Kedves Olvasóim! 

Egy különleges fejezettel érkezem, ha elolvassátok meglátjátok, miért írom ezt. Ezért is nagyon számítok a véleményeitekre, hogy mit gondoltok róla. 

Köszönöm, ha szavazol rá, ha tetszett, és mint mindig most is örömmel fogadok minden kommentet!

Ölel: Summerrose

Lucas

A sokk már elmúlt.

A rideg valóság anya állapotáról viszont maradt. A lakásom kész katasztrófa. Semmit sem akarok csinálni, egyszerűen csak mindent és mindenkit el akarok kerülni. Életemben először ellógok az óráimról rendszeresen, és a jegyeim romlanak - amit egyáltalán nem engedhetnék meg magamnak - de még csak nem is érdekel a dolog. Sokszor órákig csak bámulok magam előtt egy üres lapot, és felidézem azokat az időszakokat, amikor boldognak láttam anyát. Ilyenkor nem megy a rajzolás. Folyton azon agyalok, hogy átmegyek apámhoz, és behúzok neki.

Minden annyira értelmetlennek tűnik.

Ashley és én alig beszélünk róla. Próbáltam felhozni a dolgot néhányszor, de folyton elterelte a témát. Az új baráti körében szervezett bulikat, amiket máskor annyira utáltam, most figyelemelterelésre használok. Habár olyankor is folyton veszekszünk, és amikor mindketten borzasztóan mérgesek vagyunk, végül valamelyik ostoba haverjának a lakásán, vagy egy buli eldugott mosdójában esünk egymásnak. Az egészben nincs semmi türelem, megértés vagy tisztelet a másik felé. Az egész leginkább szánalmas a részemről.

Effie és én az ócskás óta alig beszéltünk, amiről én tehetek. Szándékosan próbáltam távol tartani magamat tőle. Olykor nevetünk egy kicsit, de ennyi. Eleinte kereste a társaságom, de gondolom, mostanra megunta, hogy mindig leráztam valami hülye indokkal. Tudom, hogy valamit nem mond el arról, ami azon a szombat estén történt, amikor állítólag elesett, de azt is, hogy többiek még annyit sem tudnak, mint én. Ezért is érzem, hogy szüksége lenne rám, de legtöbbször már attól is szörnyen érzem magam, hogy ránézek. Egyszerűen képtelen vagyok mellette lenni anélkül, hogy olyan dolgokra gondolnék, amire nem szabadna. Nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy őt válasszam. Csak túl bonyolult most minden.

Ráadásul a múlt hét óta egyre többször a rögbis csapatkapitányával, Daviddel látom beszélgetni. A szünet előtt is láttam őket Effie autója mellett ácsorogni suli után. Az a gyökér olyan közel hajolt hozzá, hogy közel jártam ahhoz, hogy elrángassam tőle. Utáltam látni, hogy képes volt Effie-t megnevettetni. Az egyértelmű, hogy Rothadtberg mire pályázik, de arról nem tudok semmit, hogy Effie mit akar. Esélytelen, hogy rákérdezzek nála a dologra. Ilyenekről sosem beszél még J. J.-vel sem. Hiszen nekem még azt is letagadta, hogy valaha is történt volna valami közöttünk a lakásomon. Pedig tudom, hogy megtörtént, akármennyire is részeg voltam, és bármennyire is helytelen volt a dolog.

Lehet, hogy félreértek mindent. Lehet, hogy csak azt látom bele, amit akarnék, hogy érezzen, és átver az az illúzió, amit a fejemben édesgetek.

Ami viszont a legrosszabb, hogy az apám jelenleg is Angliában van anyával a hálaadási szünet miatt. Persze, hogy folyton dühös vagyok, amikor már nem is házasok. Apám megtagadta, hogy vele menjek, amiatt, hogy ellógtam néhány rohadt óráról, amit a többi tanár volt kedves közölni vele. Elmondhattam volna neki, hogy miért maradtam ki, és hogy az egész az ő hibája, de már belefáradtam az örökös küzdelembe. A tét most már túl magas. Ha megvonja a támogatását, és nem fizeti tovább az iskolát, akkor elveszítem a lehetőségemet, hogy bekerülhessek a Brownra. Ugyanez történne, ha szakítanék Ashley-vel, akiért annyira odavan. Vagy legalábbis a vezetéknevéért. Személyes sértésnek venné, ha megbántanám a lányt, aki abból a családból való, akikkel annyi közös üzleti érdekeltsége van. Teljesen megőrülne, és olyankor irracionális dolgokat művel, mint megvonja a pénzt a beteg anyámtól.

