Hihetetlen, de már egy hét is eltelt az esésem óta. A bordáim egészen rendbe jöttek, a lila foltok elhalványultak, és a levegővétel sem szúr már annyira. A fejem viszont nincs túl jól. Vagyis hol jobb, hol rosszabb. Tegnap majdnem behánytam a lánymosdóban, mert szédülni kezdtem a második óra után. A fiúk úgy kezelnek, mint egy hímes tojást, amivel kezdenek az idegeimre menni.

Az MRI vizsgálat, amire Dr. Noake hívott vissza, nem mutatott ki semmi rendelleneset, hála az égnek. George épp eleget aggódott már miattam, nem akartam, hogy ennél többet kelljen elviselnie. Mégis, azóta a folytonos aggodalmaskodásával lassan ő is az agyamra megy. Tudom, hogy csak félt, de most nem tizenegy vagyok, mint a múltkor. Reggel úgy kellett kilökdösnöm őket a házból Julie-val. Megszoktam már, hogy hétvégén sokszor elutaznak, hol a meccsek, hol egyéb teendők miatt, és attól, hogy egy kicsit bevertem a fejemet, még tudok magamra vigyázni.

Amikor elmondtam a rögbi csapatnak, hogy egy ideig nem játszhatok, mind nagyon csüggedtek voltak. Úgy érzem, cserbenhagytam őket. Ha nem hagytam volna elterelni a figyelmemet, ez nem történt volna meg, de erről hallgatok, mert még csak az kéne, hogy Bailey rájöjjön, és lelkiismeret furdalást keltsen benne a dolog.

A suliban szolidaritásból vagy mit tudom én, miért, de senki nem mer beszólni az Elice indította pletyka miatt, legalábbis személyesen nem. Azért a szekrényem minden reggelre tele van papírfecnikkel, de az nem érdekel különösebben.

Ma délután kint voltam a srácok meccsén. Úgy volt, hogy utána az alagsorunkban filmezünk, de Bailey-nek az apja elrendelte, hogy át kell mennie hozzá, mert beszélni akar vele, J. J. pedig Cassie-vel úgy döntött, kihasználják az alkalmat, és elmentek kettesben vacsizni, így egyedül hazajöttem. A hangos zene miatt csak megfájdulna a fejem, és a doki szerint amúgy is pihennem kell, így nem is bánom, hogy itthon tölthetem a péntek estémet.

Megnézem a kedvenc krimi sorozatom legújabb részét, és mire vége lesz, már majdnem tizenegy óra van. Felmegyek az emeletre, és lefekvéshez kezdek készülődni. Már épp kezdeném levenni a ruháimat, amikor a telefonom rezegni kezd az éjjeli szekrényemen. Bailey neve jelenik meg a kijelzőn. Nem jellemző rá, hogy ilyen későn hívjon, ezért aggódni kezdek. Remélem nincs semmi baja.

- Effie? Effie, gyere ide Bailey-hez! Baj van!

A bejövő hívás Bailey telefonjáról érkezett, de nem ő beszél a másik oldalon, hanem meglepetésemre J. J.. Hogy került egyáltalán Bailey társaságába? Meg sem tudok szólalni, mert zörgést hallok, majd Parker kiabál bele a telefonba a háttérből.

- Effie? ...gyere ide... mert... vészhelyzet Bailey-vel... – A vonal nagyon recseg, alig értek néhány szót abból, amit mondott.

- J. J., mi történt? – kérdezem szinte hisztérikusan.

- Szüksége van rád... - kiabálja J. J., majd a vonal váratlanul megszakad.

Visszarángatom magamra a pólómat, és őrültek módjára szaladok le a földszintre. Felkapom a kulcsokat az ajtó melletti asztalról, és bevágódom a kocsimba. Jócskán a sebességhatár felett hajtok Bailey lakásához. A szívem annyira zakatol, hogy alig kapok levegőt.

Kiugrom az autóból, és már a lépcső felénél járok, amikor eszembe jut lezárni az ajtókat. A tenyeremmel verem Bailey ajtaját, ami szinte azonnal ki is nyílik. Parker áll meglepetten az ajtóban. Szinte félrelököm szegényt, majd berohanok a kicsiny lakásba. J. J. a nappaliban ül a mini kanapén, és a tenyerébe hajtja a fejét, de elsőre úgy tűnik, semmi baja.

