Épp elmélyülten bámulom az előző esti baseball meccs összefoglalóját, amikor J. J. dübörgő léptekkel leszáguld a lépcsőn. Bevágódik mellém a kanapéra, amitől az besüpped, én meg felé kezdek dőlni. Azonnal látom rajta, hogy valami nyomasztja, mert a nagyujjkörmét rágja.

- Megint összevesztek a szüleid? – kérdezem aggódva. Sajnos náluk ez mindennapos.

- Nem. Most másról van szó – tördeli hatalmas mackó kezét.

Felkapom a kapcsolót, és kinyomom a tévét, biztos, hogy valami fontosról lehet szó, ha így viselkedik.

- Holnap jön meg Cassie, és meg akarom lepni valamivel, mert egy éve lesz, hogy összejöttünk az évnyitó bulin. De segítened kéne kiválasztani. Azt hiszem, egy nyaklánc jó lenne, valami aranyos medállal.

- Én segítsek? – lepődöm meg.

- Igen, te is lány vagy!

- Igen, de... de – habogom. Mégis mikor hallott engem ékszerekről beszélni? De szegény olyan kétségbeesetten néz rám, hogy nem tudok nemet mondani neki. – Rendben, oké, veled megyek – sóhajtom. - De az én kocsimmal megyünk – jelentem ki.
Odakint olyan nagy a hőség, hogy nem bírnám ki J. J. lerúgott terepjárójában, amiben évezredekkel korábban tönkrement a légkondi, és azóta sem volt képes megjavíttatni. Felém nyújtja a kezét, és olyan lendülettel húz fel a kanapéról, hogy azt hiszem, kiszakad a karom.

- Upsz, bocsi. Néha elfelejtem, hogy nem haver vagy – szabadkozik, majd megpaskolja a fájós vállam.

Összesen három óra és negyvenkét percbe telt J. J.-nek kiválasztania egy hülye köves nyakláncot Cassie-nek. Nem is értem, hogy engem minek hozott magával, hiszen semmilyen érdemleges véleményt nem tudtam kinyögni egyik darabról sem. Ahogy kilépünk a bevásárlóközpontból, megcsapja az arcomat a fülledt meleg levegő. Úgy érzem, felgyullad a testem, és alig kapok levegőt. Miért épp Floridába kellett költöznünk, miért nem tudott George leszerződni mondjuk a Minnesota Vikingshez? Amikor beszállunk a kocsiba, gyorsan beindítom a motort, és a légkondi nyílásához tartom az arcomat.

- Te aztán tényleg rosszul viseled a meleget – gúnyol ki a barátom.

- Utálom – morgom. - Londonban jelenleg tizenöt fok van, és esik az eső. – J. J. csak röhög rajtam.

- Menjünk el Peep papához, egy fagyi kehely jólesne – mondja, mire bólintok. J. J. vet még egy elégedett pillantást a nyakláncra, mielőtt a kesztyűtartóba dugja.

- Cassie biztos odalesz érte – mondom. Ha már a kiválasztásnál nem tudtam segíteni, remélem, ezzel támogatni tudom egy kicsit.

- Biztosan kedvelni fogod. Cassie irtó aranyos lány.

- Biztosan – válaszolom elgondolkozva.

Lassan kezdem megszokni, hogy az emberek megbámulnak J. J. mellett, hiszen ő közel két méter magas, nagydarab focista fiú, míg én hozzá képest maximum egy játékbabának tűnök. Mit sem törődve az emberek méregető pillantásával, az autóból kiszállva Peep étterme felé vesszük az irányt, némi hűsítő jégkrém reményében.

Miután felmarkolunk egy hatalmas csavaros fagyit, J. J.-nek még be kell szaladnia a tisztítóba az anyja ruhájáért, de mivel én nem bírnám ki ilyen melegben fél órát ácsorogni az izzasztóan meleg fertőtlenítő szagú üzletben, ezért inkább a kocsi melletti fa alatt várakozom. Már az ujjamról nyalogatom le a fagyi maradványait, de J. J. még mindig nem ért vissza. Kezd nagyon is melegem lenni, ugyanis hosszú farmer van rajtam, a levegő meg kábé ötezer fokos. Türelmetlenül dülöngélek egyik lábamról a másikra, és a tisztító ajtaját szuggerálom. Ekkor, mintha a semmiből jelennének meg, négy srác tűnik fel a parkolóban. Azonnal látszik rajtuk, hogy igazi bajkeverők, ahogy a gördeszkájukkal trükköznek, közben meg trágár szavakat ordibálnak egymásnak. Biztos vagyok benne, már csak a méretükből ítélve, hogy ők is focisták, mindegyikük magas és izmos, de fel sem érnek J. J.-hez. A gördeszkájuk hangosan zúg végig az aszfalton, és az egyikük azzal kezd el szórakozik, hogy egy szemüveges srácot üldöz, aki ügyetlenül megpróbál kitérni előle. Hiába ugrik félre szegény, a deszkás srác tovább ijesztgeti azzal, hogy felé gurul, aztán az utolsó pillanatban mindig irányt vált. Aztán meg persze ezen röhögnek, mint az idióták. Szegény szerencsétlen fiú lélekszakadva rohan át az út másik oldalára. Mivel új szórakozás után kell nézniük, természetesen felém veszik az irányt. Hárman megállnak tőlem úgy háromlépésnyire, és megállítják a gördeszkájukat a lábukkal, de a negyedik társuk olyan közel jön, hogy szinte a fába préselődöm, csakhogy elhúzódjak tőle. Megáll előttem, felbillenti a lábával a deszkáját, és a kezébe veszi. A fejem mellett a fának támasztja a karját, így szinte teljesen az arcomhoz hajol, mire a kezem azonnal ökölbe szorul. Ha azt hiszi ez a seggfej, hogy kikezdhet velem, hát akkor le fogom lombozni.

