Az eleje kicsit depis lett.... megint... Gomenne... De az van hogy ez a fejezet szinte majdnem teljesen az én életemet írja le. Ez kikívánkozott most belőlem. Remélem nem lesz nagyon ríkatós...

A fenti zenét hallgattam közben.  Hallgassátok meg mellé! Hátha hoz hozzá még egy kis hangulatot.

---------------------------------------------------

Hányszor hallottam már.

Miért nincs párod? Miért nem keresel valakit. Biztosan találnál, ha szánnál rá időt. Mi lesz veled így később? Mikor lesznek unokáim? Ennyi idősen nekem már rengeteg fiúm volt. Leszbikus vagy, hogy nincs pasid? Én a te korodban már megszültem az első gyermekem. Te mikor akarod?

- Fogjátok be!

Ordítanám mindenkinek, aki nem hagy ezzel a témával békén. Idegesítőek. Nem értik meg hogy ezekre a kérdésekre pont férfiaktól kaptam választ. Nem vagy az esetem. Fiatalabbakkal szoktam randizni. Ha komoly lenne, a dolog nem téged választanálak. Komolyan akarsz valamit? Nézz magadra! Hogy nézel ki? Egyébként is olyan furcsa vagy. Most nem keresek tartós kapcsolatot. Igazából csak azért beszélgetek veled, hogy a padtársad észrevegyen.

Ilyenek után ki akar próbálkozni? Megmondtam már ezerszer minden kérdezősködőnek, hogy én próbálkoztam. Tényleg. Volt már minden. Nyílt vallomás. Szerelmes levél. Flörtölés egy buliban. Vagy bárban a pultnál. Randi applikáció. Csak szóba elegyedni valakivel a buszon vagy az egyetemi órákon. Vak randi. Ismerős általi kerítés. Minden. És mindig csak nevetség tárgya lettem a végére. Egyik megoldás sem hozott 1 hónapnál hosszabb kapcsolatot. Egy ismerősöm azt mondta az a kapcsolat, ami nem tartott ki 3 hónapig azt nem lehet annak csúfolni. Szóval ez alapján egy pasim sem volt még.

Annyiszor törték össze a szívemet hogy meguntam. Lefagyasztottam. Ez maradt belőlem. Egy általában mosolygós lány, aki szeret élni egyetemista lenni. De nem keres kapcsolatot. Elvoltam a könyveimmel. Azok legalább nem bántottak. Csupán egy alkalom volt ezt követően, hogy nyitottam egy srác felé. Hátha majd most más lesz. De tévedtem. Amint lehetősége lett rá szíven szúrt és magcsalt az egyik addig barátnőmnek nevezett libával.

Akkor telt be a pohár. Nem akartam tovább egy rongy lenni, amit néha felvesznek a földről, pár alkalommal használnak, utána még szakadtabban dobnak vissza a porba. Elegem lett. Teljesen bezárkóztam. Már nem is mosolyogtam annyit, mint előtte. Megtörtem. Egy érzelmileg gyenge jégvirág lettem. Ezzel megvédtem magamat. De a kapcsolataimat nem. A középiskola második felében es az egyetem elején sok barátom volt. Most alig pár emberrel tartom rendszeresen a kapcsolatot, akik nem a családi köröm részéhez tartoznak. De így is. Ha mindenkit beleszámolok akkor is kevesebb, mint egy tucat személyek van ilyen viszonyom.

Így telt el 5 év.

Lassan azt is elfelejtettem milyen érzés tényleg szeretni. Vagy szeretve lenni. A könyveim már ebben nem tudtak segíteni. Hiszen azok a karakterek nem engem szerettek. Vagy ha úgy is volt megírva mégsem volt az igazi. Nem érintettek meg. Nem öleltek át. Nem éreztem őket. Hiszen sosem voltak valósak. Mégis hozzászoktam ahhoz, hogy így éljek... a kifejezés nem helyes. ... így létezzek. ... Ez már jobban illik rá. Mert amit művelek, már egyre nehezebben lehet életnek csúfolni. Elérkezett az a stádium is, amikor ok nélkül elkezdtem sírni esténként. Valami elromlott. A jégpáncél, amit viseltem fájdalmat okozott. Talán így jelzett a lelkemnek egy kis megmaradt darabkája hogy változtatni kell, mert így az, ami még van veszélybe került és megsemmisülhet. Kezdtem rájönni, hogy rossz döntést hoztam 5 évvel korábban. Ha elzárkózok, akkor teljesen egyedül fogok maradni. Ettől pedig rettegek. Gyerekként volt egy időszak az esetemben, amikor a szüleimen kívül senki sem szólt hozzám. Rettenetes volt. És sokszor éreztem azt, hogy felesleges vagyok a világnak.