- Hol van Bailey? Valami baja történt? – kérdezem idegesen. Nagyon közel állok hozzá, hogy elsírjam magam.

Mielőtt bárki válaszolhatna a kérdésemre, kinyílik a fürdőajtó, és Bailey gyakorlatilag beesik a nappali közepére. Parker elkapja, mielőtt orra zúgna, és az ajtófélfának támasztja az ernyedt testét. J. J. feláll, de látom, hogy megtántorodik. Részegek. Mind a ketten részegek. Megint zihálni kezdek, de most már a dühtől.

- Azt mondtad, baj van! – kiabálok J. J.-re. – Nem pedig azt, hogy be vagytok rúgva! Miért mondtátok azt, hogy vészhelyzet van? – kérdezem hisztérikusan.

- Ne haragudj – szólal meg Parker a két srác helyett –, de próbáltam szólni, hogy nincs gond.

- Rossz volt a vonal, alig értettem valamit. Mi folyik itt?

Senki nem válaszol a kérdésemre. J. J. látszólag alig áll a lábán, Parker pedig azzal van elfoglalva, hogy nagy nehezen beráncigálja Bailey-t a nappaliba, majd a kanapé előtt a földre ülteti. Bailey hátrahajtja a fejét, és magában nevet.

- Hogy mekkora egy SEGGFEJ – dünnyögi erős brit, sőt leginkább liverpooli akcentussal, így Parker csak értetlenül áll felette.

Mérges vagyok, de azért megnyugszom, hogy legalább még élnek.

- Az apja elveszi azt a luvnyát – egészíti ki akadozó nyelvel J. J., majd egy hatalmasat csuklik, és visszahuppan a kanapéra. Hátrahajtja a fejét, és lecsukja a szemét.

- És ezért ennyire berúgtatok? Mert az apja újraházasodik?

- Meg... megölöm!– harciaskodik Bailey, de alig tudja kiejteni a szavakat.

- Jól mondod, öregem! – harsogja J. J., a szemei csukva, a kezével a levegőbe üt, tovább lelkesítve barátját.

- Elég ebből. Nem ölünk meg senkit sem! – szólok rájuk.

Odalépek Bailey-hez, és letérdelek elé. Megfogom az állát, és felemelem a fejét ebből a kitekert helyzetből. Kinyitja a szemét, a tekintete ködös, de elmosolyodik, amikor meglát.

- Effie – suttogja álmodozó hangon.

- Mennyit ittatok? – kérdezem rosszallóan, de ő csak elragadtatottan néz rám.

Felállok, és Parkerhez fordulok.

- Mi történt velük?

- Nem igazán tudom – válaszolja. - J. J. felhívott, hogy vegyem fel őket, mert annyira berúgtak, hogy egyikük sem tudott volna vezetni. Bailey végig azt mondogatta, hogy hívjalak fel.

Parker persze túl jószívű ahhoz, hogy nemet mondjon egy ilyen helyzetben a barátainak, erre most meg belevonták szegényt a részeg dorbézolásukba.

- Ezt nem is hiszem el. Miért csináltad ezt? Miért rúgtatok be ennyire? – kérdezem Bailey-től, de nem úgy tűnik, mint aki felfogta, hogy hozzá intéztem a kérdésemet.

- Azapám egy... seggggfej! – Bailey a nyomaték kedvéért felemeli a kezét, és azzal hadonászik, aztán elneveti magát.

Visszatérdelek mellé, és lefogom a kezét, próbálom megnyugtatni, nem sok sikerrel. Egy pillanattal később Cassie robban be a már amúgy is nyitott ajtón.

- Azt mondtad, mindjárt hazaértek! Ez órákkal ezelőtt volt! – kiabálja mérgesen, magából kikelve ez az apró lány, a dühtől a copfba fogott vörösesbarna haja szanaszét áll. Eléggé úgy tűnik, az ágyból rángatták ki szegényt. J. J. felkapja a fejét, és úgy néz Cassie-re, mintha nem lenne igazi. – Effie, téged is iderángattak? J. J.! – szól rá a barátjára felháborodottan, majd hozzám lép és megölel.

Meg sem várja, hogy válaszoljak, mert amikor észreveszi mögöttem a földön heverő Bailey-t, J. J. felé fordul, és ismét neki címezi a dühös szavait.

- Azt mondtad elmentek dumálni, nem pedig azt, hogy leisszátok magatokat. Te ezt nevezed segítségnek?