- Hello cicus. Téged meg mi szél fújt errefelé? Azt hiszem mi még nem találkoztunk. Mike Sanders, szolgálatodra.

Felhúzom az egyik szemöldökömet, elég flegmán ahhoz, hogy értse, mennyire lenézem a hülye szövegéért. Látszik rajta, megszokta, hogy a legtöbb csaj odavan érte, mert magabiztosan visszaszól.

- Hé, nem kell ez a nézés, csak a nevedet kérdeztem – mondja rosszallóan, aztán meg rám vigyorog.

Fölényesen felvesz egy hajtincset a vállamról, és csavargatni kezdi az ujján, mintha csak azt várná, hogy egyetlen pillantásától belé fogok szeretni. Hát azt várhatod öreg, gondolom magamban.

- A nevem Effie, és még véletlenül sem vagyok a cicusod – csattanok fel.

Azzal meglököm a vállát, amitől egy kissé hátratántorodik, aztán ellépek tőle, otthagyva mind a négy barmot.

A hülye haverjai húúzni kezdenek, amiért így kikosaraztam a nagymenő barátjukat, aki csak hangosan röhög.

- Még találkozunk, Effie! – szól utánam, mire felmutatom a középső ujjamat, erre újabb hangos röhögésben törnek ki.

- Mekkora barom – motyogom magam elé, és a tisztító felé veszem az irányt.

J. J. szerencsére már jön velem szembe, így látja, hogy a négy gördeszkás srác még mindig felém néz, és obszcén dolgokat mutogatnak.

- Eff? Minden oké? – J. J. kifulladva szalad hozzám. – Mit akart tőled Sanders? – kérdezi mérgesen.

- Semmit – dünnyögöm, és megforgatom a szemem. Már megszoktam. A legtöbb srác amiatt, hogy hosszú, dús hajam van, kerek csípőm és fenekem, már azt hiszik bármire kapható vagyok.

- Gyerünk, menjünk – morogja, aztán megragadja a karom a könyökömnél, és a kocsihoz irányít, majd beterel az anyósülésre.

Már tíz perce hajtunk az autópályán, amikor J. J. megszólal.

- Mike Sanders egy elkényeztetett pöcs. Seth Reed ölebe. A Bulldogok csapatában játszanak mindketten – magyarázza.

- Bulldogok? Azt hittem a Darnell csapatát farkasoknak hívják.

- Így is van. A Bulldogok a városi csapat, vagyis azoknak az egyesülete, akik nem elég jók ahhoz, hogy a suli csapatában játszanak. Reed az irányító, Mike meg szélső védő. Mindkettejük apja bankár, és iszonyatos pénzeket kaszálnak azzal, hogy tisztességtelen üzleteket kötnek. A két barom pedig azt hiszi, az apjuk pénze elég messzire viszi őket ahhoz, hogy úgy érezzék, bármit megtehetnek.

- Csak Mike beszélt hozzám. Melyikük Reed?

- Sötétbarna haj, karamell színű bőr. Így már megvan?– J. J. leírása arra a srácra illik, aki azt a szegény szemüveges fiút ijesztgette. - Az idény első meccsén szét lesz rúgva a segge – mondja J. J. harciasan. - Bailey gondoskodik róla, amúgy is ki nem állhatják egymást.

Mosolyognom kell. Látom, hogy erre J. J. válla megnyugodva lejjebb ereszkedik.

- Miért nem kedvelik egymást? –kérdezem.

- Régi sérelmek. Nem bírnak egy légtérben együtt maradni anélkül, hogy egymás torkának esnének.

- El tudom képzelni. Sandersre és a haverjaira ráférne egy alapos gyepálás - mondom bosszankodva. - Szeretnék már találkozni a barátaiddal – váltok témát.

- Imádni fognak téged – lelkesül fel J. J. ismét. - A buta pomponos csajok után felüdülés leszel a számukra.

- Azt hittem Cassie is a pompon csapat tagja.

- Igen, de ő kivétel – legyint, mire mindketten hangosan felnevetünk.

Másnap reggel nagyon idegesen ébredek. Az elmúlt egy hónapban csak J. J. meg én voltunk, de ma végre megismerkedem az összes barátjával, és ettől összeszorul a gyomrom. Ráveszem magam, hogy kimásszak az ágyból, mire majdnem átesem J. J.-n. Teljesen kiment a fejemből, hogy nálam aludt, pedig az elmúlt héten ez a harmadik, hogy itt maradt éjszakára.

- Bocsi, ne haragudj – suttogom, de úgy látszik ő mindebből semmit nem is érzett.

Az egyik keze a szemén, a másik meg kicsavarodva maga mellett terült szét, miközben hason fekszik a vendégmatracon. Átmászom rajta, és kibotorkálok a fürdőbe.

A hajam szénaboglyaként terül szét a fejemen. Olyan hosszú és dús, de legfőképpen meleg, ráadásul nehéz kezelni, főleg ebben a hőségben. George nem engedi, hogy levágassam, mert szerinte így anyára hasonlítok. Annyit legalább engedélyezett, hogy tépettre vágassam, így elöl a legrövidebb része csak az államig ér, a leghosszabb pedig majdnem a derekamig. Be kell ismernem anyának ez a legjobb öröksége, amit rám hagyott, a sötét hajam és a kék szemem. Próbálom az ujjaimmal valahogy elrendezni a tincseket, de inkább feladom. Lehúzom a bőrt a szemem alól, úgy érzem alig aludtam, ami valószínűleg igaz is, mert fél háromkor J. J. még mindig arról áradozott, hogy mennyire várja, hogy Cassie végre hazaérjen. Csak hümmögtem, de azt hiszem többször is elaludtam a történetmesélés közben.

