Hihetetlen, hogy november közepe van. Az időjárás is megsejthetett valamit, mert egész hétvégén rettenetes idő volt. Vasárnap letelt a két hét szobafogásom, és mivel példásan viselkedtem, George nem szabott ki további büntetést, de azt azért kikötötte, hogy ezt bármikor visszavonhatja. Legalább a második hét utolsó felében már nem ült J. J. és köztem minden egyes alkalomkor, amikor átjött hozzánk.

Egyszer megpróbáltam felhozni Bailey-nél azt, amit a lánymosdóban hallottam Elice-től, hogy le akar feküdni Reeddel, de még mielőtt bármit mondhattam volna, Bailey elintézett annyival, hogy szerinte nem kell miattuk aggódnom. Valamiért úgy éreztem, tud valamit, amit én nem, mert túl gyorsan elvetette a dolgot, miszerint valakinek szólnia kéne Elice-nek, hogy Reed nem az a személy, akivel ágyba kéne bújnia.

Amúgy Bailey és én, hát fogalmam sincs hányadán állunk. A múltkori dilidokis találkozón kértem egy kis haladékot Mr. Shawtól, míg válaszolok a felvetésére. Viszont azóta sem jutottam sokkal közelebb a válaszhoz. Még mindig nem mondtam el neki, hogy Reed megütött. És amiatt, hogy nem vagyok vele őszinte, folyton rossz következtetéseket von le, ezért is érzem azt, hogy nem igazán haladunk semerre. Bailey ráadásul látványosan kerül engem úgy egy hete. Pénteken a meccs után beszélt a játékmegfigyelővel, ami állítólag jól ment, de ezt is csak J. J.-től tudom, mert hétfő óta Bailey nem beszélt velem. Azt tudom, hogy a hétvégén elmondta a barátainak is a mamája állapotát, de azóta nem tudok semmit sem arról, hogy hogyan van. Bailey hallgat, ráadásul suli után folyton eltűnik, gondolom, Ashley-hez, csakhogy ne kelljen velünk lennie. Végigbújtam az internetet és a könyvtárat is az ASD-ről, hogy tudjam, mi is történik a mamájával, de hiába minden, nem volt hajlandó velem kettesben beszélgetni.

Viszont most itt vagyok, és csigalassúsággal hajtok a lakása felé. Kicsit próbálom elodázni az egészet, mert totál ideges vagyok. Azt tudom, hogy én titkolózom előtte, de azt is érzem, hogy ő sem teljesen őszinte, és ez a dolog barikádként magasodik jelenleg közénk. Amikor Mr. Mitchem kiosztotta a partnereket a művészet projekthez, és engem Lucas mellé rakott, sandítva figyeltem az arcát, és szinte a fogát csikorgatta. Óra után odajött hozzám, miközben a füzeteimmel piszmogtam, és megkért, hogy suli után menjek át hozzá, mert ott nyugodtan tudunk dolgozni a feladaton. A hangja olyan... semmilyen volt. Nem mertem a szemébe nézni, inkább az alkarján lévő kidomborodó eret fixíroztam. Elhadartam, hogy „persze" majd felkaptam a táskámat és otthagytam. Szégyelltem magam a hazudozás miatt. Most is szégyellem magam miatta, ezért ülök már vagy tíz perce a lakása előtt a kocsimban.

Nyugtalanul dobolok a kormányon, és nem merek kiszállni. Fázósan lehúzom a kézfejemre a kardigánom. Mióta leállítottam a motort, vészesen hűlni kezdett a levegő idebent. Kétszer is a slusszkulcsért nyúlok, hogy beindítsam a kocsit. Már ott tartok, hogy inkább kitalálok valami kifogást, miért nem tudtam átjönni, csakhogy már itt parkolok egy ideje, így biztosan észrevett vagy meghallott, szóval esélytelen, hogy lelépjek. Beszívom a levegőt, majd szép lassan kiengedem, mégsem segít úrrá lenni az izgalmamon.