- Cassie, szerelmem, gyere ide hozzám – mondja J. J. álmodozó hangon, és Cassie felé nyújtja a karját. Ő sem tűnik éppen beszámíthatónak.

- Egyáltalán hogy jöttetek el ideáig? – kérdezi Cassie. Egyiküknek sem tűnik fel, hogy teljesen elbeszélnek egymás mellett.

- Engem hívtak fel – lép közbe Parker.

- A mamád ki fog akadni, ha így mész haza ma este Jayden Joseph Williams!

- Cass, figyelj – lépek oda hozzá. – George és Julie nincsenek otthon, vidd át hozzám. Majd írok Mrs. Williamsnek, hogy nálam maradt éjszakára, így nem fog aggódni.

- Biztos, Effie? – kérdezi aggódva.

- Persze, addig én megpróbálom kijózanítani Bailey-t.

- Ez rendes tőled, Effie. Köszönöm – mondja, és magához ölel. Cassie közvetlensége meglep, de azt eddig is tudtam róla, hogy mennyire jószívű tud lenni.

- Elvinnéd őket? – kérdezem Parkert, aki bólint, és felhúzza J. J.-t a kanapéról.

Mindhárman kellünk ahhoz, hogy J. J. súlyos végtagjait begyömöszöljük a kocsi hátsó ülésére. Végignézem, ahogy elhajtanak a sötét éjszakában, majd rájövök, hogy Bailey-t percekig totál magára hagytam, így visszasietek a lakásba. Már a lépcső felénél látom, hogy már nem ül a kanapé előtt a földön. Az utolsó pár lépcsőfokot futva teszem meg.

- Lucas? – kiáltok be, ahogy kilököm az ajtót. – Lucas?!

A konyhában áll, és épp meghúz egy üveget, amiben átlátszó folyadék van.

- Lucas, te meg mit csinálsz?!

Bevágom magam mögött az ajtót, és odarohanok hozzá, de ő csak értetlenül néz rám.

- Sosem hívsz így – mondja rekedtesen az erős alkoholtól.

Kikapom a kezéből az üveget. Beleszagolok, de azonnal kiráz a hideg az ital émelyítő szagától. Kiöntöm a mosogatóba a tartalmát.

- Héééé - Bailey ellenkezni akar, de már tényleg alig áll a lábán, így eltolom magamtól és az alkoholos üvegtől.

- Nem ihatsz többet! Már így is épp eléggé felöntöttél a garatra. Miért tartasz itthon egyáltalán vodkát?

- Arra az esetre, ha ünnepelni támadna kedvem – mondja szarkasztikusan.

Odalépek hozzá, az arcára teszem a kezem, és kisimogatom a haját a homlokából. Tiszta izzadt a bőre, a piszkos szőke haja a homlokára tapad.

- Részeg vagyok! – mondja, és fájdalmasan nyöszörög, miközben a tenyeremhez simítja az arcát.

- Ülj le, hozok neked vizet – kérem, erre fogja magát, és gyakorlatilag lecsúszik a konyhaszekrény elé a földre.

Kifolyatom a vizet, hogy jó hideg legyen, és félig megtöltök egy poharat. Leguggolok elé, és a kezébe adom az italt. Próbálja a szájába önteni, de nagy része végigcsorog az állán, amitől a pólója átázik.

- Jézusom, mennyit ittál? – kérdezem, és elveszem tőle a poharat. Bailey nem szól semmit, csak bánatosan lehajtja a fejét. Ismét a pohár után akar nyúlni, de mivel a motoros képességei nincsenek éppen az irányítása alatt, így feldönti a kezével a poharat, mire az egész kiömlik a padlóra.

- Jaj ne, Effie, sajnálom! – A kezével szétkeni a vízfoltot, mintha ezzel bármit is segítene a dolgon.

Teljesen kétségbeesetten viselkedik, és sejtem, hogy ez nem a kiömlött víz miatt van.

- Hagyd. - Lefogom a kezét, és leülök mellé a földre, mire a fejét a vállamra hajtja.

- Jó, hogy itt vagy – motyogja maga elé.

Legalább negyed órán át ülünk így néma csendben. Amikor már épp kezdem azt hinni, elaludt a vállamon, akkor végre felemeli a fejét. Az arca már nem olyan holt sápadt, mint korábban, de így is kótyagosan néz maga elé.