Felöltözöm, fogat mosok, és mire végzek, J. J. már a gatyáját rángatja magára, közben hatalmasat ásít. A jelenet éppannyira természetes, mintha a bátyám tenné ugyanezt. J. J.-vel barátok vagyunk, és semmi több. Félkómásan mászunk le a lépcsőn, odalent síri csend van, a többiek már elmentek itthonról. J. J. leül az asztalhoz, és a fejét a kezére hajtva próbál még egy kicsit szunyókálni. Reggelit varázsolok az asztalra, és ő azonnal tömni kezdi magát. Amikor véletlenül a pólómra nyomok egy nagy adag ketchupot, addig nevet, míg majdnem megfullad a szájában lévő kajától. Nagyot kortyol a poharából, hogy csillapítsa a köhögést. Miután lemegy a folyadék a torkán, undorodó képet vág.

- Azt hiszem megromlott a tejetek – mondja grimaszolva, aztán feláll, én meg hangos nevetek, amikor a fejét a csap alá tartja, és úgy iszik.

- Nincs a tejnek semmi baja. Ez szójatej – nevetek rajta. Úgy néz rám, mintha káromkodtam volna. – Allergia, emlékszel?

- Uh, szörnyű – mondja borzongva. - Nincs itthon normális tej?

- Nincs! – vágom rá, és tovább tömöm magam.

Látom, hogy az éhség felüluralkodik a szójatej iránti undorán, és tovább eszik. Miután az utolsó morzsát is elpusztítja a tányérjáról, megint felemeli a poharát, hogy igyon, de a keze félúton a levegőben megakad, és inkább visszateszi a konyhapultra.

- Most megyek, és iszom egy pohár jó hideg tehén tejet – hangsúlyozza bosszúsan a szavakat. Aztán tényleg lecsúszik a bárszékről, és elindul a kijárat felé. - Tízre érted jövünk! – kiabálja hátra, de meg sem fordul.

Időm sincs megkérdezni, hogy kivel jön értem, mert azonnal kiszáguld a házból. Egyedül maradok, és ekkor a mellkasomba máris visszaköltözik az a furcsa idegesség, ami az esti buli miatt napok óta szorongat. Felhajtom a maradék tejet, és aggodalmasan visszahajtom a fejem a kezemre.

v

Habár jó benyomást akarok tenni a barátaira, azért kiöltözni nem fogok. Már csak azért sem, mert nem akarom, hogy bárki is rám mozduljon. Épp elég, hogy én vagyok végzősként az egyedüli új diák. Ennél több figyelemre tényleg nem vágyom, ezért sötétkék farmert veszek fel, ami a térdénél szaggatott, és egy fehér csipkés szélű toppot. Tudom, hogy ha nem takarom a melleimet mindenki engem fog bámulni, ezért felveszek egy szürke pulcsit rá. Fehér converse dorkót húzok, és ezzel le is tudom a készülődést. Teljesen átlagos amerikai középiskolásnak nézek így ki. Legalábbis az én fejemben ők így néznek ki. A sötét hajamat begyömöszölöm egy baseball sapka alá, így már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fogok senkinek sem feltűnni. Elég fiúsan nézek ki, ami totál kiborítja majd Julie-t. Már így is teljesen ki van bukva amiatt, hogy vásárolgatás, és normális lányos elfoglaltságok helyett, én inkább rögbi edzésekre járok, és folyton srácokkal lógok.

Tízkor J. J. küld egy üzenetet, hogy kicsit később jönnek, mert Bailey gépe késett, de nemsokára itt lesznek értem. Addig lemegyek a földszintre.

- Mi ez a sapka? – nyafogja Julie, amikor meglát a lépcső tetején. – George mondd meg neki!

De a tesóm elmélyülten olvas valami sport magazint a kanapén, közben a lábát az asztal tetején pihenteti, és csak dörmögve megismétli, amit a menyasszonya mondott. Julie dühösen legyint.

- Legalább a sapkádat vedd le, kérlek! A gyönyörű hosszú hajad! Így olyan vagy, mintha fiú lennél – sopánkodik.

- Akkor jó – vágom rá, majd hála égnek dudálnak a ház előtt.

Odaszaladok a bátyámhoz, puszit nyomok az arcára, és már repülök is ki az ajtón, mielőtt Julie felráncigálna átöltözni. Nem kell időre hazajönnöm, a bátyám megbízik bennem, tudja, hogy ismerem a határokat. Legalábbis az alkohollal, tudom hol a határ.

J. J. fekete terepjárója áll a házunk előtt. Már messziről látom, hogy a kocsi tele van nagydarab, focista srácokkal. Nem a méretük az, ami megijeszt, hiszen a bátyám állandóan hazahordta a haverjait, inkább attól tartok, hogy mit gondolnak majd rólam. J.J. kiugrik a kormány mögül, és hatalmas mackó ölelésébe fog, mint minden egyes alkalommal, ha találkozunk. Hátulról kiszáll az egyik barátja.

- Ő Scott – mutat felé J. J.

Scott valamivel alacsonyabb, mint J. J., világos barna haja van, és karakteres arca még jóképűnek is mondható. A karján van több tetoválás is, és a fülében egy olyan fültágító micsoda. Elmosolyodom, ahogy ő is, és intünk egymásnak.

- Ő pedig Parker - mutat J. J. a kocsiba, a hátsó ülés felé.