Bár sosem jutottam el addig, hogy megtegyem, de abban a két évben gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet valami magas helyről lelépni. Zuhanni. És örökre elmenekülni ebből a haszontalan világból.

Én nem az érvagdosós öngyilkosjelöltek közé soroltam magam. Ahhoz túlságosan féltem a vértől. Tudtam jól, hogy képtelen lennék végigcsinálni. Mert az első vágás után elájulnék a kiserkenő vér látványától.

Én inkább a leugrálós fajtába tartoztam volna.

Hogy mi tartott vissza?

Az hogy a szüleim szerettek. Volt egy menedékem ahova hazamehettem és a bajaimat magam mögött hagyhattam. Belépve azon az ajtón anyám nyakába ugorhattam es kisírhattam magam a vállán. Meg is tettem hetente 2-3alkalommal. Ez mindig segített. Bár bőgőmasina voltam 16 éves koromig nem volt más út arra, hogy kibírjam.

De aztán változott a helyzet. Lettek barátaim. Igaz két évvel fiatalabbak nálam, de legalább igazi barátaim! Velük együtt túléltem a középiskolát. Viszont én később értem, meg mint a korombeliek. Még a nálam fiatalabbak is hamarabb megtettek dolgokat. Bár szervezetileg a koromnak megfelelő es jó adottságokkal bírok.... de vagy 5 évvel, ha nem többel le vagyok maradva érzelmileg és intimitásilag is.

Arra is nehezen találtam valakit, hogy legálabb a szüzességemet elveszítsem. Komolyan néha úgy éreztem leprás vagyok. Annyira elkerültek a fiúk.

És most a 20-as éveim közepén járok. És kezdem ugyan olyan feleslegesnek érezni magam, mint akkor a gimi első két évében. De úgy tűnik, nem tudok menekülni. Magamat löktem bele ebbe a gödörbe. Sokáig jó volt itt lent. Most viszont megint nem. Ki akarok mászni, de túl mélyre ástam el magam az elmúlt évek alatt. Egyedül nem fog menni. És vissza is értünk a kör elejére. Mégis ki segítene nekem?

Aztán történt valami találkoztam egy férfival Dazai Osamu-val.

Konkrétan beleesett az életembe és fel is robbantotta azzal a lendülettel az én kis nyugodt állóvizű tónak már nem csúfolható mocsaramat. Mintha egy közeli folyó megáradt volna engem is kimosott a medréből.

Hazafelé sétáltam, amikor egy sikátorból kiugrott és belém ütközött. Mindketten hátraestünk és a földön ülve néztük a másikat. Még sosem történt még velem ilyen. Ütköztem össze már emberekkel. De hogy ilyen lendülettel csapódjunk egymásnak arra még nem volt példa. Csak ott ültem és figyeltem a vadidegen férfit, aki csak úgy a semmiből tűnt fel. Barna göndör, de most inkább kócos haját a szél még inkább összekuszálta. Karjai és nyaka fáslival volt bekötve. Hosszú világosbarna ballonkabát volt, rajta de alatta elegánsan volt felöltözve. Úgy tűnt ő jobban megütötte magát, mint én, mert felszisszent, amikor meg akarta mozdulni. De ahogy rám emelte gesztenyebarna szemeit mintha elfeledkezett volna arról, hogy valamije fáj. Csak bámult engem és még egy kicsit mintha el is pirult volna.

De ennyi elég is volt, hogy én is pironkodjak. Mégsem tudtam elszakítani a tekintetemet az övétől. A pulzusom megugrott. Hallottam, ahogy a vér lüktet a fülemben. És úgy láttam, mintha ő is hasonlóan járt volna. Egyetlen szót sem szólt egyikünk sem. Nem tudtuk mit kellene mondanunk. Pontosabban... Nekem elvileg fel kellett volna háborodnom és a fejéhez vágnom, hogy nem tud figyelni! Vigyázzon hová lép! Neki meg bocsánatot kellett volna kérnie. Felsegítenie. Megkérdeznie nem esett e bajom? De csak hallgatunk elveszve a másik szemében. Utólag tudatosult bennem csak hogy mi történt akkor ott. Amikor benne voltunk még nem jöttünk rá.