- Jó, hogy itt vagy – motyogja ismét, aztán fáradtan felsóhajt. –Elveszi azt a... azt a... – mérgesen kifújja a levegőt, a konyhaszekrénynek dönti a fejét, és beletúr a hajába. Megdörzsöli az arcát és a szemét, mintha így akarna kijózanodni. Legalább próbálkozik.

- Kérsz még vizet? – kérdezem, de Bailey nem válaszol, csak némán, elgondolkozva bámul maga elé.

- Az előbb Lucasnak hívtál. Miért? – kérdezi váratlanul.

- Nem tudom – mondom őszintén. – Biztos véletlenül.

- Tetszik, ahogy kimondod... a száddal – súgja, és felém fordítja a fejét. Zavarba jövök a a szavaitól, ezért elfordulok, és köhintek párat.

- Ezért hívott át magához apád, hogy elmondja, elveszi azt a nőt?

- Nem, helyette inkább telefonon közölte a dolgot a gyáva, azért mentem oda, hogy kérdőre vonjam.

- Mit csináltál? – kérdezem aggódva.

- Semmit. Kiabáltunk egymással. Annyira elegem van már belőle... – sóhajtja fáradtan.

- Bailey, úgy sajnálom.

Felé fordulok, mire ő is rám néz. Ismét zavarba jövök attól, ahogy rám bámul, ezért felpattanok a földről.

- Kérsz még vizet? Ki kell józanodnod kicsit, különben holnap nagyon rosszul leszel. – Idegesen felkapom a poharat, és megint a csaphoz lépek.

Hallom, hogy Bailey zörög, ahogy felkel a földről. Felém csoszog, és megáll közvetlenül mögöttem. Nem merek megfordulni, mert érzem, hogy túl közel van hozzám. A kezét az enyém mellé teszi a pulton. A hosszú ujjait figyelem, amik most is széntől maszatosak.

- Effie? – súgja a nevemet. Érzem a hangsúlyából, hogy azt akarja, nézzek rá.

- Hm? – kérdezem még mindig könnyed hangon, pedig a szívem majd kiugrik a helyéről.

- Azért hívtál Lucasnak, mert kedvelsz engem? – Nem értem miért kérdezi ezt, és miért így?

- Persze, hogy kedvellek – nevetem el magam zavartan. Elzárom a csapot, és megfordulok. – Hiszen állandóan együtt lógunk.

- Úgy értem... - Nem fejezi be a mondatot, de amikor el akarok lépni tőle, megfogja a karomat, és visszahúz. - Fontos vagy nekem – suttogja, és a tekintetemet keresi.

Igyekszem nem rá nézni, mert fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, pedig általában mindenről van véleményem. Bailey totál be van rúgva, a kék szemei fátyolosan csillognak, nem is tudja, miket beszél, a szívem mégis irtóra ver a mellkasomban.

- Te mindig itt vagy velem – mondja, és az ujjait hozzáérinti az enyémekhez, ami a testem mellett lóg, és megsimogatja az ujjbegyeimet. Jóleső bizsergés fut át rajtam.

A másik kezemben még mindig magam előtt tartom a vizespoharat, ami így kettőnk között lebeg a levegőben, pont, mint Bailey szavai. Megfogja a poharat, és kiveszi a kezemből, majd hangos koccanással lerakja mellénk a konyhapultra. Az ujjai - amikkel eddig az enyémet simogatta - felsiklanak a karomon, amitől libabőrös leszek. Bailey maga felé kezd húzni, és a szabad kezét a hajamba csúsztatja. Az ajkaink egymásnak préselődnek, ahogy váratlanul magához ránt. A mellkasunk egymásnak feszül, mire élesen beszívom a levegőt. Az egész olyan váratlanul történik, hogy egy kis ideig fel sem fogom, hogy Bailey épp a számra tapasztja az övét. Kipattannak a szemeim, gyorsan megszakítom a csókot azzal, hogy elrántom a fejem.

- Ezt nem szabadna... - mondom rekedten, de nem tudom befejezni a magyarázatot, mert valaki a kilincset kezdi rángatni.

Az ajtó felé kapom a fejemet, mire az kivágódik, és Ashley robban be a lakásba, amikor Bailey a vállamra teszi a kezét, előregörnyed, és gyakorlatilag lehány.