Parker előrehajol, hogy jobban lásson, és szerényen mosolyog rám. Nagyon világos szőke haja van, ami felfelé van zselézve, és habár ő is végzős, jóval kisfiúsabb arca van. Amikor elmosolyodik, a szemei csillognak, és barátságosan felém nyújtja a kezét. Félig behajolok az autóba, hogy elfogadjam. Nagyon rendes srácnak tűnik.

- Bocs, de neked kell középre másznod, mert nem férünk el – mondja Scott szabadkozva. Össze kell húznom magam, hogy elférjünk hárman a hátsó üléseken.

- Hé, engem senki be sem mutat? – fordul hátra bosszankodva az anyósülésről egy pimasz mosolyú srác. Oldalt felnyírt, felül oldalra fésült, sötétbarna haj, jóképű gödröcskék, hetyke vigyor. A mellkasa és a karja izmos, és az öltözéke kifogástalan. Ránézésre ő a csapat Don Juanja. J. J. megforgatja a szemét, majd felénk fordul.

- Effie, ő itt Campbell – mutat be neki.

- J. J.!? – mondja Campbell számon kérőn, közben engem méreget a szemével. – Miért nem említetted egyszer sem, hogy Baileyt egy ilyen dögös csajra cserélted le?

- Campbell, most az egyszer fog be! – vág vissza J. J., mire nevetnem kell.

- Azt hiszem le kéne passzolnunk Baileyt Effie-re. Miatta nem férünk el soha itt hátul – mondja Scott, erre hatalmasat röhögnek.

- Az akcentusuk passzol, de esküszöm Bailey többet nyafog, mint egy csaj – erre még hangosabb nevetésben törnek ki.

- Azt hittem ő is itt lesz – szólalok meg. – J. J. nem azt mondtad, hogy késik a gépe, és rá vártok?

- Ja, de jelenése van az apjánál, úgyhogy majd a buliban találkozunk vele – válaszolja.

- Ja, haza kellett mennie, hogy lemossa a nyakáról a rúzsfoltokat. Képzeljétek csak el, ahogy a csajok a lábába kapaszkodnak, ő meg próbálja lerázni magáról őket – röhög fel Campbell, mire a többiek is beszállnak.

- A legtöbb csaj bele van zúgva Baileybe – magyarázza meg Parker.

- Minden csaj bele van zúgva Baileybe. Még Paige Miller is, aki amúgy a lányokat bírja – mondja Campbell szarkasztikusan.

Campbell a maga nevében igen jóképű srác, nem az esetem, de el tudom képzelni, ahogy a lányok többsége epekedik utána. De mit tudhat ez a Bailey, ha még ő is ilyen elismerően nyilatkozik róla? Remélem, hogy nem az a tuskó féle srác, aki tudja magáról, hogy jól néz ki, és ezt ki is használja, mint mondjuk Sanders. De nem tudom elképzelni, hogy J. J.-nek egy ilyen fajta srác legyen a legjobb barátja. Most már tényleg türelmetlenül várom, hogy megismerhessem végre.

A srácok az előző esti baseball meccsről kezdenek vitatkozni, hogy McDonall miért harmadikként ütött, amikor neki kellett volna a lineup végén lennie, és hogyha Smith nem duplát, hanem triplát futott volna, akkor nem vesztették volna el a játékot. J. J. és én pedig ez ellen érvelünk. Fel sem tűnik, amikor megérkezünk a zsúfolt ház elé, ahol már javában tart a buli. A zene annyira hangos, hogy az utca végéről hallani lehetett, és a kocsi ablakai megremegnek, amikor megállunk.

- J. J. nem is mondtad, hogy az új barátod ennyire képben van a baseballban – mondja elismerően Campbell az első ülésről.

- Ja, és még nem is láttad, milyen profi rögbiben – dicsekszik J. J. – Ráadásul a bátyja a Jaguars új irányítója lesz ebben az idényben.

- Mi? – emeli fel a hangját Campbell kábé a magas C-ig.

- Na, neee – hüledezik Parker és Scott is. - Lő és touchdown! – kiabálják izgatottan, majd összeérintik az öklüket előttem. Csak nevetni tudok rajtuk.

- Rögbizel, ha? Rögtön kiszúrtam a dögös hátsód– szól hátra Campbell, majd kipattan a kocsiból.

- Jelentkezned kéne a rögbi csapatba – mondja Scott, majd ő is kiszáll. Fura, hogy mindenki ezt mondogatja.

A ház egészen kint van a város szélén, közel a parthoz. Szomszédok nincsenek, és a sötétben a háztól elég messze látok csak világosságot. Itt biztosan nem zavarunk senkit. Annyian gyűltek össze, hogy már a ház előtti gyep is zsúfolásig tele van piros műanyagpoharakat szorongató diákokkal. Miután a srácok kivágódnak a kocsiból, hangos kurjantások közepette eltűnnek a házban, így csak J. J. és én maradunk.

- Kérlek, nem hagyj itt – motyogom. Senkit nem ismerek itt, ezen a pár fiún kívül, és most újra elég elveszettnek érzem magam. Örülök, hogy J. J. előtt nem kell a kemény csajt játszanom.

- Na, gyere – mondja mosolyogva, aztán a vállamra teszi a kezét, mire majdnem megrogyok a súlya alatt.

