- Effie! – szólít meg Reed, mire el akarom húzni a kezem. – Effie, kérlek, ne haragudj! Egy barom vagyok – esedezik.

Az egész annyira szánalmas a részéről. Mivel nem mondok semmit, a hallgatásomat beleegyezésnek veszi, mivel a kezét a nyakamra simítja. A hüvelykujjával simogatni kezdi az arcom vonalát, de valahogy az egésztől kiráz a hideg. A tenyerét az arcomra simítja, és az ujja közé csípi. Fölényesen néz rám, látom a szemén, hogy nagyon részeg. Aztán megragad a nyakamnál fogva, kissé megszorít, és maga felé kezd húzni. Meg akar csókolni, de ekkor lesz nagyon is elegem. Elfut a méreg.

- Állj le Reed! Te és én - mutatok rá, majd magamra -, ennek vége. Elcseszted!

Reed összeszorítja a száját, és dühösen felmordul. Elkapja a kezemet, és lefeszíti a testem mellé. Védtelenné és kiszolgáltatottá válok az erejével szemben, ami megijeszt. Az adrenalin elönti a testemet, a szívem olyan hevesen ver, hogy a torkomban is érzem. Izzadni kezdek, közben mégis remegek.

- Neked meg mi bajod van? – kérdezi durván. Nézem a kezét a karomra kulcsolódni, fáj, ahogy szorítja. Próbálom lerázni magamról, de hasztalan.

- Engedj el! – sziszegem.

- Mit gondolsz, hogy vonaglasz előttem, aztán meg csak úgy faképnél hagysz?!

- Én nem vonaglottam... - Lerángatom magamról a kezét.

- Egy igazi kis ribanc vagy! Azt hiszed, hogy játszadozhatsz velem? Mindenkinek odadobod magad, nekem meg eljátszod az elérhetetlent? - A durva szavai könnyeket csalnak a szemembe, így elfordítom a fejem. - Velem nem játszadozol, megértetted? - Az egyik kezével megragadja az arcomat, az ujjai belenyomódnak a bőrömbe, a szívem eszeveszetten kalapál, ahogy belém mar. Az állkapcsom lüktetni kezd a fájdalomtól, ahogy erőszakkal visszafordítja a fejemet, és arra kényszerít, hogy ránézzek. - Seth Reednek nem mond nemet senki. Értetted? Egy ribanc se! - A szemeiben vad harag ég.

Az ujjai lecsúsznak a nyakamra, és belenyomódnak a légcsövembe, ahogy durván az autó oldalának lök. Mindkét kezemmel megragadom a karját, és megpróbálom elhúzni a nyakamról, de a kezemből elszállt az erő, hiába nyöszörgök, hogy engedjen el. A szemeim kikerekednek a félelemtől, ahogy a hideg fém a meztelen hátamnak feszül. Reed egyre erősebben szorítja a nyakamat, a szám elnyílik, ahogy kétségbeesetten próbálom nyelni a levegőt. Az egész testem remegni kezd a félelemtől. Reed megvetőn bámul a szemembe, ahogy elengedi a nyakamat, és ismét átfogja az arcomat, továbbra is arra kényszerítve, hogy rá figyeljek. Olyan érzésem van, mintha megállt volna körülöttem az idő. A kezem még mindig a karjába kapaszkodik, de már csak megmerevedve várom, hogy mit fog tenni. Lassan hajol oda hozzám, majd félrebillenti a fejemet, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz. Fájdalmasan felszisszenek, ahogy először belém harap, majd szívni kezdi a bőrömet. Amikor elszakítja a száját a nyakamtól, a keze által összeszorított számra tapasztja az övét, és harapdálni kezdi az alsó ajkamat. A testem mellett lógó élettelen kezem önmagától mozdul meg. Az adrenalin szétárad a testemben, ahogy elkapom Reed csuklóját, megpróbálom lefeszegetni a kezét magamról. Őrültek módjára felüvöltök, és kíméletlenül belemélyesztem a körmömet a karjába. Reed fájdalmasan felordít, aztán durván ellök magától, amitől ismét az autónak csapódok. Egy pillanatra kiszökik a levegő a tüdőmből, mire köhögni kezdek. Reed gyorsabban magához tér, mint az nekem sikerülne, és még mielőtt védekezhetnék, úgy arcon üt, hogy egy pillanatra úgy érzem, eltörött az állkapcsom. A pofon erejétől a földre esem. Hiába próbálom a kezemmel csillapítani az esést, végigcsúszom a betonon, és lehorzsolom a karomat.

