a lány épp ide akarna költözni hozzá. Bianca átkarolja Bailey nyakát, ő pedig a lány hátára teszi a kezét, és szorosan megölelik egymást. Egyre jobban úgy érzem, lemaradtam valamiről.

- Látom, tényleg igaz, amit híresztelnek arról, hogy Reed szétrúgta a seggedet – mondja a lány, miután elengedik egymást. Óvatosan eltűri Bailey haját a homlokából, és összehúzott szemöldökkel vizsgálgatja a sebeit. Egyáltalán nem tetszik, ahogy hozzáér. Túlságosan bensőséges.

- Hagyjál, Bianca – szól rá, azzal bosszankodva elhúzza a fejét.

- Hol van? – kérdezi Bianca, mit sem törődve Bailey morcosságával, aztán körbevizslatja a szobát. Amikor megakad rajtam a szeme, szélesen elvigyorodik.

- A hálóban. Alszik – morogja vissza Bailey. Kate elszakítja rólam a tekintetét, és ismét Bailey felé fordulva beszél.

- Köszi, hogy itt csövezhetünk. – Erre váratlanul lábujjhegyre emelkedik, és szájon csókolja Bailey-t. Azt hiszem, a döbbenettől elfelejtek levegőt venni.

- Mondtam már, hogy ne csináld ezt! – csattan fel Bailey bosszankodva, és vet rám egy zavart pillantást.

- Nyugi, nem vagy az esetem, Öcskös – mondja a lány, és elneveti magát. Ellép Bailey mellett, és megpaskolja a vállát. – Amúgy nem értem, mi bajod, ez csak egy puszi volt, csak éppenséggel a szádra – szól vissza a válla felett. – Kár, hogy az emberek nem csinálják többet – mondja, ahogy elmegy mellettem, közben rám kacsint, majd eltűnik a hálóban.

Miután becsukódik mögötte az ajtó, Bailey zavartan kerüli a tekintetemet.

- Nem gondolod, hogy megmagyarázhatnád, hogy miért van most már két lány a hálódban?! – Bailey arca egy pillanat alatt megváltozik, ahogy felhozom a témát.

- Mert segítség kellett nekik – morogja vissza.

- Miért, mert a részeg lányra is rámászott Reed? – mutatok a háló felé. - Mi ez nálad, valami becsípődés, hogy felhurcolsz magadhoz minden csajt, aki kapcsolatba lép vele? – Tudom, hogy ez már gonoszság, de a közjáték mit sem változtatott azon, hogy mérges vagyok rá. Erre Bailey szinte hisztérikusan felnevet, és a levegőbe dobja a karjait.

- Nem érted, Effie! Rohadtul nem értesz semmit!

- Akkor magyarázd meg! Rohadtul itt az ideje, hogy megmagyarázz végre mindent! Mert igazad van, rohadtul nem értek semmit! – emelem fel a hangomat idegesen, mit sem törődve a két lánnyal az ajtó túloldalán.

- Az a részeg „csaj" – mondja cinikusan, és idézőjeleket rajzol a levegőbe -, a hálómban, a nővérem, Kate! – A szavaitól annyira meglepődök, hogy megnémulok. A döbbenetemet látva, hogy végre fölém kerekedett, hozzáteszi. - És ne felejtsük el, hogy te jöttél ide hozzám akkor este, nem pedig én hurcoltalak fel! – hangsúlyozza ki, ahogy megismétli az előbbi szavaimat.

Ahogy ezt kimondja, összeszorul a torkom, és a mellkasomat szorongatja egy különösen rossz érzés. Ezzel most nagyon is betalált, ha az volt a célja, hogy megbántson. Látom a megdöbbent arcán, hogy rájött, ostobaságot mondott, de kimondta. Könnyes szemmel fordulok el, nem fogok előtte sírni. Helyette inkább elindulok a bejárati ajtó felé. Visszatartom a levegőt, hogy ne bőgjek fel hangosan.

- Effie, várj! Jézusom, várj már! – kiált fel kétségbeesetten, majd hallom, hogy utánam lohol, és egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, de csak jelzésképpen, aztán azonnal el is enged. – Sajnálom! Sajnálom! – lihegi bűntudatosan. Dühösen fordulok meg.

- Beszélj! – követelem rekedt hangon. Ismét a hajába markol, de most inkább elkeseredetten.