Szóval most itt vagyok, egyedül az ágyamban, kedd reggel a szünet kellős közepén, mert Ashley berágott rám, és nem hajlandó beszélni velem, aminek őszintén most még örülök is.

A félig éber testemet az ajtómon lévő hangos, szinte dübörgő kopogás zavarja meg. Effie túlontúl vidám hangjára leszek figyelmes, ahogy Adam Sandler, Hálaadás dalát próbálja elénekelni, borzasztó amerikai akcentust imitálva. Azonnal felismerem ezt az ostoba dalt, amit Campbell egész héten az idegeinkre menve hallgattatott velünk.

- Imádok pulykát enniiii, imádok pulykát enniiii, ahogy a jófiúknak keeeell, Baileeeyyy... - A nevemet újabb kopogás követi az ajtón.

Az órámra nézek. Igen, biztos, hogy reggel van. De Effie miért van itt? Elbotladozok az ajtóig, és kinyitom. A kezében két elviteles papírpohár van. Volt már itt nálam korábban, de most valahogy furcsán intim a jelenléte. Az önsajnálkozó viselkedésem abban a pillanatban, hogy meglátom, egyenesen elhúz a fenébe.

- Ne énekelj! – morgom, de ellépek, hogy beengedjem. Furcsán jókedvűnek tűnik.

- Nem hallottad, hogy ünnep van? – kérdezi vidáman, és ahogy ellép mellettem, a kezembe nyomja az egyik poharat, amiről egy csúnya pulyka néz rám.

- Nem, nem hallottam – morgom vissza, de aztán belekortyolok az italba. Meglepődöm. Tea van benne tejjel, pont, ahogy szeretem, cukor nélkül. Nem kérdezek rá, hogy honnan ismer ilyen jól.

Aztán rám kiabál, hogy szedjem össze magam, majd felhívatja velem anyát, hogy elmondjam neki, hogy mennyire hálás vagyok neki mindenért. A végén egészen rosszul érzem magam amiatt, hogy ő végig mellettem áll és támogat, miközben az ő mamája nem lehet már vele. A kanapén ülve várja, hogy megmosakodjak, és tiszta ruhát vegyek fel. Mire kijövök a hálóból, addigra elmosogatta a szennyes edényeimet, és rendet rakott a konyhában. Annyira hálás vagyok, hogy átjött, hogy nem is ellenkezem, amikor elrángat a Cunning kertbe. Effie annyira boldog, hogy attól majdnem én is boldog leszek. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé, de az utóbbi hetek után, olyan mintha kicserélték volna.

- Örülök, hogy kirángattál – mondom, ahogy leülünk az egyik padra, amit kőoroszlánok tartanak.

- Semmiség – válaszolja. – Amúgy is, mit csináltál volna egész nap?

- Semmit. De abból elég sokat és elég hosszan.

Attól, hogy nevetni látom, nekem is mosolyra görbül a szám.

- És kihagytad volna az hálaadásnapi pulykapoharas teát? Ez elég rosszul hangzik – mondja, mire mindketten elnevetjük magunkat. Csodálom azért, ahogy a dolgot kezeli, és engem próbál felvidítani, amikor ez neki sem lehet egy kicsit sem könnyű.

Úgy beszélgetünk tovább, mintha mi sem történt volna, mintha semmi sem változott volna az óta a nap óta, hogy megismertem. Az egyik biciklis árusnál meghívom egy teára, és miután százszor megkérdezi az árust, hogy nincs-e tej a perecben, aki a haját tépve állítja, hogy nincs, akkor végül azt is kér.

- Igyunk a tökéletes hálaadásnapi pohárból elfogyasztott teára és a tejmentes perecre – mondom vidáman, és felemelem a poharamat.

- A mamádra – mondja komoly arccal. Megdöbbenek. Ezzel most teljesen meglepett.

- Anyára – ismétlem utána, és koccintunk.

Effie kérdezni kezd anyáról. Az állapotáról, a kezeléséről és a gyógyulásáról. Azt mondja, végzett némi kutatást. Kutatást! Hirtelen nyugalom jár át, ami hetek óta nem történt már meg velem. Mindent kiadok magamból, és ő fenntartás nélkül hallgat végig.