Mintha Bailey részeg vallomása, a csók és a hányás nem lenne így is épp elég egy estére, akkor itt van még nekem Ashley is, aki olyan utálkozva néz rám, hogy legszívesebben kirohannék a lakásból. Hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami csínytevésen. Ashley magassarkú cipője kopog a fapadlón, ahogy odaszalad Bailey-hez. Undorodva átlép a hányáson, és leguggol Bailey elé, aki miután kidobta a taccsot, visszacsúszott a földre.

- Itt vagyok, Baby! – simogatja meg a haját.

- Effie – nyöszörgi Bailey. Ashley mérgesen néz rám, én meg elfordítom róla a fejem.

- Ashley vagyok. Itt vagyok veled – mondja neki gügyögve, aztán felém fordul. - Inkább segíts bevinni a szobájába! – förmed rám.

Felrángatjuk Bailey-t a földről, de alig bírunk vele. Ashley lába a magassarkújában folyton kibicsaklik, mire szegény Bailey feje többször is lecsuklik a mellkasára. Röhejes az egész, ahogy szegényt rángatjuk.

- Melyik ajtó a rohadt hálószoba?! – kérdezi Ashley dühösen leginkább csak magától, de ha akarnék, sem tudnék válaszolni, mert közben elengedte Bailey-t, hogy kinyitogassa az ajtókat, így egyedül kell megtartanom a súlyát. Ashley benyit a fürdőbe, aztán becsapja az ajtót, és csak utána találja el a hálót. Nem lehet annyira ostoba, hogy elfelejtette, melyik a hálószoba. Hacsak... a felismerés megdöbbent. Ashley még soha nem volt Bailey lakásában.

Ashley végre kilöki a háló ajtaját, én pedig behúzom Bailey-t, aki érthetetlenül motyog valamit. Nehézkesen leültetem az ágya szélére, mire ő azonnal eldől. Szegény gyakorlatilag nincs is magánál, Ashley mégis folyamatosan korholja, amiért ennyire berúgott. Már majdnem rászólok, hogy fogja már be, de rájövök, hogy semmi jogom beleszólni, mit csinál a pasijával. Itt én vagyok a harmadik kerék, és láthatólag felesleges vagyok.

Ashley felém fordul, és mérges szemekkel méreget, így jobbnak látom, ha magukra hagyom őket. Semmi keresnivalóm itt. Elköszönök, mire Ashley válaszul csak mogorván odavakkant valamit, miközben az ágy szélén ül, és Bailey izzadt haját simogatja. Amint kilépek a szobából, hangosan becsapja mögöttem az ajtót, engem pedig körbevesz a végtelen csend. Percekig cseng a fülemben az ajtó csapódása.

v

Reggel úgy érzem, egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka. Állandóan újrajátszom magamban, ahogy Bailey megcsókolt. Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit gondoljak, hiszen nagyon részeg volt, és az ember olyankor nem igazán beszámítható. Azt akarom, hogy ne legyen jelentősége, mert Bailey-vel soha nem lehet több közöttünk barátságnál, hiszen barátnője van. Ő a barátom, és az is marad, akármit is mondott. Másképp elveszíteném, és önző módon szükségem van rá. Mert aztán elmegy, és eltűnik, mint a szüleim, és én nem tudnám még egyszer átélni azt, amit akkor. Most az egyszer szinte remélem, hogy igaz Julie elköteleződési teóriája.

Még csak reggel hat óra van, a nap csak éppen hogy feldereng a távolban. A ház még teljesen üres, George és Julie majd csak este jönnek haza. Felkelek, és futóruhát veszek fel. Tudom, hogy nem szabadna futnom, de most nem foglalkozom az orvos utasításaival. Ki kell innen szabadulnom, mert különben megőrülök. Felveszem a futócipőm, és olyan tempóban kezdek szaladni, hogy mire leérek a pályára, kifulladva állok meg. Szúr az oldalam, de figyelmen kívül hagyom, mert az agyam újra életre kel, és gondolatok árasztják el a fejem, ezért tovább indulok a futballpálya szélén. Addig futok, amíg a lábaim már nem bírnak el, és összehanyatlom a füvön. Óráknak tűnő hosszú percekig fekszem mozdulatlanul, mereven és zsibbadtan. Megfájdult a fejem, és minden egyes levegővételnél szúr az oldalam. A vizes palackomért nyúlok, egyszerre kiiszom az egészet.