Bent zsúfolásig tele van a ház, a zene ordít, mindenki a másik fülébe kiabál, és többen félmeztelenül futkároznak. Az biztos, hogy Angliában senki nem rendez ilyen bulikat, legalábbis nem ilyen nyíltan. Erről eszemben jutnak az otthoni titkos bulik, amikből kimaradhatatlan voltam, így egy kicsit próbálok ellazulni, és kiélvezni a dolgot. Hiszen a suli még el sem kezdődött, és máris szereztem magamnak egy nagyon jó barátot, és J. J. haverjai mind nagyon jó fejnek tűnnek. Ennél többről nem is álmodtam volna, mielőtt ideköltöztünk.

Ahogy végignézek a házon, a hátsó üvegajtók teljesen ki vannak tárva, és az udvar közepén van egy medence. Többen a vízben állva iszogatnak, vagy éppen őrültek módjára a vízbe ugrálnak. J. J. és én bemegyünk a konyhába, aztán a kezembe nyom egy pohár sört.

- Idd meg mind! Totál görcs vagy.

Próbálom felhajtani az egészet, ahogy ő tette, de a buborékok felkúsznak a fejembe. Szörnyű, olcsó sör íze van.

- J. J., mivel itatod azt a szegény lányt, mi? – lép oda hozzánk egy nagyon aranyos arcú, vörösesbarna hajú, szeplős lány.

J. J. arcán hatalmas mosoly terül szét, ahogy a hang felé fordul, majd hirtelen felkapja a lányt, és körbeforog vele. A lány hátrahajtja a fejét, és élettel telin nevet. Amikor J. J. leteszi a földre, hatalmas tenyerét a barátnője apró arcára teszi, összeérintik a homlokukat, közben szerelmesen egymásra mosolyognak.

- Szia! – fordul felém a lány. – Cassie vagyok - kiabálja a fülemhez. Majd a fülére mutat, és jelzi, hogy a zene írtóra hangos. Bólintok.

- Effie. – Mutatok magamra. - Örülök, hogy végre találkozunk.

Próbálom túlkiabálni a ricsajt, de nem vagyok benne biztos, hogy értette, amit mondtam, de azért elmosolyodik, mégpedig olyan őszintén, kedvesen és barátságosan, amitől melegség jár át.

- Gyere, adok neked valami rendes innivalót.

Már épp hálálkodni akarok, amikor valami piros löttyöt nyom a kezembe, és összekoccintja a poharainkat. Nem akarok bénának tűnni, ezért lehúzom az egészet, ahogy ő is tette. Meggy íze van, ami aztán égető tűzzé változik a torkomban, mire köhögve kapom a kezemet a szám elé. De legalább nem volt olyan borzasztó, mint a sör. Pár perc után érzem, hogy az alkohol kezd a fejembe szállni, és kissé elernyednek az izmaim. Cassie mesélni kezd, és csak beszél, és beszél. A hangos ricsaj miatt nem értek mindent, bár tudom, hogy a nyári élményeiről áradozik. Szerencsére J. J.-jel nem hagynak egyedül, amiért hálás vagyok nekik, de egy idő után irtó kínos kezd lenni a dolog. Szerencsétlenül toporgok mellettük, pedig biztosan szeretnének kettesben maradni.

- Kimegyek a mosdóba. Ti menjetek, dumáljatok kicsit, én elleszek – mondom magabiztosan, mert J. J. bizonytalanul néz rám. Tudom, hogy jó barátként nem akar egyedül hagyni, de én sem akarok önző lenni. Egész nyáron külön voltak, megérdemelnek egy kis időt kettesben. Különben is mi történhetne velem?

J. J. útba igazít az emelet felé, és habár nem kell kimennem, elindulok felfelé a lépcsőn. A ház valószínűleg parti házként üzemelhet, ugyanis nem látom semmi jelét annak, hogy valaki lakna itt. Követem J. J. utasításait a folyosó végére, ahol a mosdónak kell lennie.

A kezem félúton jár a levegőben a gomb felé, amikor az ajtó kivágódik, mire a széle pont a homlokomnak csapódik. Te szent szar! Úgy érzem betört a koponyám. Felszisszenek, és összegörnyedek a földön, a kezemet azonnal próbálom a fájó részre szorítani. Iszonyatosan lüktet a homlokom, a fájdalomtól csillagokat látok.

- Jesszus, jól vagy haver? – kérdezi a mosdóból kilépő srác aggodalmasan.

Megrázom a fejem, kissé szédülök. A srác letérdel elém, aztán leveszi a sapkát a fejemről, amitől az összes hajam a hátamra omlik. Felnézek rá, miközben a homlokomra szorítom a kezem.

Te jóságos ég!

Azonnal zavarba jövök, mert a srác iszonyatosan jól néz ki. Az első, ami feltűnik rajta, az a mély sötétkék szeme, ami meglepetten pont az enyémbe bámul. A sötét szőke haja félig a homlokába lóg, amolyan hanyagul borzosan. Ráférne egy hajvágás, de mégis irtóan szexi tőle. Kikerekedett szemekkel bámul rám, és csak bámul, teljesen megfelejtkezve magáról. Amikor az egész már nagyon kínossá kezd válni, akkor zavartan elkapja a tekintetét rólam. Megfogja mindkét karomat a könyökömnél, és felhúz a földről. Bizsereg a bőröm, ahogy belé kapaszkodom, a szívem meg majd kiugrik a helyéről. Ahogy felegyenesedünk, én pont olyan magas vagyok hozzá képest, hogy az arcomat éppen a nyakhajlatába tudnám fúrni. Zavaromban a fehér pamut ingjét bámulom, ami ráfeszül a mellkasára. Miért kellett így beégnem előtte?

- Bocs, ne... ne haragudj, azt hittem fiú vagy – szabadkozik.