- Miért van az, hogy te vagy az egyetlen, aki ennyire fel tud bosszantani? – kérdezi mérgesen morogva, aztán elhallgat, és elfordul tőlem, hogy ne kelljen rám néznie. Teszek egy lépést hátra.

- Beszélj, vagy elmegyek!

- Jól van már! – mondja bosszankodva, aztán a csap melletti pultra támasztja mindkét kezét, így háttal áll nekem. - Azért gyűlölöm Reedet – mondja vontatottan -, mert teherbe ejtette Kate-et. Aztán meg kirakta, hogy oldja meg a dolgot egyedül.

Ahogy a keserű szavak elhagyják a száját, és értelmet formálnak az elmémben, hirtelen szűkülni kezdenek a szoba falai körülöttem. Úgy érzem, mintha kihúzták volna alólam a szőnyeget, és nem lenne biztos talaj a talpam alatt. A világ forogni kezd, úgy érzem a szédülés minden érzékszervemet teljesen eltompította.

- A nővéred terhes lett Reedtől? – kérdezek vissza remegő hangon. - Mikor?

- Tavaly.

- Szó... szóval Kate-nek van egy... egy... - nyökögöm, mert olyan szürreális kimondani is.

- Nincsen – mondja Bailey csüggedten, és a fejét a keze közé hajtja.

- Mi történt? – kérdezem bizonytalanul, bár sejtem a választ. Miután majdnem egy percig némán hallgat, nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni fog. Látom rajta, hogy évelődik. Végül csendesen, de beszélni kezd:

- Elvesztette. És azóta... megváltozott – sóhajtja szomorúan.

- Úgy érted, úgy hogy... - kapkodni kezdem a levegőt.

- Igen, elvetélt – suttogja.

- Jaj ne, sajnálom! Sajnálom – sóhajtozom, mert a sírástól összeszorul a torkom.

- Reed folyamatosan csalta, még együtt voltak, azt hiszem, meg is ütötte egyszer, de Kate tagadja, hogy így lenne. Amikor elmondta Reednek, hogy terhes, ő persze kijelentette, hogy hallani sem akar róla. Ő és a csapattársai egész évben egy ocsmány játékot űztek, hogy ki tud több lányt ágyba vinni. Amikor meghallottam, hogy azzal henceg, hogy hányszor volt meg neki a testvérem, rátámadtam.

- És a papád nem segített?

- Az apám? – mondja fanyarul. - Az apám akkor mutatta csak meg igazán, mekkora egy szar alak. Szerinte Kate volt a hibás, amiért terhes lett. Csúnyán összevesztünk aznap este. Kate azóta nem beszél vele.

- És Reednél nem lett következménye, hogy...

- Dehogy lett következménye! – vágja rá. - Az apja talán még jól háton is veregette azért, ahogy a helyzetet kezelte. Gyűlölöm Reedet azért, amit Kate-tel csinált. És én még csak észre sem vettem, hogy mi történt, mert akkoriban túlságosan lefoglaltak a saját nyomorult problémáim. Csak akkor tudtam meg, amikor Kate bekerült a kórházba.

- Nem a te hibád volt – mondom gyengéden. Bailey idegesen a tenyerét a homlokához szorítja, és szorosan összezárja a szemét, aztán az orrnyergét kezdi masszírozni. – De miért nem mondtad el ezt már korábban? – kérdezem.

- Mert ahhoz nem volt jogom, Effie. Ez nem az én történetem, Kate-nek minden joga megvan ahhoz, hogy annak mondja el, akit ő erre érdemesnek gondol. Nekem nincs. Sajnálom.

- Akkor most miért mondtad el mégis? - kérdezem, bár nem akarom túlfeszíteni a húrt, egyszerűen csak tisztázni akarom a dolgokat közöttünk.

- Mert az, ami ma este történt, kissé felülírta a szabályokat. De értsd meg, nem mehetek oda minden lányhoz, akivel szóba áll, azzal, hogy teherbe ejtette a nővéremet. Gondoltam elég, ha rajta tartom a szememet. Erre halloweenkor megjelentél nálam, és azt gondoltam, veled is megtette, amit Kate-tel. De azt mondtad, esküszöl, hogy nem ért hozzád. Azt mondtad, csak részeg voltál. Tudnom kellett volna, hiszen már amikor láttam, hogy az első bulin rád szállt, éreztem, hogy mocskosak a szándékai. Valószínűleg téged is csak a pontozótáblájukra szántak. Sőt valószínűleg fogadtak Sandersel, hogy melyikőjük nyer meg előbb. – A szavak keserűen hagyják el Bailey száját, én pedig úgy érzem, rosszul vagyok tőlük. A lábam remegni kezd, így meg kell kapaszkodnom a pult szélében. A fejemet a karom közé hajtom, és próbálok mélyeket lélegezni, hogy ne sírjam el magam.