Lassan kimászom a kocsiból, és amilyen ráérősen csak tudok, felvonszolom magam azon a néhány lépcsőfokon az ajtajához. Kettőt koppintok az ajtón, mert még most is abban reménykedem, hogy talán nem hallja meg, így leléphetek. Nem jártam itt azóta, hogy Reed megvert. Már csak egy halvány rózsaszínű heg emlékeztet arra az éjszakára a szám sarkában. Sajnos hiába minden reményemmel, ugyanis Bailey szinte rögtön kinyitja az ajtót, és érzelemmentesen köszön. Szerintem az ajtó mögött várta, hogy mikor lesz merszem bekopogni hozzá.

Fekete keretes olvasószemüveget visel, ami teljesen meglep, hiszen azt sem tudtam, hogy szüksége van rá. Lazán van felöltözve, farmert és fehér pólót visel, rajta kockás inggel. A haja kócosan hullik a homlokába, mint mindig, de a szemei most kissé pirosak és karikásak. Kitárja előttem az ajtót, majd félrelép, hogy beengedjen. Illedelmesen megállok az előszobában, és összefogom magam előtt az ujjaimat, innen pásztázom végig a helyiségeket. Minden ugyanolyan rendben van, mint a múltkori két látogatásomkor is. Amikor utoljára itt jártam, gyakorlatilag összehánytam a fürdőjét, levetettem vele a ruhámat, miközben látta a bugyimat, aztán egy ágyban aludtam vele. Hát csoda, hogy ilyen ideges vagyok? Becsukja mögöttem az ajtót, ez riaszt fel a nézelődésből.

- Azt hittem, úgy döntöttél, a kocsidban maradsz. – Ellép mellettem, és bemegy a konyhába. Beljebb lépek a nappaliba, és ledobom a táskámat a földre.

- Hát, eszembe jutott, hogy elhajtok – motyogom, mire látom, hogy elmosolyodik, mielőtt elfordulna.

- Kérsz teát? – kérdezi elterelésként.

- Igen, köszönöm, kérek – válaszolom, és lehuppanok a kanapéra.

Kipakolom a holmimat az asztalra. Amikor Bailey megjelenik a bögrékkel, átadja az egyiket, és olyan messze ül le tőlem, hogy még véletlenül se érjen hozzám. Amíg átbeszéljük a beadandónk vázlatát, teljesen és kizárólag az anyagra koncentrálunk. Abban állapodunk meg, hogy kollázst készítünk, összevonva az ő rajzait és az én képeimet. Fantasztikus ötletnek gondolom, de valamiért úgy érzem, Bailey csak helyesel, bármit is mondok. Többször is leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemét. Egyszer rajtakapom, hogy elnyel egy ásítást.

- Talán untatlak? – szegezem neki a kérdést a negyedik szemdörzsölésnél. Meglepődve fordul felém. Azt hiszem, mióta itt vagyok, ez az első alkalom, hogy a szemembe néz.

- Nem. Ne haragudj, keveset aludtam – válaszolja.

- Akkor velem van bajod? - A hangom sokkal kétségbeesettebb, mint akarnám. - Láttam, hogy olyan képet vágtál, amikor Mr. Mitchem melléd osztott be, mint akinek a fogát húzzák.

Erre leveszi a szemüvegét, és egy laza mozdulattal az asztalra dobja. Megdörzsöli a vörös szemeit, majd beszélni kezd:

- Ne haragudj Effie, összejöttek a dolgok. – Olyan szomorúan néz, hogy nem tudok tovább dühös lenni rá.

- Miért nem mondtad?

- Mert neked is megvolt a magad baja – sóhajt fel.

- Egy ideje elkerülsz. – Meglepődve néz rám, hogy őszintén ki mertem ezt mondani. Tudhatná, hogy nem szoktam kertelni. - Azt hiszed, nem vettem észre?

- Talán így van...

- Reed miatt? Amit rólam és róla mondanak? Mondtam már, hogy nem igaz semmi...

- Nem, nem azért! Tudom, hogy nem igaz, csak... - De végül nem fejezi be a mondatot. Fel akarok állni, és ott hagyni.