- Hé, minden oké? – kiabál felénk egy srác, aki úgy öt méterre állhat tőlünk, és próbálja kivenni a sötétben történteket.

A hangjára hirtelen felé kapom a fejemet, de nem merek segítséget kérni tőle. A sötétben biztosan nem látja a kétségbeesést az arcomon. Reed szemei elsötétednek. A mellkasát kidomborítja, és már tudom, hogy ez mit jelent. Meg fogja verni a fiút. Nem mond semmit, nem próbálja meg elzavarni sem, egyszerűen ökölbe szorítja az ujjait, hátrahúzza a karját, és szinte felordít, amikor egy hatalmasat behúz a srácnak, aki ettől azonnal a földre zuhan. A fiú megpróbál fölkelni, de Reed megfogja a pólóját, felhúzza, és lendületből ismét arcon üti. Közben úgy üvölt, mint egy megveszett vadállat. Szinte hallom a csont reccsenését, amikor eltörik a fiú orra. Az arcát azonnal elönti a vér. Elfog a hányinger, a gyomrom kavarog a látványtól. Sikítva rohanok oda hozzájuk, és tépni kezdem Reed pólóját. Sikerül kilendítenem az egyensúlyából, és letaszítanom a fiúról, de magával ránt, így mindketten a földre esünk. A dulakodásra emberek kezdenek kiszállingózni a házból. Néhányan Reedhez rohannak, mások pedig a törött orrú srácot segítik fel. Kihasználom a káoszt, és visszaszaladok J. J. kocsijához, feltépem az ajtót, majd egyből a gázra lépek. Olyan gyorsan hagyom el a helyet, ahogy csak tudom.

Fogalmam sincs merre hajtok, zavartan tekintgetek szét, a város ezen része számomra teljesen ismeretlen. Amikor feltűnik előttem a tenger, az útnak vége szakad, nincs hová tovább mennem. Félrehúzódom az út szélén. Csoda hogy eddig nem okoztam balesetet. Remeg a kezem, ahogy az ölembe húzom. A fejemet a kormányra hajtom, és kínomban felordítok. A testem némán rázkódik, de akkor sem fogok sírni. Ordítok és sikítok egyszerre, mert ki kell adnom magamból a tehetetlen dühömet. A hangom rekedten elcsuklik, fáj a torkom a kiabálástól, de veszek egy újabb mély levegőt, és újra felüvöltök kínomban.

Hiába próbálok uralkodni a testem remegésén az szüntelenül rázkódik, mintha nem lenne irányításom felette. Percekig, sőt talán órákig ülök némán az előttem elterülő sötétségbe bámulva. Szinte megugrom, amikor megrezzen a telefonom az anyósülésen, de ez elég ahhoz, hogy kibillentsen a mélységből, ahová éppen zuhanni készültem. Remegő kézzel érte nyúlok. Üzenetem jött.

„Milyen volt a buli? Remélem nem maradtam le semmiről. B."

A kezemet a számra szorítom, és összeszorítom a szememet. Vissza kell tartanom a levegőt, csakhogy ne sírja el magam. Az üzenetet bámulom, mire hisztérikusan felnevetek. Ha ez nem valami isteni jel volt, akkor valaki nagyon hülye játékot űz velem. Visszahajtom a fejem a kormányra, és próbálok normálisan lélegezni. Ismét feloldom a kijelzőt, de az kétszer felvillan, majd az aksi feladja, és kikapcsol a telefonom. Nem tudom, meddig ülök némán magam elé bámulva az autóban, de az biztos, hogy segít egy kicsit uralkodnom az érzéseimen. Leveszem a magassarkú szandálomat, azt sem értem, idáig hogyan vezettem el benne.

Amikor a kezem végre nem remeg úgy, mint az utolsó őszi falevél a viharban, akkor a sebességváltóra teszem, és kifarolok a parkolóból. Végig a tengert követve hajtok az éjszakában, de most már legalább tudom, hogy hova tartok.

A kocsi órája szerint hajnali negyed kettő van. Az arcom, és az egész állkapcsom rettenetesen sajog és lüktet, de a legrosszabb talán mégis, hogy a fejem majd szétrobban. Bailey ajtaja előtt állok. Nincs vissza út, türelmetlenül kopogok a remegő kezemmel.