- Effie? – Bailey megpróbálja a hátamra tenni a kezét, de lerázom magamról.

- Ne! – szólok rá. Egyre hangosabban és élesebben kapkodom a levegőt. Úgy érzem, meg fogok fulladni.

- Rendben, nem érek hozzád, ha nem akarod, csak nyugodj meg. Kérlek! - mondja suttogva.

- Ne mond, hogy nyugodjak meg! – kiáltok fel hisztérikusan. Azt hiszem, kezd túl sok lenni ez egy estére. Az agyam mintha beadta volna az unalmast, és képtelen lenne feldolgozni a hallottakat. Ellököm magam a pulttól, és erősen összeszorítom a szememet, hogy a könnyek ne tudjanak kifolyni a szememből. A tenyeremmel erősen dörzsölni kezdem az arcomat.

- Effie, ne csináld ezt! – kérlel Bailey. – Nem baj, ha sírnod kell.

- Nem fogok sírni! Nem fogok sírni, amiatt a rohadék miatt – kiáltok fel dühösen, és tovább dörzsölöm a szemem, amitől az fájdalmasan égni kezd.

- Hagyd ezt abba! – mondja Bailey határozottabban, és elhúzza a kezemet a szememtől.

- Ne! – kiáltok rá megint, de abbahagyom a szemem dörzsölését. Zavartnak érzem magam.

- Rendben! Nézd, nem érek hozzád – mondja, és széttárja a karjait, majd kissé felém nyújtja mindkét kezét. – Csak gyere ide, hogy megölelhesselek. Csak meg akarlak ölelni – mondja nyugodtan suttogva, és ismét tesz felém egy lépést. Lassan a karomhoz ér az ujja hegye, majd óvatosan rásimítja a kezét az enyémre. A meleg tenyerére koncentrálok, amikor a tenyere a hátamra siklik, és végül finoman az ölelésébe von. Ráhajtom a fejem a mellkasára, és egy jó ideig csak hallgatom a szívverését.

- Lucas – mondom a nevét sírástól fojtott hangon.

- Itt vagyok – suttogja, és a hajamat kezdi simogatni. - Nincs semmi baj, csak egy kicsit bepánikoltál.

Megvárja, hogy teljesen megnyugodjak, de aztán a karomnál fogva eltol magától, és egyenesen a szemembe néz.

- Effie, miért nem mondtad el, hogy Reed ütött meg Halloweenkor?

- Én... - nézek rá kétségbeesetten, de nem tudom kimondani.

- Miért nem bízol bennem? – kérdezi keserűen.

- Bízom benned – mondom, de aztán elhallgatok. Bailey várakozón néz rám. - Nem mondtam el, mert meg voltam ijedve... nagyon, és... és szégyelltem magam – vallom be őszintén, akármennyire nehezemre is esik a dolog. – Most is szégyellem magam, amiért megütött. – A mondat végére elhal a hangom, és lesütöm a szememet.

- Ezért hazudtál nekem? Mert szégyellted a dolgot?

- Igen – sóhajtom.

- Elisabeth... - A nevem csak suttogás az ajkain. Nem akarok ránézni, mert túlságosan restellem előtte a dolgot. – Nem neked kellene szégyellned magad, amiért Reed megütött téged.

- De...

- Nem! - állít meg. – Nincs az a kifogás, ami elfogadható lenne azért, mert megütött. Ez nem téged minősít Ellie, hanem Reedet. – Egyszer már szólított így, ahogy régen a mama, de most valahogy a névvel együtt az emlékek is a szívembe csapódnak. – Neki kéne szégyenkezve elbújnia, nem neked – mondja, és felemeli a fejemet az államnál fogva. - Miért nem szóltál róla valakinek?

- Mindenki azt mondta volna, hogy magamnak okoztam a bajt, amiért kikezdtem vele, és ezért megérdemeltem.

- Az Nem. A Te. Hibád. Volt. – mondja lassan, mindegy egyes szót külön nyomatékosítva, és megsimogatja az arcomat. – Először is, én soha nem mondtam volna ezt neked – mondja gyengéden, miközben a hüvelykujjával simogatja az arcomat -, másodszor pedig... senki nem mondta volna ezt neked.