- Várj! – Elkapja a csuklóm, és visszahúz. Türelmetlenül nézek rá, tudja, ha most nem mond valamit, elmegyek. - Anya még mindig kórházban van, miközben apám a nőjével hetyeg, és eljátssza, hogy mennyire érdekli a taníttatásom, pedig rohadtul nem tud rólam semmit. – A hangja mérges és csalódott. Megint összecsípi az orrnyergét, és masszírozni kezdi.

- Beszéltél apáddal a hálaadási szünetről? – kérdezem.

- Igen, de hallani sem akar róla. Karácsonyra viszont hazamegyek. El van intézve.

- Angliában töltöd a karácsonyt? Én is! – nevetek fel. Bailey meglepődve néz rám.

- Te is?

- Julie családja még ott él. Hazarepülünk hozzájuk, Londonba – magyarázom meg a dolgot, majd ismét egymásra mosolygunk. Jó látni, hogy egy kicsit jobb kedvre derítettem.

- Mi lenne, ha most kimennénk arra a régiség telepre, és csinálnál pár képet? Én meg addig rajzolnék.

- Biztos? – kérdezem, de nagyon szeretnék menni.

- Gyere, én vezetek! – Azzal felkapja a kulcsait, és én is felpattanok a kanapéról.

~

Szerencsére az ócskaárus megengedi, hogy készítsek néhány képet a telepén. Valójában nem is igazán érdekli, mit kérdeztünk tőle. Miközben a telefonjával a fülén épp valakivel vitatkozik, csak int, hogy menjünk hátra. Bailey talál magának egy régi fotelt, abban telepszik le. Előveszi a vázlat füzetét, és átengedi magát az alkotásnak. Érdekes látni, ahogy elmélyülnek a vonásai a koncentrálástól.

Ahogy a régi bútorok között bóklászom, egy polcon találok néhány porcelán babát. Nagyon régiek lehetnek, a porcelán már eléggé elszíneződött. Az egyiknek pont olyan sötétbarna haja van, mint nekem, ráadásul még a szemünk színe is hasonló világoskék. A másik kettő szőke hajú baba közül az egyiknek hiányzik az egyik szeme, a másiknak meg félig kopasz a feje. A barna hajút kezdem el fényképezni, talán azért is, mert annyira hasonlítunk. Jó sok képet készítek, a legtöbbet profilból, és kipróbálok néhány szűrőt is. Egészen ráközelítek a szemére. Amikor visszapörgetem a gépemben a képeket, valahogy mindegyikről a magány jut az eszembe. Talán magányos volnék? De hiszen ott van George és Julie, és persze a fiúk is, a barátaim. Valaki megérinti a vállam, mire villámgyorsan megpördülök. Elakad a lélegzetem, és hátratántorodom, de csak Bailey vigyorog rám.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni, de lassan lemegy a nap, indulnunk kéne.

Felnézek az égre, valóban szürkülni kezdett. Annyira elmerültem a képek készítésében, hogy fel sem tűnt az idő múlása.

- Persze, készen vagyok. Mehetünk – mosolyodom el én is.

Beszállunk a kocsiba, és Bailey kettőnk ülése közé csúsztatja a vázlattömbjét. Amíg beindítja a kocsit és kifarol, addig kihúzom a füzetet a két ülés közül, és lapozgatni kezdem. Egy, az ócskás öregről készült vázlatképnél nyílik ki, alatta pedig egy másik megkezdett vásárlót rajzolt le profilból. Mindkettő még csak félig van kidolgozva, mintha nem tudta volna eldönteni, mit akar rajzolni. Aztán ismét lapozni akarok, de Bailey visszafordul, és váratlanul kikapja a kezemből a füzetet. Meglepetten nézek rá.

- Nem illik más holmijában kutakodni – szól rám viccesen, és idegesen elneveti magát, mégis az az érzésem támad, hogy zavarban van.

Egy laza mozdulattal hátradobja a tömböt a hátsó ülésre. A gázra lép, és ráhajtunk a főútra.

- Sikerült néhány képet készítened? – kérdezi, közben az utat bámulja. Már nyoma sincs a hangjában az előbbi zavarnak.

- Igen, azt hiszem – válaszolom, de még mindig furcsán érzem magam az előbbi jelenet miatt.

- Megmutatod majd?