- Lucas, engedj be! Lucas. Effie vagyok, kérlek, engedj be!

Csak most, ahogy itt állok, és az ajtaján dörömbölök, jut csupán eszembe, hogy arra nem gondoltam, hogy mi van, ha Ashley itt van nála, sőt az is lehet, hogy Bailey alszik nála. Minek jöttem ide egyáltalán? Mielőtt meggondolhatnám magam, kinyílik az ajtó, és Bailey áll velem szemben félmeztelenül. A szemei döbbenten elkerekednek, amikor meglát. Biztosan rettenetesen szörnyen nézek ki. Idétlenül a meztelen mellkasát bámulom, amitől még most is zavarba jövök. Legalább még működik az agyam, ami meglepő ahhoz képest, hogy mennyire fáj a fejem.

- Lucas! – nyögöm ki.

Valahogy a keresztnevének a kiejtése egyfajta menedék most nekem. A mellkasának esem, úgy érzem a lábaim cserbenhagytak, de ő hezitálás nélkül átölel, és bevezet a lakásába. Odabent majdnem teljesen sötét van, a nappaliban csak egy kis lámpa ad némi halvány fényt. Szinte biztos, hogy épp az ágyából rángattam ki, már csak abból ítélve is, hogy egy sötétkék rövidnadrágon kívül semmi mást nem visel.

- Jól vagy? – kérdezi riadtan, és a kezét a vállamra teszi, miközben eltol magától, hogy szemügyre vehessen. Az arcomat nézi, mire szégyenkezve elfordulok. Újra megkérdezi, hogy minden rendben van-e.

- Igen... nem – hebegem zavartan.

Leültet a kanapéra, és letérdel elém. Az arcomat nézi, a vállamat, a kezemet és a lábamat. Elszörnyedve néz vissza a szemembe.

- Mi a franc történt veled? - Lassabban beszél, mint szokott.

- Én csak... én... - mondani akarok valamit, de fogalmam sincs, hogy mit. Talán ki kellett volna találnom valami elfogadható magyarázatot, mielőtt ide jöttem, de nem forog az agyam.

- Ittál? Effie, részeg vagy?

- Igen, vagyis... már nem hiszem. – Bailey mérgesen néz rám.

- Tudtommal nem is szabadna innod. Az orvos nem megtiltotta? – kérdezi felháborodottan. – Ráadásul vérzik a kezed.

Elhúzom a bőrt, és próbálom kifordítani a karom, hogy lássam a sérült részt.

- Ne, ne nyúlj hozzá! – szól rám, és elhúzza a kezem.

Remegni kezdek, úgy érzem, hánynom kell. Megjelenik előttem a fiú vérrel borított arca. A szám elé kapom a kezem, és berohanok a fürdőbe. Alig tudok lerogyni a földre a vécé elé, mielőtt kidobom a taccsot.

- Effie? Jól vagy odabent? – érkezik Bailey aggódó hangja az ajtó másik oldaláról, de képtelen vagyok válaszolni. - Most bemegyek, jó?

- Ne! – kiáltok fel, már amennyire a recés hangom engedi. – Kérlek, ne gye... - De be sem tudom fejezni, mert megint hányok.

Próbálom hátrafogni a hajamat, a másik kezemmel pedig a vécé szélébe kapaszkodom. Nyikorogva kinyílik mögöttem az ajtó. Kapkodva veszem a levegőt, a szemeim csupa könnyesek, és nem tudom, hogy az undor vagy a szégyen erősebb-e bennem jelenleg.

- Kérlek, Bailey, ne gyere ide! - Hiába könyörgök, ő nem hallgat rám, és mellém térdel a földön. Óvatosan összegyűjti a hajamat a tarkómon, összefogja az ujjaival, és meg sem rezzen, amikor ismét kidobom a taccsot. Amikor végre megszűnik a késztetés a gyomromban, esetlenül a falhoz kúszom, és a hátamat a hideg csempének döntöm. Legszívesebben elsírnám magam. Fel sem merek nézni rá. Mégis mit gondolhat most rólam?

- Úgy szégyellem magam – suttogom, és megtörlöm a kézfejemmel a nedves szememet.

- Semmi baj – mondja gyengéden, és hátrasimítja a hajamat a kiizzadt homlokomból.