Aztán ő volt az, aki a guggolásba húzta fel magát és egy hirtelen mozdulattal felém ugrott. Nem értettem miért ezért reflexből hátradőltem. De hamar rájöttem mi az oka a furcsa viselkedésnek. Annyira elfoglalt a létezése hogy nem vettem észre mi történik nem messzire tőlünk. A sikátorban valaki üldözte a barna hajút. És még nem végzett ezzel. Mikor utolérte a kötésest felé dobott egy szemetes konténert. Arra nem figyelt, hogy én is ott vagyok. Attól mentek meg azzal, hogy odaugrott hozzám és átkarolva eltaszított a felém repülő fém test útjából. Mire kettőt pislogtam már talpra állított és elkapva a kezemet magával rántott rohanni kezdett. Én még ellenkezni sem tudtam annyira meglepett a helyzet, amiben belecsöppentem. Csak hátra pillantottam az üldözőjére. Nem tudtam elképzelni milyen lehet az a személy, aki csak így dobálja a szemetes konténereket. Egy vörös hajú fiú volt az elegáns a helyéről leverhetetlen kalappal a fejét és éppen egy üdítő automatát emelt fel. Kitépte a lecsavarozott pódiummal együtt, hogy azt is a barna után hajíthassa miközben ordította annak nevét.

- DAZAAAAAIIIIIIII!

- Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe! Mi a neved? - kérdezte még mindig velem futva, de láthatóan élvezve a helyzetet

- [Név] - válaszoltam neki

- Szép neved van! Én Dazai vagyok Dazai Osamu. Ő meg Chuuya. Jó fej... csak most kicsit felhúztam... Nem mondom, hogy meg akar ölni... Deeee... De igen... Meg akar ölni... Viszont ne félj, nem hagyom, hogy bántson.

- Miért nem engedsz el egyszerűen? - vetettem fel ezt a logikus gondolatot.

- Mert nem akarlak még elengedni!

- Micsoda?

- Azt hiszem az előbbi ütközésnél beléd estem.

Fel sem fogtam mit mondott, mert landolt mellettünk az automata. Dazai oldalra rántott és védelmezett, de nem engedett. Tovább menekült velem együtt. Én pedig csak hagytam neki.

Azért eltartott egy ideig, amíg lerázzuk Chuuya-t. De akkor végre kifújhattuk magunkat és volt időm azon elmélkedni, hogy mit is mondott nem sokkal korábban.

- "Beléd estem!"

Amikor koppant a fejemben az infó akkor olyan piros lettem, mint egy érett alma.

- [Név] minden rendben van? Nagyon piros vagy... - hajolt közelebb hozzám és mikor már felnéztem a szemébe egyszerűen sírva fakadtam

- Dazai...? - megijesztettem a könnyeimmel

Csak próbálta kitalálni mivel ríkatott meg? De ezt nem tudhatta. Mikor értelmet nyertek bennem a szavai akkor azok a jégpáncélomat virágba borították. Ettől sírtam, mert a jégvirágok szirmot bontottak és rájöttem mi történt akkor ott a kövön ülve. Miért nem tudod egyikünk sem megszólalni. Mert szerelem volt első pillantásra. Dazai ezt hamarabb felfogta. Sőt nem elég hogy felfogta egyből el is mondta futás közben. Nekem, akinek éppen még le vannak zárva az érzéseim kellett egy kis idő. Most értettem meg, mert a jégvirágok megrepesztették a páncélomat azon a résen végre felszínre tört valami.

Magány....

Magányos vagyok és ezért sírok. Mert ez az ismeretlen ráébresztett arra mennyire utálok egyedül lenni. Megríkatott... De ugyanakkor megmentett.

- [Név] mi a baj? - aggódott - Valami rosszat mondtam?

- Éppen ellenkezőleg... - szóltam mialatt egyszerűen nekidőltem a mellkasának, amivel igencsak megleptem

- Micsoda?

