Egy hatalmas ház előtt állok. A szemem végigpásztázza a tökéletesre nyírt pázsitot a ház előtt, majd a tornácot, aminek oszlopai és kerítése fehérre van festve, fent pedig egy helyes kis hintaágy himbálózik az enyhe szélben. Az utca idillien csendes, hallani a madarakat, és valahol egy fűnyíró halk moraja zúgolódik. Becsapom magam mögött a kocsi ajtaját, és a szememmel tovább pásztázok. A ház kétemeletes, jó sok ablakkal, a falécek kékes szürkére vannak festve, az ajtó és az ablak zsanérjai pedig szintén fehérre. Tipikus amerikai ház.

- Na, hogy tetszik? – kérdezi vidám hangon a testvérem, George, közben a levegőbe nyújtóztatja elgémberedett tagjait. Nincs kedvem letörni a jókedvét, ezért mosolyt erőltetek magamra.

- Szuper. Jó nagy – teszem még hozzá. Erre átöleli a vállam, és ő is szemügyre veszi a házat.

Ekkor lép oda hozzánk Julie, aki eddig a költöztetőknek adott kimerítően pontos információkat arról, hogy mindennel iszonyú óvatosan bánjanak. Teljesen fel van pörögve, ő intézte az egész költözést Angliából. Amúgy Julie rendezvényszervező, szóval kifejezetten élvezi, hogy szervezkedhet. Csípőre teszi mindkét kezét, és nagyot szusszantva, megelégedve lép a bátyám mellé. George a másik kezét a menyasszonya vállára szorítja. Így állunk ott hárman az új házunkat bámulva. Aztán George leveszi rólam a kezét, és elindul a ház felé, hogy utat biztosítson a költöztetőknek.

- Nagyon boldogok leszünk itt, majd meglátod – lép közelebb hozzám Julie. A hangjából reménykedést hallok ki.

Nem szólok semmit, csak elindulok a ház felé. Tudom, hogy engem néz, és a lelki szemeim előtt látom a sajnálkozó tekintetét , de erre aztán tényleg semmi szükségem. Tudja, hogy mennyire nehéz nekem ez a költözés. Pedig nem is jöhetett volna jobbkor az ajánlat, amit George kapott. Ő lesz a Jacksonville Jaguars új irányítója. És mivel engem felfüggesztettek a volt sulimban, nem bántam annyira otthagyni. De nem könnyű elhagyni az országot, és a várost, amihez annyi emlék fűz, még ha nem is mind boldog.

Amikor a bátyám kiválasztotta ezt a házat, kikérte Julie és az én véleményemet is. Szóval képekről már láttam, de élőben még hatalmasabb. Londonban is nagy házban éltünk, de ez fel sem ér hozzá. A bátyám fizetett mindent, már otthon is jó állása volt sport menedzserként.

A szobám hatalmas, van saját fürdőszobám, és az erkélyem a hátsó udvarra néz. A ház tényleg csodás, de üres, mint jelenleg én.

- Effie, kérlek, segítsd behozni a dobozokat az utcáról! – kiabál fel a bátyám az emeletre. – Elugrunk Julie-val kajáért – teszi még hozzá.

Mire leérek, ők már el is tűnnek. Egész nap pakoltunk, így a nappali és a konyha tele van, alig tudok kiszlalomozni az ajtóig. A járdán halomban állnak a behordásra váró csomagok, rajtuk különféle feliratokkal, mint 'nappali', 'konyha', 'törékeny', 'Effie szobája'. Felkapok párat az 'Effie szobája' halomból, de a három doboz kissé soknak bizonyul egyszerre, ugyanis alig látok ki mögülük. Próbálok mellette elnézni, hogy nehogy elvágódjak, de az egyik lecsúszik a halom tetejéről, és hangos puffanással a földre esik, mire könyvek szóródnak szanaszét a pázsiton.

- Fenébe! – szitkozódok, és próbálom letenni a másik két dobozt épségben.

- Ne segítsek? – jön mögülem egy mély hang. Átveszi tőlem a dobozokat, és leteszi a lábunkhoz. – J.J. vagyok – mutatkozik be, és felém nyújtja hatalmas mackó kezét. Elképedve nézek rá, ugyanis a srác legalább két méter magas, és biztos, hogy száz kiló felett jár. George focis társai után nem kéne meglepődnöm, de még soha nem láttam a korombeli játékosok között akkorát, mint ő. Olyan, mint egy nagy mackó. Az arca viszont kisfiús, és a szemei csillognak a nevetéstől. Elfogadom a kezét, és bemutatkozom.

- Elisabeth vagyok, de mindenki csak Effie-nek hív.