- Persze... meg – Talán egy egészen kissé elbizonytalanodom. Nem sokszor mutattam még meg George-on kívül másnak a képeket, legalábbis nem olyannak, aki ismer. Általában beküldöm valami pályázatra, de ott nem tudják személy szerint, hogy ki vagyok. Amúgy meg az előbbi viselkedése után elég furcsa, hogy arra kér, mutassam meg a képeimet.

Mire visszaérünk a lakásához, már teljesen besötétedett, és közben esni kezdett az eső. Igaz, hogy a kocsiból kiszállva megcsapja az arcomat a hűvös levegő, mégis jó érzéssel tölt el, ahogy az esőcseppek az arcomra hullnak. Még ha csak egy pillanatra is, de újra otthon érzem magam Angliában. Felemelem a fejem az ég felé, és hagyom az esőt végigfolyni az arcomon. Bailey utánam kiált a lépcső tetejéről, mire nevetve szaladok fel a lakásához. Amint beérünk, lerázzuk magunkról az esőt. A hajam tiszta vizes lett, és kissé az arcomra tapad. Bailey előszed egy törölközőt, amivel megtörlöm az arcomat és a hajamat is. Mivel a kardigánom csupa víz lett, ezért inkább megszabadulok tőle, és a kanapé támlájára dobom, így viszont csak egy ujjatlan trikó marad rajtam.

- Várj, adok neked egy pulóvert, mielőtt megfázol. - Bailey eltűnik a hálóban, majd egy Darnell Wolves-os pulcsival a kezében tér vissza.

- Kösz – veszem el tőle.

- Látom, szereted az esőt. Honvágyad van?

- Sose gondoltam volna, hogy hiányozni fog.

- Az eső?

- Anglia, az eső... minden.

- Azt hittem, kezded itt megszokni.

- Igen, tényleg, de... nem is tudom. Mégiscsak ott nőttem fel – mondom bizonytalanul.

- Szóval, akkor még mindig meg akarod jelölni az Oxfordot?

- Igen, meg akarom próbálni. – Bailey erre nem mond semmit, csak elkomorodva eltűnik a konyhában.

Letelepszek a földre. A pulcsi vastag anyaga azonnal felmelegít, és érzem rajta Bailey jellegzetes illatát is, ami megnyugtat. Az ócskás előtt hazaugrottunk a gépemért, és ha már ott voltunk, gyorsan összeszedtem néhány képet is, amit talán használni tudunk a kollázshoz. Bailey ismét visszateszi a szemüvegét. Azt mondta, általában kontaktlencsét visel, de néha fáradtak a szemei, mint ma a kialvatlanságtól, és ilyenkor otthon szemüveget hord. Irtó vonzó benne, de ezt a véleményemet inkább megtartom magamnak.

Mivel a képeim többségének a babák a témája, úgy döntünk, egy porcelán játék babát fogunk megalkotni kollázsként, az én képeimből és az ő rajzával. Átadom neki a vázlattömböt, majd szenet vesz a kezébe. Velem szemben helyezkedik el, és a felhúzott térdére teszi a papírtömböt. A szemem sarkából figyelem, hogy egy ideig engem méreget, aztán hallom a szén sercenését a papíron. Rajzolni kezd, hosszú, laza vonásokat vet a papírra. Ahogy nézem, amit csinál, megnyugszom. Olyan természetes, ahogy alkot. Néha kisöpri a szeméből a szőke haját. Amikor felnéz a papírról, elfordítom a fejem, és visszatérek a képdarabokhoz. Fél szemmel figyelem csak tovább, ahogy a szenet a füle mögé teszi, aztán az ujjával kezdi elsatírozni a rajzot. Amikor ismét ránézek, ő pont engem figyel. Nem bámul, inkább mintha a vonásaimat vizslatná.

- Ugye te most nem engem próbálsz lerajzolni!? – kérdezem megütközve. Felpattanok, és meg akarom kerülni, hogy lássam a papírt a kezében, de Bailey ugyanilyen gyorsan lefordítja azt, és elneveti magát.

- Nem! - mondja határozottan, de közben meg szélesen mosolyog. Azt hiszem, zavarba jött.