Leül mellém a földre, és magához húz. A meztelen mellkasára hajtom a fejem, és erősen próbálom visszatartani a könnyeimet. Olyan jó érzés, hogy itt van mellettem. Amikor megszűnik a remegés, és a sírás sem fojtogat már, Bailey felsegít a földről, és a mosdóhoz vezet. Megmosom az arcomat, és kiöblögetem a számból a kellemetlen ízt. Amikor felnézek a tükörbe, a látványtól hátrahőkölök. Az arccsontomon a bőr lilára kezdett színeződni, és a szám sarka fel van repedve.

- Így nem mehetek haza. George kiakadna. Segíts, kérlek! – A hangom szánalmasan gyenge és kétségbeesett. Bailey egy ideig nem szól semmit, de látom, hogy megoldás után kutat.

- Hol van a kocsi kulcsa? – kérdezi.

- Azt hiszem, benne felejtettem az autóban. Nem tudom, nem biztos – válaszolom remegő hangon, és kétségbeesetten a ruhámat kezdem tapogatni. - Haza akarsz vinni? – kérdezem szinte hisztérikusan.

- Effie, nem viszlek haza – mondja, és gyengéden lefogja a kezemet. - Csak tudok valakit, aki ellátja a sebeidet.

Megkönnyebbülök, és leengedem a karomat. Bailey leültet a wc tetejére, majd eltűnik a hálóban. A fejemet a remegő kezembe hajtom. Szörnyen fáj a halántékom, és azt hiszem, még mindig részeg vagyok. Bailey teljesen felöltözve jön vissza értem.

Némán ülök be mellé J. J. kocsijába. Nem akarok arra gondolni, ami történt, de nem tudom kizárni a fejemből a képeket. Többször is visszatartom a levegőt, és arra összpontosítok, hogy ne bőgjem el magam. Mert nem fogok sírni. Nem, mert akkor Reed elvenne tőlem valamit, ami nem az övé, a könnyeimet. Bailey nem kérdezősködik egyelőre, valószínűleg amúgy is azt hiszi, hogy részegen elestem. Ettől viszont rettenetesen szégyellem magam. A fejemet némán az ablaknak döntöm, és lehunyom a szemem. Amikor felriadok, Bailey épp kiszáll a kocsiból, hogy aztán kinyissa az ajtót az én oldalamon.

- Hol vagyunk? – kérdezem, miközben kisegít az autóból.

- Csak gyere – dörmögi kelletlenül. Akárhova is hozott, látom rajta, hogy nincs itt szívesen, ezért még hálásabb vagyok neki, hogy ennek ellenére is segít.

Látom, hogy feszült, de mivel ő sem faggatott, jobbnak látom, ha most az egyszer befogom a számat és követem. Mivel a bejárati ajtót kulccsal nyitja ki, feltételezem, hogy épp nem betörni készülünk valakihez. Némán követem, ahogy átvezet a sötét előszobán, majd benyit az egyik helyiségbe. Felkattintja a lámpát, mire egy fényűző, márvánnyal dekorált konyhában találom magam. Odabent minden tökéletesen tiszta és rendezett, inkább olyan, mint egy bemutató ház, mintsem valakinek az otthona. Bailey bevezet, majd felültet egy bárszékre a konyhaszigetnél. Az tuti biztos, hogy aki itt él, az nem szűkölködik semmiben.

- Maradj itt, mindjárt visszajövök – utasít, aztán kisiet az ajtón, és magamra hagy.

A lábam idegesen jár fel-le, de mielőtt pánikolni kezdhetnék, alig néhány perc múlva egy idősebb férfi lép be a helyiségbe. Köntösben van, ami nem lep meg, hiszen valahol az éjszaka közepén járhatunk. Szinte biztos, hogy Bailey úgy rángatta ki az ágyából. A kezét a szeme elé kapja, ahogy belépve a lámpa erős fénye elvakítja. Erősen hunyorog, amikor leengedi a kezét, és rám fókuszál. A lélegzetem is elakad, amikor a biológia tanárom, Mr. Graham néz vissza rám értetlen tekintettel. Mégis minek hozott engem Bailey ide? Honnan ismeri ennyire jól a bioszt tanárt, hogy kulcsa van a házához? Mr. Graham úgy néz rám, mintha nem lennék igazi, és jelenleg magam is úgy érzem, ez az egész csak egy rossz álom. Egy pillanattal később Bailey is megjelenik az ajtóban, és ekkor válik világossá számomra a letagadhatatlan hasonlóság. Hogy lehet egyáltalán, hogy eddig ez fel sem tűnt nekem? Bailey feszülten néz rám, gondolom már rájött a döbbent tekintetemből, hogy összeraktam a képet.
Ez a férfi, a biológia tanárom, Bailey apja!