- A suliban igen. Ott mindenki utál, te is tudod.

- Ez nem igaz, Effie! A focicsapat imád téged. J. J. is...

- J. J. soha nem tudhatja ezt meg, érted! – emelem fel a hangom riadtan, mire Bailey elveszi a kezét az arcomról.

- Effie, emellett nem lehet csak úgy elmenni és elfelejteni. Szólnod kell George-nak! – mondja határozottabban.

- Nem Lucas, nem lehet! – mondom kétségbeesetten.

- Mi az, hogy nem lehet?!

- Kérlek, nem mondhatod el neki! – könyörgök.

- Effie...

- Figyelj! - állítom meg. - George tizenegy éves korom óta a gondomat viseli. Lemondott értem mindenről.

- Attól még tudnia kell róla...

- Lucas, meg kell értened engem! – könyörgök neki. - George lemondott a posztról, amit felajánlottak neki a diplomája után, és visszaköltözött Angliába, csakhogy engem felneveljen. A legjobb csapatok küzdöttek érte, de mindent visszamondott, hogy aztán otthon a legaljáról kezdje felépíteni az életét. Nem volt semmink, érted? Se pénzünk, se családunk, semmink. El kellett adnia a házat, ahol felnőttünk, hogy tudjunk miből élni. Mindent feladott értem. Mindent! És tudom, hogy azért csinálta, mert bűntudata volt, amiért nem volt ott, amikor a baleset megtörtént. Amíg le nem szállt a gépről, és be nem ért a kórházba, azt hitte, én is meghaltam... – Elcsuklik a hangom, és kifolyik egy könnycsepp a szememből. Lucas fájdalmas arccal néz rám, de tovább folytatom. – Ha elmondanám neki, hogy Reed részegen megütött, csak ismét aggódni kezdene, és én nem akarok többé okot adni neki rá. Amúgy is csak egyetlen pofon volt.

- Amitől felszakadt az arccsontodon a bőröd, és felrepedt a szád! – mondja Bailey felháborodva.

- Egyszer történt meg – mutatom fel az ujjamat -, egyetlen egyszer, és soha többé nem fog megismétlődni.

- Ma este majdnem megtörtént – vitatkozik tovább, de állhatatosan nézek a szemébe. - Ez baromira nem jó így, Eff – mondja, és kétségbeesetten a hajába markol, közben fel-le kezd járkálni.

- De így lesz jó! – erősködöm. - Kérlek, próbálj megérteni. A dolgok végre elkezdtek javulni, és sok év óta George most először nyugodt volt, amíg el nem csesztem azzal, hogy nem mentem haza éjszakára. Addig, amíg úgy tudja, hogy elestem, addig csak dühös rám. Eleget aggódott már értem, és a hülyeségek miatt, amiket csináltam, itt az ideje, hogy visszafizessek neki abból, amit kaptam.

- Nem azzal kéne visszafizetned, hogy eltitkolod előtte, hogy Reed megütött, hanem azzal, hogy jól tanulsz, vagy mi tudom én, soha nem viszel haza srácokat, akiket ki nem állhat – mondja, és türelmetlenül a levegőbe dobja a karját.

- Megígérek bármit, amit akarsz, csak ne szólj erről senkink – könyörgök neki tovább. – Nem találkozom Reeddel többé, sőt nagy ívben elkerülöm. Nem randizok soha többé senkivel, és esküszöm, nem fekszem le egy sráccal sem, és szűz maradok életem végig, csak ne mondd el senkinek. – Bailey erre megenyhül egy kicsit, és halványan elmosolyodik a szavaimtól, de én továbbra is komolyan nézek rá.

- Jól van, rendben, megígérem. Gyere ide! – Kinyújtja felém a kezét, és a mellkasára húzza a remegő testemet, mire a nyakhajlatába fúrom az arcomat.

Bailey a hátamat simogatja, amíg végre képes vagyok uralkodni magamon, és nem kapkodok levegő után. Ekkor eltol magától, és mélyen a szemembe néz.

- Megígérem, hogy nem szólok a dologról sem J. J.-nek, sem pedig George-nak, de ettől még egyáltalán nem tartom helyesnek ezt az egészet, ezért cserébe azt kérem... nem, azt akarom – nyomatékosítja -, hogy ezentúl ne hazudj többet nekem. Semmiben. Ha Reed a két méteres közeledbe megy, akkor arról szólsz, megértetted?! – A hangja sokkal lágyabb, mint a szavai.