Feláll a földről, és a háta mögé rejti a rajzot.

- Komolyan, szörnyen nézek ki, nem rajzolhatsz le így! – Próbálom elhalászni tőle a jegyzettömböt, de makacsul a feje fölé emeli.

- Nem is nézel ki szörnyen! – neveti el magát.

- Akkor mégis lerajzoltál? - kérdezem összeszűkült szemekkel.

Felugrom, hátha elérem a magasba tartott kezében lévő papírt, de csak azt érem el, hogy a mellkasának esem, így inkább felhagyok a próbálkozással. Megállok előtte, és a fülem mögé tűröm a hajam, ami még mindig kicsit vizes az esőtől.

- Mire készülsz? – kérdezi vigyorogva a mindenre elszánt arckifejezésemet látva.

Egyre hangosabban nevet, ahogy engem bámul. Néhány lépést hátra lépek, aztán összeszedem magam, és a meglepetés erejével nekiszaladok. A mellkasának vetem magam, megtámaszkodok a vállán, és felugrok. Az ujjaim végigsiklanak a papíron, de nem tudok fogást szerezni rajta, így visszahuppanok a lábamra. Bailey a hirtelen lendülettől megtántorodik, mire mindketten dőlni kezdünk. Elkapja a derekam, hogy megvédjen a földre érkezéstől, így én a mellkasán landolok, ő pedig a kanapéra huppan. A rajztömb kirepül a kezéből, és a kanapé mögé esik. Egy pillanatra egymás szemébe bámulunk, ahogy a mellkasán fekszem. A szemem a szájára téved. Kívánom őt. A számat az övéhez akarom préselni, azt akarom, hogy hozzámérjen. Jesszusom, mi a fene van velem? Összezavarnak ezek a váratlanul jött gondolatok, ezért lesütöm a szemem, mert elszégyellem magam. Bailey megsimogatja az arcomat a sérült szemem alatt, közben ismét találkozik a tekintetünk. A kézfeje szenes, és meleg. Gyorsan legördülök róla, és lefekszem a földre. Oldalra fordítom a fejem, hogy ránézhessek. Bailey az egyik kezét a feje alá támasztja, a másik a mellkasán pihen, közben mosolyogva néz rám.

- Totál őrült vagy. Beverhetted volna a fejedet – korhol.

Hála égnek nem mond semmit az előző pillanatról. Lehet, hogy ő nem is érezte ugyanazt, mint én. Örülök, hogy aggódik értem, de már kezdek besokallni tőle.

- Azt hiszem, megzúzódott az egyik bordám – panaszkodik. – Csak szépen kellett volna kérned, és megmutattam volna. Nem kellett volna fizikai erőszakhoz folyamodni. – Erre hangosan felnevetek. Oldalra gördülök, és megtámasztom a fejemet a kezemen.

- Akkor megmutatod a rajzot?

- Nem! Azt az előtt kellett volna kérned, hogy nekem jöttél. Azt hiszem, megrepedt az egyik bordám – nyöszörög.

- Hát, legyen. Megtarthatod. Kiteheted a szobádba a többi mellé – mondom duzzogva. Bailey felnevet, majd feláll, és kinyújtja felém a kezét.

- Kitűnően fog mutatni az ágyammal szemben – mondja viccelődve, miközben felhúz a földről.

Mindketten visszatelepszünk a földre, és újra munkához látunk. Némán dolgozunk, csak néha beszélünk, akkor is kizárólag a kollázsról, hogy mit és hogyan képzelünk megvalósítani.

Egy órával később fáradtan nyújtózkodunk. Az ujjaim folyton összeragadnak a sok ragasztótól, és egészen megfájdult a derekam a földön görnyedéstől. Habár a képünkre még ráfér egy kis munka, előre látom, hogy a végeredmény fantasztikus lesz. Bailey felkel, hogy hozzon magunknak egy kis teát. Rámosolygok, amikor átadja a bögrét. Pont, ahogy szeretem, feketén. Elneveti magát, amikor rám néz.