Feltápászkodom, megrázom magam, aztán hazamegyek, és összeszedem magam. Mert én mindig ilyen voltam. A szüleim halála után is összeszedtem magam, akkor nem fogom hagyni, hogy egy ilyen ostobaság földre vigyen.

v

Hétfőn Bailey nem jön iskolába. J. J. szerint egész hétvégén ki volt ütve, és totál le van törve. Az óráink után a rögbi edzést együtt nézzük végig J. J.-vel. Örülök, hogy itt van velem, mert nélküle sokkal nehezebb lenne átvészelnem, hogy csak a pálya széléről nézhetem a csapattársaimat. Hogy felvidítson, meghív Peep kajáldájába egy csavaros fagyira.

Mire hazaérek, odakint már besötétedett. George és Julie már elmentek a szokásos havi egyszeri randi-vacsijukra, így a házat üresen találom. Hiába a fagyi, még nem is vacsoráztam, így azonnal a konyha felé veszem az irányt. A mikrón egy cetlit találok.

„ Vacsi a mikróban, a kedvenced. Jó étvágyat hozzá! Szeretünk: J. & G."

Elmosolyodom a kedves üzeneten, és eltekerem az időzítőt. Amikor jónak ítélem meg a hőmérsékletét, tányérra pakolom a lasagne-t, és letelepszem a kanapéra. Csak akkor szoktam itt fent tévézni, ha a többiek nincsenek itthon. Megfújom az első falatot, és a számhoz emelem a villámat, amikor valaki kopogtat az ajtónkon. Hátrahajolok, és ekkor meglátom a kristályablakon keresztül az elmosódott alakot. Szóval akkor nem csak képzeltem a dolgot, hanem tényleg valaki áll az ajtóban. Leteszem magam mellé a tányéromat, és kinyitom az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre Bailey az. Épp az utca felé néz, a keze a zsebében, a leejtett vállai letört lelkivilágáról tanúskodnak. Amikor hallja, hogy kinyílt az ajtó, megfordul, és csüggedten felém csoszog. Megáll a lábtörlőn, és egyenesen a szemembe néz. Nem gondolkoztam azon, hogy milyen lesz újra látni, miután szombaton részegen megcsókolt, de a szívem olyan indulóba kezd, hogy kis híján elájulok. Végignézek rajta, a pólója gyűrött, az arca pedig olyan, mint a tej, amit kinn felejtettek éjszakára.

- Bailey, jól vagy? – kérdezem aggodalmaskodva. – Gyere be! – Ellépek az ajtóból, ő pedig betámolyog.

Megáll a nappaliban a kanapé előtt, és az otthagyott tányéromat nézi.

- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni... - motyogja.

- Dehogy zavarsz, csak épp vacsoráztam. Csatlakozol? – Legnagyobb meglepetésemre bólint, mire beterelem a konyhába.

Feltornássza magát a bárszékre, de úgy mozog, mint én az első pár napban, miután hazaengedtek a kórházból. Tüzetesen végignézek rajta, de nem látom sérülés jeleit. Melegítek neki az ételből, és leteszem elé a tányért és evőeszközöket, mire hálásan néz rám.

- Köszönöm.

Leülök mellé, és egy ideig csak figyelem, ahogy a szájához emelgeti a villáját, majd én is enni kezdek. Evés közben nem szólunk semmit, ami már alapjában véve is elég furcsa, de Bailey fáradt szemeit látva arra fogom, hogy fáradt, és ezért nem akar beszélgetni. Nem akarok rákérdezni, hogy mi is az oka, hogy átjött, mert már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van. Nem akarom, hogy bármi is megváltozzon közöttünk amiatt, ami péntek este történt.

Lecsúszok a székről, és a hűtőhöz lépek, hogy elővegyek egy-egy palack vizet magunknak.

- Effie, ami péntek este történt... - kezdi. Úgy érzem, arra várt, hogy elforduljak, hogy ne kelljen rám néznie, miközben felhozza a témát.

- Semmi gond, már amúgy is ráfért egy mosás – mondom viccesen, miközben a hűtőben matatok, de közben azon aggódok, nehogy felhozza a csók témát. Próbálok természetes maradni, hiszen egyelőre abban sem vagyok biztos, emlékszik-e a dologra.

- Mire? – néz rám kérdőn, amikor átnyújtom neki a palackot.

- A cipőmre... amit lehánytál... - Bennem reked a zavart nevetés, amikor észreveszem, hogy Bailey kimereszti a szemét. Valószínűleg ebből ő semmire nem emlékezett. Ez jó, nagyon jó. Akkor remélhetőleg másra sem fog.