- Elég nehéz időszak ez – mondom őszintén. – Nem igazán tudom, hogyan kellene kezelnem. – Effi rám bámul, a szemei elgondolkodóak, és tele vannak kérdésekkel.

- Őszintén, én sem tudom. Biztosan nagyon nehéz lehet tudni, hogy beteg. Sajnálom, hogy olyan erőszakos voltam veled, és kirángattalak ide. Csak nem tudtam másik utat találni hozzád. – Egészen bűntudatom van. Ő annak ellenére is gondolt rám, hogy én folyton leráztam őt.

- Örülök, hogy átjöttél. Amúgy, igazad van, anya biztosan nem akarná, hogy miatta aggódjak, és kimaradjak a suliból.

Miközben tovább sétálunk, máris jobban kezdem érezni magamat attól, hogy végre elmondhattam valakinek a dolgaimat. Hihetetlen, hogy milyen egyszerűen képes volt kizökkenteni a mélabúságomból. Bár nem akartam rázúdítani így az egészet, mégis annyival jobban kezdtem érezni magam, és nem akarok még elköszönni tőle. Így felhozakodom azzal, hogy megmutatom neki Jacksonville művész negyedét, amit Effie izgatottan fogad.

Ahogy befejezzük az italunkat, tovább sétálunk, és ahogy magunk mögött hagyjuk a helyi boltokat és kávézókat, kérdezgetni kezdem a szüleiről. Eleinte rövid, egyszavas válaszokat kapok csak, de mire elérjük a Market és a Julia utca sarkát, és áttérünk a város történelmi részébe, már hihetetlen részleteket tudok meg róla.

- Úgy érted, hogy haza sem engedtek? – kérdezem.

- Nem, a kórházból egyenesen az intézetbe vittek. Ráadásul a beteg gyerekeknek szánt szobába raktak a törött karom miatt, ahol teljesen egyedül voltam. Nem sokra emlékszem – mondja elgondolkozva. Az, hogy ilyen nyugodtan tud mesélni erről a szörnyű időszakról, csak még inkább megerősíti bennem azt, amit eddig is tudtam róla, hogy mennyire hihetetlenül lenyűgöző egy lány. – Inkább csak arra, hogy sírok, és hogy féltem. Rettegtem mindentől és mindenkitől. Mondhatni, azóta átértékeltem a sírás értelmét – mondja, és megrántja a vállát, majd elhallgat.

Azok után, amiken át kellett mennie egy héttel azután, hogy balesetet szenvedett, és megtudta, hogy a szülei meghaltak, mindezt tizenegy évesen, azt hiszem, senkinek sem lenne már olyan nagy kedve sírdogálni apróságokon.

- Ó, nézd! – kiállt fel, engem is kirázva a nyomott hangulatból, és egy ódon ház felé mutat.

Előhalássza a gépét a hátizsákjából, és képeket kezd készíteni. Nagyon aranyos, jó őt most boldognak és izgatottnak látni. Ha jól belegondolok, Halloween óta nála is ez az első ilyen nap. Rossz volt látni, ahogy napokig elmélázva ült csak az ebédje felett.

Ahogy átvágunk a Market sétányon, pontosan a lakatfalnál kötünk ki. A szerelmespárok hagynak itt a rácsra erősített lakatokat, ami a szerelmüket szimbolizálja. Effie azzal kezd el viccelődni, hogy ostoba szerelmes szövegeket keres a lakatokon. Mindenki minket néz, amikor felolvassa a legnyálasabbakat.

- Jesszusom, muszáj egy képet csinálnom J. J.-nek! – kiállt fel, és a szeméből kitörli a sok nevetéstől kicsordult könnyet.

Odaadja a kameráját, majd a lakatfal elé áll. A világos, azúrkék szemei még csodásabbá változnak a fal sötét kontrasztjával szemben, ami teljesen elvonja a figyelmemet arról, amit épp csinálni készültem.

- Mire vársz? – kiáltja.