- De, akkor...

- Nem! Hallgass végig! - állít meg. – Megígérem, hogy nem leszek dühös, és hogy dolgozom a haragomon Reed felé, de ez csak addig áll, amíg te is tartod a szavad. Azt akarom, hogy szólj nekem, ha bajban vagy, és akkor majd együtt, közösen megoldjuk valahogy a dolgot, rendben?

Hezitálva bólintok, mire Bailey megint megölel.

Miért van az, hogy folyton összeveszünk, aztán meg az egész átmegy egy ilyen zavarba ejtő valamibe? Ellépek tőle, mielőtt még valami ésszerűtlen és helytelen dolgot tennénk.

- Még mindig vérzel, gyere a fürdőbe - mondom csendesen, ahogy az arcára nézek. - Kitisztítom a sebed.

Bailey szórakozottan a homlokához ér, mintha csak most jött volna rá, hogy vérzik.

- Ez semmiség – ellenkezik.

- Gyere! – szólok rá erélyesebben, mire megindul utánam.

A fürdőszoba elég kicsi két embernek. Bailey leül a wc tetejére, én pedig elé állok, de így is összeér a lábunk. Megnedvesítek egy mosakodó kendőt meleg vízzel. Először letörölgetem a vért az arcáról, közben többször is ki kell mosnom a kendőt. Jól jön most ez a figyelemelterelés.

Ahogy tüzetesebben megvizsgálom az arcát, látom, hogy a szája széle máris dagadni kezdett. Óvatosan eltűröm a haját a homlokából, hogy rendesen kitisztíthassam a szemöldökénél lévő sebet. A halántékán annyira puha és meleg a bőre, hogy az ujjaim még egyszer végigsimítanak rajta. Az egész mozdulat annyira óvatoskodó és bensőséges, hogy megremeg a kezem. Bailey összerándul, ahogy rányomom a kendőt a sebre. Elkapja a csuklómat, de nem rántja el a kezem, helyette megsimogatja a csuklóm belső felén lévő érzékeny bőrt. Szinte érzem az ujjai alatt a pulzusomat lüktetni. Leengedem a kezem, és újra kimosom a kendőt.

- Hogy van az oldalad? Nagyon fáj? – kérdezem.

- Jól vagyok – erősködik.

- Vedd le a pólódat – utasítom. Láttam, hogy Reed többször is belebokszolt a bordáiba. Bailey bosszankodva megforgatja a szemét, de végül megmarkolja a hátán a pólóját, és előrehúzza a fején keresztül. Már abból, hogy nehézkesen emeli csak fel a jobb kezét, tudom, hogy egyáltalán nincs jól. A szűk hely miatt annyira közel állok hozzá, hogy érzem a tiszta és jellegzetes illatát a bőrének. A szívem erősen zakatolni kezd, ahogy a szemembe néz. Eszembe jut, hogy nem viselkedhetek így, mert nem szabad. Elhúzódom, hogy megvizsgálhassam az oldalát.

- Emeld fel a jobb kezedet – kérem. Teszi, amit mondok, de csak merőlegesig tudja magától felemelni a karját. Összeszorítja a szemét, és halkan nyöszörögve segíti a másik kezével, hogy a feje fölé tudja emelni. Az oldala belilult és véraláfutásos, nem csoda, hogy nehezére esik mozogni. – Vegyél egy mély levegőt – kérem, és az oldalára teszem a kezemet, hogy érezzem, ahogy a mellkasába áramlik a levegő. Még mindig teszi, amit kérek, sikerül is beszívnia a levegőt, de aztán kissé benne reked, mielőtt kitudná fújni. – Most...

- Ennyi elég lesz – állít meg, majd az oldalán lévő kézfejemre teszi a kezét, elveszi az oldalától, majd a szájához húzza. Gyengéden csókolja meg az ujjaimat, és közben hálásan néz a szemembe.

A szemei olyan gyönyörű kékek, hogy úgy érzem, magukba akarnak szippantani, hogy aztán elmerüljek benne, mint nyaranta az óceán hűvös hullámaiban. Óvatosan feláll, így fölém magasodik, és a szűk hely miatt a meztelen mellkasa minden egyes levegővételnél enyhén az enyémhez ér. A két tenyere közé fogja a kézfejemet, és újra megcsókolja. Szinte kézzel fogható kettőnk között a feszültség. Olyan erős késztetés tör rám, hogy a mellkasára tegyem a kezem és megcsókoljam, hogy az már fizikailag is fáj. Miért ilyen nehéz helyesen viselkedni?