- Lehányta... neee, jézusom, sajnálom!

- Ne aggódj ezen – legyintek.

Bailey zavartan lesüti a szemét, és a villájával piszkálgatja az ételét, miközben beszélni kezd.

- És... más nem történt? - zavarban van, látom rajta. Viszont a kérdése alapján tudom, hogy nem emlékszik semmire. Majdnem kicsúszik belőlem egy megkönnyebbült sóhaj.

Ennek pontosan így kell lennie. Nem akarom, hogy elromoljon közöttünk ez a barátság. Bailey-nek amúgy sincs semmi szüksége arra, hogy tönkretegyem a kapcsolatát Ashley-vel, egy béna részeg csók miatt, és mert azt mondta, hogy fontos vagyok neki, ami még érthető is, hiszen rengeteg időt töltünk együtt. Van enélkül is épp elég gondja.

- Csak felváltva szidtuk apádat, amiért újraházasodik – mondom viccnek szánva a dolgot, de Bailey el sem mosolyodik. - Ennyi... - Az eddig feszült válla kissé lejjebb ereszkedik.

- Értem – válaszolja, de a hangja csüggedt.

Kínos csend ereszkedik ránk.

- Nem jöttél ma iskolába sem, aggódtunk érted – mondom túlbuzgón, egyértelmű, hogy csak témát akarok váltani.

- Találkozóm volt a Brown edzőjével. Kijönnek megnézni az egyik meccsemet novemberben.

Hangosan leejtem a villámat döbbenetemben.

- A borostyán ligás Brown egyetem edzője? – kérdezem, és egyre szélesebb mosoly terül szét az arcomon. Bailey bólint. – Az a Brown egyetem, ahova sport ösztöndíjért jelentkeztél?

- Igen, ők. – Erre végre ő is elmosolyogja magát. A szívem máris elolvadt tőle.

- Gratulálok! – kiáltok fel, és a nyakába vetem magam. - Annyira tudtam, hogy bekerülsz hozzájuk.

- Még nem biztos semmi. Ez csak egy játékmegfigyelő, semmi több – ellenkezik.

- Az nem semmi, ha kijönnek a meccsedre, tehát hallottak a szuper játékodról. És hülyék lennének nem bevenni a programba.

- Ez az ösztöndíj az egyetlen esélyem, hogy megszabaduljak a szemét apámtól. – A hangja harciassá válik, végre visszatért belé a küzdeni akarás.

- Melyik meccsre jönnek ki?

- Novemberben, amikor a Charleston ellen játszunk.

- Elmondod apádnak? – kérdezem, mire kissé elkomorodik a tekintete. Megtörli a száját a szalvétájában, és a tányérjára dobja mielőtt válaszol:

- Nem tervezem.

- Nem? Hogyan akarod egyáltalán eltitkolni előle?

- Könnyebb lesz, mint gondolnád – válaszolja, mire kérdőn nézek rá. – Apám alig folyik bele a suli életébe, a sporteseményeket még annál is inkább rühelli. Csak az edző fog tudni a dologról, ő meg tudja, hogy milyen a kapcsolatunk. Amúgy meg apám utál mindent, amit én szeretek, amíg valami haszna nincs belőle, így a focit egyenesen gyűlöli.

Nem akarok sajnálkozónak tűnni, ezért hogy megmutassam, számíthat rám, megfogom a kezét, és megszorítom, mire ő átfogja a kezemet, és visszaszorítja azt.

- Maradsz a meccsre? – kérdezem mosolyogva.

- Még mindig a titánoknak szurkolsz? – kérdez vissza.

- Még szép! - mondom, mire megforgatja a szemét. - Tyler Ferguson kiváló csapatjátékos, és...

- ...tudom, tudom, halálosan jóképű – fejezi be helyettem.

- Remek irányító – javítom ki felháborodva, és a vállába bokszolok, mire mindketten nevetésben törünk ki.

Persze nem vallanám be soha, hogy igaza van. Amúgy meg Ferguson nagyon is hasonlít Bailey-re, amit szintén soha ki nem ejtenék a számon.

- Ha van fagyi, maradok – mondja, és próbálja visszatartani a nevetését. Örülök, hogy a szemei megint boldogan csillognak, ahogy hangos nevetésben tör ki, amiért tettetett bosszankodással megrázom a fejem.