- Hűha. Te nem amcsi vagy – jelenti be. Ennyire egyértelmű lenne? Ez most akkor rosszat jelent? Biztosan látja a zavaromat, mert hozzáteszi. – Ez nagyon állat. Végre Bailey befoghatja a száját. Honnan?

- Anglia, London – teszem hozzá.

- Az király. Azonnal felismertem az akcentusod. Pont úgy beszélsz, mint Bailey. – Nem merem megkérdezni, hogy ki az a Bailey, mert még mindig nem vagyok benne biztos, hogy az jó-e vagy sem, hogy ő is angol. – Én itt lakom a szomszédban - az utca túloldalára, néhány házzal arrébb mutat.

- Anyám kileste az ablakból az új szomszédokat, így átküldött kémkedni. –

Erre mind a ketten hangosan felnevetünk. J.J. olyan, mint egy hatalmasra nőtt gyerek.

Mindketten kifulladva és izzadtan vetődünk le a kanapéra, ami jelenleg a falhoz van tolva, miután felhordtuk az emeletre az össze szobámba való csomagot.

- Kérsz egy kis limonádét? Azt hiszem, a hűtő már be van üzemelve – kérdezem.

- Az jól esne – lihegi.

Pár perc múlva az üdítős poharakkal térek vissza, és lehuppanok J.J. mellé, aki elfoglalja a háromszemélyes kanapé legalább felét.

- Nagyon rendes tőled, hogy ennyit segítettél. Nem lett volna muszáj.

- Á, ne aggódj, szívesen segítettem. Még a végén maguk alá temettek volna téged a dobozok. Nem kockáztathattam meg, hogy hagyom a szomszéd lányt már az első nap kilapulni. Az szörnyű hatással lenne a szomszédságra. Riporterek, pletykák, felhajtás. Szörnyű lenne az egész.

Meggyötört képet vág, mire hangosan nevetünk mindketten, míg ki nem fulladunk. J.J. irtó jó fej srácnak tűnik.

- Melyik suliba fogsz járni? - kérdezi.

- Ide a Darnellbe.

A sulit a bátyámmal közösen választottuk ki. Magániskola. Talán ez írja le a legjobban. Egyenruhával, elit, gazdag és elkényeztetett diákokkal.

- Az szuper. Én is oda járok – lelkendezik, majd nagyot kortyol a jeges limonádéból.

Örülök, hogy legalább lesz egyvalaki, akit már ismerek, és J.J. a fent említett egyik jelzőnek sem felel meg. Bár lehet, hogy gazdag a családja, de az tuti, hogy nem elkényeztetett. – De mi szél hozott ide téged egészen Angliából? Csak nem a színvonalas amerikai oktatás? – Erre megint felnevetünk.

- A bátyám az NFL-ben fog játszani – J.J. álla leesik.

- Na ne szívass! – mondja elképedve. – A Jacksonville Jaguars-ban?

- Igen.

Egy pillanatra úgy tűnik, ez a hatalmas fiú itt fog mellettem leesni a kanapéról, és elterülni a földön. Az öklét a szájába tolja, és visító hangon nyikorog.

- Nem hiszem el, hogy egy NFL-es fog a szomszédunkban lakni – a hangja totál izgatott lesz. – Tudod én is focizom, védő poszton.

- Az szuper – utánzom őt.

- Milyen poszton fog játszani?

- Irányító lesz – válaszolok, mire J.J. újra azt a vinnyogó, ökölharapdáló akciót adja elő.

- Várj, ácsi. A te bátyád George Lockhart? - néz rám kérdőn.

- Igen.

- Tele volt vele az újság. Soha egymillió év alatt sem gondoltam volna, hogy a szomszédunkba fogtok költözni. De hogy lehet, hogy Angliában élt, mégis ő kapta meg a posztot?

- A bátyám itt volt egyetemista, Amerikában. Foci ösztöndíjjal került be, mert nagyon tehetségesen játszott, és sport menedzser szakon végzett. Aztán haza kellett jönnie Angliába, de tavaly felajánlották neki ezt a posztot, így most itt vagyunk.

A történet ennél egy kicsit bonyolultabb, de nem akarom J.J.-t máris elijeszteni.

- Nem túl idős ahhoz, hogy a szüleivel lakjon? Minek kellett az egész családnak vele jönnie? – Hát tessék. Bele a közepébe. - Nem mintha nem örülnék nektek – teszi hozzá.

Látom rajta, hogy nem áll neki össze a kép. Hallgatok egy darabig, de aztán rájövök, hogy mivel itt él pár házzal arrébb, úgyis leesne neki a tantusz hamarosan.

- A szüleink meghaltak egy autóbalesetben. George a gyámom. – Azt hiszem ennyi infó épp elég lesz.