- Egy képdarab van a homlokodhoz ragadva. – Odanyúlok, de nem érzek semmit. - Várj! - Nevetve elhúzza a ragacsos kezemet, aztán leszedi a papírt a homlokomról. Felmutatja az ujját a képdarabbal, mire egyszerre nevetünk fel. Még mindig halkan kuncogva, ismét a teámba kortyolok.

Jólesően felsóhajtok, ahogy kinyújtom az elgémberedett lábamat, amivel kissé szétzilálom a levágott képek darabkáit. Jól esik a meleg ital. Bailey visszaül mellém a földre, a káoszba, és az arcomat fixírozza.

- Még mindig nem gyógyult be teljesen a szád széle. – Beszéd közben a hangja egészen elkomorodik. Önkéntelenül végighúzom az ujjam a számon.

- Már alig látszik – sóhajtom.

- Miért nem mondod el, hogy történt? – kérdezi csendesen.

- Mert már mindent elmondtam, amit tudnod kell...

- Nem, ha Reed... - csattan fel.

- Bailey – vágok a szavába figyelmeztetően, mire elhallgat. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem akarok megint veszekedni veled.

- Rendben, ahogy akarod – mondja bosszúsan, és lecsapja az asztalra a bögréjét.

- Nézd, amikor legutoljára szóba került ez a dolog közöttünk, egy hétig nem szóltál hozzám. Nem akarom, hogy még emiatt is aggódj.

- Hadd döntsem el ezt én! Ha te aggódhatsz anya miatt, akkor én hadd aggódjak miattad, rendben?

- Jó, rendben. De én azon vagyok, hogy elfelejtsem azt az estét, és az nem segít, ha folyton felemlegeted. Épp elég a dilidoki csesztetése, nem kell még tőled is.

Ekkor megcsörren a telefonom, félbeszakítva a vitánkat, amiért most még hálás is vagyok. George hív, hogy leellenőrizze, merre járok épp.

- Indulnom kell – mondom, miután leteszem. - George már aggódik értem.

- Elég komolyan veszi a dolgot.

- Eléggé kiakadt, miután nem mentem haza egész éjszaka. Nem láttam ilyennek mióta megtudta, hogy én is ott voltam... tudod. Mindegy – mondom zavartan. - Tényleg mennem kéne – nézek az ajtó felé. – Segítek elpakolni...

- Ne, hagyd csak. Majd megoldom. Gyere, lekísérlek a kocsidhoz – ajánlkozik.

Mielőtt ismét bajba kerülnék George-nál, hogy egy fiú pulóverében megyek haza, inkább leveszem azt. Amikor kibújtatom a fejem a pulcsiból, elkapom Bailey pillantását, ahogy engem néz. Zavartan elfordul, és a hajába fúrja a kezét. Ezt olyankor szokta csinálni, ha ideges vagy zavarban van. Furcsa, hogy máris ilyen jól kiismertem. Köhint egyet, mielőtt megszólal:

- Befejezem a képet egyedül, és beviszem, ha készen lesz.

- Jó, persze... rendben. - Felkapom a kardigánom, és az ajtó felé indulunk.

- Hogy mennek a dolgok a dokinál? – kérdezi, miközben lefelé megyünk a lépcsőn a kocsimhoz. Tudom, hogy csak beszélgetni próbál, hogy oldja a feszültséget, de ehhez a doki nem épp a legjobb téma.

- Jól – válaszolom röviden.

„Attól eltekintve, hogy a doki meg van győződve róla, hogy azért kellesz, mert nem szabadna" - gondolom magamban.

Beszállok a kormány mögé, mire Bailey becsapja az ajtót. Bekapcsolom a biztonsági övet, és nézem, ahogy zsebre tett kézzel áll a reflektorom fényében. A gyomrom bukfencet hány, annyira jóképű így. Integetek neki, mielőtt kifarolok a feljáróról, majd elhajtok a sötét éjszakában. Ha másra nem is, legalább arra jó volt ez a projekt, hogy ismét szóba álljunk egymással.

Sziasztok! 

Meg is érkeztem a következő fejezettel. Ezentúl sűrűbben kerül majd fel új fejezet! Ha tetszett szvazzatok bátran, és írjatok, mindig szuper érzés a kommentjeiteket olvasni!

Ölel:

Summerrose