- Rendben, rendben –nyerem vissza a figyelmemet. – Háromra, oké? Egy, kettő... - amikor felnézek a kamerából elakad a szavam. A kezeit szégyenlősen összekulcsolja maga mögött, és a vállait előretolva kedvesen mosolyog. Észre sem veszem, hogy nem fejezem be a számolást. A sötétbarna haja enyhén eltakarja a kipirult arcát, ahogy ráomlik a vállára. A rózsaszín ajkai enyhén elnyíltak, és olyan szemekkel bámul rám, amitől bennem reked a levegő. Az biztos, hogy a dolog nem segít azon, ahogy amiatt érzek, hogy így gondolok rá. Főleg, hogy Ashley pont azért kerül, mert berágott rám amiatt, hogy szerinte folyton Effie-vel lógok.

- Azt hiszem, ez jó lesz – mondom a kijelzőt bámulva.

- Foto? Együtt? – kérdezi egy férfi, aki erős spanyol akcentussal beszél.

- Ez nagyon kedves – kezdem a hang felé fordulva -, de azt hiszem, megvagyunk.

A középkorú spanyol férfi csak tovább bámul rám várakozóan, pedig biztos vagyok benne, hogy elég egyértelmű volt a fejem intése.

- Sí! – kiállt fel Effie mögöttem. – Foto! – Megmarkolja a karomat, és a fal felé kezd húzni. Kérdőn nézek rá, de ő észre sem veszi.

- Esküszöm – súgja a fülembe, miközben a karomat szorítja -, hogy mindössze ezt a két szót tanultam idén spanyolon, és tudom is hogyan kell rendesen kiejteni. - Elmosolyodom, mert tudom, hogy mennyit szenved az új nyelvvel. Ő is franciát tanult otthon, mint én, csak nekem volt négy évem behozni a lemaradást.

A férfi int a kezével, hogy húzódjunk közelebb egymáshoz, így inkább úgy döntök, átkarolom Effie vállát.

- Nagyon bueno foto. – A férfi feltartja a hüvelykujját, és visszaadja a gépet Effie kezébe, aki elvarázsolva azonnal el is tűnik a kijelzőn lévő képet nézegetve.

- A barátnőd – mondja a férfi –, nagyon bonita. Nagyon szerencsés, fiam.

Elvörösödöm, és hálás vagyok, hogy Effie épp nincs itt mellettem.

- Grazias – válaszolom, mert nem látom értelmét, hogy kijavítsam.

Elhagyom az utcát a díszes kovácsoltvas kapun át, és körbefuttatom a szememet. Effie-t az utca túloldalán találom meg, épp egy festőt fényképezget, miközben alkot.

- Kész vagy? – kérdezem, amikor mellé sétálok.

- Mindjárt – motyogja, és készít még egy utolsó képet, aztán mosolyogva felém fordul.

~

Épp Effie kocsijához botladozunk vissza, miután találtunk egy helyet, ahol kókusztejből csináltak Crepest. Effie ennek annyira megörült, hogy egyszerre kettőt is kért. Már ránk sötétedett, mire meg tudta enni mindkettőt.

- Nem. Bírok. Moccanni. – nyögi, miközben kinyitom az utas felőli ajtót.

- Szóval, akkor mégis létezik olyan, hogy túl sok palacsinta? – kérdezem viccelődve, amiért korábban annyira állította, hogy ő meg tud enni akár többet is. – Tudtam!

- Soha – vágja rá. – Amúgy crepes a neve. És én csak... - Nem fejezi be a mondatot, mert a homloka ráncba szalad, és a kezét a hasára teszi.

- Hagyom, hogy hazáig kitalálj valami elfogadható választ. Most pedig add oda a kulcsokat, hogy hazavihesselek. - Átcsúsztatja a kocsikulcsot az autó tetején, majd görnyedezve átvánszorog az utas felőli oldalra.

Hazafelé hajtva eleinte viccelődök vele amiatt, hogy túl sokat evett, de amikor felhúzza a térdét a mellkasához, és az arca egyre fehérebbé válik, aggódni kezdek. Ahogy felém fordul, látom rajta, hogy bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot.

- Ez az allergiám – mondja elkínzottan.

- Jesszusom – válok idegessé. – Mit csináljak? Vigyelek kórházba? – Máris egy félelmetesre feldagadt Effie-t képzelek el, aki hamarosan megfullad, ha nem segítek rajta.

- Nem, csak... hánynom kell – mondja elgyötörten, és a kezét a szája elé kapja.