Mr. Graham a háta mögé pillant Bailey-re, aztán sietősen megindul felém. Az arcomat meg a felrepedt számat kezdi vizsgálni.

- Mi történt a lánnyal? Ugye nem te... - Erre mérgesen Bailey felé kapja a fejét.

- Én elestem – tisztázom gyorsan a helyzetet.

- Nem vagyok vadállat, de kösz, hogy aggódsz értem, apám – mondja gúnyosan, a hangja elmélyül, ahogy beszél.

Dühösen elfordul, szinte feltépi az ajtót, majd hangos robajjal becsapja maga mögött. Megrezzenek a zajtól. Mr. Graham szemforgatva fordul vissza hozzám.

- Ne haragudj. A fiam egy kissé nehezen tudja kezelni az indulatait. - A hangja nagyon is rosszalló.

Miért feltételezte egyáltalán azonnal a fiáról, hogy bántott engem? Reedről messziről látszik, hogy képes lenne ocsmány dolgokra, de Bailey-n? Kezdem érteni a korábbi viselkedését, ha az apjáról volt szó.

- A sebedet ki kell tisztítanom a karodon – szakítja meg Mr. Graham mély hangja a gondolataimat. – Szerencséd van, nem kell összevarrni, de teszek majd rá egy sebösszehúzót.

Türelmesen várok, amíg Mr. Graham visszatér az orvosi táskájával. A falon lévő szekrény üvegének visszatükröződésében látom az arcomat, ami mondhatni elég ramaty állapotban van.

A karomon lévő seb kitisztítása fájdalmas, és rettentően csíp is, de összeszorítom a számat. Estem már el máskor is játék közben, nem ez az első, hogy összekaparnak. Amúgy is ez a fájdalom fel sem ér a két héttel ezelőtti bordasérülésemhez. Miután a kezemmel végez, Mr. Graham fertőtlenítő kendővel áttörli az arcomat, és kitisztítja a számon lévő sebet is. Közben végig a szemeit bámulom, amik pontosan olyanok, mint a fiáé. Érthetetlen, hogy amíg Lucasban annyira csodálatos a felejthetetlenül mélykék szeme, hogyan válhat ennyire ellenszenvessé az apjánál.

Mr. Graham ad egy jéggel teli zacskót, hogy jegeljem az arcomat. Legalább negyed óráig tart, mire végez minden sérülésemmel, de Bailey azóta sem jött vissza. Fogalmam sincs, hogy hol lehet, de már az is eszembe jut, hogy itt hagyott egyedül ebben az idegen házban. Amikor Mr. Graham végez velem, illedelmesen megköszönöm a segítségét, akármennyire is haragszom rá. Azt hiszem, le fogom adni a biológiát.

Míg Mr. Graham elpakolja az orvosi eszközeit és a véres kendőket, közben folyton az ajtó felé nézegetek, arra várva, hátha Bailey visszajön értem.

- Elisabeth, igaz? - bólintok. – Talán félsz a fiamtól? – kérdezi. Úgy látszik teljesen félreértette a nyugtalanságom okát. Mielőtt kontrollálni tudnám magamat, prüszkölve felnevetek.

- Dehogy félek tőle. Csak segíteni akart nekem azzal, hogy idehozott.

- Tudod ugye, hogy egy másik lánnyal van együtt?

- Jesszus, persze, hogy tudom! – Hihetetlen, hogy először azt feltételezte, hogy Bailey megvert, most meg azt, hogy velem csalja Ashley-t.

- Ha a fiam tett valami megbocsáthatatlant, akkor biztos vagyok benne, hogy...

- Tessék? – háborodok fel. - Mondtam már, hogy elestem, Lucasnak ehhez semmi köze – csattanok fel harciasan.

- Orvos vagyok - állít meg. – Tudom, hogy mi a különbség egy esésből fakadó sérülés és verés között – mondja kioktatóan.