A hangja ideges, zavarban van, akárcsak én. Próbálok valami frappáns választ kigondolni, de az agyam nem működik. Eltolja a kezemet, hogy megnézze nem-e hagyott bennem maradandó kárt. Ahogy felém hajol, megérzem a parfümje férfias, mégis egyedi karakterét. Ahogy a karját felém nyújtja, és a kezét a homlokomhoz érinti, olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy felfedezem az ingjéből áradó frissen mosott ruha kellemes aromáját, de ezen túl is érzékelem a bőre jellegzetes illatát, ami egyszerűen ő maga. A kezét az arcomra teszi, és összehúzott szemmel vizsgálja a homlokomat, aztán a hüvelykujjával simogatni kezdi a bőrömet. Alig két perce ismerem ezt a fiút, mégis olyan gyengéden ér hozzám, mint még soha senki korábban. Nem merem megkérni, hogy hagyja abba, mert azzal beismerném, hogy észrevettem, másrészről pedig túl jó érzéssel tölt el az érintése. Amikor rájön, hogy mit csinál, kínosan elkapja a kezét.

- Jól vagy? – kérdezi aggódva. Nem tudok megszólalni. Én, Effie Lockhart, még sosem maradtam néma egy sráctól sem. Soha. A hangom azonnal elárulná milyen hatással van rám, így csak hümmögök és igenlően megrázom a fejem.

Biztos vagyok benne, hogy látja rajtam, hogy zavarba hozott, ugyanis az arcom ég. A srác egyenesen a szemembe bámul, és olyan közel van hozzám, hogy alaposan szemügyre tudom venni a sötétkék szemét.

Sok kékszemű emberrel találkoztam már, de az övé a tengert juttatja az eszembe, és eddigi életem legboldogabb pillanatait. Azokat a nyaralásokat, amikor a mama és a papa még élt, és nyaranta elvittek minket a tengerpartra. Van arról egy emlékem, amikor a papa a motorcsónakjával kihajóztunk egészen a nyílt tengerig. Emlékszem, hogy nagyon nevettem, ahogy a hullámok dobálták a csónakot, és közben a szél az arcomba hordta a sós vizet. Ott kint, a nyílt tengeren volt ilyen gyönyörű, csillogó mélykék a tenger vize, mint a srác rám meredő szemei. Mégis valahogy felfedezem, hogy a meglepődöttség mögött a szemei bánatosak, aggodalomtól és némi fáradtságtól csillognak.

- Lucas vagyok – kap észbe, és hadarva bemutatkozik. Felém nyújtja a kezét, amit elfogadok, és én is kinyögöm a nevem.

- Effie – motyogom. A tenyerem ég, ahogy megszorítja.

- Örültem – mondja egy enyhe mosollyal a szája sarkában. - Bocs, de mennem kell, a haverjaim várnak rám. Remélem rendben vagy, Effie. – A nevemet kihangsúlyozva ejti ki.

Elmosolyodom, és bólintok, hogy minden rendben. Még egyszer int, aztán leszalad a lépcsőn.

Na jó, elég ebből a marhaságból! Mióta szoktam én elpirulni jóképű srácok előtt? A fürdőbe lépve gyorsan magamra zárom az ajtót. A szívem úgy kalapál, hogy majd kiüti a mellkasom. Nem megy ki a fejemből a gyönyörű mélykék szeme. Nem kéne ilyen ostobán viselkednem, de tényleg. Ez nevetséges.

Nagy nehezen visszatuszkolom a hajamat a sapkám alá, így egy kicsit el tudom takarni a hatalmas piros foltot, amit az ajtóval való találkozásom okozott. Amikor lemegyek az alsó szintre J. J. és Cassie már nincsenek ott, ahol hagytam őket. Egy perc nézelődés után kiszúrom őket a medence szélénél, ahol Scott, és egy másik srác azzal próbálkozik, hogy belökjék J. J.-t a vízbe, de ezzel csak azt érik el, hogy J. J. mindkettőjüket könnyedén a medencébe löki. Nevetve lépek oda Cassie mellé.

- Gyerekek – rázza a fejét, és tovább röhögünk a két vizes fiún.

Cassie egy újabb pohár meggyes löttyöt nyom a kezembe. Most már sokkal jobban esik, mint elsőre. A fejem legalább kevésbé sajog tőle, de azért óvatosan kortyolom, nem akarom megszegni George „ne gyere haza részegen" szabályát, mindjárt az első este, hogy kimaradok. Szerencsére J. J. el van foglalva a haverjaival, így nem veszi észre a foltot a homlokomon, különben biztos, hogy ki akarná tekerni a srác nyakát, aki művelte. Cassie integetni kezd mellettem a barátainak, mert megjelentek a pompon csapat lányai. Mind totál ki vannak öltözve. Miniszoknyában, becsavart hajjal, és tökéletesre sminkelve állnak a medence szélénél. A fiúk többsége feléjük bámul, és csorgatja a nyálát. Az biztos, hogy őket senki nem nézi ma fiúnak.

J. J. felém fordul.

- Elvoltál. Minden rendben? – kérdezi halvány aggodalommal.

- Persze – mondom, de egy kicsit lejjebb hajtom a fejem, hogy a sapkám eltakarja a homlokomon éktelenkedő vörös foltot.

J. J. hirtelen felkapja a fejét, és elnéz mellettem, aztán az arca felderül, és hatalmas mosolyra húzza a száját. Izgatottan a hátam mögé kiállt.

- Bailey! Öregem, azt hittem elvesztél apád házában, és ide se tolod a képedet!

Bailey neve hallatán izgulni kezdek, mert tényleg nagyon jó benyomást akarok kelteni, nem akarom, hogy azt higgye, lenyúltam a legjobb barátját. Kortyolok még egyet a poharamból, hogy megnyugodjak a találkozás előtt, majd lassan fordulok meg. Amikor meglátom, kinek szólt J. J., prüszkölve köpöm ki az egészet.