- Hát, sajnálom a szüleidet – mondja lehangoltan. – Ez mikor történt?

- Régen, tizenegy voltam.

- Ez kár, sajnálom – mondja, és egy pillanatig elhallgat, aztán megint felderül. - De irtó szuper lehet, hogy egy NFL-es a tesód.

Tetszik, hogy J.J. nem meresztget rám bánatos, és sajnálkozó szemeket, mint ilyenkor az emberek többsége. Máris jobban kedvelem. Valahogy mindenben meglátja a pozitívumot.

- Tudom, hogy nem vagyok a súlycsoportod, de nincs kedved dobálgatni a hátsó kertben? – kérdezem, mert jó érzés a társaságában lenni, és jó, hogy nem vagyok teljesen egyedül egy idegen városban, egy idegen országban. J.J. szívesen veszi az ajánlatot.

A passzomtól a labda tökéletes ívben repül a kezébe, és ahogy a kezéhez csattan, látom, hogy nem számított ilyen erejű dobásra. Meglepve néz rám.

- Rögbis vagyok – mondom magyarázólag, és elnevetem magam az ábrázatát látva.

- Rögbis?

- Csapatkapitány voltam az elmúlt két évben, otthon, Angliában.

- Ejha, az elég szuper. Jelentkezned kéne az itteni csapatba!

Ezután rengeteg sulis történetet hallgatok végig olyan szereplőkkel, akiket még nem ismerek. Sokat nevetünk és bohóckodunk a labdával. Jó, hogy nekem nem kell beszélnem, és J.J. csak akkor tesz fel kérdéseket, ha úgy látja nekem nem kellemetlen rá válaszolnom. George és Julie kint találnak meg minket a hátsó kertben. J.J. el van ragadtatva George-tól, aki meghívja őt egy kis kínaira. Mind körbeülünk néhány üres dobozt, amiket lefordítottunk, és így asztalnak használunk.

- Ne haragudj J.J., hogy nem tudunk rendes vacsorával kínálni – szabadkozik Julie. - Anyukád főztje biztos jobb, mint a dobozos kínai, de ígérem, amikor legközelebb átjössz, már lesz konyhánk is .

- Semmi gond Mrs. Lockhart – mondja J.J. udvariasan, és egyikőnk sem javítatja ki, hiszen Julie és George nem házasok. - De anyukám főztjénél még a doboz is ínycsiklandóbb lenne.

Erre mind harsányan elnevetjük magunkat.

- Kérlek, hívj Julie-nak. Nem vagyok még olyan öreg. – Ez Julie részéről elég nagy engedmény. A legtöbb haveromnak ezt sosem ajánlotta fel. Úgy látom ők is kedvelik a srácot.

Még jó, hogy dupla adag kaját hoztak, mert George és J.J. csak úgy tömik magukba az ételt, mint két éhező, akik hetek óta egy falatot sem ettek. Vacsora közben én csendben ülök, és hallgatom, ahogy a tesóm és J.J. elmélyülten latolgatja a jaguárok nyerési esélyeit.

- Ideje mennem, nem akarok tovább zavarni. Biztos van még egy csomó pakolni valótok –szabadkozik J.J.

- Egyáltalán nem zavartál – mondja azonnal George. – Ha van kedved, gyere át holnap, és megnézzük együtt a meccset. Tudod Effie-vel nem túl élvezetes a dolog, ugyanis a titánoknak szurkol.

- Nem értem, mi a gond a titánokkal? – kérdezem bosszankodva, aztán mindhárman hangosan nevetünk. Julie elkezd pakolni, ugyanis fikarcnyit sem ért a focihoz.

- Köszönöm a meghívást, az szuper lenne – aztán búcsúzóul kezet ráznak George-dzsal.

- Kikísérlek. – Ajánlkozom, és kinyitom az ajtót, majd egészen a tornácig kísérem újdonsült barátomat. – Még egyszer, köszi a segítséget. Remélem nem volt gáz, hogy itt kellett maradnod vacsira. Gondolod a szüleiddel nem lesz gond, hogy így elmaradtál?

- Valószínűleg úgyis dolgoznak – a hangjából némi nehezményezést érzek ki. Talán náluk sincs minden rendben otthon? – Amúgy meg nem mindennap költözik a szomszédságba NFL-es játékos. Ha elmesélem Baileynek, hogy az új irányító a szomszédomban lakik, ki fog nyúlni tőle. A tesód szuper jófej.

- Igen, az – helyeselek, majd zsebre dugom a kezem.

- Örülök, hogy megismertelek Effie.

Hatalmas lapát kezével barátságosan átölel, úgy, mintha már ezer éve barátok lennénk. Jól esik, hogy alig néhány óra ismeretség után ilyen közvetlenül viselkedik velem.