- Hogy gondolhatja, hogy a saját fia ilyet tenne? – kérdezem felháborodottan. Mr. Graham megdöbben a szavaimon. - Hát nem tudja, hogy a focisták csapatkapitánya, hogy remek tanuló, hogy egy csodás, szeretetreméltó ember? – Lecsapom az asztalra a jegeszacskót, amit addig az arcomon tartottam. – Nem hiába mondják, hogy maga egy szörnyű alak. – vágom a képébe, és dühösen kirohanok a konyhából. Egy perccel sem akarok tovább ezzel az emberrel egy helyiségben lenni. Ezután viszont már biztos, hogy le kell majd adnom a biológiát.

Kiszaladok a konyhából, de egy teljesen sötét szobába jutok. A ház többi része mind vaksötét, az egyetlen fényforrás a verandán égő gyér lámpától származik. Kisietek, abban a reményben, hogy ott találom Bailey-t. Hirtelen megtorpanok, amikor meglátom magas alakját, ahogy komoran a sötét kertbe réved. A vállait feszülten felhúzva tartva, a kezeit a nadrágja zsebébe mélyesztve áll, feszült testtartásából látszik, hogy ideges. Hirtelen hátrafordul, amikor kilépek az ajtón. Egy ideig csak néz engem, de nem szól semmit.

- Miért nem mondtad soha, hogy a biológia tanárom az apád? – kérem számon.

- Mert attól nem változott volna semmi – válaszolja nyugodtabban, mint azt vártam.

- De Campbell tudja, igaz?! Azért nem értette, miért kísértél el bioszra az első hetemen, ugye? - Bailey némán mered rám. - Ki tudja még?

- Eff... - mondja a nevem sajnálkozón.

- Hát persze, J. J. is tudja, hát hogyne – mondom fanyarul.

- Mit számít ez?

- Azért számít, mert nekem nem mondtad el. Miért? Azt hittem, a múltkori után végre közeli barátodnak gondolsz, és megbízol bennem.

- Így is van...

- Akkor miért? – vágok közbe.

- Mert azt hittem, hogy magadtól is rá fogsz jönni. De amikor láttam, hogy fel sem merült benned a hasonlóság, akkor gondoltam, ez így lesz jól. Nem akartam, hogy kellemetlen legyen az óráira járnod azok után, amit mondtam róla. – Amikor Bailey kimondja, hogy hasonlóság, rájövök, hogy miért nem tűnt fel, mennyire hasonít a külsejük. Hiszen az alapján, amit az apjáról tudtam, nem tudtam belelátni azokat a dolgokat, amik Bailey-ben annyira csodálatosak, egy ilyen utálatos emberbe, mint az apja, még ha épp az orrom előtt is volt egész végig.

- Mindegy, mert a mai után amúgy is le kell adnom az óráját...

- Effie, sajnálom – tárja szét a karját. - De gondolom, kórházba nem akartál menni.

- Nem, persze hogy nem – mondom sokkal csendesebben, és elszégyellem magam. Itt kiabálok vele és vádaskodom, amikor ő annak ellenére, hogy hogyan érez az apja iránt, mégis idehozott hozzá az éjszaka közepén, hogy rajtam segítsen. - Ne haragudj, igazad van. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak a hülyeségem miatt – mondom keserűen.

- Mi történt veled, Effie? –kérdezi kétségbeesett hangon, és egészen közel lép hozzám. - Miért rúgtál be ennyire?

Nem tudom, mit mondjak, de egy biztos, az igazat sose vallanám be neki. Csak némán állok előtte, valami kifogás után kutatva, de az agyam lefagyott.

- Nem tudom. Csak... ittunk, és elestem – nyögöm ki végül.

- És hol volt J. J., amikor ez történt? – kérdezi méltatlankodva.

- Ő nem volt ott, haza kellett vinnie Campbellt, mert nagyon leitta magát Mary miatt, és...

- És egyedül hagyott? - vág közbe.

- Nem... én... - a hangom elfúl. Miért csinálja ezt velem? Az agyam megszűnt működni. Nem akarom, hogy J. J. legyen kikiáltva rossznak azért, amihez semmi köze, hiszen én voltam ostoba.

- Akkor mégis kivel rúgtál be ennyire? – kérdezi mérgesen.

Megnémulok. Mégis hogy mondjam el, hogy Reed és a haverja szó szerint leitattak? Olyan ostobának érzem magam. Nem merek a szemébe nézi, annyira szégyellem magam.