- Te szent szar! – csúszik ki a számon.

- Effie, minden rendben? – kérdezi J. J. bizonytalanul, de aztán izgatottan a barátja felé indul.

Ez nem lehet igaz!

Megtörlöm a kézfejemmel a számat, miközben a gyönyörű kék szemű srácot bámulom, aki alig negyed órája fejbe vágott az ajtó szélével. A két barát boldogan csap egymás tenyerébe, majd a vállukhoz rántják a másikat. Az nem lehet, hogy az egyetlen srác, aki valaha izgalmat váltott ki belőlem, már csak azzal, hogy hozzámért, J. J. legjobb barátja legyen.

- Jelenésem volt – magyarázkodik a szőke srác.
Amikor elengedik egymást, a fiú észrevesz, és látom rajta, hogy egy kissé megdöbben. Hezitálva intek neki.

- Hé, te? – mondja meglepetten, aztán elmosolyodik. Eddig fel sem tűnt az angol akcentusa. Annyira lefoglalt, hogy bámuljam, hogy fel sem tűnt, hogy nem amerikai. Ha figyeltem volna, már rájöhettem volna, hogy kicsoda.

- Ti ismeritek egymást? – néz hol rám, hol a barátjára J. J. értetlenül. A kék szemű srác zavarba jön, de végül nem szól semmit az emeleten történtekről.

- Ja, mondjuk úgy, hogy korábban összefutottunk – nyomatékosítja a szót. Az angol akcentusába már vegyült némi amerikai is, de ez is csak most tűnik fel. Ennél sokkal jobban oda szoktam figyelni a részletekre. Mégis mi a fene bajom van?

- Remélem nem voltál vele bunkó! – néz J. J. mérgesen a barátjára. – Ugye nem volt veled bunkó? – fordul aztán felém.

Megrázom a fejem, miközben Baileyt nézem.

- Nem, dehogy – nyögöm ki végül. Bailey meglepetten néz rám. Gondolom azt várta, hogy majd elnyafogom neki az ajtóval való közelebbi megismerkedésem részleteit. De hála égnek, ekkor Cassie lép oda hozzánk, félbeszakítva a kínos beszélgetést.

- Szia Bailey! – köszön neki, majd ők is megölelik egymást. Bailey közben végig engem bámul. Zavarban vagyok attól, ahogy rám néz, ezért a cipőm orrát bámulom.

- Szeretnék menni. Fáradt vagyok – ásít Cassie. J. J. rám néz.

- Szuper. Azt hiszem nekem is ennyi elég volt mára - mondom.

- Csak beugrok a táskámért, és elköszönök Elice-től – hadarja Cassie.

- A kocsinál várlak titeket – mondom, majd szétválunk. Intek Baileynek, és kierőltetek egy mosolyt. Szánalmas.

Átmegyek a házon, és az utcán parkoló autóhoz sietek. Az éjszaka közepén járunk, és kezd egy picit hűvösre fordulni az idő. Leveszem a sapkámat, így az összes hajam a hátamra hullik, de már nem bánom. Beletúrok a kezemmel, már egészen nyomta a fejemet, ahol megütött az ajtó. Fázósan ölelem át magamat a karommal.

Már vagy tíz perce állok a kocsi mellett, türelmetlenül fel-alá kezdek járkálni, de a többiek még mindig sehol. Nem értem miért tart nekik ennyi ideig elbúcsúzkodni. Az oldalammal az autónak támaszkodom, de egy újabb perc várakozás után idegesen ellököm magamat. Amikor megfordulok, rémülten hátraugrom, mert egy fiú áll mögöttem, és engem bámul. Seth Reed az, azonnal felismerem.

- Egész este téged kerestelek – mondja akadozó nyelvel.

- Hát, megtaláltál –mondom kissé gúnyosan, és széttárom a karom.

- Jól nézel ki – böki ki kertelés nélkül, azzal szemérmetlenül tetőtől talpig végigmér. Pontosan, ahogy azt már megszoktam.

- Mit akarsz? – kérdezem. Reed elvigyorodik, látszólag tetszik neki a tökösségem.

- Te és én. Találkoznunk kéne. Kettesben. – Erre a kezét az autó tetejére támasztja a fejem mellett. Ha most azt hiszi, elolvadok a vadító mosolyától, eléggé téved, akárcsak az idióta Sanders barátja.

- Állj be a sorba, haver – mondom bosszúsan.

Tudom, hogy ez mennyire nagyképűnek hangzik, de ezeket a srácokat mással nem igazán lehet kezelni, mint a saját egoista eszközeikkel. De láthatólag Reedre ez sincs hatással, mert csak röviden felnevet. El akarom tolni magamtól, hogy kilépjek mellette, de a kezem félúton megáll a levegőben, amikor Bailey jelenik meg a semmiből, aztán Reed és közém ugrik.

- Valami gondod van Reed? – kérdezi mérgesen.

A testtartása fenyegető, egyet hátra kell lépnem, olyan közel van hozzám. A mellkasát kidomborítja, és lekezelően beszél tovább.

- Ajánlom, szállj le róla! – A mutatóujját fenyegetően a srác arcához emeli. Jobbnak látom még egy lépést hátrálni. Utálom, ha a srácok így viselkednek, mert annak mindig verekedés szokott lenni a vége.

- Effie és én csak elbeszélgettünk egy kicsit – feleli ártatlanul.