- Örülök, hogy átjöttél. Akkor holnap számíthatunk rád ugye?

- Ja, totál. Tuti lealázzuk a titánokat!

J.J felnevet, majd hiába nézek rá rosszallóan, nekem is kuncognom kell. Az egész utca zeng J.J. „leigázzuk a titánokat" csatakiáltásaitól, amitől annyira nevetnem kell, hogy a hasamat fogva megyek be a házba.

v

A suliig még egy hónap vissza van. J.J. egyre többet jár át hozzánk. A szülei ugyanis folyton dolgoznak, ha pedig otthon vannak, akkor veszekednek. Látom rajta, hogy ez eléggé bántja, de nem akarom erőltetni a dolgot. Azt mondja már megszokta. Kérdeztem tőle, hogy nincsenek-e más barátai, akikkel szívesebben töltené az idejét, de azt mondta, hogy Bailey, a legjobb barátja hazautazott Angliába, a barátnője, Cassie, pedig az apjánál tölti a nyarat San Franciscóban. A többi csapattársa meg valami focis nyári táborban van, amire őt nem engedték el a szülei, mert matekból majdnem meghúzták. Mindenki csak a suli kezdés előtti nagy bulira ér vissza.

Habár J.J.-t még csak rövid ideje ismerem, mégis úgy érzem, mintha együtt nőttünk volna fel. A rögbi miatt már hozzászoktam, hogy legfőképpen fiúkkal vagyok körbevéve. Mindig is egy kicsit fiús lány voltam, talán a bátyám miatt is, talán ilyen a természetem, de jobban kijöttem velük a korosztályomból, mint a lányokkal. A korombeli lányok csak a pasikról tudnak beszélni, és fogalmuk sincs arról mit jelent az, hogy hooker vagy leváló. Amúgy meg mondhatni van egyfajta modorom, és a legtöbb esetben nem fogom vissza a számat.

Julie megkezdte az új rendezvényszervező cégnél a munkát, így van, hogy csak este későn ér haza. A bátyám pedig az idényre való felkészülés közepén tart, így alig van itthon. Minden vasárnap meccse lesz, előtte pedig edzések és üzleti utak várnak rá. Tudom, hogy keveset lesz itthon, de amíg J.J. velem van, nem érzem magam annyira magányosnak.

Együtt megnéztük az összes Jaguars meccset az előző két évadból, felvételről. J.J. folyton azt hangoztatja, hogy milyen szuper, hogy én lány létemre ennyit tudok a fociról. Erre elmagyaráztam neki, hogy apám amerikai volt, ezért kötelező volt otthon a foci. J.J. remek barátnak bizonyul, és George-dzsal is tök jól kijönnek. Ha épp nem meccset nézünk, akkor kint dobálunk a kertben. J.J. azt mondja, ha nem lány lennék és ilyen „apró" , hozzátenném, százhatvanhét centi magas vagyok, akkor tök jó irányító lennék, mert totál helyén van az eszem. Ezt bóknak vettem tőle. Azt mondja, szereti a focit, de mérnök akar lenni, mert imád dolgokat építeni. A szobája tele van műszaki rajzokkal és szerelési útmutatókkal.

Sokszor csak a füvön fekszünk, és hallgatunk, és J.J.-vel sose érzem úgy, mint korábban másokkal, hogy mondanom kéne valamit, mert kínos a csend. Ő is szeret néha csak úgy lenni. Aztán van, hogy átmegyünk Peep kajáldájába. Ez a hely az olasz konyha amerikai változata, ami annyit tesz, hogy minden csöpög a zsírtól, és akkora fejadagokat adnak, hogy abból egy kisebb afrikai falu is jóllakhatna. J.J. furcsán nézett rám, amikor elmondtam neki, hogy nem eszem semmilyen húst, és allergiás vagyok a tejre kisbaba korom óta, de végül egy vállrándítással elintézte a dolgot. Nem tett fel idióta kérdéseseket, mint az emberek nagy része szokott.

J.J. folyton kinevet, mert leeszem magam paradicsom szósszal, és folyton azt mondogatja, hogy nem érti, hogy hogyan lehetek ilyen apró, és ehetek mégis ilyen sokat, meg hogy a gyomrom szerinte egy fekete lyuk, és ha a tudósok valaha is rá akarnak jönni a nyitjára, akkor rajtam kellene kísérletezniük. Ezen addig nevettünk, míg ki nem folyt a könnyünk. J.J.-vel azt hiszem legjobb barátokká váltunk a nyár végére. Olyan, mintha kaptam volna egy új testvért. És biztos vagyok benne, hogy ő is hasonlóan érez.