- Szerintem én is beléd estem... - vallottam és bújtam hozzá, amitől egy sóhaj után ő is átkarolt

- Ezért sírsz?

- Igen... Mert már elfelejtettem milyen érzés is ez...

- Akkor majd én, emlékeztetlek rá.

Felemelte ujjaival az államat, hogy megint a szemembe nézhessen. Majd minden előjel nélkül megcsókolt. Igazat mondott! Tényleg érzett irántam valamit! Azt mondják, létezik "Szerelem első látásra"... Sokáig azt hittem hülyeség. De most velem is megtörtént... Beleszerettem ebben az idegen férfibe, akit korábban sosem láttam. És most itt csókolózok vele. Fájt, de olyan élmény is volt, amire már régen várt és vágyott a szervezetem és a lelkem is. Sírtam... Patakokban folytak a könnyeim. Hiszen az érzelmi küszöböm a béka segge alatt van. Attól hogy melegséget és boldogságot éreztem még könnyeztem. Belül olyan volt, mintha dopamint vagy más erősebb dolgot lőttek volna a szervezetembe. És ez kiakasztotta a mércémet. Az elmúlt hónapokban minden este álomba sírtam magam. Mert fáj az, hogy senki sem ölel át.

Erre jött Dazai Osamu fenekestül felforgatta az életemet pillanatok alatt. Ami már sosem lett es nem is lehetett volna olyan, mint előtte. Megismertem őt jobban. Találkozgattunk. És sikerült veszélyesebb helyzetekbe is kerülnöm miatta. De mégis szeretem Osamu-t! Minden bolondságával és sötét múltjával együtt. Sok mindent megtudtam róla. És kiderült, hogy jobban hasonlítunk egymásra, mint az hittük.

Már két éve együtt vagyunk. A régi életemet gyökerestől kitéptem és eldobtam. Soha többé nem néztem vissza oda és arra, aki egykor voltam. Tudtam, hogy az is en vagyok. En voltam. De elfogadtam és tudtam vele élni. Nem zavart. Már asszisztensként dolgozok a Fegyveres Nyomozó Irodában Osamu mellett. Igazából a személyes titkárnője és segítője vagyom. Megismerkedtem Chuuya-val közelebbről is. Ezerszer is megköszöntem neki hogy akkor Osamu-t ki akarta nyiffantani. Ironikus, de miattuk változtam meg. Megint annyit mosolygok, mint régen. Boldog vagyok mellette. Szeretek nyomozó asszisztens lenni. Olyan izgalmakat élek át, amiket egy magamfajta lány még csak nem is álmodhatott. Én álmodtam, hiszen a könyveimben olvastam ilyenekről. De nem hittem volna, hogy velem is megtörténnek. Mégis igaz lett! Izgalma életem van az áldottak világában.

Van, aki szeret engem és én is szeretem őt. Mindig megmosolyogtat mindkettőnket az, ahogyan találkoztunk. De sosem fogjuk elfelejteni. Pont így kellett történnie! Ha máshogy találkozunk, lehet nem így lett volna... Kellett az a lökéshullám, ami kirántott abból a fekete gödörből. Már más vagyok és ezt Osamu-nak köszönhetem! Megmentette az életemet attól, hogy magányosan teljen el az idő felettem. Boldog vagyok mellette és szeretem! Örökké szeretni fogom! Mert ő a tökéletes nekem! Nem is tudnék mást szeretni❤

Vége❤

Írtam a legutóbbi fejezetben hogy most kicsit nehezebb szakaszban volt az életem. Kezdek kilábalni belőle. A következő kis szösszenet már nem lesz depis. És igazából Halloween-re akartam megírni csak összecsaptak a fejem felett a hullámok. 

Megrohamoztak az ihletek. Van két nagyszabású könyv terv amiken folyamatosan dolgozom. Az egyikben Osamu a másikban Chuuya föszereplővel. (Chi és Ryuu univerzumában játszódnak majd és lesznek átfedések.... de ez titok még!). 

És mellette van 3-5 rövidebb ötlet is. Szóval ki se látok a munkából. De ez nektek csak jó mert mindig lesz mit olvasni. Addig is remélem ezt élveztétek! ÉS várjátok a következőt ami kicsit halloween-esebb beütésű lesz.