- A rohadt életbe, Eff! – kiállt fel dühösen, mire megrezzenek. – Azt hittem, az a rohadt egyesség rád is vonatkozik, hogy nem mész Reed közelébe. – Ezt meg honnan a fenéből találta ki. – Az arcodra van írva, hogy vele voltál – mondja, mintha csak megválaszolná a fejemben lévő kérdést.

- Sajnálom – mondom esedezve.

- Szóval, ha egy pillanatra elfordítom a fejem, te leiszod magad Reeddel, részegen elesel és összetöröd magad, aztán átjössz hozzám, és szerinted ez így rendben van?

- Nem... én sajnálom. Nem akartalak belekeverni a saját hülyeségembe – mondom. - De nem tudtam hova menjek, és aztán küldtél egy üzenetet... - Megcsuklik a hangom, nem sok választ el attól, hogy ténylegesen elsírjam magam. Ez az egész magyarázkodás egyre rosszabb. – Sajnálom – mondom ismét, bár magam sem értem miért. Szinte hallom George hangját, ahogy azt mondja, „Effie, a sajnálkozással nem érünk el semmit, csak ha teszünk érte."

Bailey nem szól semmit, csak megrázza a fejét, de megenyhülni látszik, mert leereszti az eddig feszesen tartott vállait. Megfogja az államat, és a veranda fénye felé fordítja az arcomat. Az arccsontomat nézi, ami mostanra biztosan belilult.

- Hozzád ért? – kérdezi komoran, miközben a sebes számat nézi.

- Tessék? – kérdezem remegve.

- Reed hozzád ért?

- Nem – válaszolom esetlenül. Tovább nézi a szám szélén lévő sebet, aztán a szemei kikerekednek.

- Megütött, ugye?

- Nem! – ugrok a válasszal. – Senki nem vert meg! Részegen elestem...

Utálom, hogy hazudnom kell neki, főleg miután olyan őszinték voltunk egymással, de ha most bevallom neki, hogy Reed miatt vagyok tiszta seb, és lesz egy hatalmas lila folt a szemem alatt, félek, olyat tenne, ami miatt veszélybe kerülne az ösztöndíja. Felemeli a kezét, én pedig önkéntelenül kicsit hátrarántom a fejem. Meglepetten néz rám, én meg totál ostobán érzem magam. Végül nem kérdez semmit, csak eltűri a hajam a fülem mögé. A kezét gyengéden az ép arcomra teszi, és a hüvelykujjával simogatni kezdi a bőröm. Annyira más ez az érintés, mint ahogy Reed ért hozzám. Megnyugszom ettől a kedves gesztustól.

- Túl sokat ittunk, elvetettem a sulykot. De ez csak egy baleset volt, az egész az én hibám. Esküszöm! – suttogom még mindig erőtlenül az érintésétől, és a fejemet a tenyeréhez döntöm. A gyenge fénynél a pupillája kitágult, ahogy egymás szemébe bámulunk. A tekintete a számra siklik, amikor meghúzza az alsó ajkamat. Észre sem vettem, hogy beharaptam. Annyira szeretném, ha megcsókolna, annyira vágyom rá, hogy az fizikai fájdalmat okoz. Miért kell így éreznem iránta?

- Esküszöl? – kérdezi szinte esedezve, mintha ő is azt akarná, hogy ne legyen igaz.

Nem szólalok meg, mert a hangom azonnal elárulna, ezért bólintok. A szívem majd bele sajdul ebbe a hazugságba. Továbbra is egyenesen a szemembe bámul.

- A szemeid... most olyan sötétkék – suttogom halkan.

A szemeimbe néz, majd a tekintete megint a számra kúszik, azt hiszem, vágyakozást látok rajta, de lehet, hogy csak sajnálat. Mégis mi történik közöttünk? A hüvelykujjával végigsimítja a felső ajkamat, mire azok kissé elnyílnak. A gerincemen jóleső borzongás fut le. „Kérlek, csókolj meg"- gondolom, de mielőtt butaságot mondanék, inkább köhintek egyet, és zavartan lesütöm a szemem.

- Csak vigyél el innen, légy szíves – suttogom.

Kedves Olvasóim! Nagyon köszönöm a sok csillagot, és mindig szívesen várom a kommenteket is. Írjatok bátran, szívesen fogadok bármiféle kritikát. 

Summerrose