Gyorsan lehúzódom az út szélére, mire Effie azonnal kihajol a kocsiból. Akárhogy is erőlködik, nem tudja kiadni magából azt, ami annyira gyötri. Visszaszáll az autóba, a fejét bágyadtan az ablaknak dönti, és lehunyja a szemét.

- Biztos, hogy ne vigyelek kórházba? – kérdezem megint.

- Nem, biztos – sóhajtja.

- Hívjam fel Geroge-dzsot?

- Elutaztak. – A hangja erőtlen suttogás csak.

Beindítom az autót, és eltekerem a kormányt. Már döntöttem. Magamhoz viszem. Nem hagyhatom egyedül ilyen állapotban.

~

Effie meggyötörten mászik be az ágyamba. Annyira ki van merülve, hogy azzal sem bajlódik, hogy engedélyt kérjen, vagy zavarban érezze magát. Lefekszem mellé, és leoltom a lámpát, amikor látom, hogy a karjával próbálja blokkolni az erős fényt. Az elmúlt egy órában háromszor hányt, de legalább az kiderült, hogy nem az allergiája jött ki, hanem egyszerűen elrontotta a gyomrát. Aggódom érte, mégis titkon örülök, hogy itt van velem.

- Sajnálom – motyogja. – Ígérem ez volt az utolsó. – Az oldalára fordul a fal felé, így háttal fekszünk egymásnak.

- Gondolkoztál már azon, hogy miért van az... - kezdi elgondolkozva.

A fenébe is! Kérlek, ne! Ne csináld ezt most.

- ...hogy a crepesnek itt másabb íze van, mint otthon? - Majdnem felnevetek megkönnyebbülésemben.

- Nem tudom. Más a piac, más szabályok érvényesek.

- Gondolom, akkor kénytelen leszek hazacsempészni néhányat Angliába karácsonyra – mondja elgondolkozva.

Hangosan felnevetek, és a hátamra fordulok. Még mindig összegömbölyödve fekszik a fal felé fordulva.

- Gondolod, hogy jó ötlet, miután épp összehánytad a fürdőmet? Amúgy meg kiakadsz, ha egy percet is késel az órádról, erre most már csempészésről elmélkedsz? – Beszéd közben próbálok komoly maradni. Effie szembe fordul velem, és én is követem a mozdulatait. - Láttam egyszer egy dokumentumfilmet a BBC-n arról, hogy az amerikai vám mennyire szigorúan lép fel a crepes csempészekkel szemben – visszafogom a nevetésemet. – Kihallgatással kéne szembenézned, meg bírsággal és mindenféle hasonlóval. Nem hiszem, hogy a női börtön kellemes üdülőhely lenne.

- Most csak gonoszkodni próbálsz, amiért elrontottam a hasamat – mondja duzzogva.

- Nem! Ez komoly dolog.

Megfordul, hogy szembe nézhessen velem. Mivel már megszokta a szemem a sötétséget, így látom, hogy kérdőn felhúzza a szemöldökét, mire nevetésben török ki.

- Bocsánat. De látnod kellett volna az arcodat.

- Nem vagyok ostoba. Végig tudtam, hogy csak viccelsz.

Nevetve meglöki a vállamat, amitől a testem megbillen, és mivel már így is túlságosan az ágy szélén fekszem, majdnem leesek róla, de még előtte elkapom Effie karját, és visszahúzom magam. Szegény riadtan néz rám. A kezem szorosan tartja a karját, még azután is, hogy már visszanyertem az egyensúlyomat, és biztosan fekszem mellette. Nem akarom elengedni, sőt legszívesebben magamhoz rántanám, de az már tényleg megcsalás lenne. Na, nem mintha az egy ágyban fekvés, és az ölelkezésről elmélkedés nem az lenne, de mégis. Egymásra bámulunk, mintha várnánk, hogy a másik lépjen először. Nem tudom rávenni magam, hogy megtegyem. Leveszem róla a kezem, és ismét elfordulok tőle.

- Óvatosabbnak kellene lennünk – motyogom halkan magam elé a sötét plafont bámulva. – Egyikünknek sem kéne, hogy megsérüljön.

- Rendben – válaszolja, közben a hangja teljesen semleges marad. Hallom, hogy visszafordul a fal felé, így ismét hátat fordítva nekem. – Akkor jó éjt, Bailey.

- Jó éjt, Effie – motyogom vissza, de közben szörnyen érzem magamat.