Nem igazán hatja meg Bailey fenyegető testtartása. Körülbelül egymagasak, és a termetük is hasonló, de nem akarom megtudni, melyikük kerekedne felül a másikon. Nem igazán értem mi ez az erőfitogtatás, hiszen alig pár szót beszéltünk, arról nem is beszélve, hogy egyiküket sem ismerem igazán, sőt szinte egyáltalán. Mintha csak megérezték volna az emberek, hogy balhé van kialakulóban, egyre többen kezdenek el kiszállingózni a házból, annak reményében, hogy egy jó kis verekedésnek lehetnek szemtanúi.

- Nem akarlak még egyszer a közelében látni, megértetted? – Bailey mutatóujja még mindig vészesen közel van Reed arcához, de ő csak bosszantóan vigyorog. Egyértelmű mit akar elérni. Láthatóan jó úton jár.

- Álljatok le! – szólok rájuk, de le sem veszik egymásról a szemüket.

- Talán hagyhatnád, hogy Effie döntse el, hogy kivel akar beszélni. Különben is, ha csak rosszul veszel levegőt Hallmann kirak a csapatodból és... – gúnyolódik Reed kekeckedve, mire Bailey tekintete szinte elködösül, ahogy Reed felé lendíti a kezét. Dühödt morgás tör fel belőle. Már azon vagyok, hogy rávetem magam, hogy megelőzzem a kialakuló verekedést, amikor a semmiből J. J. töri át a bámészkodók körét, és lefogja Bailey karját.

- Húzzatok el a francba! – rivall rá Reedre, akihez ugyanekkor lépnek oda a hülye haverjai. J. J. hangja tiszteletet parancsoló. – Majd jövő héten szét lesz rúgva a seggetek a pályán.

Mivel ő a legmagasabb és legtermetesebb, Reed és a bandája hátrébb húzódik.

- Meglátjuk! Meglátjuk! – köpi vissza Reed gúnyosan, aztán felnevet. - Gyerünk! - Int a kis bandájának, aztán még egyszer lenézően végignéz a fiúkon, mielőtt eltűnnek a házban.

- A fenébe is, haver!- ragadja meg J. J. Bailey pólóját idegesen. – Más sem hiányzik, minthogy kispadra kerülj még az idény megkezdése előtt. Direkt fel akart húzni! – csattan fel J. J., azzal elengedi Bailey ingjét, és még taszít is egyet rajta. Sosem láttam még J. J.-t ilyen durván viselkedni.

- Rohadt életbe! – fakad ki Bailey, amitől még összébb húzom magam. Felelősnek érzem magam az egész miatt. – Vidd haza! – mondja mérgesen.

A gyéren megvilágított utcán is látom a gyönyörű kék szemeit, ami most úgy mered rám, hogy attól lesütöm a szemem. Olyan lekicsinylő és haragos a tekintete, hogy nem bírom állni, teljesen zavarba jövök. Az utcára kitóduló emberek máris suttogni kezdenek.

- Csak vidd haza – mondja aztán csendesebben, de a hangja feszült marad. Aztán még egyszer bosszúsan rám néz, és idegesen a hajába túr. Bailey tekintetétől úgy érzem, máris beskatulyázott a bajkeverő liba kategóriába. Pedig alig két szót szóltam Reedhez. Ettől viszont mérges leszek.

- Miért csinálsz úgy, mintha én lennék az egészért a hibás? Te jöttél ide, és fenyegetted meg! - kiabálok rá.

Bailey láthatóan meglepődik azon, hogy ilyen vakmerően visszavágok neki, de mielőtt válaszolhatna J. J. elrángat tőle, és beültet a kocsiba. Duzzogva rángatom magam elé a biztonsági övet, ami kétszer is megakad a hirtelen rántástól. Dühösen keresztbe fonom a karomat magam előtt, hogy tudtára adjam, nem tetszik, hogy csak így elráncigált. Miért bánik egyáltalán velem úgy, mintha bajban lennék? Tényleg csak két szó volt az egész.
Egész úton egy szót sem szólunk egymáshoz. Cassie többször is aggódva fordul hátra, hogy ellenőrizze, egyben vagyok-e még. Mintha csak azt várnák, hogy bármelyik pillanatban sírásban török majd ki. Pedig ettől nem kell tartaniuk. A szüleim halála óta nem sírtam, és két tesztoszterontól túlfűtött tizennyolc éves srác nem is fog megríkatni.
J. J. a házunk előtt rak ki, és kiszáll velem, hogy megöleljen. Ettől egy kissé lenyugszom.

- Sajnálom, nem akartam gondot okozni – motyogom a mellkasába. Cassie is kiszáll, és miután J.J. elenged, ő is megölel.

- Nem értem mi ütött Baileybe – kezdi J. J. zavartan. - Tudom, hogy utálja Reedet, de azt hittem ezen a részen már túl vagyunk, hogy meg akarja verni, mint... mindegy - mondja, aztán elhallgat. Látom, hogy ezt a mondatot már nem fogja befejezni.

Elbúcsúzom tőlük. Visszaszállnak az autóba, de csak akkor hajtanak el Cassie-vel, amikor felérek a házunk ajtajához. Csendben osonok fel az emeletre. Az óra hajnali fél négyet mutat. Egy gyors zuhany után szinte beájulok az ágyba. Ahogy a fejem a párnához ér szédülni kezdek a meggyes italtól, a fülem pedig még mindig zúg az üvöltő zene miatt. Elhatározom, hogy bocsánatot fogok kérni Baileytől, amint tehetem. Semmi kedvem feszültséget generálni a két barát között. Szerencsére nem álmodom semmit, csak a nyugodt sötétség vesz körül, ahogy lehunyom a szemem.

_d