- Elállt a vérzés – mondom, hogy megtörjem a kínos csendet, és óvatosan kihúzom a kezem a tenyeréből.

- Jól vagyok - válaszolja rekedtes hangon.

- Biztosan? – Annyira, de annyira közel van hozzám.

- Igen, soha jobban. – A hangja lágy, szinte simogató.

Egy pillanatra rossz érzés uralkodik el rajtam. Félek amiatt, hogy nem tudom kontrollálni az érzelmeimet iránta, és valami esztelent mondok vagy teszek, főleg azután, hogy nemrég megvigasztalt. Ami azt illeti, már a puszta közelségétől is forróság önt el. De miért érzek így, amikor pontosan tudom, hogy nem szabadna? Tényleg igaza van Mr. Shawnak? Azért éreznék így iránta, mert tudom, hogy soha nem lehetünk együtt? Már megint ide térek vissza, mintha valami ördögi kör lenne.

Erőt veszek magamon, és teszek egy lépést hátra, majd elfordulok, és kinyitom az ajtót, hogy kijussak a fürdőből. Olyan fülledt volt már odabent a levegő, hogy most jólesik mélyeket lélegezni.

- Fel kell hívnom J. J.-t, hogy jöjjön értem – mondom, miközben visszamegyek a nappaliba. A hangomba ismét visszatért az erő így, hogy Bailey már nem áll közvetlen előttem. - Haza kell mennem, mert reggel még el kell hoznom az autómat a szerelőtől, vagy nem érek ki a géphez.

- Késő van. Nem kell felhívnod J. J.-t – mondja, miközben jön utánam. A bal kezével átsegíti a pólót a jobb karján, majd megáll előttem. - Maradj itt éjszakára. Majd reggel hazaugrunk a csomagodért, és még időben kiérünk a reptérre.

Hezitálok. Ez már a harmadik eset lesz, hogy nála alszom. Kezd ez valami szokássá válni nálam, hogy szorult helyzetekben nála maradok éjszakára. De végül is mi rossz történhetne, amikor Kate, és Bianca ott alszik a hálóban, és végre nem kell attól sem félnie, hogy összehányom a fürdőszobáját.

- Hát, rendben – egyezek bele végül. Bailey megkönnyebbültem néz rám.

A kezembe ad egy takarót, és felajánlja a kanapét. Hanyatt fekszem, de a lábamat fel kell húznom, különben nem férek el. Ő leül a kanapé elé a földre, és nekitámasztja a hátát, így csak a profilját látom. Lehunyja a szemét, de képtelenségnek gondolom, hogy ilyen testhelyzetben el tudjon aludni.

- Kérdezhetek még valamit? – kérdezem óvatoskodva.

- Azt hiszem...

- Azóta vagy ilyen rosszban apáddal, hogy ez történt Kate-tel?

- Nem. Előtte csak nem bírt elviselni, de azóta már utál.

- Biztos, hogy nem utál téged!

- Effie, kérlek, találkoztál vele te magad is. Szerinte, amit eddig tettem, azzal csak csalódást okoztam neki.

- Sajnálom, hogy az apád nem látja, hogy mire vagy képes. Ha tudná, mekkorát téved... – Bailey megrántja a vállát, mintha nem érdekelné, pedig tudom, hogy nagyon is zavarja. - Bocs, hogy önzőnek neveztelek. Nem gondoltam komolyan egy percre sem. – Nagyot sóhajt, de nem mond semmit. Mindketten némán hallgatunk.

- Próbálj meg aludni, Effie – suttogja.

- Majd alszom a gépen – mondom, de közben hatalmasat ásítok. - Bailey?

- Hm?

- Köszönöm, hogy itt vagy, amikor szükségem van rád. – A vállára teszem a kezem, és hálásan megszorítom.

- Te is kösz, Effie... azt, hogy itt vagy. – Ráteszi a kezét az enyémre, és enyhén megszorítja.

Félek elaludni. Félek attól, hogy megint rémálmok gyötörnek majd. Bármennyire is próbálom nyitva tartani a szemem, azok folyton lecsukódnak, végül észrevétlenül alszom el.